Beszélgetés a Föld alatt

Amikor felébredtem, arcom könnyekben ázott. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig feküdtem eszméletlenül. Semmi módom nem volt az idő mérésére. Soha még ember nem volt nálam magányosabb, elhagyatottabb.

Az eleséskor sok vért vesztettem. Úgy éreztem, hogy egészen elborított a vér. Mennyire sajnáltam, hogy nem haltam meg, és hogy még minden előttem van. Nem akartam gondolkodni. Elhessegettem minden gondolatot, fájdalmamban áthengeredtem a folyosó szemközti falához.

Már éreztem, hogy megint el fogok ájulni, és ez az ájulás átvezet a végső megsemmisülésbe - amikor hirtelen erős dübörgést hallottam. Olyan volt, mint valami hosszan tartó mennydörgés, a hanghullámok lassan vesztek el a szakadék távoli mélységeiben.

Honnan kelt ez a zaj? Biztosan valami természeti jelenség zajlott le a Föld mélyében. Felrobbant a gáz, vagy lezuhant valami szikla.

Tovább hallgatóztam. Füleltem: megismétlődik-e a hang? Eltelt egy negyedóra. Csend volt a folyosón, már a szívverésemet se hallottam.

A fülem a falra tapasztottam. Hirtelen mintha távoli, bizonytalan, érthetetlen szavakat hallanék. Megreszkettem.

Képzelődés - gondoltam.

De nem! Ahogy figyelmesen hallgattam, kétségtelenné vált, hogy emberi hang szól. Gyengeségemben nem tudtam megérteni, mit mond, de abban biztos voltam, hogy valaki beszél.

Egy pillanatig attól féltem, talán csak a saját hangomat hozta vissza a visszhang. Talán tudtomon kívül kiabáltam? Szorosan összezártam a szám, és a fülemet ismét a falra tapasztottam.

Igen, igen, valaki beszél!

Néhány lépéssel arrébb vonszoltam magam a fal mentén, most még jobban hallottam. Sikerült felfognom néhány bizonytalan, furcsa, érthetetlen szót. Mintha valaki halkan, szinte suttogva beszélt volna. Többször és fájdalmas hangon ismétlődött a förlorad¹ szó.

Mit jelentett? És ki mondta? Nyilván vagy Hans, vagy a nagybátyám. De hiszen ha én hallom őket, akkor ők is meghallhatnak engem!

– Ide, ide! - kiáltottam teljes erőmből.

Hallgatóztam, lestem a sötétben a választ, egy kiáltást, egy sóhajtást. Semmit sem hallottam. Eltelt néhány perc. Mindenféle átfutott az agyamon. Arra gondoltam, hogy elgyengült hangom már nem ér el a társaimig.

Mert ők azok - ismételgettem magamban. - Ki más járkálhatna 30 mérföldnyi mélységben?

Újra hallgatózni kezdtem. Fülemet a falra tapasztva, megtaláltam azt a pontot, ahol a legtisztábban hallatszottak a hangok. Megint felfogtam a förlorad szót és azt a mennydörgésszerű lármát, amely az előbb felrázott tompultságomból.

Nem, nem - mondogattam magamban -, nem a sziklákon át ér hozzám ez a hang. A fal gránitból van, azon a legerősebb robbanás hangja se jutna át. A hang a folyosóról jön. Egészen különleges akusztikai hatások lehetnek itt.

Megint figyeltem, és most, igen, most egészen tisztán hallottam a saját nevemet.

A nagybátyám hangja volt. Ő beszélt a vezetőnkkel, és a förlorad bizonyára dán szó.

Akkor egyszerre mindent megértettem. Ha azt akarom, hogy meghalljanak, a fal hosszában kell beszélnem, hogy a fal úgy vezesse a hangom, ahogyan a drót viszi az elektromosságot.

Nem volt veszteni való időm. Ha a társaim csak néhány lépést távolodnak, az akusztikai hatás megszűnik. Közeledtem tehát a falhoz, és a lehető legtisztábban ezt mondtam:

– Lidenbrock bácsi!

Tele aggodalommal vártam, mi történik. A hang nem túlságosan gyors. A légrétegek sűrűsége sem növeli a sebességét, csak az erejét. Néhány pillanat telt el, de nekem évszázadnak tűnt, amíg végre meghallottam nagybátyám hangját.

– Axel, Axel, te vagy az?

...

– Én, én vagyok!

...

– Szegény gyerekem, hol vagy?

...

– Utat vesztettem a legsűrűbb sötétségben.

...

– Hát a lámpa?

...

– Kialudt.

...

– És a patak?

...

– Eltűnt.

...

– Axel, szegény gyerekem, szedd össze magad!

...

– Várjon egy kicsit, nagyon fáradt vagyok, nem tudok már válaszolni sem. De szóljon hozzám!

...

– Bátorság, fiam! Ne beszélj, csak figyelj ide! Mindenütt kerestünk, a folyosón felfelé és lefelé. Sehol se találtunk. Bizony megsirattalak, gyerekem. Azt hittük, hogy még a Hans-patak útján vagy, és leereszkedtünk, közben lövéseket adtunk le a puskával. Ha most találkozik is a hangunk, az kizárólag az akusztikának köszönhető. A kezünk nem ér el egymáshoz. De ne izgulj, Axel! Már az is valami, hogy halljuk egymást.

...

Eközben gondolkodtam. Bizonytalan kis remény ébredt bennem. Először is egy dolgot kellett megtudnom. A számmal közel hajoltam a falhoz, és úgy beszéltem:

– Lidenbrock bácsi!

...

– Tessék, gyerekem! - jött pár pillanat múlva a válasz.

...

– Először is meg kell tudnunk, milyen messze vagyunk egymástól.

...

– Az egyszerű.

...

– Megvan a kronométere?

...

– Meg.

...

– Akkor vegye kézbe. Mondja ki a nevem, és jegyezze meg pontosan a másodpercet, amikor kimondta. Én megismétlem a nevet, és jegyezze fel pontosan azt a pillanatot, amikor a válaszom visszaérkezik.

...

– Jó. És az én kérdésem és a te válaszod közt eltelt idő fele jelenti azt az időt, ami alatt az én hangom elért hozzád.

...

– Úgy van, Lidenbrock bácsi.

...

– Készen vagy?

...

– Készen.

...

– Akkor figyelj, most kimondom a neved.

A falhoz tapasztottam a fülem, és amint meghallottam az „Axel”-t, azonnal én is kimondtam: „Axel” - aztán vártam.

...

– Negyven másodperc - mondta a nagybátyám -, negyven másodperc telt el a két szó közt. A hang tehát húsz másodperc alatt ért fel. Vagyis ha másodpercenként 360 métert tesz meg, akkor hússzor 360 az 7200 méter, vagyis 7 kilométer és 200 méter vagy másfél mérföld.

...

– Másfél mérföld - suttogtam.

...

– Hát annyit meg lehet tenni, Axel.

...

– Felfelé kell menni vagy lefelé?

...

– Lefelé, és megmondom, honnan tudom. Egy hatalmas térségbe érkeztünk, ahová számos folyosó torkollik. Az, amelyikben te vagy, ide kell vezessen, mert úgy tűnik, hogy a földgolyóbis minden repedése, minden útja ide vezet, ebbe a hatalmas barlangba, ahol most vagyunk. Indulj tehát tovább az úton, menj, akármilyen nehezen vonszolod is magad, ha kell, csússz le a meredélyen, majd felfogunk az út végén. Indulj, fiam, indulj!

...

A szavaitól erőre kaptam.

– Indulok, Lidenbrock bácsi, viszontlátásra! A hangunk már nem fog találkozni, amint elhagytam ezt a helyet. Viszontlátásra!

...

– Viszontlátásra, Axel, viszontlátásra!

Azután már nem hallottam semmit. Különös beszélgetésünk a földkérgen keresztül, másfél mérföld távolságból a reménykedés szavaival végződött.

Hálát adtam az Istennek, amiért elvezetett ennek a sötét birodalomnak talán egyetlen olyan pontjára, ahol elérhetett a társaim hangja.

Ezt a meglepő akusztikai hatást könnyű megmagyarázni a fizika törvényeivel. A folyosó alakja és a szikla hangvezető képessége okozta. Számos példa van arra, hogy a hang tud úgy terjedni, hogy a közbülső terekben nem is lehet észlelni. Eszembe jutott, hogy ezt a jelenséget többfelé meg lehet figyelni a londoni Szent Pál-dóm belső karzatain és főleg a híres szicíliai barlangokban, ezekben a Siracusa közelében fellelhető latomiákban, amelyek közül a leghíresebb az úgynevezett Dionüszosz Füle.

Mindez eszembe jutott, és már világosan láttam, hogy ha nagybátyám hangja elérhetett hozzám, akkor semmiféle akadály nem állhat köztünk. A hang útját követve, el kell érnem hozzá - hacsak útközben el nem hagy az erőm.

Elindultam. Inkább vonszoltam magam, mint jártam. A lejtő elég meredek volt. Csúszkáltam lefelé.

A leereszkedésem sebessége nemsokára ijesztően megnőtt, már-már zuhanásra hasonlított. Nem volt többé erőm megállni.

Egyszerre elfogyott a talaj a lábam alól. Gurultam, meg-megzökkenve a függőleges folyosó kiszögellésein, egy valóságos kútba zuhantam. A fejem nekivertem egy éles sziklának. Elvesztettem az eszméletem.