Márczius 19-dike.

E napig körülbelül 200 kilométernyi utat tettek meg az Ubangi felé, részint gyalog, részint tutajon. A foreloper véleménye szerint a még hátralevő út rövidebb volt, s ha semmi akadállyal nem találkoznak, nyolcz-tíz nap múlva az Ubangi partjain lehetnek.

Kora hajnalban ismét a tutajra szálltak, még pedig megszaporodva a kis utassal, a kitől Llanga semmi áron sem akart megválni.

Max Huber és John Cort egy perczig sem kételkedtek, hogy a kis teremtés majom-kölyök, s ezért még arra sem tartották érdemesnek, hogy közelebbről megnézzék, vajjon csimpánz-e, gorilla-e, vagy pávián?

Persze, ha Llanga megmondta volna nekik, hogy ez a majom beszél, akkor bizonyára gondosabban megvizsgálták volna, a talán egy új fajt, a beszélő négykezűek faját födözték volna föl benne...

De Llanga egyelőre nem szólt semmit; azt vélve, hogy esetleg csalódott, meg akarta várni, míg a kis állat, vagy micsoda, még egyszer megszólal. Akkor aztán mindent elmond barátainak.

Egyelőre behúzódott a sátorba és etetni akarta a különös kicsikét... De mivel etesse?... A majmok tudvalevőleg gyümölcsevők, s nekik nem volt gyümölcsük. Antilop-húst nem mert neki adni, mert a kis állatnak heves láza volt, a mit a feje és a keze forróságából érzett.

– Hogy van a majmod, Llanga? - kérdezte Max Huber vagy egy órával rá, hogy elindultak.

– Egyre csak alszik, Max úr.

– Szeretnéd megtartani...

– Nagyon szeretném... ha önök megengedik.

– Miattam megtarthatod... Csak aztán vigyázz, hogy meg ne karmoljon...

– Oh, Max úr!...

– Bizony jó lesz vigyáznod!... Ezek az állatok még a macskánál is alattomosabbak.

– De ez nem, Max úr!... Hisz még oly fiatal!... S az arcza is oly szelíd...

– No, ha már barátoddá fogadod, akkor mindjárt meg is keresztelheted... Adj neki nevet.

– Nevet?... Milyen nevet?

– Hát hívjad Jákónak!... Minden majomnak Jákó a neve.

Ez a név azonban nem igen tetszett Llangának. Fogta magát és szó nélkül visszament a sátorba.

Az idő e napon is borult volt, a minek az utasok örültek, mert legalább nem szenvedtek a hőségtől; de viszont aggódtak is, hogy megered az eső, s akkor bőrig áznak a folyam nyílt tükrén.

Ebédre néhány vízi szárnyassal és egy-két hallal kellett beérniök. Az utasok már kezdték megunni a folyton egyforma fogásokat, a melyhez sem sójuk, sem kenyerük nem volt. Alig várták már, hogy elérjék az Ubangit, melynek legelső telepén ugyancsak kárpótolni fogják magukat a sok nélkülözésért!

Délután John Cort éppen a sátorba akart menni, hogy ledüljön egy kicsit, mikor Max oda szólt neki:

– Kedves John!...

– Nos, mi az, kedves Max?

– Nézzen csak oda... kissé folyam mentén, a bal partra...

– Ah! - kiáltott föl az amerikai meglepetve.

A foreloper is oda nézett.

– Remek bivaly! - mondta sóvárogva.

– Ha puskavégre kaphatom, - szólt Max Huber - akkor pár napig nem lesz gondunk az eleségre.

Khamis rögtön a part felé kormányozta a tutajt, mely rézsút, nesztelenül siklott a víz tükrén.

Mikor már csak harmincz méternyire lehettek tőle, John Cort halkan azt mondta:

– Először ön lőjön, Max... Ha szükséges lesz, majd én is ráduplázok...

A bivaly meg sem mozdult. Nyakát előre nyújtva mohón ivott és sejteni sem látszott a veszedelmet, mely fenyegette. E perczben fölemelte széles, otromba fejét és inkább kíváncsian, mint meghökkenve bámult a tutajra...

Max Huber letérdelt. Mivel nem lőhette szíven az állatot, a fejére czélzott...

A lövés eldördült... Az állat magasan fölcsapott a farkával és fájdalmasan elbődült, annak jeléül, hogy a golyó halálra sebezte.

– Ez a mienk! - ujjongott a franczia talpra ugorva.

S valóban John Cortnak nem kellett rádupláznia: a bivaly egyet fordult maga körül, s aztán fél testével belefordult a vízbe, melyet csurgó vére vörösre festett.

Khamis elégedetten kötött ki mellette, hogy megnyúzza és földarabolja. Igazán remek állat volt: onja, a hogy a bennszülöttek hívják, abból a magánosan élő fajtából, a mely jóval nagyobb, mint az európai bivalyok és az amerikai bölények.

A foreloper az állat legkitűnőbb húsából vágott ki vagy húsz kilogrammnyit; ennél többet fölösleges volt földarabolnia, mert úgyis megromlott volna a hőségben.

Ezalatt a sátorban különös dolog történt. Llanga még mindig ott ápolta a kis beteget, a mely még egyre aludt. A puska dörrenésére azonban az alvó állat idegesen összerázódott, s bár a szeme nem nyílt ki, ismét megszólalt, s ugyanazt a szót mondta halkan, panaszosan, a melyet Llanga már hallott:

– Ngora!... Ngora!...

Ezúttal Llanga már nem tévedhetett. Fényes nappal, ébren hallotta ezt a szót, mely a Kongó-melléki bennszülöttek nyelvén annyi, mint: anya.

Oda térdelt a kis teremtés mellé, mely még egyre lázas volt és pár csöpp vizet akart a szájába önteni, de nem sikerült. Megnedvesítette hát kezét, s azzal hűsítette a kis beteg égő homlokát és e közben ismét, újra hallotta az előbbeni szót:

– Ngora!... Ngora!...

A kis teremtés némileg magához tért, mert kezével keresni látszott a Llangáét, mely enyhén hűsítette a homlokát... S mikor megtalálta, gyöngéden megszorította...

Llangának majd kicsordultak a könnyei örömében és boldogságában... Íme a kis beteg szereti őt, hálás az ápolásért!... És Max úr még azt mondja, hogy majom!...

Még nagyobb gonddal, szeretettel ápolta hát s megnedvesítvén zsebkendőjét, oda tartotta a kis beteg ajkaihoz, melyek a belső forróságtól egészen kicserepesedtek... Aztán megvárta, míg ismét elaludt, s akkor nesztelenül kiment a sátorból, azzal a szándékkal, hogy most már mindent megmond barátainak.

– Nos, - kérdezte tőle Max Huber mosolyogva - hogy van a majmod?

Llanga habozva nézett rá, majd határozottan így szólt:

– Az nem majom, Max úr!

– Nem majom?... - ismételte John Cort, a ki szintén ott volt.

– Ugyan Llanga, ne légy hát ily makacs! - mondta a franczia. - Talán csak nem verted a fejedbe, hogy éppen olyan fiú, mint te vagy?

– Fiú... ne olyan, mint én... de azért fiú...

– Mondd csak, Llanga - szólt most az amerikai komolyabban mint barátja - miért hiszed, hogy fiú?...

– Azért, mert beszélt... az éjjel...

– Beszélt?

– S éppen most is beszélt...

– S ugyan mit mondott ez a négylábú csoda? - kötekedett Max Huber.

– Azt mondta: «Ngora!»...

– Micsoda?... - kiáltott föl John Cort álmélkodva. - Ugyanazt a szót, a mit én is hallottam?

– Úgy van... «Ngora!»... bólintott Llanga komolyan.

Itt csak két föltevés volt lehetséges: vagy csalódott Llanga is, mint John Cort, vagy pedig félrebeszélt.

– Győződjünk meg a dologról, - mondta John Cort - mert ha ez igaz, akkor igazán rendkívüli eset.

Mindketten bementek a sátorba és figyelmesen szemügyre vették a kis alvót.

Az első látásra azt lehetett volna mondani, hogy a kis beteg igazán majom. De John Cort mindjárt észrevette, hogy az állat nem négykezű, hanem kétkezű, mert a lábai járásra valók voltak: - míg ellenben a többi majmok mind négykezűek, s a lábaik is kapaszkodásra, fogásra valók. E különös teremtés lábain a hüvelykujjak nem voltak szembeállíthatók a többi ujjakkal, tehát nem is foghatott velük. Ezért volt kétkezű: már pedig Blumenbach általánosan elfogadott osztályozása szerint a kétkezű állatok rendjének csak egyetlen képviselője van - az ember.

John Cort figyelmeztette barátját erre a fölfedezésre.

– Különös!... nagyon különös! - felelte Max Huber.

A kis állat nem volt magasabb hetvenöt czentiméternél, de nem is látszott többnek öt-hat évesnél. A teste szőrtelen volt, csak gyér, selymes, vöröses pihe borította; de a homloka, arcza és nyaka egészen csupasz volt. A füle olyan volt, mint az emberé, holott a majom fülei egészen másformák, mivel nincsenek czimpái. A karjai nem voltak aránytalanul hosszúak, mint a majoméi, s nem volt farka sem, a mely a négykezűek különös ismertetőjele. A feje gömbölyű, az orra lapos, a homloka kevéssé domború volt, s a haja, ha ugyan annak lehetett nevezni, hasonlított az afrikai bennszülöttek gyapjas, göndör hajához. Szóval ez a faj sokkal inkább hasonlított külsőleg, s valószínűleg belsőleg is, az emberhez, mint a majomhoz.

Max Huber és John Cort alig tudtak hová lenni csodálkozásukban: - íme! egy egészen ismeretlen élőlény feküdt előttük, a melyről egyetlen egy természetbúvár sem tudott, s a mely valószínűleg összekötő kapocs volt az ember és az állat között! S ráadásul Llanga még azt állítja, hogy beszél is! A két jó barát figyelmesen nézte a kis alvót és izgatottan leste-várta, hogy nem szólal-e meg. Llanga még egyre hűsítgette az ajkát, homlokát, s úgy látszott, hogy a betegnek jól esik, mert a láza csökkent.

Egyszerre csak az ajkai mozogni kezdtek, s ez a suttogó hang lebbent el róluk:

– Ngora!... Ngora!...

– Szavamra, ez már hihetetlen! - kiáltott föl Max Huber.

S valóban hihetetlen is volt, hogy ez a különös teremtés, félmajom és félember, beszélni tudjon!... Mert, ámbár mindeddig csak ezt az egyetlen szót ejtette ki, nem volt-e valószínű, hogy tud többet is... szóval, hogy eszmél, gondolkodik, következtet és beszél?...

Ezalatt John Cort lehajolt hozzá, s fölemelte a fejét, hogy jobban az arczába nézhessen. Nagy meglepetésére vékony szalagocskát, vagy zsineget pillantott meg a nyakán, s a mint megfogta, hogy kioldozza, vagy levágja, álmélkodva kiáltott föl:

– Érem van a nyakán!...

– Érem?... - ismételte Max Huber.

John Cort leoldozta a keskeny selyemszalagot.

Úgy van! érem volt rajta, akkora nikkel-érem, mint az egykoronás, s az egyik felén egy arczkép, a másikon egy név.

A név és a kép a Johansen doktoré volt!...

– A doktor! - kiáltott föl Max Huber, a ki jól ismerte ezt a nikkel-érmet, melyet a doktor akkor veretett, mikor fölfedező útjára indult a majmok közé.

– Hogy került a német professzor érme ennek a majomnak a nyakába? - álmélkodott John Cort.

– Ez valóban csodálatos! - mondta Max Huber - ha csak ezek a félmajmok, félemberek ki nem rabolták a doktort...

– Khamis! - kiáltott ki John Cort a kunyhóból.

Be akarta hívni a forelopert, hogy elmondja neki a különös esetet, de ugyanekkor Khamis is őket hívta, még pedig aggódó, szorongó hangon:

– Max úr!... John úr!...

A két jó barát rögtön kiszaladt.

– Hallgassanak csak!... - mondta a foreloper.

Ötszáz méternyire előttük a folyam hirtelen jobbra kanyarodott, s eltűnt a sűrű fák között. Erről a helyről állandó, tompa zúgás hallatszott, mely azon mértékben erősödött, a mint a tutaj közeledett.

– Ez gyanús zúgás - mondta John Cort.

– Vajjon mi lehet ott? - kérdezte Max Huber.

– Talán zuhatag... vagy vízesés - mondta a foreloper. - A szél onnan fúj, s a levegő tele van párával.

Ha csakugyan vízesés volt, akkor a tutajjal nem mehettek át rajta. Egyelőre meg kellett kerülniök a kanyarulatot, mert innen nem láthatták, mi van rajta túl. A tutaj meglehetős gyorsan haladt és John Cort meg Max Huber nem akartak addig visszamenni a sátorba, míg meg nem tudják, mi van a parthajlás mögött.

Mihelyt megkerülték, mindjárt látták, hogy a foreloper helyesen gyanított. Vagy kétszáz méternyire nagy sziklatömbök szelték át keresztben a folyó medrét, a melynek csak a közepén volt szabad folyása. Ezen a helyen szédületesen sebes lett a sodra, míg két oldalt, a sziklák közt, zuhogva tört utat a földuzzadt víztömeg. Ha nem bírják idejében partra hajtani a tutajt, vagy a sziklákon zúzódik össze, vagy elkapja a sebes forgatag és fölfordítja.

Mindannyian megőrizték hidegvérüket. De különben nem is volt veszteni való idejük.

– Ki, a partra!... Ki, a partra! - kiáltotta Khamis.

Este félhét lehetett, s ebben a ködös, sötétedő időben már alig látták a partot.

Khamis teljes erejével neki feküdt a kormányrúdnak, de nem bírta elég gyorsan megfordítani a tutajt a sebes áradatban. John Cort és Max Huber oda ugrottak hozzá, hogy segítsenek neki. Ekkor sikerült is megfordítaniok a tutajt, de a kormánylapát a nagy erőfeszítésben ketté törött!

A folyam sodra egyszeriben elkapta a tutajt, mely forogni kezdett és szédületes sebességgel rohant a vízesés felé...

– Ugorjunk ki a sziklákra, mielőtt az örvény lerántana! - tanácsolta Khamis.

– Mást úgy sem tehetünk! - felelte John Cort.

E pillanatban jött ki Llanga a sátorból... A mint a vízre nézett, rögtön látta a veszedelmet... De nem magára gondolt, hanem kis barátjára... Vissza szaladt a sátorba, kihozta, az ölébe fektette, s letérdelt vele a tutaj hátulján...

Ekkor a víz sodra roppant erővel neki csapta a tutajt az egyik szélső sziklának... Khamis kidobta rá a töltéses ládikót s a fegyvereket... Aztán ki akart ugrani... de a tutaj hirtelen egyet fordult, s valamennyiüket lerántotta magával a tomboló örvénybe...