Tudósok egymás között

Készen volt az ebéd. Lidenbrock professzor nagy étvággyal fogyasztotta, mert a hajóút kényszerű koplalása után olyan volt a gyomra, akár egy kongó üreg. Az ételek inkább dán módra készültek, mint izlandi szokás szerint, és így nem voltak különlegesek; hanem a házigazdánk, aki viszont inkább izlandi volt, mint dán, az antik vendégszeretet hőseire emlékeztetett. Otthonosabban érezhettük magunkat a házában, mint ő maga.

A beszélgetés ottani nyelven folyt, de nagybátyám némettel, Fridriksson úr latinnal keverte, hogy én is megértsem. Tudományos kérdésekről folyt a szó, ahogyan az tudósok közt illik, de Lidenbrock professzor végsőkig tartózkodó volt, és a szemével minduntalan teljes hallgatást parancsolt nekem jövendő terveinket illetően.

Fridriksson úr először is afelől érdeklődött, milyen eredményekre jutott nagybátyám a könyvtári kutatásaival. Nagybátyám felkiáltott:

– A könyvtár! De hiszen félig üres polcain csupán néhány hiányos sorozat van!

– Hogyhogy? - méltatlankodott Fridriksson úr. - Nyolcezer kötetünk van, köztük sok értékes ritkaság, óskandináv nyelvű könyvek és minden újdonság, amit Koppenhágából szerzünk be évente.

– Miféle nyolcezerről beszél? Szerintem...

– Ó, Lidenbrock úr, a könyveink szertejárnak az országban. Szeretnek ám az emberek tanulni ezen a mi vén jégszigetünkön! Nincs egyetlen paraszt vagy halász sem, aki ne tudna és ne szeretne olvasni, és mi úgy gondoljuk, hogy a könyveknek nem vasrácsok mögött kell porosodniuk, távol a kíváncsi szemektől, hanem az a rendeltetésük, hogy az olvasóknál rongyolódjanak el. A köteteink kézről kézre járnak, lapozzák, újra meg újra olvassák őket, és néha bizony csak egy-két év után kerülnek vissza a polcainkra.

– Addig pedig a külföldiek... - kezdte a nagybátyám némi megvetéssel a hangjában.

– A külföldiek! A külföldieknek megvannak otthon a maguk könyvtárai; a legfontosabb, hogy a mi parasztjaink művelődjenek. Ismétlem, a tanulás szeretete a vérében van az izlandiaknak. 1816-ban alapítottunk egy ma is jól működő irodalmi társaságot. Tudós külföldiek megtiszteltetésnek veszik, ha tagjai lehetnek. A társaság könyveket ad ki, melyekből a nép művelődhet, és nagy szolgálatokat tesz az országnak. Ha volna kedve levelező tagként közénk állni, Lidenbrock úr, nagy örömet szerezne vele.

Nagybátyám, aki már vagy száz tudományos társaságnak volt a tagja, örömmel fogadta el az ajánlatot, és ezzel meghatotta Fridriksson urat.

– Most pedig - szólt a házigazdánk - szíveskedjék megmondani, milyen könyveket keresett a könyvtárunkban, hátha tudok valamilyen felvilágosítást adni róluk.

Nagybátyámra néztem. Habozott, hogy válaszoljon-e, hiszen ez a terveit veszélyeztethette. Mégis, némi gondolkodás után, rászánta magát a szólásra.

– Azt szeretném tudni, Fridriksson úr, megvannak-e a régi könyvek közt Arne Saknussemm művei.

– Arne Saknussemm! - válaszolta a reykjavíki professzor. - Arról a XVI. századbeli tudósról beszél, aki nagy természetbúvár, alkimista és utazó volt egy személyben?

– Arról.

– Az izlandi irodalom és tudomány büszkeségéről?

– Arról bizony.

– A legkiválóbb ember volt.

– Egyetértek.

– Merészsége felért zsenialitásával.

– Látom, jól ismeri.

Nagybátyám úszott az örömben, hogy így emlegették kedvencét. Szemével majd felfalta Fridriksson urat. - Nos, az írásai?

– Az írásai nincsenek nálunk.

– Hogyhogy? Nincsenek Izlandban?

– Nincsenek sem Izlandban, sem máshol.

– Miért nem?

– Mert Arne Saknussemmot eretnekségért kivégezték, és a műveit a hóhér égette el Koppenhágában, 1573-ban.

– Kitűnő! Nagyszerű - ujjongott a nagybátyám, a tudós kolléga nem csekély megbotránkozására.

– Hogyhogy? - kérdezte Fridriksson úr.

– Igen, minden világos, érthető, minden láncszem helyreáll, most már értem, miért rejtette el Saknussemm a titkát érthetetlen titkosírásba, hiszen indexen volt, el kellett titkolnia zseniális felfedezéseit.

– Miféle titkát? - érdeklődött Fridriksson úr.

– Egy titkot, amelyet, amiről... - dadogta a nagybátyám.

– Birtokában van talán valami különleges irata?

– Nem, csak feltételeztem...

– Jól van - válaszolt Fridriksson úr, mert látva kollégája zavarát, jóságában nem akarta tovább erőltetni a dolgot. - Remélem - fűzte hozzá -, hogy nem hagyja el addig a szigetünket, amíg ásványi kincseiből nem merített.

– Természetesen - felelte a nagybátyám. - De félek, hogy kissé késve érkeztem. Más tudósok jártak már itt?

– Jártak, Lidenbrock úr. Olafsen és Povelsen királyi megbízásból dolgozott itt, Troil is folytatott tanulmányokat, a La Recherche francia korvetton Gaimard és Robert érkezett tudományos küldetésben; a La Reine Hortense fregatt tudósainak megfigyelései is nagyban hozzájárultak a sziget megismeréséhez. De higgye el nekem, hogy még bőven van tennivaló!

– Gondolja? - kérdezte a nagybátyám jámbor arckifejezéssel, és igyekezett tompítani szeme csillogását.

– Bizony! Hány alig ismert hegyet, vulkánt, jégmezőt kellene tanulmányozni! Nézze, hogy ne menjünk messzebb, látja azt a hegyet a látóhatár szélén? Az a Snaefells.

– Úgy, a Snaefells?

– Igen, egyike a legérdekesebb vulkánoknak, és a kráterét csak nagyon kevesen keresték fel.

– Kihunyt vulkán?

– Hogyne, már vagy ötszáz éve.

Nagybátyám erősen leszorította keresztbe vetett lábát, hogy fel ne pattanjon örömében.

– Nem bánom, szívesen megkezdem geológiai tanulmányaimat ezzel a Seffel vagy Fessel vagy hogy hívják heggyel.

– Snaefells - ismételte a derék Fridriksson úr.

A társalgás ekkor éppen latinul folyt, mindent megértettem, és alig tudtam komoly maradni, látva, nagybátyám hogyan türtőzteti kirobbanó elégedettségét: ártatlan arcot vágott, de ez inkább valami sátáni grimasznak sikerült.

– Igen - mondta -, meggyőzött: megpróbálunk felmászni erre a Snaefellsre, talán meg is vizsgáljuk a kráterét.

– Sajnálatomra jelenleg nem hagyhatom itt a munkámat, különben szívesen elkísértem volna, és ez nekem is hasznomra válna.

– Nem, nem, dehogy - tiltakozott a nagybátyám -, világért se alkalmatlankodnánk, Fridriksson úr! Egész szívemből köszönöm. Nagyon hasznos lett volna, ha olyan tudós van velünk, mint ön, de a hivatali kötelessége...

Remélem, hogy a házigazdánk, izlandi szíve ártatlanságában, nem vette észre a gunyoros élt nagybátyám szavaiban.

– Nagyon helyeslem, Lidenbrock úr, hogy ezzel a vulkánnal kezdi kutatásait: bőségesen alkalma lesz itt érdekes megfigyelésekre. De mondja, hogy akar eljutni a Snaefells félszigetre?

– A tengeren, az öblön át. Az a legrövidebb út.

– Ez igaz. De teljességgel lehetetlen.

– Miért?

– Mert egyetlen bárka sincs Reykjavíkban.

– Az ördögbe is!

– Szárazföldön lesz kénytelen odajutni, a part mentén. Ez hosszabb, de érdekesebb.

– Jó. Majd szerzek magamnak vezetőt.

– Éppen szeretnék egyet ajánlani.

– Megbízható, értelmes ember?

– Az. A félszigeten lakik. Dunnalúdvadász, rendkívül ügyes, meg lesz vele elégedve. Tökéletesen beszél dánul.

– Mikor láthatnám?

– Ha akarja, holnap.

– Ma nem lehet?

– Csak holnap érkezik ide.

– Hát akkor legyen holnap - sóhajtott nagybátyám.

A fontos megbeszélés ezzel véget ért. A német és az izlandi professzor forrón köszönetet mondott egymásnak.