Egy kis félreértés

– Nem hiszem, hogy megérkezett volna...

– És miért nem hiszed?

– Mert az én újságom egyetlen szóval sem emlékezik meg róla.

– Hja, akkor rosszul értesült a te újságod. Az enyémben egész hosszú cikk van róla.

– No, többé nem is fizetek elő rá.

– Igazad van, járasd te is az enyémet.

– Ejnye, mert az mégsincs rendjén, hogy ilyen fontos ügyről ne hozzon semmi hírt az olvasóknak...

– Bizony, ez valóban megbocsáthatatlan...

Így beszélgetett egymással Cincinnati lánchídján sétálgatva két odavalósi polgár. Ez a híd az Ohión visz keresztül, a „Szép folyón”, amely Kentucky állam e jelentős városának két előkelő városrészét: Newportot és Covingtont választja el egymástól. Ezen az éppen oly nagyszerűen, mint merészen épült hídon áthaladva az iparnak és kereskedelemnek valósággal bámulatos fejlődése lepi meg az embert. Az Ohión hatalmas gőzhajók közlekednek, távol gyárak karcsú kéményeiből vígan száll föl a füst, amott szemgyönyörködtető liget terül el, a peremkerületek zöld övezetében pazar nyári lakok fehérlenek a lombos fák közt.

A két polgár élénk beszélgetésbe merült, közben meg-megállt, s aztán tovább folytatta az útját. Ezen a napon - május 28-án - egész Cincinnatiban szóbeszéd tárgya lehetett az, ami oly élénk érdeklődést váltott ki a hídon sétálgató két úriemberből.

A járókelők az utcán, az üzletekben a vásárlók és az elárusítók, a gyárakban a munkások, a műhelyekben a mesteremberek meg az inasok mind-mind erről váltottak szót. Minduntalan efféléket lehetett hallani:

– Igaz-e, hogy te már láttad?

– Nem igaz... Késő este szállították partra, aztán zárt kocsiba tették, és a kísérőjén kívül nem lehetett vele senki más...

– Hová vitték?

– Hiszen éppen ezt volna jó tudni, de nem tudja senki.

– No de hát nem azért hozták Cincinnatiba, hogy szem elől rejtegessék!... Bizonyára mutogatni fogják, én legalábbis ép ésszel föltételezem...

– Persze... persze... azt mondják, hogy holnapután közszemlére teszik a Spring Grove kiállítás nagy vásárterén...

– No hiszen, lesz ott óriási tömeg!...

– Egymást fogják agyonnyomni a kíváncsiskodók!

A nap hősének az elmondottakból következőleg bizonyára valamilyen élőlénynek kellett lennie, hiszen szót ejtettek a méreteiről, a magasságáról, a súlyáról, az izomerejéről, a páratlan táplálkozási tulajdonságairól, a napi hatszori etetéséről stb., stb.

– No, majd meglátjuk - jegyezte meg egyikük, afféle hitetlen Tamás -, hogy csakugyan olyan idomtalan nagy hízó-e, mint amilyennek híresztelik...

– Nagyobb hat lábnál, ha ugyan hihet az ember a reklámoknak...

– Hohó, csakhogy azokban a lábakban nincs tizenkét hüvelyk...

– No, majd szemügyre vesszük őkelmét!

– Azt mondják, hogy Texasból jön - jegyezte meg egy góliát termetű, bikanyakú gazdálkodó. - És sorra legyőzte valamennyi ellenfelét!... Úgy bizony, maga mögött hagyta valamennyit!...

– No és ha csakugyan Texasból jött! - mordult föl egy másik, még markosabb behemót legény.

– Azért nem ijedünk meg tőle!... Teremnek errefelé minálunk is akkora... Azt hiszem, okosabban tette volna, ha szépen otthon marad!

Ilyen és ehhez hasonló vélekedések hangzottak el Cincinnatiban a titokzatos jövevény felől. Ha John Milner úr hallotta volna, bizonyára nem örvend neki, mert hogy éppen akkor érkezett meg ő is Tom Crabbéval, a Hypperbone-vetélkedő második indulójával, akit a vakszerencse a második kockavetés alkalmával Texasból Ohio nagyvárosába, Cincinnatiba menesztett.

Május 17-én történt, hogy John Milner megkapta Austinban a közjegyző táviratát, amely a híres ökölvívónak szólt, akit az indigókék zászlóval jelöltek. A kockavetés eredménye tizenkettő lett, minthogy pedig e szerint Illinois mezejére jutott, neki is, akárcsak Max Réalnak, ezt meg kellett kétszereznie, és a huszonnégyes szám a harmincötödik mezőre küldte tovább.

Mindenesetre kedvezett neki a szerencse, mert az Egyesült Államok kellős közepén, a legnépesebb államokon keresztül vitt az útja, ahol gyors és biztos a közlekedés.

Így aztán érthető, hogy a Crabbe-párt hirtelen jócskán gyarapodni kezdett a fogadók közt nemcsak Texasban, hanem más államokban is. Ötöt kínáltak egy ellen, és Tom Crabbe népszerűség dolgában hirtelen legyűrte az eleddig oly dédelgetett Harris T. Kymbale hírlapírót is.

John Milnert pedig Austinban az indulás előtt váltig biztatták a fogadók:

– Tartsa őt jól!... Etesse, etesse! Ne sajnálja tőle a jó falatokat, hogy acélos izmokkal, és meg nem csappant súllyal jusson el a célig!...

– Bízzák csak rám a dolgot, uraim - felelte kevélyen az edző. - Elhihetik, hogy Tom Crabbe bőre degeszre van kitömve, mert aki tömi, az nem is Crabbe... az John Milner...

– No meg ezután nehogy tengeren utaztassa ám, mert láttuk, milyen nyomorúságos állapotba juttatta Tom Crabbét a múltkori hajókázás!...

– Szó sincs róla. Vasúton megyünk Ohióba, úgy is csak szép lassan, rövid szakaszokban, hiszen van elég időnk arra, hogy Cincinnatiba érjünk.

Tom Crabbét valóságos diadalmenetben vitték ki az állomáshoz. Dédelgették, bátorították, egészségére vonatkozólag hasznos tanácsokkal halmozták el, még arról is kioktatták az edzőjét, hogy Ohio és Texas átlaghőmérséklete közt jelentős a különbség.

A két utas huszonnégy órai pihenőt tartott New Orleans városában, ahol ezúttal még melegebb fogadtatásban részesültek, mint a múltkor. A kíváncsiak ezrei tudakozódtak az ökölvívó felől, a fogadások óriási összegekre rúgtak, a hírlapok szerint némelyek ötszázezer dollárt is tettek a bajnok fejére. Mindenütt Crabbéról folyt a beszéd.

John Milner dörzsölgette a kezét, és így szólt:

– Micsoda siker!... Hát még Cincinnatiban mi vár ránk!... Valóságos diadalmenetnek kell annak lennie... Remek ötletem támadt!

Ám korántse higgyük azt, hogy John Milner a híres Barnum Cirkuszon is túl akart volna tenni, vagyis hogy óriási falragaszokon hirdettette volna előre, hogy Tom Crabbe, az Óvilág és az Újvilág legnagyobb ökölvívója megérkezett, és bajnoki rangadóra hívja ki Cincinnati bokszolóit... Szó sincs róla!... John Milner éppenséggel a legszigorúbb inkognitót akarta megőrizni, s az utolsó percig fölcsigázni a kétségbeesett cincinnatiak kíváncsiságát, s amikor már-már azt hiszik, hogy Tom Crabbét nem is fogják látni, akkor hirtelen megjelentetni őt, mint valami új Illés prófétát, aki visszatért a földre, hogy megkeresse itt felejtett köpönyegét... Hohohó, ez aztán a hatásos fogás! - gondolta az edző, ezzel növelheti csak védence népszerűségét...

John Milner olvasta az újságokból, hogy Cincinnatiban a hónap 26. napján nyílik meg a nagy állatkiállítás, és ez alkalommal pompás szarvasmarhákat meg egyébfajta barmokat csodálhatnak meg az érdeklődők; a díjnyertes jószágok nemcsak dicsőséget, hanem tetemes summákat is szereznek tulajdonosaiknak. Nagyszerű ötlet, vélte az edző, ha a pártfogoltját a kiállításon mutatja be a kíváncsiak százezreinek, kik ezalatt már-már kétségbeesnek amiatt, hogy mindeddig nem láthatták.

Azt talán mondanunk sem kell, hogy John Milner egyetlen szóval sem említette Tom Crabbe előtt ezt a tervet. Ugyan mi értelme is lett volna ennek?... Tény az, hogy 19-én éjjel kocsiba ültette, és elvitte New Orleansból. Elutazásukról nem tudott senki semmit. Így lopta őt keresztül mindig éjjel utazva, nappal valahol megszállva - Mississippin, Tennessee-n, Kentuckyn, és 23-án kora reggel Covingtonban, egy szerény vendégfogadóban szálltak meg. Cincinnati városától csak az Ohio folyó választotta el őket.

Így valósult meg szerencsésen John Milner titkos terve. Az újságok tudósítói New Orleansban egyszer csak nyomukat vesztették, és így a cincinnatiaknak fogalmuk sem lehetetett arról, hogy Tom Crabbe és edzője a városba érkeztek.

John Milner tehát joggal számíthatott arra az óriási közfeltűnésre, melyet Tom Crabbe kelt majd, ha váratlanul megjelenik az állatkiállításon.

És mégis talán okosabban cselekedett volna John Milner, ha Texasból jövet nem rejtőzködik el, hanem elidőz valamelyest a nagy és népes városokban, Tom Crabbét mindenütt közszemlére teszi ki, egy-két ökölvívó-mérkőzést rendez; vagyis hát azt a hírnevet, amely Tom Crabbét útjában követte, látványosan fokozni igyekszik. Így például nagy kár, hogy elkerülte Clevelandet, mely az Erie-tó partján egyike a legnagyobb városoknak; Euclide Avenue nevű körútjához fogható pedig az egész Egyesült Államok területén nincsen. Innen átruccanhattak volna Toledóba és Sanduskyba, mely városok szintén az Erie-tó partján találhatók; valóságos halászbárkaflottát láthattak volna ott, valamint pezsgő ipari és kereskedői életet, mert Ohio minden tekintetben a figyelemre legméltóbb államok közé tartozik. Virágzó szántóföldjei, dohányültetvényei, dús erdői, nagy marhatenyésztő telepei vannak az egyes megfelelő tájegységeken. Az ohiói ökrök, juhok és sertések messze földön híresek.

John Milner azonban nem így tett, és ezért Tom Crabbe észrevétlenül került Ohióba. Útközben mindenütt jól táplálkozott, és ő ezt ezerszer fontosabbnak találta, mint a városok ipari és kereskedelmi fejlődésének szemlélgetését. Újfent irdatlan erőtől duzzadt ez az izomkolosszus, John Milner pedig előre örvendett, ha arra gondolt, milyen nagy örömrivalgással fogadják majd a Spring Grove kiállítás nagy vásárterén...

John Milner másnap kissé körül akart nézni a városban. Tom Crabbét természetesen nem cipelte magával. Mielőtt elindult volna, így szólt hozzá:

– Tom, te itthon maradsz, és megvárod, míg hazajövök...

A hústorony hallotta is, nem is, értette is, nem is; azért hát csak hallgatott, mint a csuka.

– Nem szabad a szobádból kimenned! - tette hozzá az edző.

Ha Tom Crabbénak azt mondták, hogy menjen ki a szobából, kiment, ha azt mondták neki, hogy ne menjen ki, nem ment ki; tehát nem is fog kimozdulni.

– Ha esetleg későn találnék hazajönni, ne búsulj!... A rendes időben behozzák neked az első, második, harmadik és a többi sorozat ételt... Mindenről gondoskodtam...

Tom Crabbe egyáltalán nem búsult, és nem is állt szándékában, hogy nyugtalankodjék Milner késedelme miatt. A fődolog, hogy enni kapjon, sokat, inni is, sokat - minden mást teljességgel mellékesnek tekintett.

John Milner lement az étterembe, ott megrendelte barátja számára a pontos időben fölszállítandó ételgarmadákat, aztán kisétált a vendégfogadóból, az Ohio folyó felé ballagott, fölszállt a komphajóra, s átkelt a másik partra. Zsebre dugott kézzel sétafikált az utcákon, és a járókelők csevegésébe fülelt.

A városban élénk sürgés-forgás uralkodott. Az emberek meg-megtorpantak, és szokatlanul hangosan beszélgettek. John Milnernek hirtelen az az érzése támadt, hogy a Hypperbone-vetélkedő második játékosáról van szó.

Befordult egy hentesboltba, amelynek a cégtábláján az állt, hogy Dick Wolgod a tulajdonosa. John Milner sonkát kért. Úgy hitte, ez a legjobb módja annak, hogy szóba álljon a derék helyi lakossal, s egyet-mást megtudjon tőle.

– Holnap nyílik meg a kiállítás? - kérdezte John Milner.

– Úgy bizony!... Óriási cécó lesz!... Becsületére válik a városnak - felelte a derék mészáros.

– Valószínűleg jó sokan lesznek a megnyitáson, a Spring Grove vásártéren...

– Ott lesz, uram, az egész város! - felelte a hentes udvariasan, amint illik is, hogy a hentesek udvariasak legyenek az olyan vevővel, aki egy egész sonkát vásárol, és minden alkudozás nélkül kifizeti az árát. - Képzelje csak, uram, micsoda nagy hajcihő lesz ott...

John Milner hegyezte a fülét. Meghökkent, mert azt hitte, hogy ez a vélekedés az ő tervére vonatkozik... Netán a hentes arra céloz, hogy ő ünnepeltetni akarja Tom Crabbét?...

Vajon ki árulhatta el, hogy ő a Spring Grove-on akarja kiállítani a védencét?

– Nem félnek, hogy esetleg valami akadály késleltetheti?... Mert hiszen bármikor közbejöhet valami...

– Semmi esetre sem.

John Milner kiment a boltból, s alighogy száz lépésnyire haladt, hirtelen megakadt a szeme a falon... Úgy megdöbbent, hogy fölkapta a karját... és hóna alól a sonka a földre hullott.

Jókora falragaszt látott, rajta ökölnyi betűkkel ezek a szavak rikítottak: Jön!... Jön!... Jön!...

Már itt is van!

Mintha a mennykő csapott volna belé!... Micsoda?!... Hát a cincinnatiak tudják már, hogy Tom Crabbe megérkezett?!... Hát ezért van olyan élénkség a városban! Hát ezért olyan büszke Dick Wolgod, a hentes, a holnap megnyíló kiállításra, amely nagy büszkeségére válik a városnak!

John Milner majd leharapta a fejét bosszúságában, hogy valaki elfecsegte a titkát. No de hát kinek járhatott el a szája?! Nem gyanakodhatott másra, mint önmagára vagy Tom Crabbéra... No de ő nem mondta el Tom Crabbénak, Tom Crabbe pedig sohasem szokott beszélni -, és íme, mégis kitudódott.

A vendégfogadóba sietett, s éppen akkor érkezett meg, mikor Tom Crabbe a második sorozat ételt falta fel. Nem szólt neki semmit, nem is tett szemrehányást, csak mellette maradt egész nap, hogy ne legyen alkalma szóba állni senkivel.

A rákövetkező napon, a kiállítás megnyitásának a napján reggel nyolc órakor elindultak a vendégfogadóból, átmentek a lánchídon, s az állatkiállítás felé bandukoltak.

Útközben roppant sokadalommal találkoztak, a tömeg is oda igyekezett. A derék hentes nem túlzott, amikor azt állította, hogy egész Cincinnati ott lesz. John Milner már előre örvendett, hogy rövidesen milyen nagy meglepetésben részesíti ezt a sok-sok ezer embert.

Némiképp aggódott, hogy mielőtt odaérnének, az óriás Crabbét fölismerik, mert hiszen az Egyesült Államok valamennyi képeslapja már több ízben közölte ezt a nem hétköznapi terjedelmű ábrázatot... ámde ok nélkül valónak bizonyult ebbéli aggódása, mert egyetlen teremtett lélek sem törődött a rengeteg hústoronnyal. Közönyösen haladtak el mellette, még csak vissza sem fordultak, hogy még egyszer a szeme közé nézzenek. Nyilván senkinek sem jutott eszébe, hogy ő az a híres-nevezetes ökölvívó, aki a Hypperbone-vetélkedőn részt vesz, és akit a hatszemű kocka a harmincötödik mezőre, Ohio fővárosába, Cincinnatiba ugratott.

Akkor ütötte az óra a kilencet, amikor Spring Grove-ba az állatkiállítás területére értek, ahol már irtózatos csődület rajzott. Ordítás, bőgés, óbégatás, röfögés vegyült a vidáman nevetgélő, beszélgető emberek hangja közé, s a fakorlátokon belül remek ökrök, bikák, juhok, kosok, disznók díszelegtek. Igazán gyönyörű példányok akadtak, főleg az ártányok közt, mert tudvalevő dolog, hogy Ohio sertései messze földön híresek.

Középütt emelvény magasodott, szintén korlátok zárták körül. Odatolongott a legtöbb néző, és John Milner is arrafelé irányította Tom Crabbét, akit faltörő kosként tolt maga előtt, hogy az ő fedezetében biztosan tülekedjék előre.

John Milnernek hirtelenében az az ötlete támadt, hogy fölmegy Tom Crabbéval az emelvényre, s onnan fogja kihirdetni:

– Íme, uraim, ez itt Tom Crabbe, az Újvilág leghíresebb bokszolója, a Hypperbone-vetélkedő második versenyzője...

Hej, micsoda ujjongó riadalom támad majd erre! Hogyan ünneplik majd őket, a nap hőseit!... - Legalábbis így képzelte el Mr. Milner.

Az ám, de az emelvényen már ott állt valaki - azazhogy valami... Ugyan ki? Ugyan mi?... - Hát egy óriási disznó!... Valóban olyan hatalmas ártány állt a korlátokon belül, amilyenről holmi óvilágbeli halandónak alig lehet fogalma. Nyolc láb hosszú, négy láb magas, hét és fél láb kerületű a teste, hat láb kerületű a nyaka körül...

Ezt hirdették hát a falragaszok Cincinnatiban, ez érkezett hát Texasból, erről folyt a szóbeszéd napok óta, ez hát a példátlan érdeklődés tárgya Ohio városában!... Ennek szólt a taps, a hip-hip és hurrá kiáltozás - azaz, hogy neki is, meg boldog tulajdonosának is!

Íme, ez az új csillag homályosította el Cincinnatiban Tom Crabbe ökölvívó-fenomén csillagát, egy disznó, amely a kiállítás nagy érmével fog majd hazatérni.

John Milner úgy érezte, hogy megsemmisült. Intett Tom Crabbénak, hogy menjen utána. Félreeső utcákon osontak vissza a vendégfogadóba. Az edző bezárkózott a szobájába, és ki sem dugta többé az orrát.

És ha Cincinnatinak valaha nyílt alkalma arra, hogy Chicagótól a Porcopolis¹ csúfnevet elragadja, az bizonyára az 1897. május 26-i nagy állatkiállításon történt!