Tizenegy év - dióhéjban.

Ennek a fejezetnek a czime elárulja, hogy Guy Vilmosról és a «Jane» hajótöröttjeiről lesz szó.

Hogy mi történt velök az angol hajó pusztulása után Tsalal szigetén, mióta Dirk Péter és Pym Arthur elszakadtak tőlük.

A szerencsétleneket: Guy Vilmos kapitányt, Trinkl, Róbert és Covin matrózokat sikerült életre kelteniök. Tetszhalott állapotuknak csak az éhség, a rettentő éhség volt az oka.

Enniök adtak, s nehány csésze forró thea, melybe wiskyt is öntöttek, visszaadta az erejöket.

Nem irom le azt a megható jelenetet, mikor az eszméletre tért Guy Vilmos reá ismert öcscsére, Lenre. Sirtunk mindnyájan a két testvérrel, s a szivünk eltelt hálával a Mindenható iránt.

Guy Vilmosnak, mielőtt a maguk sorsáról számot adott volna, előbb a mi viszontagságainkat mondottuk el.

Elmeséltük neki, hogy miként hozta a szerencsés véletlen útunkba Patterson hulláját, s az ő naplójából tudtuk meg, hogy a «Jane» hajótöröttjei még életben vannak. Kerestük őket Tsalal szigetén, de a hajdan virágzó szigetnek csak romjaira találtunk. Aztán a «Halbrane» pusztulását, a matrózok pártütését is elmondottuk.

Ekkor Guy Vilmos röviden számot adott a Tsalal szigetén eltöltött tizenegy esztendőről.

Az olvasó emlékszik talán, hogy a «Jane» népségének 1828 február 28-dikán még nem volt semmi oka a félelemre. A Tsalal-sziget lakói és Too-Wit nem árultak el semmi ellenséges szándékot. A kapitány a matrózok egy részével Klok-Klok faluba indult, a hajón hat ember maradt. Minden készen állott a hajó védelmére.

A szigetre kiszállók harminczketten voltak fegyverrel, pisztolylyal, késsel jól felfegyverkezve. Tigris, a Pym Arthur kutyája, velök ment.

Amint a szük hegyszorosba jutottak, mely a faluba vezetett, a kis csapat több felé oszlott. Pym Arthur, Dirk Péter és Allen egy völgybe tértek el, e pillanattól kezdve társaik őket többé nem látták.

Nem sokkal utóbb iszonyú földrengést éreztek, Guy Vilmost és huszonnyolcz társát egy beomló dombhát maga alá temette.

Huszonkettőnek csak holttestét találták meg az omladék alatt. Heten Isten különös jó voltából életben maradtak, egy barlangszerű üreg oldalfalai mentették meg az alázuhanó földtől és kövektől. A következők menekültek meg: Guy Vilmos, Patterson, Roberts, Covin, Trinche, Forbes és Lexton. Ez a két utóbbi később meghalt. Hogy Tigrissel, a Pym Arthur kutyájával mi történt a hegyomlás után, azt senki sem tudta.

E félig betemetett üregben sokáig nem maradhattak volna meg, mert kevés volt a levegő; elindultak és minden irányban kivezető útat kerestek. Labirintszerű földalatti utakra bukkantak, s négy-kézláb mászva, kijutottak a föld alól. Egy nagyobb barlangban fogtak tanyát, melybe elegendő levegő és világosság hatolt.

Innen látták, a mint a bennszülöttek megtámadták a hajót, hallották az ágyuk bömbölését, a kartácsok pattogását, végül az iszonyú robbanást, mely a «Jane»-t mindenestől levegőbe röpítette. Csak értéktelen roncsok hevertek a parton. Ezek a bennszülöttek kapzsiságát korántsem elégítették ki. Tov-Wit és a szigetlakók azt hitték, hogy a fehér arczúak mind egy szálig elpusztultak, fogalmuk sem volt arról, hogy Dirk Péter, Pym, Guy Vilmos és társai életben maradtak, s ott lappanganak a szigeten.

Mogyoró-cserje nagyon sok volt a barlang körül, ennek a gyümölcsével és madár-hússal táplálkoztak, tüzet pedig úgy csináltak, hogy egy kemény és egy lágy darab fát összedörzsöltek, míg az egyik tüzet fogott.

Guy Vilmosék nem voltak olyan szerencsések, mint Pym Arthur és Dirk Péter, ők nem találtak a tengerparton csónakot, melyen Tsalal szigetéről elmenekülhettek volna.

Három hét mulva a «Jane» kapitánya és bajtársai kezdették észre venni, hogy maholnap már nem lesz madár a környéken, melyet zsákmányul ejthetnek.

Elhatározták, hogy ellopódznak a tenger partjáig, lesben állanak, s ha csónakot pillantanak meg, azt erőszakkal kézrekerítik. Arra nem is gondoltak, hogy élelem nélkül a csónakban is biztos pusztulás vár reájuk.

Ez lett volna a barlangban is a sorsuk, ha valami hirtelen esemény meg nem változtatta volna a helyzetet.

Egy reggel - február 22-ikén - Guy Vilmos és Patterson a végső inségtől kényszerítve azon tanakodtak, hogy mittevők legyenek? Őket és a matrózokat éhhalál fenyegette, nem volt egyebök, mint mogyoró, ettől pedig - mert hogy csupán ezzel kellett táplálkozniok, - heves fej- és gyomorfájás kezdette gyötörni.

A tengerparton számos teknősbéka volt, de oda nem lett volna tanácsos nappal menniök, mert a benszülöttek könnyen észrevehettek volna őket. Különösen akkor száz meg száz fekete arczú: férfi, nő, gyermek vegyesen szaladgált, s rémülten kiáltozá: «teke-li»... «teke-li»... Neki estek a csolnakoknak, nyakra-főre tolongtak, mintha valami halálos félelem szállotta volna meg....

Guy Vilmos és Patterson csakhamar megtudták, hogy mi a szigetlakók éktelen félelmének az oka.

Egy négylábú, fogát csikorgató állat rémítette meg a tsalalbelieket, torkon ragadta azt, a kit utólért és irtózatosan ordított. Annyi ezer ember vajjon miért ijedt meg ettől az egy állattól? Hiszen hamarosan elbánhattak volna vele.

Az ám, csakhogy az a négylábu fenevad - fehér szőrű volt, már pedig a Tsalal-sziget lakói ettől a szintől halálos félelembe estek.

Mennyire elcsodálkoztak Guy Vilmos és társai, midőn a fehér szőrü állatban - Tigrisre a Pym Arthur kutyájára ismertek.

E szerint a new-foundlandi nem pusztult el a földrengés alkalmával, kimászott az omladékok közül és kimondhatatlan rettegésnek a tárgya lett. A szegény állat most már igazán megveszett... a mint tudjuk, a «Grampus»-on is közel volt ahhoz, hogy ennek a rettentő betegségnek essék áldozatul.

A király maga, s a legelőkelőbb emberek nyakra-főre elmenekültek a szigetről, soha oda vissza nem térendők. Minthogy azonban elegendő csónakuk nem volt, igen sokan ott szorultak a szigeten. Ezek közül a dühödt eb többet megmart, s a dühödtség viziszonyban tört ki rajtok. Ezek aztán embertársaiknak estek, s a szó szoros értelmében lerágták egymásról a hust. Irtózatos egy látvány volt.

Ebből most már megmagyarázhattuk, hogy miért találtunk a szigeten emberi csontot, s a tengerparton a szegény Tigris földi maradványait.

E katasztrófa miatt hagyták el Tsalal-szigetet az emberek, és soha többé nem tértek oda vissza, hol a «fehér fenevad» oly irtóztatóan garázdálkodott közöttük.

A sziget teljesen elhagyott lévén, Guy Vilmos és társai kijöttek a barlangból, a hol szinte az éhhalálnak estek áldozatul. Ettől az időtől kezdve a «Jane» hajótöröttjeinek sorsa nem is volt nagyon szánalomra méltó. A sziget roppant termékeny volt, házi állatnak sem voltak hijával. Tulajdonképpen volt mindenök, csak csónakuk nem, a melylyel a szigetről elmenekülhettek volna.

Ha a hajóépítéshez szükséges szerszámaik lettek volna, bizonyára készítenek hajót, de ezek mind elpusztultak a «Jane»-val együtt. Csak fegyvereik, pisztolyaik és késeik voltak.

Arról kellett tehát gondoskodniok, hogy az ott tartózkodást a maguk számára lehetőleg türhetővé tegyék, s várjanak a kínálkozó alkalomra, hogy a szigetről eltávozzanak.

A kapitány és Patterson tanácsára a szigetnek északnyugati részén tábort ütöttek, honnan a tengert láthatták, mert Klok-Klok falvából kilátás a tengerre nem nyilt. Mindig reménykedtek, hogy a tengeren hajót pillantanak meg, pedig alig volt valószinű.

A táborhely vagy jobban mondva tanya három mérföldnyire lehetett Klok-Kloktól. Barlang volt az is, mint a miénk «Halbrane-földjé»-n. Itt töltötték el a «Jane» hajótöröttei a hosszu éveket. Annyiban kedvezőbb volt a sorsuk a miénknél, hogy Tsalal szigete eltartotta őket a terményeivel, holott «Halbrane» földje egészen puszta volt. Várhattak akármeddig a kinálkozó alkalomra... és vártak... vártak....

Nem is álmodták azt, hogy Pym Arthur, Dirk Péter és Allen nem pusztultak el. Allen ott veszett, de a másik kettő, a mint tudjuk, megszabadult.

Tizenegy évi ott tartózkodásuk alatt semmi, de semmi följegyzésre méltó dolog nem történt. A szigetlakók közül senki sem tért vissza; veszély sem fenyegette soha. Minél hosszabb ideig éltek ott, annál kevesebb volt a reményük, hogy valaha megszabadulhatnak.

Eleinte még éltette őket az a reménység, hogy az angolok esetleg küldenek hajót a «Jane» fölkeresésére, de a negyedik-ötödik év multával, erről a reményről is lemondottak végképpen.

Az 1828-tól 1839-ig történtekről nem szükség részletesen beszámolnunk. A tél minden évben nagyon zordon volt, a mily kivánatos és kellemes volt a tavasz, éppen olyan borzalmas a tél. Irtózatos hideg uralkodik ilyenkor a déli sark-vidéken. Hat-hét hónapig a tenger körös-körül be volt fagyva. No de aztán jött a tavasz, a sziget megint virágzott, s a hajótöröttek közül mind életben maradtak, miglen ezelőtt hét hónappal a nagy katasztrófa érte őket.

Május elején - e vidéken a május az északi félgömb novemberének felel meg - Tsalal szigete körül már kezdettek a jégtáblák képződni a tengeren.

Egy napon hasztalan várták haza egyik társukat. Keresték mindenfelé, de nem találták meg. Nyilván a tengerbe fuladt... avagy a jó Isten tudja, hogy és mint elpusztult.

Patterson volt, a «Jane» hadnagya, Guy Vilmos hűséges barátja.

Mindnyájan sajnálták ezt a derék, jóravaló embert, a kit a közös nyomoruság mintegy testvérükké avatott.

Guy Len kapitány elmesélte bátyjának részletesen, hogy miként találtuk meg a derék Patterson holttestét, s hogyan vettük hasznát a jegyzeteinek. Tulajdonképen csak ezeknek a jegyzeteknek köszönhettük, hogy nyomára jöttünk Guy Vilmosnak. A «Jane» kapitánya megilletődve hallgatta, s a szemeiből hullott a köny...

Nagyon szerette Pattersont.

A «Jane» hét embere közül most már hat volt csak életben. Nemsokára újra meg kellett e csekély számnak apadnia.

Patterson ezelőtt öt hónappal tünt el; október közepe táján Tsalal szigetét egy iszonyú földrengés alapostul felforgatta. Szóval azt elmondani nem lehet. Guy Vilmos öt társa szintén odaveszett volna, ha még idejekorán el nem menekülnek.

Néhány nappal az előtt ugyanis a tenger-ár egy csónakot vetett a partra, valahonnan délről hozhatta.

Guy Vilmos rögtön felhasználta az alkalmat, a csónakot megrakta élelmi szerrel, s társaival együtt elindult.

Az ár ellenében úszni teljes lehetetlenség volt, s így kénytelenek voltak dél felé menni, az ár vitte a könnyü csónakot, s ez az ár ugyan abban az irányban haladt, mint a mi jéghegyünk, miglen «Halbrane-föld»-jénél parthoz juttatott.

Harmadfél hónapig vitte őket mindig ugyanabban az irányban, a nélkül, hogy el tudták volna a csónakot más felé tériteni. Csak január 2-dikán láttak szárazföldet, még pedig a «Jane-szoros» keleti oldalán.

Ez a szárazföld, a mint már említettük, legfeljebb ötven mérföldre lehet «Halbrane-föld»-jétől. Úgy van ilyen rövid út választott el minket tőlük, kikért a déli sark-vidék tengerének minden veszedelmével szembe szállottunk.

Ikertestvére lehetett a «Halbrane-földjé»-nek: kopár, terméketlen, vegetációnak semmi nyoma rajta. Mikor a magukkal hozott élelmiszerek mind elfogytak, az éhhalál fenyegette... Forber és Lexton ennek a szörnyű halálnak estek áldozatul.

A többit mi is tudtuk. Guy Vilmos életben maradt társaival újra beleült a csónakba, s rábizta az árra, hogy vigye tovább, a merre neki tetszik. A szerencsés véletlen éppen akkor vitte a sziget hegyének az ormára Hurliguerlyt, mikor a csónak «Halbrane-földjé»-hez közeledett, Dirk Péter hős lélekkel partra szállította a csónakot, s ime a sokáig keresett hajótöröttek itt vannak....

A két testvér az isten háta mögött levő «Halbrane-földjé»-n újra viszont látta egymást.