A város a levegőben.

Mikor ismét fölébredtek, meglepetve tapasztalták, hogy az erdőnek ebben a részében még sokkal sötétebb van, mint a honnan jöttek... Nappal volt-e, vagy éjszaka?... Nem bírták eldönteni. Mivel azonban a vezető fáklyafény még nem lobogott, várniok kellett.

John Cort azonban, körülnézvén, ezt a megjegyzést tette:

– Ma reggel nincsen sem tűzünk, sem eleségünk...

– És ez annál nagyobb baj, - tette hozzá Max Huber - mert tegnap este mindent megettünk.

– Lehet azonban, - mondta a foreloper - hogy ez annak a jele, hogy már megérkeztünk...

– Megérkeztünk? - kérdezte John Cort - hová?...

– Oda, a hová vezetni akartak bennünket, kedves John.

Ez a felelet ugyan nem felelt meg az amerikai kérdésére, de a franczia nem tudott okosabban felelni.

Azonban, ha az erdő sötétebb volt is ezen a helyen, korántsem volt oly csendes, mint eddig. Valami folyton tartó, egyhangú morajlást, tompa zümmögést lehetett hallani, mely fölülről jött, a fák ágairól.

Khamis, Max Huber és John Cort több ízben föltekintettek, de csak homályosan látták, hogy valami száz lábnyira a föld színétől, egybefüggő, szilárd mennyezet borul föléjük, mit a faóriások ágainak sűrű egybefonódása és a búja kúszó-növények tömött indái, lombozata alkottak.

A roppant fák húsz-harmincz lábnyira álltak egymástól és vastag törzseik olyanok voltak, mint a hatalmas oszlopok, melyek óriási magas építményt tartanak; egybe fonódó, sűrű ágaik valószínűleg több ezer négyszögméternyi területen szilárd, egybefüggő boltozatként borultak az erdő fölé.

Körülbelül egy óra telhetett el szorongó várakozásban. Khamis folyton ide-oda jártatta a szemét, hogy nem láthatná-e meg a fölvillanó fáklyafényt, de a sötétben sehol sem látszott a bíztató láng: a vezető nem mutatkozott.

... Most mit tegyenek?... Tovább menjenek-e?... Tovább! ezt könnyű volt mondani: de merre?... Vagy itt maradjanak és várjanak?... De mit, mire várjanak?... Az eleségük elfogyott s ők máris éhesek voltak...

– Én a’ mondó vagyok, - szólt John Cort - hogy nem maradhatunk itt, hacsak nem akarunk étlen-szomjan elpusztulni. S ha már menni kell, induljunk minél előbb. Azonnal...

– Igen ám, de merre? - kérdezte Max Huber.

Ez volt a bökkenő: merre?...

– Mindegy, akármerre! - kiáltott föl John Cort türelmetlenül. - A fák itt ritkábbak s az erdő mindenfelé járható... Legalább nézzünk körül!...

– Előre! - mondta Khamis határozottan.

Körülbelül fél kilométernyi területet jártak be eredménytelenül. A talaj meglehetősen egyenletes volt és sűrű bokrok, kúszó növények sehol sem gátolták a járást. Apró, csenevész fű takarta a földet: vörösbarna, fakó fű, a mely oly gyér és fonnyadt volt, mintha soha egy csöpp esőt sem látott volna. Hogy a napsugár egyáltalában nem érhette, arról meggyőződhettek, ha föltekintettek: a sűrű mennyezet még talán a levegőt sem bocsátotta át!

Ellenben azt a zúgó zümmögést, mely az erdő csöndjét megtörte, mindenütt hallották, a merre mentek. De ez a különös, tompa zaj fölülről jött, a fák koronájáról...

Hát alant, a fák között, egyáltalában nem lakott élő lény?... ki tudta volna megmondani?... Mind a mellett Khamisnak úgy rémlett néhányszor, hogy sötét alakokat lát elsuhanni a fák között... Káprázat volt ez?... Maga sem tudta.

Félórai eredménytelen bolygás után a három utas csüggedten telepedett le egy óriási bahinia-fa tövében. A szemük egy kissé már megszokta a sötétséget, úgy hogy húsz-harmincz lépésnyire elég jól láttak.

Egy darabig némán üldögéltek ott, majd egyszerre a foreloper suttogva megszólalt:

– Valami mozog amott...

– Ember, vagy állat? - kérdezte John Cort arra tekintve.

– Legföljebb csak gyerek lehet, - felelte Khamis - mert alacsony termetű...

– Bizonyosan majom! - mondta Max Huber.

S mozdulatlanul, némán maradtak a helyükön, hogy el ne riasszák a kis négykezű állatot. Ha megfoghatnák... Ej, Max Huber is megenné a húsát a végső szükségben, bármint undorodott is tőle!... De hát a tűz?... hogy süthetnék meg tűz nélkül?...

A kis alak egyenesen, félelem nélkül feléjük tartott. Úgy járt, mint az ember: a hátulsó lábain s alig pár lépésnyire állt meg tőlük.

Ekkor John Cort és Max Huber álmélkodva ismertek rá arra a kis beteg teremtésre, a melyet Llanga mentett meg a vízbefúlástól.

– Ez az!... ez az!... - mondogatták egymásnak.

– Persze, hogy ez az! - hagyta helyben a foreloper is.

– De ha ő megmenekült, akkor Llanga sem fúlhatott a vízbe: hisz az ölében tartotta!

– Hátha még sem ez az? - kételkedett a foreloper.

– Már hogyne ő volna! - szólt John Cort. - Különben majd mindjárt meglátjuk.

Ezzel elővette zsebéből azt az érmet, melyet a kis beteg nyakáról oldott le s a szalagjánál fogva ide-oda lóbálta a levegőben, mint a hogy ingerkedni szokás a gyerekekkel.

Mihelyt a furcsa teremtés meglátta az érmet, azonnal rárohant... Oh, most már nem volt beteg!... A három vagy négy nap alatt, mióta a tutajról elkerült, nemcsak meggyógyult, hanem az ereje és ügyessége is megjött...

S már-már elkapta John Cort kezéből az érmet, mikor Khamis hirtelen nyakon csípte...

A kicsike azonban eltátotta a száját s mindnyájuk álmélkodására hangosan fölkiáltott:

– Li-Mai!... Ngala!... Ngala!...

Khamis annyira meghökkent, hogy rögtön elbocsátotta. Sem ő, sem társai nem tudták, hogy mit jelentenek ezek a szavak, de nem is értek rá az értelmükön tűnődni. Hirtelen tizenöt-húsz, a kicsikéhez hasonló alak bukkant elő a fák közül, de ezek már mind meglett állatok... vagy emberek?... voltak: mindegyikük legalább is hatodfél láb magas.

A három megdöbbent utas hamarjában nem tudta, hogy majmokkal, vagy emberekkel van-e dolga. Azt azonban mindjárt látták, hogy az ellenszegülés hiábavaló és czéltalan. Az erdőlakók megragadták Khamist, Max Hubert és John Cortot, s előre lökdösték.

Így mentek fél kilométernyire. Ezen a helyen két óriási fa egész közel állt egymáshoz, úgy hogy lépcső-fokokat erősíthettek közéjük, a melyeken járni lehetett föl és le. Öt-hat erdőlakó előre ment e lépcsőkön, a többiek pedig kényszerítették foglyaikat, hogy utánuk menjenek, de azért nem bántak velük durván.

A mint feljebb és feljebb mentek, lassankint világosabb lett. A lombsátoron itt-ott áttörtek a napsugarak, s megvilágították a lépcsőfokokat.

Max Huber ugyancsak nem panaszkodhatott: ez a kaland valóban rendkívüli volt.

Mikor fölértek az utolsó lépcsőfokra, Khamis és társai alig hittek a szemeiknek. Téres, sima földet láttak, melyre forrón sütött a nap. Fölötte kimagaslottak a fák zöldellő sudarai. A síkon, bizonyos rendben, házak sorakoztak egymás mellé: sárga, vert agyagból és lombokból épült házak, melyek utczákat alkottak! Szóval igazi város volt, még pedig oly nagy kiterjedésű város, hogy onnan, a hol voltak, nem láthatták a végét.

Az utczákon sürögtek-forogtak e különös város lakói: mind olyanok, mint azok, a melyek idehozták őket. Test-tartásuk egészen olyan volt, mint az emberé, annak jeléül, hogy egyenesen szoktak járni; a mi egyik legfontosabb különbség az ember és majom között.

Mert a négykezűek családjának legfejlettebb, legtökéletesebb képviselői, a melyek alkotásukban legjobban hasonlítanak az emberhez, abban mégis különböznek tőle, hogy futás közben mind a négy kezükön nyargalnak, s nem két lábon szaladnak, mint az emberek.

Khamis és társai egyelőre azonban csak észrevették ezt, de arra már nem értek rá, hogy eldöntsék: vajjon emberek, vagy majmok közé kerültek-e. A banda, mely elfogta és kísérte őket, egyre beszélt, hadart valami érthetetlen nyelven, s e közben folyton vitte őket a különös nép között, mely nem is látszott nagyon meglepettnek. Végre egy házhoz értek: ebbe be kellett menniök, s a mint bent voltak, rájuk zárták az ajtót.

Foglyok voltak tehát!

– Nagyon derék! - kiáltott föl Max Huber, mihelyt egyedül voltak. - Csak az lep meg, hogy ezek a majmok, vagy micsodák meg nem bámultak bennünket!... Talán már láttak embert ez előtt is?...

– Ez most mellékes, - felelte John Cort. - Én csak azt szeretném tudni, hogy szoktak-e enni adni a foglyaiknak?...

– Vagy nem inkább ők maguk szokták-e fölfalni őket? - tette hozzá Max Huber elgondolkozva.

Ez a föltevés nem is volt valószínűtlen, mert Közép-Afrika vad szerecsen törzseinek legtöbbje emberevő: - miért ne lehetnének szintén emberevők ezek a fél-majmok is?...

Annyi bizonyos, hogy akár emberevők, akár nem, inkább emberek voltak, mint majmok. Tudtak tüzet gyújtani, beszélni, egyenesen járni, s valószínűleg meg szokták sütni a húst is, legalább ezt látszott bizonyítani az, hogy az ő számukra is tüzet raktak, hogy legyen hol megsütniök az ajándékba adott nyers húst.

S ekkor eszükbe jutott, hogy hátha azok a fáklyások is ugyanezek a fél-majmok voltak, a kiket a rengeteg szélén láttak azon az emlékezetes éjszakán, a midőn az elefántok majdnem agyontaposták őket?...

– A legkülönösebb az, hogy beszélnek is, - mondta John Cort, hosszasabb szünet után.

– Nos, ha beszélnek, - kiáltott föl Max Huber, - szeretném tudni, hogyan mondják ezt: «Gyerünk ebédelni»: vagy: «Olyan éhes vagyok, mint a farkas!»

– S mi haszna lenne, ha tudná is? - kérdezte John Cort.

– Az, hogy addig kiabálnám, míg meghallanák, s adnának valamit enni.

A három fogoly közt Khamis volt a leglevertebb. Nagyon bántotta, hogy ezek az állatok, - mert annak tartotta az erdőlakókat, - majom létükre annyira hasonlítanak hozzá. Járásuk, tartásuk, fejük alkotása és a hajuk is, egészen olyan volt, mint az afrikai bennszülötteké: s ráadásul még beszéltek is, sütöttek-főztek, sőt kunyhókban, városban laktak, mint akármelyik Kongó-melléki szerecsen törzs!

A franczia és az amerikai nem annyira levert, mint inkább izgatott és bosszús volt. A mellett, hogy belökték őket ebbe a szűk kunyhóba, a melynek falain keresztül mit sem láthattak abból a mi odakint történik, a jövő is izgatta és aggasztotta őket. Aztán meg rettenetesen éhesek is voltak: már tizenöt órája elmúlt, a mióta az utolsó, kis darabka antilophúst megették! Volt azonban egy dolog, a mi némi reményt öntött csüggedt szíveikbe; igaz, hogy ez a remény nagyon bizonytalan volt, de mégis elég volt arra, hogy végképp kétségbe ne essenek.

Így okoskodtak magukban:

... Ha az a kis erdőlakó, a kit Llanga az élete koczkáztatásával megmentett és ápolt, ismét megmenekült, akkor meg kellett menekülnie Llangának is... És ha Llanga megtudja, hogy három idegen érkezett a faluba, bizonyára sietni fog rajtuk segíteni...

... Sietni fog rajtuk segíteni?... Ez nagyon kétséges!... Először az sem bizonyos, hogy Llanga csakugyan megmenekült-e... S ha megmenekült is, ki tudja, segíthet-e rajtuk?... Kérdés, vajjon Llanga is nem épp oly rab-e, mint ők maguk?...

– Azt hiszem, - mondta John Cort, - hogy ezek az erdőlakók hálásak lesznek Llanga iránt, hogy egyiküket megmentette.

– Hálásak?... - kételkedett Max Huber. - Ön nagyon is rózsás színben látja a dolgot, kedves John!... Azért, hogy ezek a fél-majmok beszélni tudnak, még nem emberek ám!... s ha azok lennének is, még nem bizonyos, hogy hálásak lesznek!... Sőt, éppen akkor félhetnénk tőlük legjobban: hisz tudjuk, hogy az emberek rendszerint hálátlanok... s a világnak ez a hibája már közmondássá is vált!...

– Aztán még az sem bizonyos, hogy Llanga megmenekült, - tette hozzá a foreloper. - Ki látta őt közülünk?... Ki hallott róla valamit?... Ki látta csak a legcsekélyebb jelét is annak, hogy él?...

E pillanatban a két tagbaszakadt börtönőr kívülről kinyitotta a kunyhó ajtaját s a küszöbön megjelent... Llanga.

– Llanga!... Llanga!... - kiáltott föl a három fogoly ujjongva.

– Max úr!... John úr!... Khamis!... - felelte a fiú, s össze-vissza ölelte, csókolta barátait.

– Mióta vagy itt? - kérdezte a foreloper.

– Tegnap reggel óta.

– És hogy jöttél ide?...

– Úgy hoztak idáig az erdőn keresztül.

– Ölben hoztak?...

– Ölben... mert nem igen tudtam járni.

– És kicsoda?...

– Azok, a kik megmentettek... A kik önöket is megmentették.

– Ezek a... majmok?

– Oh, nem majmok, nem!... emberek!... Nem majmok!...

S Llanga apróra elbeszélte, hogyan szabadult meg... Mikor a tutaj neki ment a sziklának és fölfordult, ő is, meg Li-Mai is a vízbe estek...

– Li-Mai?... - kiáltott föl Max Huber csodálkozva. - Kicsoda ez a Li-Mai?...

– A barátomnak a neve, - felelte Llanga. - Ha magára mutat, mindig azt mondja: Li-Mai.

– E szerint hát neve is van? - álmélkodott John Cort.

– Ha egyszer beszélni tud, - szólt a foreloper vállat vonva, - miért ne lehetne neve is?

– Ebben igaza van Khamisnak, - hagyta helyben Max Huber.

– Utóbb talán még ennek a... törzsnek... vagy népségnek is van neve? - kérdezte John Cort Llangától.

– Van, hogyne volna!... felelte a fiú. - Ez a Vagdi-törzs... legalább Li-Mai úgy hívja.

Ez a szó ismeretlen a Kongó-vidéki törzsek nyelvében. Soha senki sem hallott a Vagdi-törzsről és a foreloper tűnődve csóválta a fejét, mert ő ismerte Közép-Afrika valamennyi törzsét.

Tehát, a mint Llanga tüzetesen elbeszélte, ez a különös nép ott barangolt a folyó partján, mikor a katasztrófa megtörtént és kimentette a vízből a fuldokló utasokat. Ő, Llanga elájult, s mikor eszméletre tért, egy izmos vagdi tartotta az ölében. Ez az erdőlakó Li-Mai apja volt: a kis fiút pedig anyja, a «Ngora» ápolta.

Li-Mai elmondta, hogy Llanga mentette meg őt a vízbefúlástól, s a hálás szülők ezért úgy bántak vele mint tulajdon gyermekükkel. Elhozták ide a faluba, de nem zárták börtönbe: sőt ellenkezőleg, szabadon járhatott-kelhetett mindenfelé.

Ma reggel aztán Li-Mai ide vezette őt ehhez a kunyhóhoz... Hogy miért, azt nem tudta... De belülről hangokat hallott... hallgatózott... megismerte Max és John hangját...

Íme, ez történt vele, mióta a Johansen-folyó vízesésénél elszakadtak egymástól.

– Derék fiú vagy, Llanga! - szólt most Max Huber. - Hanem mi majd meghalunk éhen... s ha talán módodban lenne, hogy...

Llanga rögtön elszaladt, s nem sokára eleséggel megrakodva jött vissza... Hatalmas antilopczombot hozott, sülve, s a pecsenye meg is volt sózva, aztán féltuczat adansonia-gyümölcsöt, a minek majom-kenyér a neve, meg jó csomó érett banánt, s egy csuporban kitűnő friss vizet, melybe mastix volt keverve, egy kaucsuk-inda tejes nedve.

Most a társalgás félbe maradt, mert a fogaknak egyéb dolguk akadt. John Cort, Max Huber és Khamis a szó szoros értelmében elnyelték az eleséget, a melyből csak a nagy czombcsont, meg a gyümölcsök héja maradt meg.

Ekkor John Cort ismét kérdezősködni kezdett Llangától.

– Sokan vannak-e ezek a vagdik?

– Sokan!... nagyon sokan! - felelte Llanga. - Az utczák, házak mind tele vannak velük.

– Vannak annyian, mint Burnu, vagy Baghirnu faluban?...

– Még talán többen is!

– És sohasem mennek le a földre?

– De... lejárnak vadászni, gyümölcsöt szedni... meg vízért is...

– És... beszélnek?

– Beszélnek... de én nem értem... Egyes szavakat azonban mégis értek, mikor Li-Mai beszél.

– Hát az apja, meg az anyja?

– Oh, én hozzám nagyon jók!... Ők adták azt is, a mit hoztam...

– Alig várom, hogy megköszönhessem nekik a szíves traktát, - szólt Max Huber, a ki most már, miután jól lakott, megint jobb kedvű lett.

– Hát ezt a várost a levegőben, hogy hívják?

– Ngala.

– S van valami vezérük?... főnökük?...

– Van.

– Te már talán láttad is?

– Még nem láttam, de tudom, hogy Mszelo-Tala-Tala a neve.

– Hisz ezt én értem! - kiáltott föl Khamis.

– És mit jelent? - kérdezte Max Huber.

– Azt jelenti, hogy «Tükörszemű Atya», - felelte a foreloper.

S valóban, a Kongó-melléki bennszülöttek ezen a néven hívják azokat, a kik pápaszemet viselnek.