A kentucky-i barlangok

Május 26-án újra kockavetést tartottak Chicagóban, ezúttal ismét Lissy Wag kisasszonynak, az ötödik versenyzőnek, akit nemcsak a sors kedvelt határozottan, hanem az egész nagyközönség is. Igaz ugyan, hogy heveny hörghurutja néhány borúlátónak ideiglenesen elvette a kedvét attól, hogy fogadjon rá, de még ők is fölbuzdultak, amikor megtudták, kedvencüknek immár semmi baja sincsen, egészségi állapota már nem hagy kívánnivalót.

Ráadásul a második kockavetés - hat meg hat=tizenkettő - Lissy Wag kisasszonyt Kentuckyba rendelte; Kentucky, mint tudjuk, a harmincnyolcadik mezőn fekszik, eszerint másodjára már a hatvanhárom mezőnek a felén jóval túl jutott. Nem csoda tehát, hogy az élénk fantáziájú Jovita Foley úgy beszélt William J. Hypperbone hatvanmilliójáról, mintha ez az összeg az ölükbe pottyant volna már.

Május 23-án indult el a két jó barátnő Milwaukee-ból, de nem Kentucky, hanem Chicago felé utaztak, ahol a lapok már jó előre értesítették olvasóikat, mikor érkezik az ötödik versenyző. Az újságok tudósítói megostromolták a Sheridan streeti lakást. A Chicago Herald részletesen beszámolt arról, hogy a két leány a lehető legjobb egészségnek örvend, és néhány napig még Chicagóban maradnak.

Nem is indokolta az égvilágon semmi, hogy siessenek, Kentuckyt mindössze huszonnégy órás út választja el Chicagótól. Kár volna a méregdrága szállodákban és vendéglőkben pocsékolniuk a pénzüket, amikor otthon sokkal takarékosabban megélhetnek.

Csak Jovita Foley nyugtalankodott erősen. Mindjárt másnap azt tudakolta:

– Mikor indulunk?

– Ráérünk!... Ma május 27-e van, június 6-ig teljes tíz napunk van még hátra... - csitította Lissy Wag.

– Kétségkívül - jegyezte meg Jovita Foley -, de nekünk voltaképp Frankfurtba, Kentucky fővárosába kell utaznunk... aztán a híres kentucky-i mamutbarlangokat is meg kellene néznünk... tudod, hogy a világ csodái közé tartoznak. Igazán hálával tartozunk a derék megboldogult Hypperbone úrnak, aki alkalmat adott nekünk, hogy ilyen nagyszerű élményekben lehessen részünk...

– Azaz, hogy inkább a kockáknak...

– Természetesen, édes Lissym. Nos, mikor indulhatunk?

– Amikor neked tetszik...

– Tehát - holnap reggel!

– Nem bánom, de előbb azért illendő lenne meglátogatnunk Marshall Field urat!

– Igazad van, Lissy.

A nagy áruház főnöke, valamint teljes személyzete nagy örömmel fogadta a két fiatal teremtést, és sok szerencsét kívántak a bájos ötödik versenyzőnek meg elválaszthatatlan barátnőjének.

Másnap felültek a gyorsvonatra, és délben Indianapolisban, Indiana állam fővárosában szállottak ki, amelynek százezer lakója van.¹

Ha Mr. Kymbale, a száguldó riporter lett volna a helyükben, bizonyára nem mulasztotta volna el, hogy megnézze e város minden rendű és rangú nevezetességét, és nyomban cikket is írjon róluk. Lissy Wag és Jovita Foley azonban megelégedett azzal, hogy végigsétáltak a főutcákon, másnap reggel nyolc órakor pedig már folytatták útjukat Luisville-be, amely az Ohio bal partján fekszik, tehát éppen Indiana állam és Kentucky állam határán. Jovita Foleyt nem érdekelte sem Louisville, sem Newport, sem Covington, sem Frankfort, sem Lexington, a lóversenyek híres-nevezetes városa, pedig mint ipari és kereskedelmi központoknak, mindeniknek megvan a maga jelentősége: Jovita Foley azonban csupán a mamutbarlangokról álmodozott, ezeket óhajtotta látni mielőbb.

Amikor Louisville-be értek késő este, kilenc óra tájt, és szobát foglaltak az elegáns szállodában, Lissy Wag azonnal nyugovóra tért.

– Jó éjszakát! - mondta Jovita Foley, amikor maga is lefeküdt.

– Mikor indulunk tovább? - kérdezte Lissy Wag.

– Holnap reggel...

– Már holnap?... Hiszen néhány óra múlva már ott leszünk, ahova igyekszünk... Van időnk bőven... Miért sietünk olyan nagyon?

– Hogyne sietnénk, amikor egyáltalán nincs időnk, hiszen a mamutbarlangokhoz igyekszünk... - vágta rá Jovita Foley.

– Aludj jól, aranyom... majd fölkeltelek.

Másnap, május 30-án, a *Mamut Hotel*ben szálltak meg; ez az első osztályú szálloda a híres barlangok tőszomszédságában, gyönyörű környezetben épült. Bár Jovita Foley égett a vágytól, hogy mielőbb láthassa a világhírű barlangokat, aznap szó sem lehetett róla, mert tömérdek turista hemzsegett a környéken, s ezért egyetlen idegenvezető sem akadt. A szállóvendégek közt ott volt Illinois állam kormányzója, John Hamilton is; amikor megtudta, hogy Lissy Wag és Jovita Foley szintén a *Mamut Hotel*ben szállt meg, a közös ebédnél a két ifjú hölgyet maga mellé ültette az asztalfőre. A vidám kirándulótársaság lelkes zsivaj közepette elhalmozta kitüntető figyelmével mindkét bájos hajadont. Számos ihletett pohárköszöntő hangzott el, és Lissy Wag kisasszonyt úgy dicsőítették, mint a Hypperbone-milliók leendő örökösét.

Jovita Foley arcocskája csak úgy sugárzott a boldogságtól. Annyira átérezte nem is a maga, hanem a barátnője szerepét, hogy végül is a szerény és tartózkodó természetű Lissy Wag a tűzrőlpattant és beszédes Jovita Foley mellett egészen háttérbe szorult.

Amikor este tíz órakor visszavonultak a szobájukba, Jovita Foley diadalmas büszkeséggel kérdezte barátnőjétől:

– Nos, mit szólsz ehhez az ünnepléshez?

– Semmit - felelte Lissy Wag.

– Micsoda, téged nem hatott meg ez a fogadtatás?... Ez a kegy, hódolat, udvariasság, amellyel minket ma John Hamilton kormányzó meg az előkelő társaság elárasztott!... Tudod-e, hogy ezek mind fogadnak ránk?!

– Szegény emberek!

– No de, aranyom, te csakugyan nem vágysz arra, hogy megnyerd a játékot, s ezzel viszonozd megtisztelő szívességüket?

– Én most egyvalamire vágyom csupán... aludni szeretnék, mert nagyon álmos vagyok... - jelentette ki Lissy Wag.

– Aludni?... Hallatlan! Te tudsz ezek után aludni?

– Jó éjszakát, Jovita!

– Nos hát jó éjszakát, dollármilliók tündérkéje... - És a cserfes Jovita Foley szemére is ránehezedett rövidesen a pezsgős vacsora mámora... Félig ébren, félig álmában suttogta:

– Bárcsak már holnap volna!

A kentucky-i barlangok bebarangolása hat-nyolc napot vesz igénybe. A főág csaknem másfél mérföldnyi hosszú, s a barlangok össztérfogata tizenegymilliárd köbméter. Száz meg száz kanyarodó járatban, sziklaodúban, melléküregben, kőfülkében, szűk összekötő folyosóban a föld alatti természet csodáit bámulhatja a látogató lépten-nyomon.

Május 31-től június 6-ig azonban volt elég idejük, hogy alaposan megnézzék a híres mamutbarlangot. Jovita Foley, a világ legkíváncsibb teremtése, már reszketett a türelmetlenségtől.

A bejárat előtt sorakozó nagyszámú és mindkét nembeli turista kisebb csoportokra oszlott, aztán szakavatott vezetők irányításával vágtak neki a felfedezőútnak. Jó meleg ruhába kellett öltözniük, mert a barlangokban ugyancsak hűvös a levegő. Kilenc órakor indultak be a főágba; a szerecsen szolgák égő szurokfáklyákkal és bányászlámpákkal haladtak elől, a kalauzok pedig a látogatók közé vegyülve magyarázgatták a tudnivalókat, ismertettek mindent, ami figyelemreméltó.

Sziklalépcsőkön ereszkedtek le, szűk sikátorokon hatoltak keresztül; óriási termekbe érkeztek, amelyek gót stílusban épült székesegyház templomhajójára emlékeztettek; majd keskeny aknák valóságos útvesztőjébe jutottak, ahonnan az ezerféle zegzugosan kanyargó sziklaösvényen keresztül vezették ki őket. A fáklyák lobogó rőt fénye félelmes színű árnyakban tört meg a barlang kőoszlopain, amelyek néma bálványkövekként álltak őrhelyükön ősidők rejtelmes történelmének tanúiként...

Jovita Foley nem győzte bámulni ezt a csodavilágot.

– Nos, Lissy, ugye, nem bántad meg hogy ide hoztalak? - kérdezte barátnőjétől.

– Nem, Jovita! Gyönyörű látvány!...

– És mindezt nem emberi kéz alkotta, hanem isteni hatalom.

– Félek is - felelte Lissy Wag -, hátha a sziklák összeroppannak a fejünk fölött...

– Vajon mi lenne, aranyom, ha mindketten eltévednénk ebben a labirintusban, és nem lehetnénk június 6-án a postahivatalban, hogy átvegyük Thornbrock közjegyző táviratát?...

A természetjáróknak sok helyütt meghajolva kellett lépegetniük a keskeny folyosókon, mert fejük fölött a sziklaboltozat csipkedíszei mélyen alányúltak a tetőről, mint bújócskát játszó gyermekek osontak előre, míg csak egy óriási terembe nem jutottak. Ebben a valóságos csarnok méretű sziklaüregben asztalok várták őket, amelyeket a pincérek hamarosan megterítettek. Itt megpihentek és reggeliztek. Ez a terem afféle szanatórium, ahol a kentucky-i barlangokat egészségi okokból fölkereső betegek huzamosabb ideig is tartózkodhatnak. Itt meredez az őskori lénynek, a mamutnak vagy masztodonnak a csontvázához hasonló sziklaalakzat. Erről nevezték el a barlangot. Aztán újra fölkerekedtek. Megnézték a barlang kis kápolnáját, amely szintén gót stílusú templomhoz hasonló, csak a méretei kisebbek. E mellett látható az a feneketlen mély sziklakút, amelybe minden turista okvetlenül belepillant.

Az idegenvezetők papirost gyújtanak meg, leejtik a mélységbe, s a lengén libegő fényecske egy-egy futó pillanatra megvilágítja az alvilág eme szomorú kürtőjét, amelyről borzalmas és hihetetlen meséket gondolt ki az emberi képzelet. *Pokol*nak hívják ezt a sajátos szakadékot, a meredek szirtfal egyik képződményét pedig az *Ördög széké*nek nevezik.

Az első napon ennyivel meg is elégedtek a természetjárók. Erősen elfáradtak, s a többi látnivalót másnapra hagyták.

Jovita Foley úgy érezte, hogy az „Ezeregyéjszaka” tündérvilága tárul föl előtte, amikor a barlangok föld alatti világát járta; Lissy Wag maga is gyönyörködött a páratlan természeti szépségekben, de kimerült a sok gyaloglástól, és ezért egészségére való tekintettel beérte azzal, amit első nap látott.

Jovita Foley nem is erőltette, hogy végigjárja vele a barlangóriás minden zugát; eszébe jutott, hogy barátnője a minap még betegeskedett, s úgy vélte, jobb is az óvatosság, helyes, ha kissé kíméli magát, és majd pihenten folytatja utazásukat.

Ő maga azonban mindennap fölkereste a barlangot. Látta a Gyémánttermet, amely a fáklyák és bányalámpák világításában úgy festett, mintha szikrázó drágakövekből és gyémántokból lett volna kirakva; s az ásványok jegecei szemkápráztatóan megszázszorozták ezt a kósza rőt fényt; látta a Báltermet, a Tündérbarlangot, amelyben patakok csörgedeztek, forrás forrás mellett fakadt föl a sziklák kebeléből, még fák is lombosultak a sziklaligetekben, kőfák, itt pálmák, ott ősidők faóriásai... Hát még midőn a mamutbarlangok Styxéhez érkeztek, alvilági folyamához, amelyen bárka visz át; ez a folyó beletorkollik abba a nagy, sötét tóba, amely szakasztott mása a Szentföld Holt-tengerének. A vezetők intézkedtek, hogy a fáradhatatlan természetrajongók sorjában végigcsónakázhassanak az alvilág e tengerén. A csapongó fáklyafény sugarai közt álmélkodva látták, hogy a millió meg millió vízi állat nyüzsgött a kristálytiszta vízben, csodalények, amilyenekről az embereknek fogalmuk sincsen ott fönn a föld színén.

És még hány meg hány olyan titkos szépséget rejtegetnek ezek a barlangok, amilyet emberi szem nem látott soha! Jovita Foley hősiesen kitartott. Az öt nap, amelyet a barlangok megtekintésére szánt, úgy eltelt, mint egy pillanat.

Végre ütött a búcsú órája. Június 6-án kellett a táviratnak megérkeznie Chicagóból. Nemcsak Jovita Foley, hanem az összes turista is lázas izgalommal várta az újabb kockavetés eredményét. Ez a nagy izgatottság akaratlanul ráragadt Lissy Wag kisasszonyra is.

A búcsúebéd alkalmával a két leányt újra meleg ünneplésben részesítették. Durrogtak a pezsgős palackok dugói, szikrázott az elmésség a pohárköszöntőkben és falrengető hurrá kiáltások visszhangzottak. Mr. Hamilton, a kormányzó, ebben az általános nagy lelkesedésben ünnepélyesen kinevezte Lissy Wag kisasszonyt Illinois hadseregében tiszteletbeli ezredesnek, Jovita Foley kisasszonyt pedig őrnagynak. Ez kétségkívül szerfölött furcsán hangzik, de hát az efféle katonai méltóságok adományozása Amerikában hétköznapi dolog.

Az újdonsült tisztkisasszonyok egyikét ez a kitüntetés nagy zavarba hozta, a másik azonban úgy fogadta, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, és úgy is viselkedett, mintha uniformisban járt-kelt volna világéletében.

Este pedig, amikor visszavonultak szállodai szobájukba, Jovita Foley odaállt katonásan barátnője elé, perdült, összecsapta a bokáját és így szólt:

– Elégedett, ezredes kisasszony?...

– Bohóság az egész - felelte Lissy Wag. - Attól félek, hogy a tréfának nem jó vége lesz...

– Hallgass, aranyom, mert ha így beszélsz, meg találok feledkezni a feljebbvalóm iránti köteles tiszteletről.

Jovita Foley aznap éjjel azt álmodta, hogy őt tábornokká léptették elő.

Másnap reggel nyolc órakor már az egész szállodában élénk jövés-menés uralkodott. A postahivatalt valósággal megostromolták; mindenki a Chicagóból érkező táviratot leste.

Nincs toll, amellyel leírhatnók azt az általános érdeklődést, azt a csodálatos jóakaratot, amellyel a két leány sorsa iránt viseltettek. Vajon hová küldi őket a kocka szeszélye?... Jaj, csak ne nagyon messze... csak ne a világ végére!... Bárcsak öles léptekkel faképnél hagynák a többi versenyzőt, és szédítő iramban törnének céljuk felé!...

Félóra múlva táviratot jelzett a villanycsengő. Sürgöny érkezett Chicagóból, Thornbrock közjegyzőtől Lissy Wag nevére Kentuckyba, a *Mamut Hotel*be...

Néma, csaknem áhitatos csönd támadt.

Aztán döbbent csodálkozás, elképedés, kétségbeesés fogott el mindenkit, amikor Jovita Foley reszkető hangon fölolvasta:

Hét meg hét = tizennégy.

Ötvenkettedik mező, Missouri Állam, Saint-Louis.

Thornbrock.

Ez a mező a „börtön”. A versenyzőnek itt háromszoros tétet kell fizetnie, és be kell várnia, míg valaki kiszabadítja rabságából azzal, hogy ő foglalja el helyét a „tömlöcben”!