Boyton kapitány mentőfelszerelése nem más, mint olyan gumiból készült öltözék, amelyet nadrág, zubbony és csuklya alkot. Anyaga miatt eleve vízhatlan, ami még nem jelentené azt, hogy a hidegtől is véd a huzamosabb merülés esetén. Ezért ez az öltözék kétrétegű anyagból készül: bizonyos mennyiségű levegőt lehet fújni a rétegek közé.

Ez a levegő kettős célt szolgál: 1. a víz felszínén tartja a merülésbiztos felszerelést; 2. a test érintkezését meggátolja a hideg vízzel a kettős gumiréteg közbeiktatása révén, így megakadályozza a lehűlést. Az ember szinte korlátlan ideig képes a vízbe merülni ebben az öltözékben. Az csak természetes, hogy az öltözék egyes tartozékai tökéletes vízelzárással illeszkednek egymáshoz. A vastag csizmában végződő nadrág szabályozható bőségű fémövéhez kapcsolódik a zubbony, így könnyen lehet benne mozogni. A zubbony szilárd nyakrészéhez illeszkedik a csuklya, amely rugalmas szegélyével rátapad a fejre: befedi a homlokot, az arcot meg az állat. Az arcból csak az orr, a szem meg a száj látható.

A zubbonyra több gumicsővégződést rögzítettek, amelyek főként a levegő bevitelét szolgálják, és különböző fokozatokkal szabályozható annak kívánt sűrűsége. Az öltözék használója tetszés szerint merülhet nyakig vagy csak félig a vízbe, s ha úgy tartja a kedve, végig is feküdhet a vízen. Egyszóval, teljes cselekvés- és mozgásszabadságot enged, ugyanakkor tökéletes biztonságot szavatol.

Ez hát a Boyton-féle mentőöltözék, amely oly sok sikert hozott merész föltalálójának, és amelynek gyakorlati haszna már számos tengeri szerencsétlenség során bebizonyosodott. Több kiegészítő kellék is tartozik hozzá: a vízhatlan hátizsák, benne néhány használati eszközzel, mint a csizmához erősíthető szilárd bot, rácsavart kis háromszögletű vitorlával meg a könnyű eszkimóevező, amellyel szükség szerint evezni vagy kormányozni is lehet.

Kin-fu, Craig és Fry és Szun így fölszerelkezve lebegtek immár a víz felszínén: Szun hagyta, hogy az egyik ügynök lökdösse előre. Néhány evezőcsapással sikerült mind a négyüknek eltávolodniuk a dzsunkától.

Az éjszaka sötétje megkönnyítette a dolgukat. Még ha Jin kapitány vagy valamelyik matróz a fedélzetről próbálja is kifürkészni a menekülőket, akkor sem látja meg őket. Egyébként sem gyaníthatta senki, hogy így hagyják el a dzsunkát. A raktérben rostokoló banditák pedig nyilván a legutolsó pillanatban értesülnek majd róla.

– Mielőtt felkel a hold - mondta az álhulla a sor végén levő koporsóból: azaz éjféltájt.

Kin-fu és társai tehát néhány órányi előnyre tettek szert, és azt remélték, hogy ezalatt legalább egymérföldnyire eltávolodnak a Szanjeptől. Közben mintha megmozdult volna a levegő: enyhe fuvallat kezdte borzolni az eddig sima víztükröt. Ez a „fuvallat” azonban olyan enyhe volt, hogy egyelőre csak az evezőre hagyatkozhattak, ha ki akartak kerülni a Szanjep látóköréből.

Kin-fu, Craig és Fry néhány perc alatt annyira hozzászokott a mentőfelszerelés használatához, hogy ösztönösen cselekedett, nem tétovázott, meglelte a megfelelő mozdulatot és helyzetet a nedves közegben. Még Szun is magára talált: a vízben sokkal jobban érezte magát, mint a dzsunkán. Egy csapásra megszűnt a tengeribetegsége. Bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy egészen más érzés, ha az emberfia hajóval bukdácsol és imbolyog a tengeren, és megint más, ha derékig vízbe merülve ringatják a hullámok.

Szun ugyan már nem volt beteg, viszont rettenetesen félt. Arra gondolt, hogy a cápák talán még nem alszanak, ezért önkéntelenül maga alá húzta a lábát, mintha a tengeri ragadozók épp most készülnének beleharapni!... Talán nem is volt annyira megalapozatlan a félelme.

Kin-fu ide jutott hát társaival együtt: a rossz sorsa képtelenebből képtelenebb helyzetbe sodorta. Először vízszintes helyzetben próbáltak evezni, mivel azonban alig mozdultak előre, függőleges helyzetre váltottak.

Egy órával azután, hogy elhagyták a Szanjepet, körülbelül félmérföldnyire távolodtak el tőle. Ekkor leálltak. A vízre fektetett evezőjükre támaszkodva tanakodni kezdtek, de ügyeltek rá, hogy mindannyian halkan beszéljenek.

– Az a csirkefogó kapitány! - tért a tárgyra Craig.

– Az a gazfickó Lao-sen! - tódította Fry.

– Még csodálkoznak rajta? - kérdezte Kin-fu, és érződött a hangján, hogy ő már semmin sem lepődik meg.

– Igen - válaszolt Craig. - Ugyanis el nem tudom képzelni, honnan tudták meg a nyomorultak, hogy ezen a dzsunkán utazunk! - válaszolta Craig.

– Valóban érthetetlen - fűzte hozzá Fry.

– Nincs jelentősége - vélte Kin-fu. - Az a fontos, hogy rájöttünk, és megszöktünk előlük.

– Még hogy megszöktünk! Nem, nem! Amíg látótávolságban van a Szanjep, addig nem múlt el a veszély! - vélte Craig.

– Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Kin-fu.

– Szedjük össze minden erőnket, és igyekezzünk minél messzebbre jutni, hogy napfölkeltekor meg ne lássanak minket! - válaszolta Fry.

Ezután elegendő levegőt adagolva a mentőruhába, derékig kiemelkedett a vízből. A mellére húzta vízhatlan hátizsákját, kinyitotta, palackot meg poharat vett ki belőle, szíverősítő szeszt töltött a pohárba, és megkínálta vele ügyfelét.

Kin-fu nem kérette magát, kiitta az utolsó cseppig. Craig és Fry követte a példáját, de Szunról sem feledkeztek meg.

– Most már jobb? - kérdezte Craig.

– Sokkal jobb! - válaszolta Szun a nyugtató ital elfogyasztása után. - Hát ha még haraphatnánk is hozzá valamit!

– Majd holnap - mondta Craig. - Napkeltekor reggelizünk, és még csésze tea is kerül...

– Brrr, hidegen - húzta össze az orrát Szun.

– Melegen! - közölte Craig.

– Csak nem fog tüzet gyújtani?

– Dehogyisnem.

– Akkor miért várunk vele holnapig? - kérdezte Szun.

– Azt akarja, hogy a tűzzel fölhívjuk magunkra Jin kapitány és cinkosai figyelmét?

– Nem, nem!

– Akkor hát ki kell bírnia holnapig!

A kis csoport egészen „otthonosan” csevegett egymással. Csupán az enyhe hullámverés hatására bekövetkezett mozgásuk hozta őket kissé nevetséges helyzetbe. Egymás után emelkedtek ki a vízből, majd süllyedtek le ismét a hullámok szeszélye szerint, akár a zongora kalapácsai a zongorista keze nyomán.

– Föltámad a szél - jegyezte meg Kin-fu.

– Húzzuk fel a vitorláinkat! - szólt egyszerre Craig és Fry.

Hozzákészülődtek, hogy a botárbocukra fölhúzzák a kis vitorlát, amikor Szun velőt rázó sikolyt hallatott.

– Fogd be a szádat, te idióta! - szólt rá a gazdája. - Azt akarod, hogy észrevegyenek minket?

– De... mintha láttam volna...

– Mit?

– Hatalmas szörnyet... amint közeledett... cápát!

– Tévedés, Szun! - mondta neki Craig, miután alaposan megfigyelte a víz felszínét.

– De hát... mintha hallottam volna...

– Elhallgass, te nyúlszívű! - mondta Kin-fu, és vállon ragadta inasát. - Még ha a lábadat harapdálja a cápa, akkor is megtiltom, hogy kiabálj, különben...

– Különben nyisszantás a gumiruhába, és máris a tengerfenéken köt ki, ahol kedvére kiabálhat - fűzte hozzá Fry.

A szerencsétlen Szun viszontagságai, mint láthatjuk, még egyáltalán nem értek véget. Továbbra is csak úgy reszketett félelmében, de többé egy hangot sem mert kibökni Még nem tartott ott, hogy visszakívánja a dzsunkát, a tengeribetegséget meg a hajófenék utasait, de ami késik, az nem múlik.

Ahogyan Kin-fu is észrevette, kezdett föltámadni a szél. Igaz, az effajta szellőcske csak tréfásan végigborzolja a víztükröt, és napfölkeltére többnyire lecsöndesedik. Mégis ki kellett használniuk, hogy amennyire lehet, eltávolodjanak a Szanjeptől. Ha Lao-sen banditái fölfedezik, hogy Kin-fu kabinja üres, azonnal a keresésére indulnak. Amint rájöttek, hogy megszökött, leeresztik a csónakot a dzsunkáról, és azzal könnyen utolérhetik őket. Így hát mindenképpen messzebbre kellett jutniuk a dzsunkától még hajnal előtt. A vihar alatt keletről fújt a szél. Bármerre sodródott is a dzsunka a viharban, ha a Liaotung-öböl vagy a Pejcseli-öböl valamely pontjára, esetleg már a Sárga-tenger egyik öblébe jutottak, akkor is jó irányban haladnak, nyugat felé, így visszajutnak a partvidékre. Előbb-utóbb összeakadhatnak olyan teherszállító hajóval, amelyik a Pej-ho torkolata felé tart. Ott már halászbárkák futnak ki éjjel-nappal a parthoz közeli vizekre, így a sokszorosára nő annak az esélye is, hogy valaki fölveszi őket. Ha azonban az ellenkező irányból, nyugatról kapják a szelet, és a Szanjepet Korea partjaitól délebbre sodorja, Kin-funak és társainak semmi esélyük sem lenne rá, hogy megmeneküljenek. Előttük a végtelen tenger, és mire Japán partjaihoz érnek, már csak holttetemük hánykolódott volna a merülésbiztos gumiruhákban.

A szél azonban, mint már említettük, valószínűleg lecsöndesül napkeltére, ezért ki kell használniuk a lehetőséget, hogy minél messzebbre kerüljenek a dzsunka látóteréből.

Este tíz óra körül járhatott. A hold nem sokkal éjfél előtt tűnik föl a látóhatáron. Nem maradt hát vesztegetni való idejük.

– Elő a vitorlákkal! - szólított fel Fry és Craig.

Egykettőre fölszerelkeztek: igazán gyerekjáték volt. A mentőöltözék jobb csizmatalpán levő csatlakozóhoz rögzítették az árbocul szolgáló botot.

Kin-fu, Szun meg a két ügynök előbb hanyatt feküdt a vízen, majd térdben behajlította a lábát, és a botot a helyére illesztette. Előtte még kioldozták a kis vitorlának a bot végén található tartókötelét. Amint újra vízszintes helyzetbe kerültek, az árboc a test vonalára merőlegesen állt, azaz fölegyenesedett.

– Vitorlát fölvonni! - adta ki a parancsot Craig és Fry.

Ekkor megrántották a jobb kezükben levő tartókötelet, és fölhúzták a háromszögletű vitorla fölső sarkát az árboc csúcsára.

A tartókötelet a fémövükhöz csatolták, a vonókötelet pedig a kezükben tartották. A szél belekapaszkodott a négy vitorlába, és az enyhén hömpölygő tengeráram közepén röpíteni kezdte a négy búvárruhásból álló kis „hajórajt”.

Vajon ezek az „embervitorlások” nem érdemelték-e ki ugyanannyira a „búvárruhás” megjelölést, mint azok, akiket rendszerint pontatlanul így neveznek, miközben az a foglalkozásuk, hogy a tenger alatt dolgoznak?

Tíz perc elteltével már mindannyian könnyedén és teljes biztonsággal közlekedtek. Ügyeltek a másikra: nem ütköztek egymással. Mint óriás sirályok kitárt szárnyai, úgy dagadtak vitorláik a szélben, és könnyedén siklottak a víz felszínén.

A tenger is kedvező föltételekkel segítette előrehaladásukat. Amerre szem ellátott, sehol sem akadályozták az útjukat nagyobb hullámok, de hullámtörés vagy nagyobb csobbanók sem: szelíden fodrozódott a víztükör.

Csupán a szerencsétlen Szun nyelt néhány kortyot a keserű tengervízből, amikor megfeledkezve Fry és Craig tilalmáról, hátra akarta fordítani a fejét. Enyhe hányingerrel megúszta, de nem emiatt nyugtalankodott, hanem attól tartott, hogy vérszomjas cáparajok veszik üldözőbe! Nagy nehezen megértették vele, hogy hanyatt fekve sokkal kisebb a veszély, mintha függőleges testhelyzetben taposná a vizet. A cápának ugyanis meg kell fordulnia ahhoz, hogy belemarjon áldozatába, úgy helyezkedik el az ajka. Ez a mozdulat pedig nem is olyan egyszerű a számára, ha a kiszemelt zsákmány vízszintesen lebeg a víz felszínén. Azonkívül megfigyelték, hogy ezek a falánk ragadozók főként mozdulatlan testekre vetik magukat, ám elbizonytalanodnak ott, ahol mozgást észlelnek. Szun tehát csak mozogjon szakadatlanul, ettől majd elfelejti a félelmét.

A búvárruhások már legalább egy órája haladtak ilyenformán. Ez egyelőre meg is felelt Kin-funak és társainak. Ha kisebb a sebességük, nem távolodnak el kellőképpen a dzsunkától, ha meg gyorsabban eveznek, túlságosan kifárasztja őket a vitorla kifeszítése meg a hullámok igen erős csapkodása.

Craig és Fry ezért megállást vezényelt. Kilazították a vonóköteleket, és megállt a kis „hajóraj”.

– Öt perc pihenő, uram! - fordult Craig Kin-fuhoz.

– Örömmel.

Mindannyian ismét függőleges helyzetben lebegtek a vízben, Szun kivételével, aki óvatosságból mindenáron hanyatt fekve óhajtott maradni, és egyfolytában kapálózott a lábával.

– Még egy pohárka pálinkát? - kérdezte Fry.

– Szíves örömest - hagyta rá Kin-fu.

Igaz, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a kortynyi szíverősítő elfogyasztására. Az éhség sem gyötörte őket, hiszen a dzsunkáról való távozásuk előtt egy órával vacsoráztak, így várhattak az evéssel reggelig. Nem is fáztak, mert a többrétegű ruha közti levegőpárna megvédte a testüket a hidegtől. Elindulásuk óta gyakorlatilag egyetlen fokkal sem csökkent a testhőmérsékletük.

De vajon látni-e még a Szanjepet?

Craig és Fry visszafordult. Fry kivette zsákjából az éjszakai messzelátót, és aprólékosan végigpásztázta a keleti látóhatárt.

Sehol semmi. Még csak az árnyéka sem látszott semmiféle hajónak, amely alig észrevehetően kirajzolódna az éjszakai ég sötét hátterében. Amúgy is mélyfekete, kissé ködös éjszaka volt, csillagok csak elvétve bújtak elő. A bolygók bizonytalan ködfoltokként tűntek föl az égbolton. A nemsokára fölbukkanó holdsarló fölszaggatja majd ezt az opálos fátylat, és újra szabaddá válik az égi tér.

– Messzire elhagytuk a dzsunkát! - jelentette ki Fry.

– Alszanak még azok a csirkefogók, a szelet sem használták ki! - válaszolta Craig.

– Indulunk? - kezdeményezte Kin-fu, aki megfeszítette a vonókötelet és a szélnek feszítette vitorláját.

A többiek követték a példáját, és folytatták útjukat az előbbi irányban, valamivel erősebb hátszéllel.

Nyugatnak haladtak, ennélfogva a kelet felől kelő hold nem zavarhatja őket a látásban, viszont az első sugarai megvilágítják majd a velük átellenben levő látóhatárt. Éppen azt kellett nagy gonddal megfigyelniük. Hátha az ég és a föld találkozásának határozottan kirajzolódó vonala helyett bizonytalan körvonalú alakzatot észlelnek, amelyen megtörik a hold világa... Ha ilyet látnak, akkor a búvárruhások nem tévedtek: az már a Mennyei Birodalom tengeri partvidéke. Bármelyik pontjára érkezzenek is, biztosan megmenekültek. Elérik a part vonalát, amelynek alig van hullámtörése, tehát baj nélkül révbe érhetnek. Ha már egyszer a szárazföldre léptek, eldönthetik, hogyan tovább.

Háromnegyed tizenkettő táján már némi fehérség derengett a ködös zeniten. A holdsarló kezdett fölbukkanni a víz és az ég találkozásánál.

Sem Kin-fu, sem a társai nem fordultak hátra. A vastag párát oszlató szél megerősödött, és őket is nagyobb sebességgel sodorta. Mindenesetre észrevették, hogy a levegőég fokozatosan világosodni kezd.

A csillagképek élesebben látszottak. A szél most már igazán feltámadt, elkergette az utolsó ködfelhőket, és végigsuhant a fejükön levő csuklyákon is.

A rézvörös hold korongja ezüstbe váltott, és nemsokára a fényében fürdeti majd az eget.

Egyszer csak igazi amerikai káromkodás szaladt ki Craig száján, majd hátramutatott:

– A dzsunka!

Hirtelen lefékeztek.

– Vitorlákat behúzni! - kiáltotta Fry.

Szempillantás alatt bevonták a négy vitorlát, és kihúzták az árbocokat a foglalatukból. Kin-fu és társai fölvették függőleges helyzetüket és hátrafordultak.

Ott jött mögöttük a Szanjep felvont vitorlákkal, mérföldnyi távolság sem volt köztük: feketén rajzolódtak ki a körvonalai a megvilágosodott láthatárra.

De még mennyire a dzsunka volt az! Már készen állhatott az indulásra, és azonnal kihasználta a föltámadt szelet. Jin kapitány bizonyára észrevette Kin-fu eltűnését, ámbár nyilván el sem tudta képzelni, hogyan sikerült megszöknie.

A kapitány vaktában vette üldözőbe őket, a raktérben elrejtőzött banditákkal egyetértésben. Nem telik bele negyedóra, és Kin-fu, Szun, Craig és Fry a kezükben lesz!

De vajon észrevették-e őket a víz felszínéről visszaverődő hold sugárnyalábjának vakító csillogásában? Talán még nem...

– Lemerülni! - szólított föl Craig, aki egyedül ebben reménykedett.

Mindannyian megértették. Az öltözékükből a csöveken át kiengedtek kevés levegőt, ezáltal a négy búvárruhásnak sikerült annyira lemerülnie, hogy csak a csuklyás fejük maradt a víz felszínén.

Nem tehettek mást: teljes csöndben, mozdulatlanul vártak.

A dzsunka villámgyorsan közeledett. Kifeszített vitorlái két széles árnyékot vetítettek a vízre. Öt perc múlva a Szanjep már csupán félmérföldnyire volt tőlük. A matrózok jöttek-mentek a fedélzeten. A kapitány hátul állt a kormánynál. Vajon a szökevények nyomába eredt-e, avagy csupán a szélirányt igyekezett kihasználni? Sejtelmük sem lehetett róla.

Egyszer csak kiáltozások hallatszottak. Emberek tódultak csapatostul a Szanjep fedélzetére. A hangzavar fölerősödött.

Nyilvánvalóan harc alakult ki a hajófenékről kitört álhullák és a dzsunka legénysége között. De vajon mi váltotta ki a közelharcot? Mégsem volt egyetértés a matrózok meg a banditák között?

Kin-fu és társai tisztán hallhatták részint a rémületes gyalázkodásokat, részint a fájdalom és a kétségbeesés kiáltásait. Alig néhány perc múltán minden elcsöndesedett.

Aztán hangos csobbanások jelezték a dzsunka teljes hosszában, amint a testeket a tengerbe dobálják.

Nem, Jin kapitány és legénysége nem paktált le Lao-sen banditáival! Ezeket a szerencsétleneket orvul és kegyetlenül lemészárolták. A gazemberek, akik nyilván a tangkui rakodómunkások segítségével rejtőztek el a hajón, nem akartak mást, mint megszerezni a dzsunkát a tajpingoknak. Arról pedig bizonyára nem tudtak, hogy Kin-fu is a Szanjepen utazott.

Márpedig ha ott találják őket, se Kin-fu, se Craig és Fry, de még Szun sem remélhetett volna kíméletet a nyomorult gyilkosoktól.

A dzsunka továbbra is feléjük tartott. Már beérte őket, de valamely váratlan szerencse folytán rájuk vetült a vitorlájának az árnyéka. Szempillantásnyira a víz alá buktak.

Mire ismét fölmerültek, a dzsunka már eltávolodott, senki nem vette észre őket. A vitorlás jó széllel, sebesen siklott tova.

Mögöttük holttest lebegett a vízen, az örvény mind közelebb sodorta hozzájuk. Jin kapitány volt az, tőrrel az oldalában. Ruhája bő redői még a víz felszínén tartották. Aztán lassan lesüllyedt, és eltűnt a tenger mélyén.

Így veszett oda a mindig jókedvű Jin kapitány, a Szanjep parancsnoka!

Tíz perc múlva a dzsunka eltűnt a szemük elől nyugat felé. Kin-fu, Fry és Craig és Szun magukra maradtak a széles tengeren.