Szörnyű aggodalmak.

Mig a baré baré marad, mindig babonás félelemmel nézi, ha a Duido hegyének az ormán óriási lidérczfény bolyg, mert rosszat jósol belőle. Viszont a mariquitar-ok kedvező jelnek tekintik, s valami örvendetes esemény bekövetkezésére számítanak.

E szerint a két indiánus-törzs homlokegyenest ellenkező hitet vall e tekintetben. Hogy a kettő közül melyiknek van igaza: azt meg a Duido hegy aljában lakó esmeraldaiak sem tudták volna eldönteni.

Sajátságos jelenség, hogy ennek a falunak oly kevés a lakója, habár természeti szépség, a legelők gazdagsága dolgában ennek a hegyaljának az Orinoco forrásvidékén hasztalanul keresnők a párját. Hajdanában spanyol telep volt, ma már csak egy kisded templom, s öt-hat rongyos kunyhó jelzi, hogy valaha rendezett község lehetett ott. Ezekben a kunyhókban is csak halászat idején lakik ember.

Mikor utasaink a kis kikötőbe értek, egyetlen egy halászcsónakot sem találtak ott.

Mi űzhette el innen a lakókat?

Nem egyéb, mint az irtózatos moszkitó-legyek. Ezeket az apró fenevadakat, melyek miriádszámra nyüzsögnek a levegőben, a Duidó bolygó fénye sem tudja innen elűzni.

Utasaink is alig várták, hogy elhagyják azt a helyet, mert hiába feszítették ki a szúnyoghálót, az apró rovarok azon keresztül is megtalálták az utat áldozataikhoz, s elkinozták iszonyúan. Martial majd leharapta mérgében a fejét, hogy unokaöcscsét nem tudta ellenökben megoltalmazni.

Meg sem várták, hogy megvirradjon, útra keltek, mert tovább kitartani már nem tudták.

Reggel hat óra tájban kedvező szél kerekedett, s a két falca nemsokára az Iquapo torkolata mellett haladt el. Ez a kis folyó az Orinocónak jobb parti mellékfolyója.

A mint feljebb haladtak, Martial kezdte észre venni, hogy Jeanne nem jó szinben van. A mocsaras lég gyakran veszedelmes láz szülője ezen a vidéken. A fiatal leány eddig csodálatos módon daczolt az éghajlat káros befolyásával, de végre is legyőzte őt a kór és láz gyötörte.

Paterne Germain, mint amolyan fél-orvos, konstatálta, hogy Jeannenak mocsár-láza van. Nem volt étvágya, folyton sorvadt, a feje örökösön lefelé húzta, s nappal is csak aludni szeretett volna. Minden erejét összeszedte, hogy leküzdje a gyöngeséget, mert nem akart útitársainak gondot okozni.

Elvégre hátha csak muló baj lesz, s az az ellenálló képesség, melynek eddig jelét adta a fiatal leány, mégis csak diadalmaskodni fog a betegségen.

Aznap este a két csónak a Gabirima torkolatánál vetett horgonyt. A parton nyoma sem volt azoknak a baré-indiánusoknak, kikről Chaffanjon emlékezik meg. A vadászok partra szállottak és derék zsákmánynyal tértek vissza a falcákra. Élelmiszer miatt tehát nem kellett aggódniok. Másnap reggel csúnya idő volt. Szakadott a zápor, s Kermor Jeanne újra lázban feküdt. Javulásról szó sem volt. Láza nem csökkent, hanem folyton emelkedett.

Az Orinoco ezen a tájékon ide-oda kanyarodik, s így az nap nem juthattak Yane szigeténél feljebb.

Másnap, október 21-dikén egy zuhataghoz érkeztek, s minek utána ezen is feljutottak nagy ügygyel-bajjal, a Padamo pataknál állapodtak meg.

A fiatal leány láza még mindig növekedett. Jeanne annyira elgyöngült, hogy többé már nem tudott fekvő helyéről elmozdulni.

Martial keserű szemrehányásokat tett önmagának, hogy reá adta a fejét erre az útra. Mindennek ő az oka, ... csak ő! De hát a láz ellen nem lehet tenni! Vajjon nem volna-e jobb visszatérni, nehány nap alatt San-Fernandóban lehetnek.

Erről beszélgetett Martial Helloch Jakabbal. A beteg meghallotta, s erőtlen, alig érthető hangon ezt suttogta:

– Ne, ... ne térjünk vissza San-Fernandóba. El kell jutnunk Santa-Juanába... oda akarok menni, ... látni akarom az édes apámat! Santa-Juanába!... Santa-Juanába!...

E szavak után elvesztette eszméletét.

Helloch azt sem tudta hol áll a feje. Attól félt, ha Martial kérését teljesíti, s vissza indíttatja a falcákat, Jeanne állapota még rosszabbra fog fordulni, ha megtudja, hogy lefelé s nem felfelé mennek. Mégis csak legokosabb lesz, ha Santa-Juanába mennek, ott is számíthatnak annyi segélyre, mint San-Fernandóban.

Ekkor Helloch kétségbeesetten megragadta Paterne-nek a kezét s kérdezte:

– Nem tudsz, igazán nem tudsz valami orvosságot az ellen a láz ellen, szólj? Hát nem látod, hogy a szegény gyermek napról-napra sorvad?... Gondolkozzál! Tégy valamit!

Paterne valójában azt sem tudta, hogy mit feleljen. Chinin volt elég a kézi-gyógyszertárban, adott is belőle, még pedig nagy adagot a betegnek, de látta, hogy nem használ.

Helloch és Martial ostromló sürgetésére így válaszolt végre:

– A kénsavas chinin nem szünteti meg a lázt, egyéb szerem, fájdalom, nincsen; de talán valami növény, gyökérnedv, a mit e környéken találnánk - segítene...

Valdez és Parschal is úgy nyilatkoztak, hogy San-Fernandóban szoktak valami lázellenes orvosságot készíteni, a mi éppen ebben a bajban jó hatású, mert azon a környéken is gyakran fordul elő a mocsár-láz.

– Legszokottabb a coloradito-növényből főzött ital - tevé hozzá Valdez.

– Megismerné önt ezt a növényt? - kérdé Paterne.

– Nem biz én - felelé Valdez - vizen élek, a növényekkel, fákkal nem igen szoktam törődni.

Paterne meg volt győződve, hogy a coloradito nedve hamar meggyógyítaná a beteget, de hol keresse ő azt, s kérdés: vajjon reá talál-e?

Santa Juanában bizonyosan találnak, de kétszáz kilométernyi út választja el őket Santa-Juanától.

Másnap pitymalatkor folytatták az utat. A beteg is így kivánta. Szerencsére a szél hatalmasan dagasztotta a vitorlákat, s a legényeknek nem kellett fáradozniok. Jorres nagyon közönyösen vette a hirt, hogy a fiatal utas beteg. Szüntelenül a jobb parton kóválygott a tekintete. Helloch most már nem törődött a spanyollal, minden gondolatja a betegnél volt. Ott ült a «Gallinetta» fedélzetén, a beteg szobájába vezető küszöbön, s nézett a szép, halvány arczú leányra, a ki mosolygott reá, mintegy háladatosságból az ő szerető figyelmeért.

Egyszer csak megszólalt:

– Jakab úr, valamit szeretnék öntől kérni!

– Beszéljen!... Beszéljen Jeanne kisasszony. Teljesíteni fogom, bármit kér is tőlem.

– Helloch úr, ... meglehet, hogy nekem Santa-Juanában sokáig kell majd betegen feküdnöm, nem indulhatok el, hogy atyámat felkeressem, ha hirt hallanak róla...

– Csak bizza reám, kedves Jeanne, csak bizza reám, én fel fogom Kermor ezredest keresni és fel fogom találni, elhozom őt a leányához.

– Köszönöm, Helloch úr, köszönöm előre is a szívem mélyéből - suttogá a beteg, s aztán visszahanyatlott feje a vánkosra.

Aznap a beteg nagyon rosszul lett. Heves, kimerítő láz gyötörte, az ereje hanyatlóban volt. Közeledett a vég, ha ugyan Paternenek nem sikerül valahogy szert tennie arra az orvosságra.

Martial majdnem eszét vesztette a nagy fájdalomtól. Mindig szemmel kellett az öreg katonát tartani, mert attól féltek, hogy egy őrzetlen pillanatban beleugrik a folyóba.

Helloch ott volt szüntelen a nagybeteg mellett; nedvesítette friss vizzel száraz, kicserepesedett ajkait, vigasztalta; remegő szívvel vigyázta lélegzetvételét... Ó hát csakugyan nem lehet megmenteni azt, a kit ő olyan forróan, olyan kimondhatatlanul szeretett, a kiért szívesen oda adta volna százszor az életét?...

Arra is gondolt, hogy neki talán a Jeanne kivánsága ellenére is el kellett volna rendelnie, hogy a falcák vegyék visszafelé az utat San-Fernandóba, mert arra még csak gondolni sem lehet, hogy e halálos beteg leánykával a Santa-Juana misszió-telepig mehessenek.

Ámde midőn a beteg a lázas álomból magához tért, így szólott:

– Ugy-e Jakab úr, felfelé haladunk?

– Felfelé, Jeanne, felfelé!...

– Szüntelenül szegény édes apámra gondolok... Azt álmodtam, megtaláltuk őt, ... ő pedig a leányát, s olyan szépen megköszönte önnek Helloch úr mindazt, a mit érettem, a mit érette tett...

Helloch elfordult a betegtől, hogy letörülhesse könyjét. Mert sirt; az erős férfiú sirt; gyámoltalannak, tehetetlennek érezte magát szemben a lázzal... a jéghideg kezű halállal, mely közeledett, hogy véget vessen minden szenvedésnek.

Másnap délutánig egyforma volt a beteg állapota, ekkor azonban irtózatos nagyfokú láz jelentkezett. Azt hitték, ezt már nem fogja kiállani. Martial szivet szaggatóan kezdett zokogni. Átküldték a másik falcára, hogy a beteg ne hallja meg, s ne izgatódjék még jobban.

Helloch félrevonta barátját és iszonyú fájdalommal mondá neki:

– Meg fog halni!... Érted, Germain, Jeannenak meg kell halnia!

– Nem szabad minden reményről lemondanunk, Jakab.

– De én tudom, érezem, hogy ez a láz-roham végzetes lesz reá nézve, ezt nem tudja kiállani.

Három óra tájban sebes záporeső kerekedett. A tikkasztó hőség csökkent, szellő kezdett fujdogálni, a vizállás emelkedett, s a két falca gyorsabban haladhatott előre.

A Mavaca folyó torkolatától nem messze egy kis indiánus-telepnél állapodtak meg. Öt-hat mariquitar-indiánus család lakott a parton.

Helloch volt az első, a ki partra ugrott, s intett Parschalnak, hogy kövesse őt.

Helloch sietett az indiánusokhoz.

Az indiánusok nagyon szívesen fogadták Hellochot és Parschalt, s ez utóbbi, mint tolmács, megkérdezte az indiánustól, hogy van-e coloradito-ja.

– Van - felelé az indiánus, - szükségünk van reá, ha lever a betegség a lábunkról.

– Meggyógyítja a beteget?

– Föltétlenül.

Parschal kért az indiánustól ilyen coloradito-t, s a derék indiánus rögtön előkeresett egy kosárból nehány darabot, s átadta Hellochnak.

Helloch visszarohant a falcára, s már a parton kiáltozta örömsugárzó arczczal:

– Germain, itt van a coloradito!... a coloradito!

Ennél több szó nem jött ki a torkán.

– Jól van, barátom, a láz-roham még nem kezdődött el, éppen ideje, hogy az ellenszert alkalmazzuk... Bizzál a jó Istenben, meg fogjuk menteni!

Paterne kifőzte a coloradito nedvét, s ez alatt Helloch vigasztalta a beteget, kinek lázban égő nagy szemei szeliden tekintettek Hellochra. Negyvenegy fokos láza volt.

– Már jobban vagyok... igazán nem fáj semmim - rebegte a kedves leány.

Ez alatt elkészült az orvosság, Helloch hozta egy csészében, s a beteg kiitta az utolsó cseppig.

Ettől nemsokára mély álomba merült. A két falca csendesen állott a parthoz kötve, a legényeket is eltávolították mind, hogy semmi lárma se zavarja meg a beteg álmát.

Mikor Martial megtudta, hogy Jeanne bevette az orvosságot és elaludt, sietett a «Gallinetta» felé, de Paterne intett neki, hogy maradjon ott.

Martial megállott s a sziklafalhoz támaszkodva sirt... sirt keservesen.

Paterne szerint két óra múlva már kell jelentkeznie a coloradito jótékony hatásának. A láz csökkenni fog, s az álom csendes marad.

Milyen szivbeli szorongással várták, lesték az idő mulását. Mikor nyitja fel az ajkát, kiált... de a beteg mozdulatlanul feküdt és aludt tovább.

Helloch nesztelenül közeledett.

Nézte a csendesen alvó leányt, s aztán fülébe suttogta barátjának:

– Meg van mentve!... Meg van mentve!

Csak este felé ébredt fel Jeanne, kezét nyujtotta Helloch Jakabnak s így szólott:

– Most már igazán jobban vagyok, ... sokkal jobban!

Martialt pedig, a kinek most már megengedték, hogy a beteg ágyához jöjjön, így szólott:

– Nincs semmi baj, édes nagybátyám! - S a vén katona lepergő könyeit hófehér, sovány kezével törülte le.

Estére újra főztek neki orvosságot, s másnap reggel még több remény mutatkozott arra nézve, hogy felépül.

Ez általános zavarban észre sem vette senki, hogy Jorres az éjszakát nem töltötte a falcák mellett. Valamerre elkalandozott, csak reggel került vissza. Mikor Helloch megkérdezte tőle, azt felelte kissé megzavarodva, hogy az erdőben lefeküdt, ott elaludt, s csak reggel ébredt fel.

A rákövetkező négy napon csak nehezen juthattak előre. Az Orinoco medre mind összébb szorult, a viz árja mind sebesebbé vált. Egy nap tizenkét kilométernél nagyobb utat nem tudtak megtenni. Hála Istennek, Jeanne lassankint erősödött. A coloraditónak csoda-hatása volt. Egyszerre megszüntette a sorvasztó lázat. A déli órákban már föl is kelhetett s rövid időre a napon sütkérezett, kéjjel szívta be az üde levegőt.

Az Orinoco ezen a helyen alig harmincz méter széles, minduntalan vontatni kellett a falcákat, itt-ott örvényzett a viz, s még a vontató rudak és kötelek is alig voltak elegendők arra, hogy a legények feljebb jussanak az Orinocón. Néha a két falca minden terhét le kellett venni, hogy a sekély vizben felúsztathassák a csónakokat.

Esténkint Helloch és Martial vadászgattak a partmenti sűrű erdőségben. Vad, főleg szárnyas bőven akadt, a megélhetés gondja tehát nem aggasztotta utasainkat. No meg rengeteg hal úszkált a folyóban, s a kivetett hálót üresen sohasem húzták vissza.

Jeanne egészsége is teljesen helyreállott, a coloradito kitünő lázcsillapító szernek bizonyult. A fiatal életerő is hozzájárult ahhoz, hogy Kermor ezredes leánya csakhamar felépült a súlyos betegségből.

25-dikén a part mentén egy hosszú hegyláncz tünt fel, melynek a neve a térképeken: Guanago. 26-dikán nagy ügygyel-bajjal keresztülhatoltak a morquesi zuhatagon.

Helloch és Valdez mindinkább észrevették, hogy a folyó jobb partja korántsem olyan elhagyatott, mint azt gondolták. Néha úgy tünt fel nekik, mintha emberi alakokat pillantottak volna meg, melyek a fák sudarai mögött és a bokrok sűrűjében lappangottak. Elvégre, ha guaharibok, akkor nincs mitől tartaniok, mert ezek az indiánusok igen békés természetűek.

Helloch és Martial hasztalanul igyekeztek az erdő szélén fel-felbukkanó benszülöttekkel találkozni, mihelyt azok megpillantották őket, nyomtalanul eltüntek újra.

Ha esetleg a rabló quivos-ok törzséből valók, akkor ugyancsak résen kell állaniok, mert ha váratlanul támadják meg őket, igen komoly veszély fogja fenyegetni. Helloch ebben az időben Jorres viseletét egyáltalában nem találta gyanusnak. A spanyol nem vigyázta a partvidéket, s úgy látszik, hogy nem törődik senkivel és semmivel.

A mint napról-napra, ha lassan is, de állandóan felfelé haladtak, az Orinoco medre mind összébb szorult. Tizenöt és húsz méter között váltakozott a szélessége. Végre elérkeztek egy este a magas Maunoir-fokhoz. Így nevezte volt el egy franczia utazó a párisi földrajzi társaság titkárának, Maunoirnek a tiszteletére.

Az utasok a kiállott fáradalmak miatt erősen ki voltak merülve, s alig várták, hogy lefeküdjenek. A szokásos nagy vigyázatról is megfeledkeztek.

Az éjszaka csendben telt el. A bravos-indiánusok nem támadták meg, sem Alfoniz quivos-indiánusai.

A mint a két kormányos reggel fölébredett, a kellemetlen meglepetés hangos kiáltást csalt ajkaikra.

Az éj folyamán a folyó vize tizenöt czentiméterrel lejebb apadt, s a két falca kiállott a vizből, a feneket érte.

Szépen ott hagyhatták a falcákat, az esős évszaknak vége volt, beállott a száraz-évad.

Midőn a két falca legénységét a kormányosok összehívták - valaki hiányzott közülök.

Jorresnek üthették bottal a nyomát.