A tavasz már október második felében beköszöntött. A déli földtekén ezzel a hónappal kezdődik a szép idő. A tél nem volt nagyon zordon a szigeten, mely az Egyenlítő és Baktérítő közt, a déli szélesség tizenkilenczedik foka alatt volt.

Új-Svájcz ideiglenes lakosai tehát ismét hozzáfoghattak rendes munkájukhoz. A mióta Fritz megmentette a fiatal angol leányt a Füstölgő-Sziklán, azóta Zermatt úr, a felesége, négy fia és Jenny Montrose boldogok voltak. Igaz, hogy sokat aggódtak jövőjükön, mert nem igen volt valószínű, hogy valaha megszabadulnak e szigetről; az is igaz, hogy bánatosan emlékeztek vissza hazájukra és szerettek volna a világgal érintkezni; de mivel ez egyelőre lehetetlen volt, beletörődtek a sorsba, s igyekeztek élvezni azt a kevés örömet, a mit a végzet még meghagyott nekik.

Ezen a napon Zermatt úr kora reggel eltávozott Felsenheimból, s kisétált a Sakál-patak partjára. Fritz és Jack már megelőzték és magukkal vitték horgaikat is; Ferencz is nem sokára utánuk ment, Ernő azonban, a ki szeretett lustálkodni, még föl sem kelt.

Zermattné meg Jenny ugyanekkor a háztartás, a takarítás apró dolgaival foglalatoskodtak.

– Apám, úgy látszik, hogy ma igen szép napunk lesz, - mondta Jack.

– Magam is azt hiszem, fiam, - felelte Zermatt úr - sőt reménylem, hogy az idő állandóan szép marad, mert már itt a tavasz.

– Mit fogunk ma csinálni? - kérdezte Ferencz.

– Horgászni megyünk, - felelte Fritz.

– Az öbölbe? - kérdezte Zermatt úr.

– Nem, - viszonzá Fritz. - Ha fölmegyünk a Sakál-patak mentén egész a hídig, több halat foghatunk, mint a mennyit villásreggelire elkölthetünk.

– Hát aztán? - tudakolta Jack.

– Aztán, kedves fiam, - felelte Zermatt úr - majd csak akad valami dolgunk. Délután, például, ki akarok rándulni Falkenhorstba, hogy megnézzem, a viharok nem rongálták-e meg. Különben, mihelyt a szép idő állandó marad, meg kell látogatnunk többi telepeinket is: Waldegget, Zuckertopot, az eberfurti remetelakot, a Prospect Hill villáját... s végre még állatainkra is kell gondolnunk, s ültetvényeinket is rendbe kell hoznunk.

– Nagyon helyes, apám, - viszonzá Fritz. - De mivel ma délelőtt még van egy-két szabad óránk: menjünk, Jack! rajta, Feri!...

– Készen vagyunk! - kiáltott föl Jack - sőt én már érzem is, hogy egy szép pisztráng bekapta a horgomat... Hopp! vigyázz.

S úgy tett, mintha csakugyan kirántotta volna a vízből a képzelt halat, majd hangosan, vígan fölkiáltott:

– Előre hát! Indulj!...

Lehet, hogy Feri szívesebben otthon maradt volna Felsenheimban, a hol délelőttönkint olvasgatni, tanulgatni szeretett, de a bátyja jó kedve őt is magával ragadta. A három testvér tehát elindult a patak jobb partján, de Zermatt úr visszahívta őket.

– Annyira siettek horgászni, - mondta - hogy valamiről egészen megfeledkeztek...

– Miről, apám? - kérdezte Jack csodálkozva.

– Arról, a mit minden esztendőben meg szoktunk tenni, mihelyt a tavasz beköszönt...

Fritz oda lépett apjához, gondolkozva csóválta, vakargatta a fejét, s töprenkedve kérdezte:

– Ugyan mi lehet az?

– Hogy-hogy?... hát nem jut eszedbe, Fritz?... s neked sem, Jack?... Feri? - kérdezte Zermatt úr.

– Talán nem köszöntöttünk föl, nem csókoltunk meg annak az örömére, hogy itt a tavasz? - tréfált Jack.

– Ej, dehogy! - szólt közbe Ernő, a ki épp most ért oda, s még mindig félálmosan nyújtózkodott, dörzsölte a szemeit.

– Akkor hát az lesz, hogy reggeli nélkül indultunk útnak, úgy-e, Ernő? - csipkelődött Jack.

Mert Ernőnek meg volt az a bocsátandó bűne, hogy nagyon szerette a jó falatokat.

– Szó sincs róla! - felelte Ernő a fejét rázva. - Apám csak azt akarja eszetekbe hozni, hogy tavasz kezdetén minden évben két lövést szoktunk tenni a Czápa-szigeten levő ágyúkból.

Valóban ez volt a szokás. Október második felében, az esős évszak elmúltával, Fritz és Jack át szoktak csónakázni az Üdv öblén át a szigetre, fölhúzták Új-Svájcz lobogóját az árboczra, s két ágyúlövéssel üdvözölték a hazai zászlót. Aztán inkább gépiesen, mint kíváncsiságból, szétnéztek a tengeren, hogy nincs-e valahol hajó, a mely meghallaná a lövéseket és felelne rájuk?...

– Tökéletesen igaz! - mondta Fritz - mi bizony meg feledkeztünk a kötelességünkről!... Jer csak, Jack: készítsük el a kaiakot és menjünk... Egy óra múlva megint itthon lehetünk.

– Mire való ez a czéltalan lövöldözés?... Évről-évre kilőjük az ágyúinkat, de dörgésük csak a visszhangot ébresztik föl Falkenhorst és Felsenheim szikláin!... Minek pazaroljuk a puskaport? - jegyzé meg Ernő.

– Na, erről rád ismerek, Ernő! - felelte Jack nevetve. - Szerinted, mivel a lövéseknek nincsen kézzelfogható hasznuk, lőni sem volna szabad, mert ez pazarlás!

– Nincs igaza! - vágott közbe Zermatt úr. - Ha nem adunk jelt magunkról, még a parthoz közel járó hajók sem vehetnek észre bennünket... A Czápa-szigeten fölvont lobogót a nyílt tengerről nem lehet meglátni: ellenben a két ágyúlövés legalább jó másfél mérföldnyire elhallatszik... Ez az egyetlen mód, hogy észrevetessük magunkat a netán erre járó hajókkal...

– Akkor hát, - mondta Ernő - legokosabb lenne lövöldözni minden reggel és minden este...

– Mindenesetre, - hagyta helyben Jack - éppen úgy, mint a haditengerészek teszik...

– Ohó! - szólt most Fritz - csakhogy a haditengerészeknek sok ám a puskaporuk, s ha elfogy, tudják hol kaphatnak megint...

– Nekünk pedig senki sem fog adni, ha elfogy, - toldá meg Ernő - azért okosabb volna abban hagyni a czéltalan lövöldözést.

– Ne aggódjál, fiam, - felelte Zermatt úr - egyelőre még elég puskaporunk van. S ha esztendőnkint négy ágyúlövést teszünk - kettőt a tél elején, kettőt a tél végén - ez még nem tesz tönkre bennünket.

– Apámnak igaza van! - helyeselte Jack. - És ha Felsenheim meg Falkenhorst visszhangjának nem tetszik a dörgés: itt van Ernő... majd kiengeszteli őket valami szép költeménnyel... Gyerünk, Fritz!

– De előbb figyelmeztetni kellene anyánkat, - mondta Feri.

– És a kedves Jennyt is, - tette hozzá Fritz.

– Majd én figyelmeztetem őket, - szólt Zermatt úr. - Szegények még utóbb azt hihetnék, hogy valami hajó vet horgonyt az Üdv öblében...

E pillanatban Zermattné és Jenny Montrose, a kik szintén utánuk jöttek, kibukkantak a fák közül. Fritz először megcsókolta anyját, aztán kezet szorított a fiatal leánnyal, a ki mosolyogva fogadta a köszöntést; majd meglátva, hogy Jack egyenesen a patak kis kikötője felé siet, ahol a csónakok álltak, azt kérdezte:

– Micsoda?... talán csak nem szállnak tengerre?

– De pedig az a szándékunk, Jenny! - viszonzá Jack vidáman megfordulva és megállva. - Fritz meg én nagy útra készülünk.

– Nagy útra? - ismételte Zermattné meghökkenve, mert mindig aggódott, ha a fiai csónakba ültek, bár valamennyi kitűnően értett az evezéshez.

– Légy nyugodt, kedves Betsie, - mondta Zermatt úr - s ön se aggódjék, kedves Jenny. Jack csak tréfál... Nem mennek messzire: csak a Czápa-szigetre, hogy fölhúzzák a lobogót és két ágyúlövéssel üdvözöljék... Ez az egész!

– Akkor jól van! - örvendezett Jenny. - S mialatt Fritz meg Jack odajárnak a szigeten, Ernő, Feri meg én elmegyünk horgászni... ha ugyan Betsie mamának nincs rám szüksége...

– Nincs, kedves leányom, - viszonzá Zermattné - én az alatt megfőzöm az ebédet.

Jack levitte a kaiakot a Sakál-patak torkolatáig, s ott Fritz is beszállt. A többiek, a kik idáig kísérték őket, szerencsés útat kivántak nekik, s a kis csónak vígan, gyorsan siklott a tenger felé. A két testvér egymás mögött ülve a kaiak szűk nyílásaiban, erős kézzel, ügyesen hajtotta a kis csónakot, mely egyenesen a felé a kis tengerszoros felé siklott, mely az Üdv öblét a nyílt tengerrel összekötötte.

Ebben az időben Fritz már huszonöt éves volt. Erős, ügyes, minden fáradságot megbíró, bátor vadász és hatalmas gyalogló volt: szóval igazán becsületére vált családjának. Természete is szelídebb lett; a heves vérű, lobbanékony ifjúból higgadt férfi vált, s ezt a változást, talán tudtán kívül, Jenny Montrose okozta. Mióta Fritz a Füstölgő-Sziklán megmentette a fiatal leány életét, napról-napra jobban megszerette. Jenny nagyon kedves és jó teremtés volt; szép szőke haja fényes és lágy volt, mint a selyem, kék szemei szelíden ragyogtak, s mióta a sora a Zermatt-család keblébe hozta őt, valósággal a vidámság, elégedettség költözött a szegény hontalanok közé.

Ernő, Jack és Feri testvérüknek fogadták Jennyt, de Fritz még jobban szerette, mintha testvére volna. A fiatal leány sem tudta elfeledni, hogy Fritz mentette meg az életét.

Jack méltó öccse volt Fritznek. A huszonegy éves fiú mindenben versenyezhetett bátyjával: épp oly ügyes, bátor és fáradhatatlan volt, mint Fritz, s e mellett vidám, szolgálatra kész és engedelmes. Túlságos jó kedvében néha-néha gúnyolta, megcsipkedte testvéreit is, de ezek szívesen megbocsátották neki a tréfát, mert valóban jószívű és derék fiú volt.

A kaiak e közben nyílként surrant tova a vízen. A keleti sivár parton csak az alacsony, egymásba folyó homokdombok látszottak, míg a másik partot a zöldellő bokrok, fák takarták, a Sakál-patak torkolatától egész a távol fekvő Csalódás-fokig.

– Annyi bizonyos, - szólalt meg Fritz, - hogy a mi új hazánk épen nem esik a hajók útjába, s az Indiai Óczeánnak ezt a részét ritkán látogatják.

– Bánom is én - felelte Jack vállat vonva - legalább nem födözik föl Új-Svájczot... Az első hajó, mely ráakadna, úgy is rögtön elfoglalná, s elvenné tőlünk... Mert az bizonyos, hogy az a hajó nem svájczi hajó lenne, - mivel Svájcznak sem tengere, sem flottája nincs!

– De hát a jövő... Jack!... a jövő?... - kérdezte Fritz.

– A jövő? - viszonzá Jack. - Nos, a jövő a jelen folytatása lesz s ha te nem vagy vele megelégedve...

– Mi talán meg lehetnénk vele elégedve, - mondta Fritz gondolkodva - hanem te elfelejted Jennyt... meg az apját, a ki azt hiszi, hogy leánya is elveszett a Dorcas hajótörésében... Vajon nincs-e igaza szegény Jennynek, ha szíve-lelke egész erejével apjához kívánkozik?... Tudja, hogy apja otthon van Angliában: de hogyan jusson el oda, ha csak valami hajó erre nem téved?...

– Igaz, - mondá Jack és elmosolyodott, mert tudta, hogy miért törődik Fritz oly nagyon Jenny sorsával.

Háromnegyed órai szorgalmas evezés után a kaiak orra partot ért a Czápa-szigeten. Fritz és Jack első gondja volt meg vizsgálni az ültetvényeket, hogy a tél nem pusztította-e el őket. A szigetnek az a része, a hol az ültetvények voltak, rendesen nagyon sokat szenvedett a viharoktól, mert egészen nyitva volt az északkeleti szelek előtt; az idei télen azonban a viharok ritkábbak voltak, s alig néhány fát döntöttek ki. A sövény-kerítés, melybe az elfogott antilopokat zárták, szintén sértetlen volt, s az állatok elég jól teleltek ki, mert a kerítésen belül bőven találtak füvet és vizet. Összesen vagy ötven darab legelészett a cserényben, s valószínű volt, hogy a számuk még növekedni fog.

– Ugyan mit csinálunk ezekkel az állatokkal? - kérdezte Fritz, gyönyörködve a vígan ugrándozó kedves jószágokban.

– Majd eladjuk, - viszonzá Jack.

– Hát azt hiszed, hogy előbb-utóbb mégis csak jönnek erre hajók, a melyek megveszik? - kérdezte Fritz.

– Szó sincs róla! - felelte Jack - ha valaha eladjuk őket, akkor csakis Új-Svájcz piaczain fogjuk eladni.

– Új-Svájcz piaczain?... Ha téged hall az ember, azt hihetné, hogy Új-Svájcznak nemsokára piaczai is lesznek!

– Persze, hogy lesznek, Fritz: éppen úgy, mint lesznek tanyái, falvai, községei, sőt még fővárosa is... s ez a főváros maga Felsenheim lesz...

– És ugyan mikor?

– Majd akkor, ha Új-Svájcz területén több ezer ember fog lakni...

– Idegenek?

– Nem, Fritz: nem idegenek! - erősködött Jack. - Mind svájcziak, csupa svájcziak... A mi hazánk eléggé népes és könnyen küldhet utánunk pár száz családot.

– De Svájcznak soha sem voltak gyarmatai, Jack: s alig hiszem, hogy ezentúl is lesznek...

– Ha több nem is, legalább ez az egy meglesz...

– Hm! - csóválta a fejét Fritz - a mi földieink nem igen szeretnek kivándorolni...

– Hát mi?... - kiáltott föl Jack - hát mi nem vagyunk svájcziak?... és lám, mégis kivándoroltunk!

– Ki ám, mert kényszerítve voltunk rá, - viszonzá Fritz. - De én attól félek, hogy ha Új-Svájcz valamikor benépesedik, meghazudtolja a nevét, mert lakosai nem svájcziak, hanem angol-szászok lesznek.

Fritznek igaza volt. Nagy-Britannia abban az időben legjobban gyarmatosított az összes európai államok közt, s az Indiai-Óczeán szigeteit, partvidékeit lassankint egészen hatalmába ejtette.

A két testvér körüljárta az ültetvényeket, s végre ahhoz a félszerhez ért, mely alatt a két ágyút fölállították. Fölérve a dombra, messzelátóval vizsgálták a tengert, de hiába. A nagy síkon, mely a Csalódás-fok és az Üdv öblének déli szarva közt hullámzott, nem láttak semmit sem, csak a feketén csillogó szirtcsoportot, melyen a Landlord törést szenvedett.

Bementek a nyitott félszer alá, s hozzáfogtak a munkához. Föl kellett húzniok a félszer elé leásott árboczra a piros-fehér svájczi lobogót, mely aztán ősz végéig ott maradt, s aztán két ágyúlövéssel kellett üdvözölniök a hazai zászlót.

Mialatt Jack a lobogóval bajlódott, Fritz gondosan megvizsgálta, megtöltötte és fölporozta a két ágyút. Ekkor fél nyolcz volt. A szél alább hagyott, s a végtelen tenger vakítóan ragyogott a meleg, tavaszi verőfényben.

– Készen vagy-e? - kérdezte Fritz.

– Készen! - kiáltotta Jack és hirtelen fölrántotta a zászlót az árbocz csúcsára, a hol vígan lobogott.

– Tüzet!... - kiáltotta Fritz. - Tüzet!... ismételte másodszor is és a két ágyúlövés dörögve verte föl a távoli hegyek visszhangját.

Fritz mindjárt tisztítani kezdte az ágyúkat, de alig dugta be az ágyú csövébe a töltővesszőt, midőn hirtelen megrezzenve fölegyenesedett.

Távolról tompa dörrenés moraját hozta feléjük a szél.

– Mi volt ez? - kiáltott föl izgatottan.

– Ágyúlövés! - kiáltott föl Jack.

– Nem... - viszonzá Fritz - az lehetetlen!... Bizonyára csalódtunk!

– Hallgassunk csak! - mondta Jack halkan, a lélegzetét is visszafojtva.

Most egy második dörrenés rázta meg a levegőt, majd egy harmadik, mely körülbelül egy percz múlva követte a másodikat.

A két testvér kirohant a félszerből.

– Úgy van, úgy!... ez már ágyúlövés! - ismételte Jack.

– És kelet felől lőttek!... - tette hozzá Fritz.

Hát csakugyan hajó lett volna?... hajó, mely Új-Svájcz mellett elmenve meghallotta a két ágyúlövést és felelt rájuk, s talán befordul az Üdv öblébe is?...