Passepartout újra bebizonyítja, hogy bátraké a szerencse

A terv vakmerő volt, csupa nehézség, sőt talán lehetetlen. Mr. Fogg kockára vetette életét vagy legalábbis a szabadságát, s ami ezzel egyértelmű: útjának sikerét - mégsem habozott. Egyébiránt elszánt segítőtársra talált Sir Francis Cromarty tábornokban.

Passepartout is készségesen részt vett a vállalkozásban, csak a parancsra várt. Gazdája ötlete szinte megrészegítette. Szívet-lelket sejtett már a jeges külső mögött. Kezdte megszeretni Phileas Foggot.

És a vezető? Kinek a pártjára áll vajon? Nem húz-e majd az indusokhoz? Legalábbis semlegességét kell biztosítani, ha közreműködését meg nem nyerhetik.

Sir Francis Cromarty egyenest nekiszegezte a kérdést.

– Tábornok úr - felelte a hajcsár -, az asszony párszi, és én is párszi vagyok. Parancsoljon velem.

– Jól van, vezető - válaszolt Mr. Fogg.

– Mindenesetre fontolják meg jól - folytatta a párszi -, hogy nem csupán az életünkkel játszunk, de iszonyatos kínok közt pusztulunk el, ha foglyul ejtenek. Szóval döntsenek.

– Megtörtént - felelte Mr. Fogg. - Úgy hiszem, jobb lesz éjszaka nekivágni.

– Én is úgy hiszem - felelt a vezető.

A derék hindu most részletesebben tájékoztatta őket. Az áldozat párszi származású, híres szépség, egy gazdag bombayi kereskedő leánya. Itt nevelkedett, angol iskolában, egészen elangolosodott, viselkedése, műveltsége szerint úgyszólván európai lett. Audának hívják.

Szülei elhaltak, a lányt pedig tiltakozása ellenére feleségül adták a Bundelkhandba, egy öreg rádzsához. Három hónap múlva özvegyen maradt. Tudta, mi sors vár rá, megszökött, nyomban el is fogták a rádzsa rokonai, mert érdekükben állt a leány halála; kimondták halálos ítéletét; aligha fog a feláldozástól megmenekülni.

A hajcsár előadásától csupán még jobban megszilárdult Mr. Foggban és útitársaiban a nemes elhatározás. Abban állapodtak meg, hogy a vezető a Pillaji pagoda felé irányítja az elefántot, s olyan közel nyomul az épülethez, amint csak lehet.

Fél óra múlva megálltak egy tisztáson; a pagoda mintegy ötszáz lépésnyire lehetett; helyükről nem is láthatták, azonban tisztán hallották az őrjöngők üvöltözését.

Ekkor megvitatták, hogyan közelíthetnék meg az áldozatot. A vezető szerint a fiatalasszonyt a pagodában vetették börtönbe; s ő, a vezető ismerte a pagodát. Bejuthatnak-e vajon az épületbe az egyik kapun, ha már az egész banda részeg álomba merült, vagy lyukat kell ütniük valamelyik falon? Ez csupán a helyszínen derül ki, az adott pillanatban. Egy azonban kétségtelen: még az éjszaka sort kell keríteni a szöktetésre, nem várhatnak reggelig, hogy máglyára hurcolják az áldozatot. Akkor már hasztalan volna minden emberi beavatkozás.

Mr. Fogg és kísérői megvárták az éj sötétjét. Amikor este hat óra tájt leszállt az alkony, elhatározták, hogy felderítő útra indulnak a pagoda körül. Akkor némultak el a fakírok utolsó kiáltásai. Bevett szokás szerint ezek a megszállottak valószínűleg most is kába álomban hevernek; elhomályosította elméjüket a folyékony, kenderfőzettel vegyített ópium, a „hang”; talán sikerül átosonni közöttük, és megközelíteni a templomot.

A párszi nesztelenül hatolt előre az erdőben. Mr. Fogg, Sir Francis Cromarty és Passepartout a nyomában. Vagy tíz percig kúsztak a lombok alatt, azután egy kis patak partjára jutottak, és feltornyozott farakást pillantottak meg: vasnyelű fáklyák végén gyanta égett, az vetett rá világot. A máglya volt. Értékes szantálfából rakták, s máris meglocsolták illatos olajjal. Tetején nyugodott a rádzsa teste, bebalzsamozva; a feleségével együtt égetik el. A máglyától százlépésnyire emelkedett a pagoda, minaretjei a sötétben áthatoltak a fák koronáján.

– Jöjjenek! - szólt halkan a vezető.

Aztán óvatosan, nagyon óvatosan és halkan előrekúszott a magas fűben; társai követték.

Csend volt, csupán a szél susogott a fák lombjain.

A vezető nemsokára megállt egy tisztás szélén. Itt-ott gyantafáklya világította meg a térséget. A földön szanaszét alvók csoportjai, részegségtől elnehezedve. Akár holtakkal meghintett csatatér. Összevissza férfiak, nők, gyerekek. Itt is, ott is részegek horkoltak.

A háttérben, fák sűrűjében bizonytalanul magasodott fel a Pillaji templom. Azonban a vezető nagy bosszúságára a rádzsa őrei kormos fáklyafényben virrasztottak a kapuknál, s fel-alá jártak, kezükben csupasz kard. Feltehetőleg odabenn is virrasztanak a papok.

A párszi nem kúszott tovább. Rájött, hogy lehetetlen benyomulni az épületbe, és hátrább húzódott kísérőivel.

Phileas Fogg és Sir Francis Cromarty szintén belátta, hogy ebből az irányból hiábavaló minden próbálkozás.

Megálltak, és halkan tanácskoztak.

– Várjunk - mondta a tábornok -, még csak nyolc óra. Lehet, hogy az őröket is elnyomja az álom.

– Lehet - válaszolt a párszi.

Phileas Fogg és társai tehát egy fa tövébe heveredtek és vártak.

Ólomlábon járt az idő. A hajcsár időről időre elvált tőlük, az erdő szélére ment és körülkémlelt. A rádzsa őrei rendületlenül virrasztottak a fáklyafényben, és a pagoda ablakaiból homályos fény szűrődött elő.

Egészen éjfélig várakoztak így. Semmi változás. Szakadatlan őrség a pagoda körül. Világos, hogy az őrök elalvására hiába számítanak. Ők valószínűleg kimaradnak a „hang” bódulatából. Más módot kell tehát találni: nyílást kell bontani a pagoda falában, hogy bejuthassanak. Most már csak az a kérdés, vajon a papok is oly éberen őrzik-e áldozatukat, mint a katonák a templom kapuját.

Végső megbeszélést tartottak, majd a vezető kijelentette, hogy hajlandó nekivágni. Mr. Fogg, Sir Francis és Passepartout követte. Elég nagyot kerültek, hogy hátulról jussanak a pagodához.

Éjfél után fél egykor ott voltak a fal tövében; útközben senkivel sem találkoztak. Itt teljesen őrizetlenül állt az épület, de az is igaz, hogy ajtónak-ablaknak színét se látták sehol.

Az éjszaka sötét volt. A látóhatár szélén kövér felhők gyülekeztek; épp akkor nyugodott le utolsó negyedében a hold. A magas fák csak fokozták a mély homályt.

Eljutottak ugyan a falhoz, de ezzel nem sokat értek: át is kellett törni. Phileas Fogg és kísérői mindössze zsebkéseiket használhatták ehhez a művelethez. Óriási szerencséjükre a templom falát téglából és fából építették: ezt valószínűleg nem nehéz kibontani. Ha már az első téglát kiemelték, a többi gyerekjáték.

Hozzáláttak a munkához, oly halkan, ahogy csak lehetett. Egyfelől a párszi, másfelől Passepartout igyekezett megbontani a téglasort, hogy két láb széles rést nyissanak.

A munka szépen haladt, amikor kiáltás harsant fel benn a templomban; tüstént kiáltozás hangzott fel kívülről is.

Passepartout és a vezető abbahagyta a munkát. Rajtakapták őket? Riadó lesz? A legelemibb óvatosság azt parancsolta, hogy távozzanak - meg is tették, ők is, Phileas Fogg és Sir Francis Cromarty is. Ismét az erdő homályában kerestek menedéket, és megbújva várták, hogy véget érjen a riadó, ha ugyan volt riadó egyáltalában; akkor aztán folytatják a munkát.

Azonban - gyászos bonyodalom - őrök jelentek meg a pagoda hátsó falánál is; felálltak, s most már ebből az irányból is lehetetlen volt a közlekedés.

Alig lehet kifejezni, mekkora csalódást érzett a négy ember most, hogy munkájuk így félbemaradt. Hogyan mentsék meg az áldozatot, ha nem férhetnek hozzá? Sir Francis Cromarty idegesen rágta a körmét. Passepartout majd kibújt a bőréből; a vezető alig tudta lecsillapítani. Fogg közömbösen várt, semmi jel nem árulta el, mit érez.

– Azt hiszem, mehetünk is tovább - szólalt meg halkan a dandártábornok.

– Mehetünk - válaszolt a vezető.

– Várjunk - mondta Fogg. - Elég, ha holnap tizenkettő előtt Allahabadban leszek.

– De miben reménykedik? - felelte Sir Francis Cromarty. - Néhány óra múlva fölkel a nap...

– Ha most cserbenhagyott is az alkalom, még kedvünkben járhat a végső pillanatban.

A tábornok sokért nem adta volna, ha olvashat Phileas Fogg tekintetében.

Mire számít ez a hidegvérű angol tulajdonképpen? Arra készül talán, hogy a gyötrelmes pillanatban a fiatalasszonyhoz rohan, és nyíltan kiragadja hóhérai kezéből?

Őrültség volna! És hihető-e, hogy Fogg ilyen őrült? Mindazonáltal Sir Francis Cromarty beletörődött, hogy kivárja, hogyan végződik ez a szörnyű komédia. A vezető azonban semmiképpen sem tűrte, hogy útitársai megmaradjanak mostani búvóhelyükön, hanem visszavitte őket a tisztás elülső oldalához. Onnan egy facsoport védelmében, kényelmesen szemmel tarthatták az alvó brahmanokat.

Passepartout eközben egy fa koronájának legalsó ágain kuporogva tűnődött; az imént egy ötlet villant fel a fejében, és mindjobban agyába fészkelte magát.

Eleinte így morfondírozott: „Őrültség!” Most pedig folyvást ezt hajtogatta: „Elvégre miért ne? Talán ez az egyetlen és végső lehetőség itt, ennyi eltompult agy között!...”

Passepartout nem is bíbelődött tovább ötletével, hanem habozás nélkül máris kúszott lefelé, akár az evet, a fa földig lehajló ágain.

Óra telt óra után, és csakhamar derengő árnyalatok jelezték az égen, hogy közeledik a hajnal. Egyelőre azonban mélységes mély volt a sötétség.

Eljött a nagy pillanat. Mint amikor a halottak feltámadnak, úgy állt talpra az alvók tömege. Sürögtek-forogtak a csoportok. Kongani kezdtek a tamtamok. Ismét felhangzott az ének, a kiáltozás. A szerencsétlen asszony halálának órája elérkezett.

Már fel is tárultak a pagoda kapui. Az épület belsejéből fényesség sugárzott elő. Mr. Fogg és Sir Francis Cromarty előtt éles megvilágításban feltűnt az áldozat; két pap vonszolta kifelé. Sőt úgy vették észre, mintha a szerencsétlen nőben a végső pillanatban felülkerekedne az életösztön, és ittas kábulata ellen küzdve, megpróbálná kitépni magát hóhérai kezéből. Sir Francis Cromarty szíve nagyot dobbant; görcsös mozdulattal megragadta Phileas Fogg kezét, s megérezte, hogy az angol nyitott kést szorongat.

E percben megindult a tömeg. A fiatalasszony visszasüllyedt a kenderfüst kábulatába. Elvonult a fakírok között, s azok szertartásos rikácsolással a nyomába szegődtek. Phileas Fogg és társai csatlakoztak a menet végéhez, és követték.

Két perc múlva lenn jártak a folyóparton, s amikor megálltak, legalább ötven lépés választotta el őket a máglyától, melyen a rádzsa holtteste feküdt. A félhomályban látták, hogy a papok áldozata teljesen magatehetetlenül hever férje holtteste mellett.

Most fáklyát dugtak a farakás alá, s az olajjal végiglocsolt máglya azonnal lángra lobbant.

E pillanatban Sir Francis Cromarty és a vezető kénytelen volt lefogni Phileas Foggot, mert az nagylelkű, de oktalan lendülettel már-már a máglyához rohant...

Phileas Fogg éppen lerázta magáról két jóakaróját, amikor hirtelen változott a szín. Rémült kiáltás tört a magasba. Az egész tömeg riadtan vetette magát a földre.

Hiszen az agg rádzsa nem is halt meg, mert íme, mindenki láthatja: hirtelen talpra áll, mint egy kísértet, felnyalábolja a fiatalasszonyt, és leszáll a máglyáról, kavargó füstoszlopok között, mint valami síri jelenés!

Fakírok, őrök, papok valamennyien ott hevertek, arcra borulva, hirtelen iszonyat lett úrrá rajtuk, fel sem mertek pillantani, hogy szembenézzenek a csodával.

Az asszony élettelen testét izmos karok szorították, és vitték, mintha nem is volna súlya. Mr. Fogg és Sir Francis Cromarty állva maradt. A párszi lehorgasztotta a fejét, és persze Passepartout is ugyancsak ámuldozhatott...

A talpra állt hulla csakhamar Mr. Fogg és Sir Francis Cromarty közelébe ért, és kurtán így szólt hozzájuk:

– Tűnjünk el azonnal!

Passepartout volt. Passepartout személyesen; a sűrű füst leple alatt osont a máglyához. Passepartout használta fel az alkalmat, amikor még sötét éjszaka volt, hogy kiragadja a fiatalasszonyt a halál torkából! Passepartout alakította ezt a merész és sikeres szerepet, ő vonult végig általános rémület közepette az őrjöngő brahmanok között.

Egy pillanat múlva mind a négyen eltűntek az erdőben, s az elefánt gyorsan ügetett tovább velük. De a felharsanó kiáltozás, ordítozás tudtukra adta, hogy a turpisság kiderült. Phileas Fogg kalapját egy golyó fúrta át.

És most valóban feltűnt az öreg rádzsa holtteste az izzó máglyán. A papok magukhoz tértek rémületükből, és rájöttek, hogy elrabolták áldozatukat.

Azonnal meg is rohanták az erdőt. Nyomukban az őrök. Sortűz ropogott, a nőragadók azonban sebesen futottak, és néhány pillanat múlva kijutottak a golyók és nyilak lőtávolából.