Harris T. Kymbale bolyongásai

Nemcsak a Titbury házaspárnak és Urrican kapitánynak akadt azonban oka arra, hogy balszerencséje miatt panaszkodjék, hanem a Tribune érdemes munkatársának is. Az első kockavetés a Niagara hídjára küldötte el őt, egyszeri tétet fizettetett vele, hogy aztán Santa Fébe menessze, amely tudvalevőleg Új-Mexikó fővárosa; az újabb kockavetés előbb Nebraskába ugrasztotta, majd onnan nyomban Washingtonba rendelte a száguldó riportert.

Charlestonban, ahol a jeles tollforgatót olyan páratlan vendégszeretettel fogadták, június 4-én kapta meg az erre vonatkozó táviratot. A kettős kockalap összesen tízet mutatott - hat meg négy -, ezt meg kellett kétszereznie, így jutott a huszonkettedik mezőről a negyvenkettedikre.

Márpedig a megboldogult végrendelete szerint Nebraska „útvesztőnek” számított; ez annyit jelent, hogy a sorsüldözte versenyzőnek kétszeres tétet kell fizetnie, s nyomban vissza kell sietnie a harmincadik mezőre, tehát Washingtonba.

Mihelyt a Harris T. Kymbale törhetetlen hívei - akik kegyeltjüket a postaépületbe is tömegesen elkísérték -, megtudták a kockavetés leverő eredményét, ugyancsak elsavanyodott az ábrázatuk. Ezennel vége szakadt a roppant közkedveltségnek. Ámde a rendíthetetlen lelkületű ifjú újságíró még ekkor sem csüggedt el, hanem a következő kisded szónoklatot rögtönözte rajongóihoz:

– Ugyan már, kedves barátaim, csak nem estek kétségbe ilyen csekélységtől?!... Nagyon jól tudjátok, hogy én nem rettenek vissza a világ leghosszabb utazásától sem!... Charlestonból Nebraskába, s onnan Washingtonba mindössze két lépés az út, és nekem ahhoz, hogy ezt a kis macskaugrást megtegyem, teljes tizennégy nap áll a rendelkezésemre... Elvégre hatezer és egynéhány száz mérföldecske az egész táv... Az összeköttetés mindenütt kiváló, a kétezer dollár befizetése pedig a Tribune pénztárosának a dolga, nem az enyém!... Ha sanyarú képet vág hozzá, az is az ő baja... Az egyetlen kellemetlenség a dologban az, hogy a negyvenkettedik mezőről a harmincadikra szorulok vissza... Ej, mit számít nekem az a rongyos tizenkét mező?!... Kár arra szót is vesztegetni!... Majd kárpótoljuk, csak pislogjon újra rám Fortuna istenasszony!...

Ugyan vajon van-e mégoly elszontyolodott lélek a földkerekségen, aki vissza ne nyerné tüstént a bizalmát az ilyen fenegyerek iránt?... Ezek után vajh, ki vonakodott volna, hogy újabb összegeket tegyen rá?... Dörgő éljenzéssel fogadták beszédét, és nem győzték lelkesítő kiáltással bátorítani a kedvencüket, a fő-fő favoritjukat...

Harris T. Kymbale azonban kissé elvetette a sulykot, amikor könnyedén azt állította, hogy Nebraskáig, s onnan Washingtonig mindenütt kiváló a vasúti összeköttetés. Ebbéli tévedését azonban Mr. Bickhorn, a Tribune szerkesztőségi titkára majd vélhetőleg helyreigazítja. Az tény és való, hogy a Nebraska felé vezető útnak a felét gyorsan megteheti, a másik felének a megtétele azonban kissé körülményesnek ígérkezik... Száz szónak is egy a vége: a derék tudósítónak ez alkalommal aligha akad ideje arra, hogy jobbra-balra portyázzék, takaros kitérőket tegyen, és közben színes útibeszámolókat írjon a Tribune-nek.

Amikor fölszállt a vonatra, harsány vivátozással és biztató kiáltásokkal búcsúztak el tőle. Ezen az útvonalon már többen jártak a „hét” játékos közül, sőt egyik-másik talán éppen akkor is ott időzött valamelyik városban. Harris T. Kymbale június 5-én este már Saint-Louisba (Missouri állam) jutott, másnap alkonyatra pedig Nebraskába érkezett.

Itt kapta meg a rákövetkező nap reggelén a Tribune szerkesztőségi titkárának a táviratát. A részletes útitervet tartalmazó sürgöny emígy szólt:

1. Omaha Cityből 7-én reggel nyolc óra harmincöt perckor indulás az Union Pacific vonalán - a Julesburg vasúti csomópontra érkezés esti hat óra harminc perckor.

2. Julesburgban postakocsira ül és tovább folytatja útját Nebraska „baljós” vidékére - megérkezés másnap reggel. Jeleznie kell ottlétét, majd nyomban vissza kell térnie Julesburgba.

3. Megérkezés Julesburgba június 10-én este; innen a Southern-Pacific vonalán elutazik Sacramentóig; oda 12-én érkezik meg, s ott tölti az éjszakát.

4. Másnap, 13-án, újra vasútra ül, és Shasta állomásig megy, háromszáz mérföldnyire Sacramentótól. Innen az Oregon állambeli Roseburgig lóháton, mintegy négy napig tartó út vár Harris T. Kymbale úrra.

5. Június 17-én Roseburgból vonaton utazik Olympiába.

Utóirat: arra kérjük Harris T. Kymbale urat, hogy ehhez az útitervhez szigorúan ragaszkodjék, és gondolja meg, hogy a zöld zászlóra tekintélyes összegű fogadások történtek!

Ez a hosszú, de világos távirat mindenben kitűnő tájékoztatást nyújtott. A száguldó riporternek nem maradt egyéb tennivalója, mint az, hogy pontról pontra teljesítse az utasításokat.

Amikor Julesburgba érkezett, a postakocsi már várakozott rá, hogy elszállítsa Nebraskának arra a vidékére, amelyet méltán neveztek el „baljósnak”, „hírhedtnek”, mert két- és négylábú vadállatok egyaránt szerfölött veszélyeztették ott az utazók biztonságát. Julesburg szeretetreméltó lakói közül valóságos karaván várta a híres újságírót: készségesen ajánlkoztak, hogy elkísérik őt.

– Valóban megható az önök szívélyessége, uraim - jelentette ki Harris T. Kymbale, és buzgón kezet szorított számtalan rajongójával. - A főkérdés természetesen az, hogy lesz-e a postakocsin elegendő hely valamennyiünk számára.

– Lesz - biztatta vigyorogva az egyik lelkes julesburgi -, majd kissé összébb szorulunk...

Nebraska, ami területének nagyságát illeti, a tizenötödik az USA szövetségi államai közt. A Platte vagy Nebraska szeli két részre, s ennek a folyamnak a vize Platte City mellett torkollik bele a Missouriba. Nebraska inkább földművelő, semmint ipari vagy kereskedelmi övezet, székhelye Lincoln, tőle ötvenmérföldnyire fekszik Nebraska City, a Missouri partján, forgalmas folyami kikötőhely.

Mindenesetre sajnálatos körülmény, hogy a száguldó riporternek Kalifornia és Oregon területén hátaslovat kell majd bérelnie, mert Roseburgból nem folytathatja útját tengelyen Shasta felé, hanem nyargalnia kell egyet a prériken.

Negyvennyolc órai kocsikázás után, június 8-án, este érkeztek meg Nebraska hírhedt „baljós” vidékére, ahol városnak vagy falunak híre-hamva sincsen, viszont végeláthatatlan legelő terül el mindenütt, és a ménesek igencsak dúskálhatnak a kövér fűben. Az újságírónak és útitársainak sem kellett attól tartaniuk, hogy éhen maradnak, mert indulás előtt jól megrakták étellel, itallal a postakocsi ládáját.

Az éjszakát dús falombok alatt töltötték, majd reggel fölkapaszkodtak a legközelebbi magaslatra, s onnan vetettek vissza pillantást az előttük elterülő vidékre.

Hej, az a fránya William J. Hypperbone találó szóval nevezte el térképén „útvesztőnek”, „labirintusnak” ezt a kesze-kusza tájat, a negyvenkettedik játékmezőt!...

Nagyjából harminchat mérföldnyi széles, nyolcvanöt mérföldnyi hosszú, meredélyes lejtő tárult a szemük elé - ez egészen Dakotáig terjed. Ezer meg ezer kúp alakú bérc, éles peremű orom, oszloptő, kőalapzat horgad föl itt a talajból, az emberi pillantás kószán tévedez-révedez a tömérdek furcsa földtani képződmény sokasága közt, hiszen szeszélyesen kanyargó, egymással szüntelenül kereszteződő csapások, gyalogösvények szaladnak itt összevissza, minden irányban. Hát itt bizony csakugyan utat veszt az, aki járatlan ezen a zegzugos vidéken.

Az ősidőkben csordaszámra kóborolhattak itt mamutok, masztodonok s a régmúlt állatvilág más szörnyetegei; csontvázaik pedig a későbbi korszakok évezredei során megkövesültek. Az is kézenfekvő feltételezés, hogy hajdanán víz borította ezt az egész roppant völgységet, majd amikor elszivárgott, az üres medence úgy maradt itt, mint sajátos emléke ama földtörténeti múltnak.

Ami az állatvilágot illeti, kevés jószág él meg ezen a kietlen tájon; itt-ott bozontos üstökű bölények és kecses antilopok bukkannak föl a szirtek közt, ám létszámuk folyvást csappan, az ember könyörtelenül ritkítja soraikat. Harris T. Kymbale és kísérete azonban nem áldozhatott vadászszenvedélyének, nem nyílt erre alkalom; egyébiránt is azért vittek csupán fegyvert magukkal, hogy a kojotok, vagyis a prérifarkasok falkáit elriasszák, vagy netán a kétlábú fenevadak, a sziú és a dakota indiánok rablótámadásai ellen védekezzenek puskájukkal.

Arra azonban nem kötelezte a különös végrendelet, hogy az újságíró átkutassa ezt a Bad Land, azaz Komisz Vidék nevezetű útvesztőt; William J. Hypperbone beérte azzal, hogy a negyedik versenyző megálljon a mezsgyén. Itt Harris T. Kymbale hevenyében írásbeli jelentést szerkesztett arról, hogy megérkezett ide; az okmányt aláíratta mind a tucatnyi tanújával, majd - akárcsak Hodge Urrican a Halál völgyében - elrejtette az egyik üregbe, és sziklatömböt gördített rá.

Amikor egy terebélyes fa árnyékában megreggeliztek, lelkes pohárköszöntők hangzottak el az ünnepélyes alkalommal:

– Éljen a Tribune munkatársa!... Igyunk a világhírű vetélkedő favoritjára!... Üdvözöljük William T. Hypperbone hatvanmillió dollárjának leendő örökösét!...

Harris T. Kymbale végtére is tökéletesen elégedett lehetett. Való igaz, a negyvenkettedik mezőről a harmincadikra kellett visszalépnie, ám éltette a reménység, hogy buzgó hívei segítségével rövidesen utoléri játékostársait.

Aztán szedték a sátorfájukat, és a kis társaság a grog meg a whisky lélekvidító páráitól emelkedett hangulatban kapaszkodott föl a postakocsira; másnap délelőtt tíz órára értek vissza Julesburgba.

A riporternek egy órát kellett várakoznia csupán, és máris berobogott az Union Pacific, mely tíz percig állt a Julesburgi pályaudvaron, majd a tudósítóval folytatta tovább az útját. Harris T. Kymbale a június 11-ről 12-re virradó éjszakán friss erőben és jókedvűen érkezett meg Kalifornia fővárosába.

Itt, azaz Sacramento városában megint csak hatalmas tömeg várta őt az állomáson. Mámoros ujjongással és üdvrivalgással fogadták. Többek közt megjelent a sokadalomban a Tribune elsőrangú kaliforniai levelezője, Will Walter is.

– Úgy tájékoztattak, kolléga úr, hogy ma éjjel kell megérkeznie. Sok szerencsét kívánok önnek, hogy a továbbiakban is fennakadás nélkül folytathassa útját...

– Köszönöm, kedves uram, magam is remélem, hogy késedelem nélkül eljutok Olympiáig.

– Shastáig nincs is semmi akadály, ott pedig készen várják nyerges lovak. Gondoskodtunk ügyes idegenvezetőről is, aki kitűnően ismeri a vidéket. Aztán Roseburgtól megint vasúton mehet Olympiáig...

– Köszönöm szíves érdeklődését és útbaigazítását, kedves Will Walter...

– Ellenkezőleg, én tartozom önnek hálával, ugyanis nagy pénzben fogadtam önre, és...

– Milyen arányban? - kérdezte élénken a riporter.

– Ötöst tettem meg egy ellen...

– Nos hát, hadd szorítsam meg ötször a kezét, kolléga úr!

– Akár tízszer is, Kymbale úr... Most pedig szerencsés utat!

A mozdony süvített, a szerelvény elindult, és Harris T. Kymbale folytatta útját.

Június 13-án reggel nyolc órakor érkezett meg a vonat Shastába. A városka állomása mögött három fölnyergelt ló és két ember várt rá, amint erről a Tribune szerkesztőségi titkára előre értesítette. Már csupán öt napja maradt arra, hogy Olympiába jusson.

Vezetőjét, a javakorabeli, negyvenes, erőtől duzzadó férfit Fred Wilmotnak hívták.

– Útra kész? - kérdezte tőle Harris T. Kymbale.

– Mehetünk.

– Megérkezünk-e a kellő időben?

– Ha jó lovas az úr, akkor meg. Postakocsin kétszer annyi ideig tart az út.

– Engem sose féltsen...

– Akkor hát induljunk!

Sebes ügetésben haladtak a lovak. Ennivalót nem kellett magukkal vinniük, mert mindenütt mezővárosokon, falvakon vitt keresztül az útjuk.

Abban állapodtak meg, hogy napközben csak egyszer pihennek és falatoznak valamit, éjjel pedig néhány óráig nyugovóra térnek valahol. A Sacramento jobb partján vitt az útjuk, üde szellő fújdogált. Déltájt Butterbe érkeztek, ahol számos ásványvízforrás buzog föl a földből. Éjszakára megszálltak egy vendégfogadóban, majd pirkadatkor folytatták útjukat, hogy Yrekában reggelizhessenek. Gyönyörű vidéken kanyargott a keskeny ösvény. Hatalmas hegyek meredtek itt az égnek, üde pázsittakaró virul a mezőkön. Nem csoda, hogy az oly fogékony tudósítót valósággal elragadta a turistaszenvedély, szinte megfeledkezett arról, milyen sietős az útja. Azt azonban nem állhatta meg, hogy lépten-nyomon vissza ne pillantson, és úgy gyönyörködjék a vadregényes vidékben.

Június 16-án este érkeztek meg Roseburgba, rendkívül fárasztó egész napos lovaglás után. Éjfélre járt, mire Harris T. Kymbale a vendégfogadó udvarán leugrott a holtrafáradt ló hátáról. A kalauz markát előbb megtöltötte dollárral, aztán ráadásul meg is szorongatta, s úgy búcsúzott el tőle. Másnap reggel pedig „felpattant” az Olympia felé menő első vonatra - a hírlapíró egyik kedves szava volt ez -, és 18-án reggel nyolc órakor Vancouverbe érkezett.

Ekkorra már csupán mindössze hatórai ideje maradt, hogy Olympiába érhessen - no de csupán százhúsz mérföld választotta el a várostól.

Végtelenül sajnálta, hogy ilyen sürgős az útja, és ezért nem nézhet körül sem Oregonban, sem Washingtonban.

Vancouverből - ezúttal a Washington államban fekvő városról van szó, nem a Columbia állambeliről, amely száz mérfölddel följebb északra fekszik innen - reggel nyolc órakor indult tovább. Bízvást számíthatott arra, hogy a kellő időben megérkezik. Nem is lett volna baj mindaddig, míg a Terino nevű kis állomásra nem érkeztek. Innen Olympia már csak negyvenmérföldnyire van.

Itt azonban rossz hír várt az utasokra, legkivált pedig az újságíróra: olyan akadály zárta el az útját, amelyre nem számíthatott Mr. Bickhorn, a Tribune oly aggályosan gondos szerkesztőségi titkára sem... A vonat nem mehetett tovább, mert az állomástól tízmérföldnyire egy nyomorult hidat elsodort az árvíz.

– Átkozott balszerencse! - kiáltott fel Harris T. Kymbale, amikor leugrott a vasúti kocsiból. - Te vagy az oka, hogy az öbölben kell hajótörést szenvednem!

Ebben a pillanatban három fiatalember lépett hozzá.

– Harris T. Kymbale úr, tud ön biciklizni?

– Tudok.

– Akkor jöjjön velünk!

A tudósító gondolkodás nélkül követte a három ismeretlen fiatalembert. Meg sem lepődött a furcsa szavaktól. Amerikában kevés a beszéd, gyors az elhatározás.

A poggyászkocsiból egy triplettet pakoltak ki, olyan biciklit, amelyen három ülés van.

– Mr. Kymbale - mondta az egyik ifjú -, egyikünk felajánlja önnek a helyét, mégpedig a középsőt... Én ülök az első nyeregbe, ez a barátom az utolsóba, és bármelyik pillanatban indulhatunk. Tizenkét óra előtt megérkezhetünk Olympiába.

– Hogy hívják önöket, barátaim?

– Will Stanton és Robert Flock a nevünk...

– És önt, uram, aki oly készségesen engedi át nekem a helyét?

– John Berry vagyok.

– Nos hát, kedves uraim... köszönöm a jóságukat!... A kerékpározók védangyala legyen velünk!... Induljunk!

Mielőtt fölkerekedtek volna, Harris T. Kymbale még meghatottan így szólt:

– Valóban nem is tudom, hogyan háláljam meg önöknek...

– Azzal, hogy megnyeri a versenyt! - felelte kurtán Will Stanton.

– Fogadtunk önre - tette hozzá Robert Flock.

Robert Flock és Will Stanton Washingtonban születtek, mindkét híres kerékpárversenyző többször nyert már díjat, gépjük pedig a nevezetes Cambdon és Társa New York-i gyárában készült. Harris T. Kymbale tehát méltán remélhette, hogy e kiváló sportemberek társaságában idejekorán eljut Olympia város postahivataláig.

A vasparipa három lovagját harsány hurrá kiáltás üdvözölte, amikor elindultak az állomástól. Will Stanton ült elöl, Robert Flock hátul, s a középső ülést Harris T. Kymbale foglalta el. Útközben alig-alig nyitották szóra szájukat, hogy a hideg levegő ne tóduljon a tüdejükbe, az orrukon át lélegeztek. Az első negyedórában tizenkilenc kilométernyi utat tettek meg, ezen az „olajozott villám” becenevű járművön. Will Stanton minduntalan csöngetett, hogy figyelmeztesse az úton a járókelőket. Ha ebben az iramban karikáznak továbbra is, tizenkét óra előtt néhány perccel meg kell érkezniük.

Amint azonban épp egy bokros-csepőtés pusztaságon vágtak keresztül, egyszer csak irtózatos vészkiáltás harsant fölt Robert Flock torkából:

– Farkasok!... Farkasok!...

Másfél tucatnyi prérifarkas vette üldözőbe őket. Nyilván az éhség tette olyan vakmerővé ezeket a fenevadakat, hogy emberre támadjanak.

– Van önnél revolver? - kérdezte Will Stanton az újságírótól, miközben változatlan sebességgel hajtott.

– Van - felelte Harris T. Kymbale.

– Lőjön közéjük, ha utolérnek minket... No persze, addig is tapossuk a pedált, hátha sikerül lehagynunk a bestiákat...

Ekkor azonban már jól látszott, hogy nem sikerül előnyre szert tenniük. Az ordasok dühödt gyorsasággal száguldottak utánuk. Jaj lett volna, ha ebben a pillanatban valami baj történik a kerékpárral; ha esetleg leesnek róla, a szilaj toportyánok menten széttépik őket.

Amikor a falka beérte a versenyzőket, két revolverlövés dörrent, és két ordas tüstént fölhemperedett.

– Tekerjetek!... Tekerjetek! - kiáltotta harsányan Will Stanton. A három hajtótárcsa fogazata csikorgott, az összekötőlánc megfeszült, és a bicikli szédítő gyorsasággal repült tovább.

Az éhes csikaszok dühe mindinkább fokozódott; Harris T. Kymbale jól célzott, hidegvérrel puffantotta le őket egymás után; amikor utolsó töltényét is kilőtte a tárból, a fél horda kidőlt már a hajszából. Az újságíró ekkor újra megtöltötte revolverét, de használnia nem kellett már: az agyonfáradt farkasok abbahagyták az üldözést.

Tizenegy óra ötven perckor a távolból már feltűntek Olympia házai. A kerékpár olyan sebességgel robogott, mint valami expresszvonat. Az utcákon rengeteg kíváncsiskodó verődött össze, hogy megbámulják ezt a ritka sporteseményt.

Végre lefékeztek a postaépület előtt. Harris T. Kymbale leugrott a nyeregből. Alig tudott lélegzeni. Az óra tizenkettőt ütött.

– Távirat Harris T. Kymbale számára! - jelentette a távírótiszt.

– Itt vagyok! - kiáltotta a krónikarovat jeles vezetője, aztán eszméletlenül roskadt egy padra.

Célba ért hát időben! Sikerét jórészt odaadó útitársai kiváló teljesítményének köszönhette; csakugyan, ezt az egyáltalán nem csekély távolságot negyvenhat perc és harminchárom másodperc alatt futották be, ami világcsúcsnak számít.