Poë Edgar regénye.

A hires amerikai regényirónak szóban forgó művét kivonatban alább közöljük. A czíme ez:

«Pym Gordon Arthur kalandjai.»

A regény Richmondban jelent meg. Alig hiszem, hogy Guy Len kapitányon kivül akadt még ember, a ki ezt a regényt olvasván, elhigyje, hogy igaz történet.

Poë Edgar úgy beszéli el a dolgot, mintha a déli sark vidékéről hazatért Pym maga mesélte volna el Virginiában azoknak az uraknak, a kik a földrajzi felfedezések iránt érdeklődnek. Többek között Poë Edgar is hallgatta, a ki ez időtájt a «Southern Literary Messenger» kiadója és szerkesztője volt. Pym megengedte Poënak, hogy utazásának első részét a maga neve alatt, mint «költött históriát» kiadja. Az egyes közlemények óriási feltünést keltettek, s így aztán az első részt a sokkal terjedelmesebb második kötet követte még pedig ugyancsak Poë Edgar neve alatt.

Pym Gordon Arthur Nantucketben született, s tizenhat éves koráig New-Bedfordban tanult. Egyetemi hallgató korában egy tengerész-kapitánynak a fiával barátkozott meg; Barnard Ágostnak hívták az ifjút, két évvel idősebb volt Pym Arthurnál. Apja hajóján egyszer ő is elment cethalászatra, s erről az útjáról sokat beszélt barátjának. Igy ébredt fel Pym Arthurban a lángoló vágy a tengeri kalandok iránt.

Kiváltképen a déli tenger vidékén való út csábította hősünket.

Egy alkalommal a két ifjú egy nagyobbacska vitorlás-csolnakon kelt útra. Természetesen senki sem tudott semmit róla, jóformán maguk sem tűztek ki biztos czélt. A nyilt tengerre kijutva nagy vihar támadt, a vitorlát letépte a szél, s a csolnak gyámoltalanul hányódott egyik hullám hátáról a másikra. Azonközben egy nagy hajó útjába vetődött a csolnak, s hahogy a hajó kapitánya olyan emberséges ember nem lett volna, a két vakmerő ifjú a csolnak roncsaival együtt a tenger fenekén lelte volna sirját, de ezúttal mind a kettőt sikerült a matrózoknak megmenteniök, s Pym Arthur ép bőrrel került vissza Nantucketbe.

Ezt a kis epizódot Poë oly mesterileg irta meg, hogy bizvást való történetnek vehetnők. Bezzeg nem így áll a dolog Pym Arthur további kalandjaira nézve. No de ne vágjunk elébe a történetnek...

Az első csiny - mert egyébnek aligha nevezhetjük - világért sem lohasztotta le Pym Arthurnak a kedvét, sőt még inkább eltöltötte rajongással. Barnard elbeszéléseinek is volt jókora része ebben a dologban.

Egy szép napon kapta magát, elbúcsúzott a szüleitől s azt mondta, hogy New-Bedfordba megy látogatóba. Bezzeg nem látogatóba ment, hanem barátja segítségével elrejtőzött a «Grampus» nevű hajó egyik zugában. A «Grampus» kapitánya, barátjának az apja volt. Senki sem tudott erről a dologról semmit. A rejtekhelyet egy csapóajtó választotta el a hajó fenékhelyiségeitől, hova az árukat szokták elhelyezni, ugyanezen a csapó-ajtón át juthatott fel Barnard Ágostnak a kabinjába. Tulajdonképpen egy nagy üres láda volt a Pym kabinja, mely a hajó oldalához volt állítva; ide matraczot, takarót, egy korsó vizet, egy sült ürűczombot, kétszersültet, néhány palaczk pálinkát, papirt és irószerszámokat csempésztek be. Gyertya, lámpás, gyufa szintén volt kéznél. Itt töltött el Pym Arthur három napot és három éjszakát.

Barnard Ágost napokig nem jött le a fedélzetről, hogy barátját rejtekhelyén meglátogassa. Nyilván nem ejthette módját, mert észrevétlenül nem juthatott volna le a hajófenékbe; avagy félt apjának a haragjától, hahogy a csiny, melynek egyik értelmi szerzője ő volt, napfényre kerül.

Pym Arthur ez alatt a füledt, dohos levegő miatt kezdett szenvedni. Sokszor heves főfájás gyötörte, s gondolatai összezavarodtak. Az árucsomagok: hordók, ládák és göngyölegek között a vak sötétségben botorkált, hogy meredt tagjai kissé mozogjanak. Egyszer csak valami állatfélébe ütődött... Azt hitte oroszlán, pedig a saját kutyája: Tigris volt ez, mert - mellékesen megjegyzem, hogy Barnard Ágost ezt a derék new-foundlandit is belopta valahogy, még pedig gazdája tudtán kivül a «Grampus»-ra, s bedugta az áruk helyére.

Legalább volt mellette egy másik élő lény. A hűséges kutya azzal mutatta ki gazdája iránt a háladatosságát, hogy a vizes korsóból, mig Pym Arthur eszméletlenül feküdt a ládában - mind kihabsolta a vizet. Szegény Pym, mikor eszméletre tért, nagyon szomjas volt, s a korsóban nem talált egy csepp vizet sem; elkezdette gyötörni az éhség is, ereje fogyton-fogyott. Jártányi ereje is alig volt. Vele együtt szenvedett a kutya is; megpróbálta, hogy a csapóajtóig eljusson, de a hajó nagyot zökkent, s egy nehéz láda éppen a csapóajtó mellé esett. Pym összeszedte minden erejét, hogy valahogy félrehúzza, a csapóajtót fel akarta emelni, de hiába való volt minden fáradsága. Vaspánttal volt a padlóhoz szögezve. Visszamászott a ládába s mire odaért, elhagyta minden ereje, összeroskadt.

Mikor a halálos aléltságból feleszmélt, kinyujtotta kezét tapogatva maga körül a tárgyakat, hát a kutya a hátán feküdt, lábai tótágast a levegőben. Teste körül egy fonál volt kötve, s a fonálon egy darabka papir. Pym Arthur levette a papirt, s gyufát keresett, még egy szálat talált; a papírdarabhoz dörzsölte, s midőn az lobbot vetett, néhány másodperczig fényessé vált a szomorú tanya; a papírdarabon egy töredék-mondat utolsó szavára esett a fény: «... vér!... maradj a rejtekhelyen... az életed függ attól...» (Ó a regénynek ez a fejezete belemarkol az olvasó szivébe, olyan megható a történet)...

... Vér... Milyen irtózatos, milyen kegyetlen ez a szó! - Vajjon mi történt a «Grampus» fedélzetén? Rablók támadták meg?... Lemészárolják a hajó népségét?... Vagy fellázadt a legénység?

A mint Pym Arthur a matráczon végig terülve feküdt, valami villogó szempárt pillantott meg a vak homályban... aztán fogak vicsorgatását hallotta... A szegény állat úgy látszik megdühödött.

Pym Arthur felugrott, a halálos félelem megszázszorozta erejét... A dühös eb reá rohant, meg akarta harapni. Pym Arthur egy vastag pokróczba burkolózott bele, így védekezett a dühödt eb marása ellen. A ládában dühöngő ebre hirtelen reá csapta az ajtót, azt eltorlaszolta, s aztán menekülni akart. Belebotlott egy kofferbe, s végig terült a padlón, a kés is kiesett a kezéből.

Több ereje már nem volt. A halál közeledett... Még egy sóhaj, talán az utolsó... de hallga, mintha valaki őt a nevén szólította volna?... Vizes korsót tart a szájához és Pym Arthur iszik... iszik mohón, hosszasan... új életet iszik a korsóból.

Barnard Ágost térdel mellette. A lámpás fakó fényénél reá ismer. Elmeséli neki mindazt, ami a hajófedélzetén történt, mióta New-Bedfordból elindultak.

Eddigelé, mint a nyájas olvasó is megítélheti, nincs ebben a történetben semmi lehetetlenség; hanem majd lesz... Csak egy kis türelmet kérek.

A «Grampus» fedélzetén a hajó elindulásakor mindössze harminczhat ember volt Barnard Ágost is belé számítva. A brigg junius 20-dikán indult el; Barnard Ágost gyakran megkisérlette, hogy Pym Arthurt felkeresse, de észrevétlenül nem tehette.

Junius 23-dikán a legénység fellázadt a kapitány ellen. A lázító, a hajó néger szakácsa volt. A kapitányt és még négy matrózt a Bermudák egyik szigetén kitették, s a kapitány fiának az életét csupán egy Dirk Péter nevű matróz mentette meg.

A «Grampus» délnyugati irányban folytatta az útját. A hajóhadnagy vette át a kapitányi tisztet, s az volt a czélja, hogy tengeri rablással foglalkozik majd.

Barnard Ágostnak kezét-lábát összekötözték, s egy kabinba bezárták. Ezért nem mehetett le barátjához. Azt mondták neki, hogy csak akkor fogják majd szabadon bocsátani, ha «a brigg többé nem lesz brigg». Két-három nap mulva sikerült az ifjúnak, hogy kötelékéből egyik kezét kiszabadítsa, aztán a kabin vékony deszkapadlóját keresztül törte s a hajófenékbe hatolt le. «Tigris,» a new-foundlandi reá ismert. Ekkor támadt az az ötlete, hogy hamarosan néhány sort ir barátjának. E szavakat irta: «A tinta, melylyel irok, vér... maradj rejtekhelyeden... életed függ attól.»

Ezt a papirdarabot, a mint tudjuk, Pym Arthur megkapta. Midőn végső kétségbeesésében éhségtől és szomjuságtól holtra gyötörten, összeroskadott s kezéből a kést kiejtette: e lármától figyelmessé tett barátja oda sietett s életét megmentette.

Tigris sem dühödött még meg egészen. Vizet adtak neki, s attól csakhamar rendbe jött a szegény állat, s Barnard Ágost felvitte a hajó fedélzetére.

Ez alatt a matrózok között újra kitört a lázadás. Két pártra szakadtak: az egyik a hadnagyhoz és a kolompos szakácshoz szított; a másik Dirk Péterrel tartott. A két párt összeveszett azon, hogy kalózhajóvá legyen-e a «Grampus» vagy se? A veszekedésből véres verekedés lőn. Néhány matróz életével adózott. Így mindössze Pym Arthurt is ide számítva, tizenhárom ember volt a hajón.

Másnap rettenetes vihar zúgott végig a tengeren, e vihar csak julius 9-dikén csendesedett le. Dirk Péter elhatározta, hogy a hadnagyot elteszi láb alól, Barnard Ágost megigérte, hogy e szándékában ő is segíteni fogja, hanem Pym Arthurról még ekkor sem szólott senkinek.

Harmadnapra hirtelen meghalt egy matróz. A hadnagyellenes párt meg volt győződve arról, hogy a hadnagy adatott neki mérget. Ekkor a szakács-párton négyen, a hadnagy pártján öten voltak még életben.

Most már idején valónak tartotta Barnard, hogy szóba hozza Pym Arthurt.

Dirk Péter örvendett ennek a váratlan párthivének, kiről azonban a hadnagynak világért sem volt szabad tudomást vennie. Pym Arthurnak kitünő ötlete támadt. Azt ajánlotta, hogy felveszi annak a matróznak a ruháját, a kit minap állítólag a hadnagy mérgeztetett meg, s váratlanul megjelenik a hadnagy előtt.

Komor, vaksötét volt az éjszaka.

Dirk Péter, Barnard és Pym fenn voltak a fedélzeten, a többiek a legénységi szobában ittak, beszélgettek; egyik-másik lefeküdt és aludt. A vihar rémítően üvöltött. Ekkor a hadnagy felkiált a fedélzetre:

– Hé matróz! küldd le ide Dirket és Barnardot!...

Csakhogy az a matróz már nem hallhatta meg a hadnagy parancsát, mert néhány perczczel előbb az óriási erejű Dirk Péter derékon kapta és beledobta a tajtékzó, forrongó hullámok közé.

Pym, a megmérgezett matróz ruháját magára öltve, lefelé haladott a létrán s megjelent annak a szobának a küszöbén, melyben a hadnagy és emberei mulattak. A hadnagy abban a pillanatban, mikor a halottnak vélt matrózt megpillantotta, felugrott, rekedten ordított és - holtan rogyott össze.

Pym Arthur, Dirk és Barnard, no meg a new-foundlandi a megrémült matrózokra rohantak, s Parker Richardot kivéve, mind lemészárolták. Ennek az egyébként nem sok vizet zavaró matróznak megkegyelmeztek.

A hajón tehát négy ember volt. A vihar korbácsolta, a hullámok játszottak a briggel; a fenékben hét láb magasnyira emelkedett a víz, mert több helyütt léket kapott a hajó. Irtózatos nap s még irtózatosabb éjszaka várt reájuk.

A hajó részei egyenkint töredeztek szilánkokká, s nem volt ember, a ki megakadályozhatta volna. Nincs az a toll, a mely ékesebben le tudta volna irni a Poë Edgar tollánál, hogy mennyit szenvedtek Pym és társai julius 14-étől augusztus 7-dikéig. Éhség és szomjuság egyaránt kinozta őket. Végül sorsot húztak, s a szerencsétlen Parkert feláldozták. Társuk húsát emésztették fel.... A forró égöv alatt, hova a hajót a hullámok vetették, szomjuságok pokolivá lőn... Augusztus l-jén Barnard Ágost meghalt,... a 3-dikától 4-dikére menő éjjel a brigg zátonyra jut. Dirk Pétert és Pym Arthurt, a kik a hajóroncs gerendájába kapaszkodtak, a tenger árja viszi oda, a hová neki tetszik... Czápák bukkannak fel a tengerből; bálnák csapkodnak a hajóroncsra... De ők nem vesznek el. A «Jane» nevű angol hajó jön velök szembe, Guy Vilmos, a hajó kapitánya, kihalásztatja mind a kettőt.

Nos, hát még ez sem volna lehetetlenség, ámbátor a költő izzó fantáziája kimerítette mindazt, amit emberi elmével el lehet képzelni. A mi azonban most következik, annak már teljességgel semmi alapja sincsen.

A «Jane» október 13-dikán az Eduard-herczeg szigetéhez, azután a Crozet-szigetekhez érkezett, végül horgonyt vetett a Kerguelákon.

Itt három hétig fókára vadásztak. A «Jane» kapitánya itt helyezte el azt a bizonyos palaczkba zárt levelet, melyet a «Halbrane» kapitánya állítólag megtalált.

November 22-dikén a hajó elindult a Kergueláktól s Tristan d’Acunha felé vette az útját. Tizennégy nap mulva oda érkezett, egy hétig vesztegelt ott; deczember 6-dikán folytatta útját (53° 15’ déli szélesség és 47° 38’ nyugati hosszuság alatt). Czélja az volt, hogy (a soha meg nem található, tehát meg sem talált) Aurora-szigetekhez jusson.

Deczember 12-dikén a «Jane» egyenesen a déli sark felé veszi az útját. A 63°-on innen jéghegyek tűnnek fel.

Január l-jétől 14-dikéig nehéz, fáradságos az út; minduntalan az úszó jéghegyek ellen kell védekezniök; ámde a déli sark-körön átjutnak, s a 81° 21’ déli szélesség alatt nyilt tengert fedeznek fel. A levegő hőmérséke itt 47° Fahrenheit (+8.33° Celsius); a vizé 34° Fahr. (+1.11° Celsius.)

Azt talán mondanunk sem kell, hogy ezeket az adatokat mind a Poë Edgar fantáziája szülte. Mert olyan ember még nem született, a ki ilyen messzire jutott volna.

De ez még mind hagyján! Poë Edgar utasai még tovább is eljutnak. Nyilt tengeren haladnak, madarak óriási csoportja száll a fejök felett; pelikánt lőnek le; egy magányosan álló jégsziklán óriási nagy jeges medvét pillantanak meg - s végül szigetet fedeznek fel (a 82° 50’ déli szélesség és 40° 20’ nyugati hosszuság alatt).

Óva intem a térkép-csinálókat, hogy ezeknek az adatoknak a felhasználásában fölötte óvatosak legyenek.

Január 18-dikán egy másik szigetre bukkantak (83° 20’ szélesség; 43° 5’ hosszuság). A goélette horgonyt vetett. Leeresztettek egy csolnakot, Pym és Dirk partra szállottak, s az új szigeten eddig soha nem látott, soha nem hallott benszülöttekkel találkoztak. Ezeknek az új embereknek az arczukbőre koromfekete volt, a fehér szintől irtóztak. Mikor Pymet és társát megpillantották, ilyen kiáltásban törtek ki: «anamoo-moo» és «lama-lama». A törzsfő vezetése alatt a hajó fedélzetére mentek és annak egyes alkotó részeit: a korlátot, az árboczokat, a köteleket elkezdették ölelni, csókolni. A jámbor feketék azt hitték, hogy a hajó is, minthogy jár-kel, élő lény.

Ennek a szigetnek Tsalal volt a neve. Geologiai alakulása, növény- és állatvilága egyaránt csodálatot keltett a vakmerő utazókban. A sziget fővárosa a parttól három mértföld távolságra esett. Fekete állatbőrrel bevont nyomoruságos viskókat láttak a fővárosban az utazók, néhány fekete szőrű juh, s a sertéshez hasonló házi állat lézengett a kunyhók tájékán; szelid albatrosok, buvárkacsák és galapagos-teknősbékák igen számosan voltak.

A főváros neve: Klok-Klok volt, mintegy tizezer ember lakott benne. A törzsfő kalauzolta utazóinkat; a lakosságtól nem kellett ugyan félniök, de valami nagy barátságot még sem kötöttek velök. A hajó-kapitány valamelyes módon értekezett a sziget főnökével, s megegyeztek abban, hogy a hajó néhány matróza a tengerparton sátrat üt, ott marad, hogy fókára vadászszon, a többiek pedig folytatni fogják majd az útat a déli sark felé. A törzsfő beleegyezett, sőt azt is megigérte, hogy az ő embereit segítségükre fogja küldeni.

Mielőtt azonban a «Jane» elindult volna, még egyszer ellátogattak a fehérarczúak a sziget fővárosába. Egész rakás benszülött kisérte őket vissza a tengerpart felé. Tekervényes, meredek hegyi útakon kalauzolták, de egyébként semmi gyanura okot nem adtak.

Útközben Pym és Dirk észrevétlenül a mogyorócserjék közé tértek ki, hogy mogyorót szedjenek. A többiek tovább haladtak. Ez volt a szerencséjük, mert nem sokkal utóbb ágyúdörgéseket, ijedt, haragos kiáltozásokat hallottak a tengerpart felől, s mintegy negyedórával utóbb eget-földet megrázkódtató robbanást.

Hogy mi történt?... Hát a feketebőrűek megtámadták a «Jane»-t. A hajón levők elsütötték az ágyukat, a lőporkamra felrobbant, s ezer meg ezer benszülött hullott el. Az életben maradottak nyakra-főre elszaladtak a pusztulás szinhelyéről, s mind ezt kiáltozták: «teke-li, teke-li!»

Pym Arthur és Dirk a tengerparton egy üregben rejtőzködtek három hétig. A benszülötteknek sejtelmük sem volt arról, hogy a fehérarczúak közül valaki életben maradt. Mogyoróval, kagylóval táplálkoztak, s messze elkalandozni nem mertek. Meggyőződtek arról, hogy csak ők ketten menekültek meg a haláltól, a többiek aligha.

Egyszer, a mint a tenger partjára lopóztak, öt feketebőrű rohant rájuk. Dirk Péter óriási ereje, s a két pisztoly, melylyel fel voltak fegyverkezve, diadalra juttatta őket ebben az egyenetlen viadalban. Négyet megöltek, az ötödiket elfogták. A tengerparthoz kikötve egy hosszukás lélekvesztőt, holmi rozoga csolnakot találtak, azt nyomban lefoglalták, a feketebőrüt is beültették és otthagyták a szigetet.

A déli sark felé vitte őket a tenger árja. Csodálatos egy vidék volt az, jobbra-balra szigetek bukkantak fel, de Pym egyiken sem kötött ki. A rabul ejtett feketearczú irtózva nézett a két ingre, melyeket Dirk és Pym az árboczfára kötöttek ki, hogy a vitorlát pótolják. A viz szine halványfehér volt, roppant sűrű... Ennek a fehér viznek a látása még nyomorultabbá tette a feketearczut. Hamú-eső szemetezett alá az égből, mely szintén hova-tovább sűrűbb lett, s a viz hőmérséke rohamosan emelkedett, lassankint olyan forró lett, hogy a kezet sem lehetett belé tenni.

Tizenkét nappal utóbb vaksötétség borult a tengerre, olykor-olykor vakító fehér fény áradt le az égből, s a csolnakot villámgyorsan vitte a tenger árja... Majd ritkult a ködfátyol s légies, kisértetes alakok rajzottak, imbolyogtak a hig levegőben. A feketearczú lefeküdt a csolnakban, s nem akart, nem mert látni semmit. Fejök felett óriási madarak szárnyacsattogása, kisérteties «teke-li» -rikoltozása hallatszott szüntelenül. A fekete arczú e rikoltozást hallva - ott maradt mozdulatlanul a csolnak fenekén... megölte a félelem.

A szédítő gyorsasággal röpülő csolnak egy vizzuhatag örvénye felé közeledett. Oly nagy volt az, mintha az égből a földre zuhanna alá a tajtékzó tenger.

Midőn e vizzuhatag karjába fogta a csolnakot... ime a szétfoszló ködből hófehér, óriás alak vált ki, arczát sűrű fehér fátyol borította...

Eddig van az új-kor egyik legizzóbb fantáziájú költőjének csodálatos regénye. Ez a vége, ha ugyan végnek nevezhetjük...! Nyilván azért hagyta befejezetlenül, hogyha majd Pym és Dirk valamikor előkerülnek, tudósításaikból meg lehet irni a még hiányzó két-három fejezetet.