Passepartout a kelleténél többet akar tudni Mr. Foggról. Mi következik ebből?

Hongkong mindössze kicsiny sziget, az 1842-es háború után a nankingi béke ítélte Angliának. Nagy-Britannia gyarmatosító géniusza néhány esztendő alatt jelentékeny várost telepített rá, és kikötőt létesített, a Victoria kikötőt. A sziget a kantoni folyótorkolatban, alig hatvanmérföldnyire van a túlparton épült portugál várostól, Macautól. A kereskedelmi verseny során Macau sorsa szükségképpen megpecsételődött, s a kínai átmenő kereskedelem java részét ma már az angol város foglalja le. Aki a hongkongi dokkokat, kórházakat, wharfokat¹, raktárakat, gótikus székesegyházat, „government-house”-t² és a makadámutakat látja, azt hihetné, valamelyik kereskedőváros vándorolta végig a földgolyóbist Kent vagy Surrey megyétől idáig, s most itt nőtt ki a földből, Kína mellett, szinte a szülőföld antipódusán.

Passepartout zsebre vágta hát a kezét, s a Victoria kikötő felé andalgott; nézegette a gyaloghintókat meg a vitorlás targoncákat, melyek most is divatban vannak a Mennyei Birodalomban; nézegette az utcákon tolongó kínaiak, japánok és európaiak sokadalmát. Eltekintve egy-két lényegtelen különbségtől, a derék fickó úgy érezhette, most is Bombay, Calcutta vagy Singapore utcáin jár. Szinte az egész világot körülövezik így az angol városok.

Passepartout megérkezett a Victoria kikötőbe. A kantoni folyótorkolatban ezer náció hajói hemzsegtek, angolok, franciák, amerikaiak, hollandusok, hadi- és kereskedelmi hajók, japán vagy kínai bárkák, dzsunkák, szempák, tankák, sőt virághajók is: megannyi úszó virágágy a víz hullámain. Séta közben Passepartout-nak hol itt, hol ott sárga ruhás bennszülöttek ötlöttek szemébe: igen-igen öregecske volt valamennyi. Betért egy kínai borbélyhoz, hogy megborotválkozzon „kínai módra”, s a helybeli Figarótól, aki meglehetősen beszélt angolul, megtudta, hogy minden ilyen aggastyán legalább nyolcvanesztendős: ebben a korban megilleti őket a kiváltság, hogy a császári színt, a sárgát magukra ölthessék. Passepartout jót mulatott, bár maga sem nagyon tudta, miért.

Borotválkozás után a Carnatic hajóhídjára ment, s ott Fixet pillantotta meg; a detektív fel s alá sétált, Passepartout nagyon megértette. Fix arcán élénk bosszúság tükröződött.

„Remek! - gondolta Passepartout. - Nesze neked, Reform Club, az urak szénája ugyancsak rosszul áll!”

Derűsen mosolyogva lépett oda Fixhez; úgy tett, mintha nem venné észre, milyen feldúlt az útitársa.

A detektívnek volt is miért dühöngenie. Pokoli balszerencse: elfogatóparancs sehol! Nyilván folyvást üldözi, s csak akkor éri utol, ha a városban tölt néhány napot. És mivel útvonalukon Hongkong az utolsó angol terület, ez a Fogg végleg kereket old, ha nem tudja itt marasztalni.

– No, Fix úr, eldöntötte már, hogy velünk jön Amerikába? - kérdezte Passepartout.

– El - felelte Fix, és összeszorította a fogát.

– Ugye, mondtam?! - kiáltott fel Passepartout, és harsányan felkacagott. - Tudtam én nagyon jól, hogy nem bír megválni tőlünk. Jöjjön csak, jöjjön, váltsunk jegyet!

Azzal mindketten beléptek a tengerhajózási társaság hivatalába, és kabint foglaltak négy személyre. Közben a tisztviselő tájékoztatta őket, hogy a Carnatic javítását befejezték, s a gőzhajó még aznap este nyolckor elindul, nem várja meg a másnap reggelt, mint eredetileg jelezték.

– Kitűnő! - válaszolt Passepartout. - Ez csak gazdám malmára hajtja a vizet. Máris szólok neki.

E pillanatban Fix merészet és nagyot gondolt. Elhatározta, mindent elmond Passepartout-nak. Talán ez az egyetlen módja, hogy néhány napig visszatartsa Hongkongban Phileas Foggot.

A hivatalból jövet Fix meghívta útitársát, térjenek be a kocsmába, egy kis frissítőre. Passepartout-nak nem volt sürgős dolga. Elfogadta Fix meghívását.

Találtak is egy kocsmát a kikötőben. Igen csalogató építmény volt. Amikor beléptek, ízlésesen díszített, nagy teremben találták magukat, a háttérben heverőt pillantottak meg, rajta vánkosokat. A heverőn néhány alvó feküdt egymás mellett.

Nádfonatú, apró asztalok mellett huszonöt-harminc vendég üldögélt a nagy teremben. Némelyik angol sört, ale-t vagy portert iszogatott, mások egyéb szeszes italt, gint vagy brandyt. A szájukban ezenkívül többnyire hosszú szárú, vörös agyagpipa füstölgött, bennük rózsaolajjal illatosított, apró ópiumlabdacsok. Időnként egyik-másik pipázó ernyedten az asztal alá gurult, ezeket a pincérek fejtől-lábtól fölemelték, s odahelyezték a heverőn fekvő cimborák mellé. Vagy húsz ilyen részeg feküdt sorban egymás mellett, tökéletes állati kábulatban.

Fix és Passepartout rájött, hogy afféle ópiumkocsmába jutottak, melynek szerencsétlen, eltompult, csont-bőr idióták a törzsvendégei; évente 260 millió frankot érő gyilkos kábítószert, ópiumot ad el ezeknek a kalmár Anglia! Gyászos milliók: az emberi jellem egyik legsiralmasabb szenvedélyének adója!

A kínai kormány szigorú törvényekkel próbálta ezt a visszaélést orvosolni, de hiába. Az ópiumfogyasztás eleinte névleg csupán a gazdag osztályok kiváltsága volt, onnét terjedt el az alsóbb osztályok között, és pusztítása többé nem ismert gátat. A Középső Birodalomban mindig, mindenütt füstöl az ópiumpipa. Férfiak és nők egyaránt ennek a pusztító szenvedélynek martalékai, s ha megszokták az ópiumszívást, soha nem tudnak többé róla lemondani, különben iszonyatos görcs facsarja gyomrukat. Akinek régi szenvedélye, az nyolc pipát is elszív naponta, de öt év alatt belehal.

Még Hongkongban is egymást érik az ilyen ópiumkocsmák; ide tévedt be most Fix és Passepartout, hogy szomjukat elüssék. Passepartout-nak nem volt pénze, de szívesen elfogadta útitársa „kedvességét”; úgy gondolta, alkalomadtán majd viszonozza.

Két üveg portóit rendeltek, s a francia derekasan hajtogatta. Fix azonban mértékletesebb volt, és rendkívül figyelmesen szemlélgette útitársát. Beszélgettek erről-arról, de főként arról, milyen kitűnő ötlete volt Fixnek, hogy ő is elutazik a *Carnatic*on. A steamer nevét hallva Passepartout-nak eszébe jutott, hogy a hajó előbb indul; amúgy is kiürültek az üvegek, a francia felkelt hát, és elindult a gazdáját értesíteni.

Fix nem eresztette.

– Szabad egy pillanatra? - kérdezte tőle.

– Mit óhajt, kedves Fix úr?

– Komoly beszédem van magával.

– Komoly! - kiáltott fel Passepartout, és poharából kihörpintette a néhány utolsó csepp bort. - Halasszuk ezt holnapra, ma nincsen rá időm.

– Várjon! - felelte Fix. - A gazdájáról van szó!

Passepartout ennek hallatára figyelmesen pillantott a detektívre.

Úgy érezte, van valami különös Fix arckifejezésén. Leült.

– Mit akar mondani? Halljuk! - mondta Fixnek.

Fix rátette kezét a cimbora karjára, és halkan ezt kérdezte:

– Ugye, kitalálta, ki vagyok? - kérdezte tőle.

– Hogy az ördögbe ne! - felelte Passepartout mosolyogva.

– Akkor hát nem is tagadom tovább...

– Úgyis mindent tudok, kis komám! No, nem valami nagy ügy! De hát ha már hozzáfogott... Előbb azonban meg kell mondanom, a gentlemanek ugyancsak hiába erőlködtek!

– Hiába! - mondta Fix. - Igazán könnyen beszél! Látszik, hogy nem tudja, milyen hatalmas az összeg!

– Már hogyne tudnám! - válaszolt Passepartout. - Húszezer font!

– Ötvenötezer! - folytatta Fix, és megmarkolta a francia karját.

– Micsoda?! - kiáltott fel Passepartout. - Ezt merte tenni Fogg úr... Ötvenötezer font!... Hát akkor már csak azért sem veszíthetünk egyetlen pillanatot sem - tette hozzá, és megint fölállt.

– Ötvenötezer font! - folytatta Fix, és visszanyomta a székre Passepartout-t, majd egy üveg brandyt hozatott. - És ha sikerül, kétezer font jutalom üti a markom. Segít nekem? Ötszázat (12 500 frank) magának adok!

– Magának segíteni? - robbant ki Passepartout, és szeme tágra meredt.

– Úgy van, mégpedig abban, hogy néhány napig Hongkongban marasztaljuk ezt a Foggot.

– Micsoda? - kérdezte Passepartout. - Miket beszél? Szóval a gentlemanek kémet uszítanak a gazdám nyakára, kétségbe vonják a szavát, de ez hagyján: még ők készülnek gáncsot vetni neki! Szégyellhetik magukat!

– Tessék? Miket beszél itt összevissza? - kérdezte Fix.

– Azt, hogy az ilyen viselkedésben szikrája sincs a tapintatnak. Jó, hogy nem nyúlnak minden teketória nélkül Fogg úr zsebébe, hogy kiszedjék belőle a pénzt!

– Miért ne? Hiszen éppen ez a cél!

– Aljas beugratás! - kiáltott fel Passepartout, mivel egyre jobban nekitüzesedett a brandytől, melyet Fix folyvást töltögetett a poharába, ő pedig egyre csak nyakalta, oda sem figyelt. - Színtiszta beugratás! És ezek gentlemanek! A kollégái!

Fix most már egy szót sem értett az egészből.

– Kollégái! - hangoskodott Passepartout. - A Reform Club tagjai! Hát tudja meg, Fix, hogy a gazdám úriember, és ha fogad, tiszta eszközökkel pályázik a nyereségre.

– De mit képzel tulajdonképpen, ki vagyok én? - kérdezte Fix, és merőn nézte Passepartout-t.

– Hát ki a fene volna? A Reform Club tagjainak ügynöke, az a megbízatása, hogy gazdám útvonalát ellenőrizze. Hallatlan! Micsoda sértés! Nem is szóltam egy szót sem Mr. Foggnak, bár jó ideje már, hogy kitaláltam, ki jár a nyomunkban!

– Fogg nem tud semmiről?... - kérdezte Fix mohón.

– Nem - válaszolt Passepartout, és megint fölhajtott egy pohárral.

A detektív végigsimított homlokán. Egy darabig tétovázott, csak azután szólalt meg ismét. Mit tegyen? Úgy látszik, Passepartout csakugyan tájékozatlan, nem alakoskodik, ez azonban csak az ő dolgát bonyolítja. Nyilvánvaló, hogy a franciából a teljes jóhiszeműség szól, és nem cinkosa gazdájának - márpedig Fix ettől tartott, és tarthatott is.

„Márpedig - gondolta magában - ha nem a cinkosa, akkor az én pártomra áll.”

A detektív újabb döntésre jutott. Különben sem várhatott tovább. Foggot mindenáron Hongkongban kell marasztalnia.

– Ide figyeljen - mondta kurtán -, hallgasson rám. Nem az vagyok, akinek gondol, nem vagyok a Reform Club tagjainak ügynöke...

– Nono! - szólt Passepartout, és kötekedve pillantott rá.

– Detektív vagyok, a londoni rendőrfőnök bízta rám ezt az ügyet...

– Micsoda?... Detektív!...

– Detektív, s mindjárt igazolom is - felelte Fix. - Tessék a megbízólevelem.

Azzal tárcájába nyúlt, s egy iratot helyezett útitársa elé: rajta a központi rendőrség kapitányának aláírása. Passepartout elképedve meredt Fixre, egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkán.

– Ez a Fogg lóvá tett valamennyiünket, magát is meg kollégáit is a Reform Clubban: az volt az érdeke, hogy gyanútlan cinkosokat szerezzen. Az egész fogadás csak ürügy.

– De mi szüksége van rá?! - kiáltott fel Passepartout.

– Ide figyeljen! Folyó év szeptember 28-án ötvenötezer fontot emelt el valaki az Angol Bankból; a tettes személyleírását sikerült megszerezni. A személyleírás itt van, tessék: hajszálra illik a gazdájára.

– Ugyan, kérem! - tört ki Passepartout, és kemény öklével nagyot sújtott az asztalra. - Az én gazdám a világon a legbecsületesebb!

– Honnan tudja? - vágta rá Fix. - Nem is ismeri! Elutazásuk napján szegődött el hozzá, ő pedig valami őrült ürüggyel nyomban vonatra szállt, poggyász nélkül, s egy egész zsák bankjegyet cipelt magával! Ezt merészeli maga becsületnek nevezni?

– Igen! Igen! - ismételte gépiesen a szegény fiú.

– Azt akarja, hogy cinkostársaként maga is lakat alá kerüljön?

Passepartout két marokra fogta a fejét. Rá sem lehetett ismerni. Nem mert a detektív szemébe nézni. Phileas Fogg, Auda megmentője, a nagylelkű, merész férfiú: tolvaj! Szó, ami szó, annyi minden szól ellene! Passepartout igyekezett elfojtani magában a mozgolódó kételyeket. Nem bírta elhinni, hogy gazdája bűnt követett el.

– No de mit akar tőlem? - kérdezte a detektívtől, és minden erejét megfeszítve uralkodott magán.

– Megmondom - felelte Fix. - Idáig üldöztem ezt a Foggot, de hiába várom Londonból az elfogatóparancsot, még nem érkezett meg. Azt akarom, segítsen Hongkongban tartani...

– Én? Hogy én...

– Én pedig megfelezem magával a jutalmat, mert az Angol Bank kétezer fontot ad.

– Soha! - felelte Passepartout, és szeretett volna felállni, de visszaroskadt; úgy érezte, egyszerre hagyja cserben a lába és a feje.

– Fix úr - dadogott -, még ha mind egy szóig igaz is, amit mond... ha tolvaj is a gazdám, és őt keresi... amit különben tagadok... az inasa voltam... és vagyok... jó és nagylelkű embernek ismerem... Elárulni... soha... a világ minden kincséért sem... Az én falumban más fából faragták a legényeket!

– Szóval nem?

– Nem.

– Vegye úgy, hogy nem szóltam semmit - mondta erre Fix. - Igyunk.

– Ez az, igyunk!

Passepartout érezte, hogy a részegség mindjobban hatalmába keríti. Fix megértette, hogy mindenáron el kell választania az inast gazdájától; úgy gondolta, megadja neki a kegyelemdöfést. Az asztalon néhány megtömött ópiumszívó pipa hevert. Fix Passepartout kezébe nyomta az egyiket, az elvette, szájához emelte, rágyújtott, szippantott néhányat, a kábítószer elnehezítette fejét, és Passepartout elnyúlt a földön.

– Végre! - mondta Fix, s az öntudatlan Passepartout-ra tekintett. - Fogg nagyságos úr most már nem tudja meg idejében, hogy a Carnatic mikor indul, s ha elutazik is, az átkozott franciája legalább itt marad!

Ezek után fizetett és távozott.