San-Fernando.

Az Atapabo-t és Guaviart azon a helyen, a hol az Orinocó-ba belészakadnak, egy félszigethez hasonló darab föld választja el egymástól. A két folyó közül az egyik keletről, a másik nyugatról mossa ezt a félszigetet.

San-Fernando ennek a félszigetnek a nyugati részén fekszik, a tenger szine felett kétszázharminczhét méter magasságban, Solano alapította 1757-ben. Természetadta előnyös fekvése miatt előreláthatólag felvirágzott, mert számos vizi út köti össze Dél-Amerika tartományaival. Mindazonáltal a san-fernandóbeliek sokáig nem tudták ezt az előnyös helyzetet kiaknázni. Midőn Chaffanjon 1887-ben ott járt, nem talált egyebet egy jókora nagyságú falunál. Azóta jelentékenyen szaporodott lakóinak a száma.

Ez idő szerint legfeljebb öt-hatszáz lakója van. Csolnakok készítésével foglalkoznak, kaucsukkal kereskednek, gyümölcsöt - főleg a piriguao-pálmáét - árulják.

A lakosok részint európaiak, részint négerek és baniva-indiánusok. A venezuelai köztársaság kormányzója gyakorolja itt a főhatalmat, hadserege mindössze néhány katonából áll. Ha a környéken garázdálkodó indiánus rablóbandákat kell megfékezni, ez a kis sereg a környékből toborzott vagy önként jelentkező ujonczokkal szaporodva áll ki a síkra.

A baniva-indiánusok kiválanak a többi indiánus-törzsek közül erős, izmos testalkatukkal, értelmes arczukkal; szinte azt mondhatnók, hogy nemesebb vér csörgedez az erökben. Szeretnek dolgozni is, ügyes mesteremberek, s ha valamit szereztek, azt meg is tudják becsülni; foglalkoznak halászattal és vadászattal. Egy részüket a fáradhatatlan és buzgó hittérítők megnyerték a katholikus vallásnak, ámde azért ősi szokásaikból kivetkőztetni még a mai napig sem tudták.

San-Fernandóban hiába keresnénk palotát vagy diszes házat; kunyhók és falusi házak vannak ott mind, de akad néhány olyan hajlék is, melynek a berendezése elég kényelmes. Az amerikai három tudós a kormányzónál szállt meg. Martial és unokaöcscse a kikötő közelében keresnek majd holmi vendégfogadó-félét, a hol annyira-mennyire kényelmesen elhelyezkednek, s megkezdhetik puhatolózásaikat.

Helloch és Paterne elhatározták, hogy falcá-jukon tanyáznak továbbra is, mert már nagyon hozzá szoktak, s úgy vélekedtek, hogy ennél kényelmesebb szállást San-Fernandóban úgy sem találnának.

Azt talán említenünk sem kell, hogy a három falca legénysége a chubasco dühével daczolva szerencsésen eljutott a san-fernandói kikötőbe.

Mielőtt a San-Fernandóban való tartózkodás részleteit beszélnők el, térjünk vissza utasainkhoz, kiket a folyó partján hagytunk el, a mint San-Fernandóba igyekeztek.

Martial ölébe véve vitte Jeant, utána ballagott Helloch és Paterne, a tudós geográfusok elül haladtak. Paterne biztosította a vén katonát, hogy nem kell semmitől tartani, a kézi gyógyszertár még nem ürült ki, s az ifjút egy nyugodt éjszaka újra erőre segíti.

– Jól van... jól - dörmögött Martial - hiszen nincs semmi baj!... Nem kell semmi patika az öcsémnek. Csak a bárka megérkezzék, aztán nem búsulunk.

– Néhány óra múlva a kikötőben lesz a «Gallinetta» - jegyzé meg Helloch.

– Úgy... úgy!... Csak valamelyes szállást találjunk Fernandóban, hogy Jean alhassék... Igaz, a, Helloch úr, köszönöm, hogy megmentette őt!

A mint e kurta-furcsa hálaszózatot nagy belső viaskodás után kiszorította a torkán, ugyancsak gyanús pillantással kémlelte Hellochot, hogy mit fog válaszolni.

Helloch bólintott a fejével, s néhány lépéssel hátrább maradt.

A kis karaván beérkezett San-Fernandóba, s Martial a Miguel úr segítségével két szobácskát bérelt ki a maga és unokaöcscse számára. Jean lefeküdt, Martial pedig az ajtó küszöbére leült és őrizte.

Másnap Paterne kétszer-háromszor is ellátogatott hozzájuk, s tudakozódott Jeanról, hanem a barátja - Isten tudja miért - nem jött vele. Talán ki akarta kerülni Jeannak a hálálkodását.

Mihelyt a falcák a kikötőbe érkeztek, Martial egy csomó ruhát vitt a kvártélyba - a Jean számára.

Paterne harmadszori látogatása alkalmával már személyesen találkozott a Kermor ezredes fiával, pedig a vén katonának egy cseppet sem volt inyére, hogy unokaöcscse még tovább is barátkozzék a francziákkal.

– Épenséggel semmi bajom sincs, Paterne úr - mondá az ifjú.

– Iszen mondtam én, hogy katona-dolog volt - vágott közbe Martial.

– Igaz, igaz - vélekedék Paterne, - de nagyon szomorú vége is lehetett volna, ha barátom...

– Bizony Helloch úrnak köszönhetem, hogy élek - mondá komoly hangon Jean - s ha majd találkozom vele, azt sem tudom, miképen köszönjem meg neki...

– Ő csak kötelességét teljesítette - vágott közbe Paterne - s még akkor is, ha ön nem lett volna földink...

– Persze... persze - sietett elejét venni minden bizalmaskodásnak Martial, - hiszen úgy van, s ha majd találkozunk Helloch úrral...

Hanem aznap délelőtt nem találkoztak vele. Helloch nem akart a falcától eltávozni. Nagyon komoly volt, valamin töprengett. Ez a hallgatagsága nem kerülte ki barátja figyelmét.

Mindazonáltal Jean és Helloch délután mégis találkoztak Mirabal úrnál, annál a derék aggastyánnál, a kihez Helloch ajánló-levelet kapott volt még Francziaországban, s a ki bizonyosan tud valamit Kermor ezredesről. Martial és Jean is fölkeresték az öreget.

Jean kezet szorított Helloch úrral, de feltünt neki, hogy az a régi bizalmas barátság, melynek Helloch annyi bizonyságát adta, mintha hiányzott volna Helloch szavaiból.

Mirabal úr igen szivesen fogadta vendégeit, s midőn megtudta, hogy miről van szó, készséggel felajánlotta szolgálatát.

Mindenekelőtt azt kellett megtudni, hogy Mirabal úr nem emlékszik-e arra, hogy Kermor ezredes megfordult San-Fernandóban?

A válasz nem volt biztató Jeanra, mert az öreg úr nem tudott teljességgel semmit Kermor ezredesről, bármennyit törte is rajta a fejét, a Kermor ezredes nevét sohasem hallotta előbb.

Jeannak összeszorúlt a szíve, a szeméből pedig kicsordult a köny.

– Mióta lakik Mirabal úr San-Fernandóban? - kérdé Helloch.

– Több, mint negyven esztendeje lakom itt. Egyszer-kétszer ha elmozdultam hazulról, akkor is nagyon rövid időre. Ha Kermor ezredes itt járt volna, lehetetlen, hogy meg ne tudtam volna, mert San-Fernando, a mint látják kis község, s abban az időben még kisebb volt.

– Atyám tizenhárom évvel ezelőtt jött el Francziaországból, barátait azonban nem avatta be titkába, sőt még Martial őrmesternek sem mondotta meg, hogy mi a szándéka.

– Nem bizony - jegyzé meg az őrmester - tudom, hogy nem engedtem volna el hazúlról.

– Ön sem tudott atyja elutazásáról, kedves ifjú barátom? - kérdé nyájasan Mirabal úr.

– Nem voltam akkor otthon. Anyámmal együtt a gyarmaton éltünk, aztán hazafelé indulva hajótörést szenvedtünk, anyám szegény odaveszett... Atyám e szomorú hir vételekor úgy hallotta, hogy én is odavesztem, s ekkor érlelődött meg benne a terv, hogy világgá megy. Én csak évek múlva kerültem haza Bretagneba, de akkor már atyám rég nem volt otthon... Ez óta biztos hirt nem tudunk róla.

– Nos, ön mégis bizakodik abban, hogy San-Fernandóban nyomára bukkan atyjának? - kérdé Mirabal.

– Bizom benne, mert atyám 1879-ben San-Fernandóból levelet irt egyik barátjának.

– Hm, ez már valami... - tünődék Mirabal úr, - ha ugyan nem tévedünk, ... mert van még Venezuelában egy másik San-Fernando is, az Apures melletti...

– Nem, nem, a levél határozottan az Atapabo melletti San-Fernandóból jött. A posta-bélyeg bizonyítja. 1879 junius 5-dikén adták fel.

Az öreg hosszan elgondolkozott. Igyekezett visszaemlékezni arra az időre.

– Nekem úgy tetszik, hogy akkor tájban itthon voltam, de Kermor ezredest nem láttam, róla beszélni sem hallottam.

Jeant ez a nyilatkozat még jobban lesújtotta. Fájdalmas sóhaj szakadt fel a kebeléből.

Helloch nem állhatta meg, hogy ne szóljon:

– Jean (most már nem «kedves» Jean), önnek nem szabad kétségbeesnie. Én meg vagyok győződve arról, hogy Kermor ezredes itt járt San-Fernandóban, a nélkül, hogy Mirabal úr tudna valamit az ittlétéről. Majd tudakozódunk másoktól is, bizonyára akad, a ki hirt adhat az ön atyjáról.

Mirabal úr is megigérte, hogy tudakozódni fog; vigasztalta a rokonszenves ifjút, hogy ne csüggedjen, s lehetségesnek tartotta, hogy nem a maga neve alatt járt Kermor ezredes San-Fernandóban.

Az első kisérlet tehát nem sikerült. Mirabal nem tudott semmit Kermor ezredesről. Másnap Miguel úr bemutatta Jeant a kormányzónak, a ki szintén nem hallott semmit Kermor ezredesről. Mindössze ötödik éve, hogy ide került, nem is hallotta tehát az ezredes nevét. Megigérte, hogy mindent megtesz, a mi hatáskörébe esik, hogy az atyját kereső ifjút nyomra vezesse.

Martial őrmester dühöngött, legfőképpen önmaga ellen, hogy ekkora útat megtett az unokaöcscsével - még pedig hiába.

Helloch sem nyugodott. Mindenfelé kérdezősködött, de eredmény nélkül kellett a falcára visszatérnie. Nagyon rossz kedvű, szótalan volt.

– Mi lelt téged? - kérdé tőle másodnap este Paterne.

– Semmi... épen semmi!

– Semmi... azaz hogy mégis valami. Hiszen igaz, szomorú ennek a Jeannak a dolga, de mégis azt hinném, a miniszter téged nem azért küldött az Orinoco vidékére, hogy Kermor ezredest felkeresd?

– Miért nem?

– Ugyan ne tréfálj, beszéljünk komolyan! Először is abban a ritka szerencsében részesültél, hogy megmenthetted a haláltól a Kermor ezredes fiát...

– A fiát?... - kiáltott fel élénken Helloch - majd hozzá tevé... igaz... a fiát... Talán jobb lett volna, ha ott vész szegény, ha az apját hiába keresi...

– Jakab, nem értelek téged!

– Persze, hogy nem értesz, mert ezt a dolgot egyáltalában nem tudod, nem tudhatod megérteni.

– Köszönöm alássan!

Másnap Mirabal tudatta Jeannal, hogy a san-fernandóbeliek emlékeznek egy idegenre, a ki ezelőtt tizenkét évvel megfordult a városban, de hogy franczia volt-e, azt nem tudhatta meg senki.

Jeannak e hir hallatára megdobbant a szíve:

– Merre vette útját az az idegen? - kérdé izgatottan.

– Az Orinoco-forrás vidéke felé - felelé Mirabal.

– Nem hallottak azóta semmit róla?

– Nem.

Ekkor Helloch - mert ő is jelen volt - így szólott:

– Megtudhatnók, ha felkeresnők azt a vidéket.

– Veszedelmes vállalkozás volna - vélekedék Mirabal úr - nagyon veszedelmes, nem ajánlanám.

Jean hallgatott. Szemei élénken csillogtak, arcza kifejezte azt a bátorságot és határozottságot, mely ilyen veszedelmes vállalathoz szükséges.

– Köszönöm, Mirabal úr, hogy ennyit fáradozott az ügyemben, önnek is Helloch úr szívemből köszönöm érdeklődését és támogatását. Nekem nincs más czélom, mint keresni annak az idegennek a nyomát az Orinoco forrás-vidékén, mert valami azt súgja, hogy atyám volt...

– De Jean!... Jean! - kiáltott fel elszörnyűködve Martial.

– Felkeresem! - ez az egyetlen szó volt a válasz. Olyan daczczal és olyan hangon mondotta, mely ellenmondást nem ismer.

Martial nem szólott többet, de nagy aggodalommal nézte unokaöcscsét.

– Mirabal úr, - kérdezé Kermor ezredes fia - van az Orinoco forrás-vidékén falu?

– Van gyermekem egy-két falu, hanem azokban aligha tudhatna meg valamit atyjára vonatkozólag. Legfeljebb a forrásokon túl levő Santa-Juana misszió-telepen. Ennek a virágzó missziótelepnek Esperante atya a feje, egy lelkes spanyol.

– Nos hát oda megyünk! - mondá lángoló arczczal és elragadó lelkesedéssel Jean.

A mennyire Jean lelkesedett, épen annyira kétségbe volt esve Martial. Lehorgasztott fővel kisérte unokaöcscsét a «Gallinettá»-hoz, hogy az előkészületeket a bizonytalan útra megtegyék.

Helloch és barátja szintén a falcájukhoz mentek. Paterne megkisérlette egyszer-kétszer, hogy szóra birja, de Helloch csökönyösen hallgatott.

A csolnak hátsó részében leült a padra, s nézte, a mint Valdez meg emberei készítették elő a «Gallinettá»-t a további útra. Jean is ott állott a parton s vigyázta a munkálatot.

Valami gyötörte Hellochot, folyton ott motoszkált a fejében, s rágódott a lelkén.

Este lőn.

Nyolcz óra tájban fölkerekedett Jean, s a vendégfogadóba indult vissza, hogy lefeküdjék.

– Jó estét, Helloch úr! - üdvözölte messziről.

– Jó estét, Jean! - viszonzá Helloch hirtelen felállva, mintha eszébe ötlött volna, hogy elkisérje Jeant.

Jean sietve hagyta el a folyó partját, s alakja nemsokára elveszett az esti szürkületben.

Martial őrmester még ott tett-vett, rakosgatott a «Gallinettá»-nál. A vén katona is szörnyen izgatott volt, mert attól, a mire unokaöcscse a fejét ráadta, félt, nagyon félt. Egyszer csak a «Moriche» felé tartott.

– Helloch úr - kezdé nagy vonakodva - valamit szeretnék önnek mondani.

Helloch kiugrott a falcából s a vén katona elé sietett.

– Mi légyen az, őrmester úr?

– Holmi szivességre akarnám kérni... az unokaöcsém csak a maga szavára hallgat, ha kiverné fejéből ezt az új vakmerőséget...

Helloch merően a szemébe nézett Martialnak, s aztán némi tetszés után így szólott:

– Nem is próbálom meg, hogy kiverjem a fejéből, mert az nem sikerülne - azt különben maga is jól tudhatja, hanem volna egyéb tervem, ha ugyan önnek nincs ellenvetése...

– Mi?

– Elkisérem tovább is Jeant.

– Ön... már mint ön akarná elkisérni... az én unokaöcsémet?

– A ki tulajdonképen nem is unokaöcscse önnek, őrmester úr!

– Az ezredes fiát...

– A ki nem is fia az ezredesnek, hanem leánya... úgy van, Kermor ezredes egyetlen leánya.