Guy Len kapitány.

Az éjszakát meglehetősen rosszul töltöttem el. Rossz álmom volt, s mikor felriadtam, szörnyen haragudtam Guy Len kapitányra. Tulságosan megrögződött volt már agyamban az a gondolat, hogy a «Halbrane»-on fogok utazni, s ime ez a sajátságos ember egy csapásra meg akar fosztani a lehetőségtől. Minél tovább kotoltam ezen a dolgon, annál izgatottabbá lettem. Arról, hogy újra elaludjam, szó sem lehetett; csak hajnal felé szenderedtem el.

Már akár lesz eredménye, akár nem, de beszélni fogok avval a tüskés-disznóval, ki kell öntenem azt, a mi szivemben összegyült.

Reggel nyolcz órakor mentem el hazulról. Becstelenül czudar idő volt, még a kutyát sem szokták ilyenkor kihajtani a házból. Havas, hideg eső csapkodta az arczomat, az égen piszkos, fekete felhők kavarogtak. Alig hinném, hogy Guy Len kapitány ilyen időben kiszállana a hajójából.

A tengerparton egy teremtett lelket sem láttam. Hogy a «Halbrane» fedélzetére juthassak, csolnakra lett volna szükségem, de hol hajszolom fel ilyen időben? Elhatároztam, hogy visszatérek a szállásomra, kinézek a tengerpartra nyiló ablakon, s ha meglátom, hogy Guy Len kapitány valamely ladikon partra száll, nyomban hozzá sietek.

Letörültem tenyeremmel az ablaküvegét, s türelmetlenül, kimondhatatlan izgatottsággal néztem a tengerpart felé. Mit törődtem az üvöltő, ordító szélviharral, mely a kéményen átsipolt, dudolt ördögi nótákat.

Két óráig vigyáztam ott. Ez alatt a vihar elült, a felhők szakadozva, fáradtan pihentek meg a nyugati hegy ormán, majd onnan is tovább vánszorogtak.

Tizenegy órakor kinyitottam az ablakot.

E pillanatban bocsátottak le a «Halbrane»-ból egy csolnakot. Két ember ült bele. Az egyik nyilván matróz lehetett, mert az evező padra ült, s kezébe vette a lapátot; a másik hátul helyezkedett el. Mikor a parthoz értek, ez az utóbbi kiszállott.

Reá ismertem rögtön: Guy Len kapitány volt.

Néhány pillanat mulva már ott állottam előtte.

– Kapitány úr! - kezdém száraz, meglehetős rideg hangon.

A kapitány reám veté szemét. Ó milyen mélységes szomorúság volt az ő éj-sötét szemében. Komoly, halk, csaknem suttogó hangon szólalt meg:

– Ön idegen úgy-e?

– A Kerguelákon az vagyok - felelém.

– Angol?

– Nem,... amerikai.

Bólintott a fejével, s én is hasonlóképen üdvözlém őt.

– Kapitány úr, úgy hiszem Atkins gazda, a «Zöld Cormoran» korcsmárosa szóvá tette már, hogy szeretnék a «Halbrane»-on elutazni innen, s ön visszautasította. Ez az én kérésem talán mégis egyéb elintézésre lenne méltó...

– Sajnálom, uram, de kívánságát nem teljesíthetem.

– Nem kegyeskednék azt is megmondani, hogy miért nem?

– Mert sohasem veszek fel utasokat a hajómra - ez az egyik oka.

– És a másik?

– Mert a «Halbrane» útja soha sincs előre meghatározva. Oda megyünk, a hova kedvem tartja. Tessék tudomásul venni, hogy ez a hajó nem a más ember tulajdona, javarésze az enyém, s így semmiféle rendelkezést nem ismerek.

– E szerint csupán az ön szivességétől függ, hogy kérésemet teljesítse.

– Úgy van; s fölötte sajnálom, hogy kérését nem teljesíthetem.

– Talán mégis megváltozik ebbeli határozata, ha tudatom önnel, hogy nekem az teljesen közömbös, hogy mikor és hova megy a goélette. A fődolog az, hogy egyáltalában megy valahova.

– Valahova?... bizonyára megy.

A mint e szavakat mondá a kapitány, tekintete a dél felé irányult.

– Nos tehát kapitány úr, most már tudja, hogy én nem bánom, bárhova visz is, csak erről az isten háta mögött fekvő szigetről egyszer már, még pedig minél előbb elkerüljek.

Guy Len kapitány gondolataiba mélyedt, nem szólott semmit. Azt hiszem, rá sem hederített arra, a mit mondottam.

– Kapitány úr, remélem annyi szivességre csak hajlandó irányomban, hogy meghallgat? - kérdém kissé indulatosan.

– Meghallgathatom, uram!

– Nos hát, igaz-e, hogy Christmas-Harbourból, ha ugyan nem jön semmi közbe, Tristan d’Acunhába szándékozik vitorlázni?

– Lehet, hogy Tristan d’Acunhába,... az is meglehet, hogy a Cap- vagy a Falklandi-szigetekhez,... az is meglehet, hogy más felé...

– Helyes, nos hát én épen valahova «másfelé» szeretnék jutni - felelém gúnyosan, mindazonáltal ura voltam indulatosságomnak.

E pillanatban Guy Len kapitány hirtelen megváltozott. Szigorú lőn az arcza, kemény, rideg a hangja. Mintegy éreztetni akarta velem, hogy már végeztünk együtt, további beszélgetésünknek se czélja, se oka.

Már-már addig jutottam, hogy midőn távozni készült, torkon akartam ragadni... Nagyon kellemetlen következményei lettek volna - most utólag belátom, - de mielőtt elfojtott haragom kitörhetett volna, Guy Len kapitány még egyszer felém fordult és sokkal szelídebb hangon mondá:

– Őszintén mondva nagyon sajnálom, hogy kérését nem teljesíthetem, de látja, uram, a «Halbrane» útja nagyon bizonytalan, s ha még alkalmazkodó is az utas, - mint a minőnek ön látszik, - kellemetlenül érezném magamat, hogy hajóm irányának megválasztásában korlátozva legyek...

– Uram, ime újra biztosítom önt, hogy én Connecticutba igyekszem, de hogy három vagy hat hónap mulva jutok-e haza, hogy a világ bármely részébe visz-e el, akár a déli sarktengerig hatolunk is, az nekem tökéletesen mindegy...

– A déli sarktengerig!... kiáltott fel a kapitány, s olyan lett az arcza, mintha szavaim éle a szivét sebezte volna meg.

– Miért említi ön a déli sarktengert? - kérdé izgatottan, s hévvel megragadta a kezemet.

És nekem úgy rémlett, mintha Guy Len szemében köny csillogott volna. Sóhajtva kiáltott fel:

– Ó az a déli sark!... kinek volna bátorsága, hogy odáig merészkedjék?...

– Hiszen nehéznek nehéz volna az út, de elvégre is akadhatnak kalandra szomjas lelkek, a kik nem törődnek a veszéllyel, nem nézik azt, hogy jár-e haszonnal vagy nem...

– Úgy van,... kalandra szomjas lelkek - dörmögé Len Guy kapitány.

– Megálljunk csak, most jut eszembe, hogy az észak-amerikai Egyesült Államok épen most indítottak a déli sarkra expedicziót. Úgy tudom, hogy egész hajóraj indul útnak.

– Az Egyesült Államok, Jeorling úr?... Ön azt mondja, hogy a szövetséges államok expedicziót indítottak el.

– Úgy van, a mint mondom. Már a mult esztendőben hallottam, hogy az expediczió elindult. Nagyon valószinű, hogy a vakmerő utazók már annyira jutottak, mint még soha mások.

Guy Len kapitány sokáig hallgatott, aztán megszólalt, csak azért, hogy mondjon valamit.

– Ha sikerül is nekik a sark körön túl jutniok, a jégtenger pánczélját nem tudják áthasítani.

Majd később:

– Connecticutból való ön?

– Onnan.

– Még pedig?

– Providence-ből.

– Ismeri Nantucket szigetét?

– Jártam gyakran a szigeten.

– Nos, hát akkor tudja, hogy honfitársa, a hires regényíró: Poë Edgar, Pym Gordon Arthurt, a hősét, ugyan ezen a szigeten szerepelteti?

– Hogyne tudnám. A regénynek eleinte ez a sziget a szintere.

– Ön azt mondja, hogy «regény»-nek,... jól hallottam, csakugyan regénynek nevezte?

– Bizonynyal regény az, kapitány úr!

– Úgy van,... úgy... mindenki regénynek tartja... Bocsánat uram... igazán szívemből sajnálom, hogy nem vehetem fel a hajómra... korántsem tagadnám meg, ha módomban állana kívánságát teljesíteni!... Ne is igyekezzék elhatározásomat megváltoztatni. Annál maradok... Most kezdődik itt a hajójárás, számos más alkalmatosság kinálkozik majd, választhat tetszése szerint... Igazán sajnálom... Isten önnel!

Így váltunk el.

Haragudtam a kapitányra még azután is, de nem tagadom, kezdett szerfölött érdekelni. Mi lehetett az oka annak a váratlan fordulatnak, mely viselkedésében nyilatkozott, mihelyt arról szólottam, hogy az északamerikaiak a déli sarkra expedicziót küldöttek?... Miért érdeklődik olyan sajátságos módon Poë hőse iránt?... Minő titok lappang ennek a tengerésznek a lelkében? Sokáig eltünődtem, de megmagyarázni nem tudtam.

Atkins mester még az nap megkérdezte tőlem, hogy beszéltem-e Guy Len kapitánynyal, s mikor elmondtam neki, hogy a kapitány semmi áron sem hajlandó engem utasként felvenni a hajójára: szörnyű mód felháborodott kedves barátjának a makacssága miatt. Ennél azonban keservesebben érintette a «Zöld Cormoran» érdemes tulajdonosát az a sajnálatos körülmény, hogy a «Halbrane» tisztjei és matrózai feléje se néztek a korcsmájának, mintha a kapitány szigorú parancsban tiltotta volna meg nekik. Mindössze a csolnakmester gurult át kétszer-háromszor, iddogált egy kicsit, s aztán ő is elsietett.

Hurliguerly sem közeledett többé hozzám, hogy nagy fontosságú szolgálatait reám tukmálja.

Augusztus 10-12-dikig a «Halbrane» fedélzetén nagy sürgés-forgás volt. Tatarozták a hajót, rendbe szedtek mindent, mert úgy látszik, készülődtek az útra. Feltünt nekem, hogy a matrózok serényen és csendesen dolgoztak, holott ilyenkor éktelen lármakiáltozás szokott más hajók fedélzetéről hallatszani.

Guy Len kapitány úgy látszik kitünően tudja a hajó népségét fegyelmezni.

Végre közhirré lett, hogy a «Halbrane» augusztus 15-ikén felszedi a horgonyt. A hajó elindulása előtt való nap eszem ágában sem volt, hogy Guy Len kapitány megváltoztatja a szándékát.

Napirendre tértem már az egész dolog felett. Hozzá törődtem ahhoz a gondolathoz, hogy várni fogok más hajóra. Ha a tengerparton hébe-korba találkoztam Guy Len kapitánynyal, úgy tettem, mintha soha életemben nem is láttam volna. Mindazonáltal feltünt nekem, hogy ő szeretett volna megállani, szeretett volna velem beszélni. Megtenni még sem tette meg, s így elhaladtunk egymás mellett. Az meg eszem ágában sem volt, hogy újra a nyakába varrjam magamat. Nem szoktam olyan szekér után futni, a mely nem akar felvenni.

Atkins gazda, a mint mondá, még egyszer próbát tett érdekemben a kapitánynál, pedig világért sem bíztam meg vele; hiába való volt a közbejárása. A szószátyár Hurliguerly is végül kijelentette Atkins gazdának:

– A kapitány tudni sem akar az utasról.

Nem izgatott a dolog. Majd jön más hajó, elvisz az. Menjen hát isten hírével ez a különös Guy Len.

És mégis úgy vala a sors könyvében megírva, hogy a «Halbrane» fedélzetére kerülök, s azoknak a hajmeresztő kalandoknak szem- és fültanuja leszek, melyek ebben a könyvben alább olvashatók.

A dolog így történt:

Augusztus 14-ikén, este fél nyolczkor czéltalanul jártam-keltem a tengerparton. Mikor már sötétedni kezdett, vissza felé indultam a szállásomra. Útközben elém áll egy sötét emberalak. Az arczát természetesen nem láthattam, de a mint suttogó hangon megszólított, rögtön reá ismertem. Guy Len volt, a «Halbrane» kapitánya.

– Jeorling úr, holnap reggel, ha az apály beáll, a «Halbrane» felszedi a horgonyt...

– Mit törődöm én a hajó indulásával, ha nem akar engem..

– Jobban fontolóra vettem a dolgot, s ha önnek tetszik, legyen holnap reggel a goélette fedélzetén.

– Valóban, nem hittem volna, hogy ezt a dolgot még valaha szóba hozza, kapitány úr...

– A mint mondám, meggondoltam jól; továbbá azt is tudtára adom, hogy innen Tristan d’Acunhába megyünk; remélem tetszik önnek?

– Meghiszem azt, kapitány úr! Holnap hét órakor a hajón leszek.

– Készen várja a szoba.

– A szállítási díj pedig -

– Azzal majd leszámolunk - vágott közbe Guy Len kapitány. - Lesz gondom rá, hogy meg legyen az árral elégedve. Tehát holnap...

– A viszontlátásig, kapitány úr!

Atkins gazda nem győzött eléggé csodálkozni az ő kedves kapitány barátjának a szeszélye mián,... utóvégre még kétségeskedett is: hátha holnap reggelig újra mást határoz.

Én azonban ilyesmitől már nem féltem. Guy Len nem volt veszélyes az én itéletem szerint, hanem bizonyára szeget ütött a fejébe az, a mit neki Poë regényére vonatkozólag úgy mellékesen mondottam. Okvetetlenül a kíváncsiság bántja őt... Hogy miért, azt nem tudom még, de meg fogom tudni.

A czók-mókom összerakosgatásával hamarosan végeztem. Nem szeretem a fölösleges holmit, csak azt szoktam magammal vinni, a mire föltétlenül szükségem van.

Másnap reggel búcsút vettem Atkins gazda házanépétől. Derék, jóravaló emberek voltak, nekem soha a legkisebb panaszom sem lehetett ellenök.

Atkins gazda velem akart minden áron jönni a hajóra, hogy az ő kapitány barátjától elbúcsúzzék, no meg Hurliguerly-től is. Így hát együtt mentünk.

A tengerparton várt már a csolnak.

A hajó fedélzetén legelőször Hurliguerlyvel találkoztunk. Büszke, diadalmas pillantást dobott felém:

– No, úgy-e, hogy megmondtam! A kapitány eleinte ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, végre mégis csak beadta a derekát. S vajjon kinek köszönhetnék ezt, ha nem annak a vén kátrányos kabátnak, mely a főcsolnak-mester vállát fedi... hm, mondtam úgy-e, hogy csak bízzék bennem!

Azzal kezet szorított Hurliguerly Atkins gazdával.

Guy Len kapitány is nyomban megjelent a fedélzeten.

Eszembe sem jutott csodálkozni azon, hogy engem jóformán észre sem vett.

A matrózok hozzáfogtak a horgony felhúzásához s a hajó megfordításához. Atkins gazda odament a kapitányhoz, s nagyon udvarias hangon mondá neki:

– Viszontlátásra a jövő évben!

– Ha az isten úgy akarja, Atkins úr!

Néhány perczczel azután, hogy Atkins gazda lement a fedélzetről, a «Halbrane» elindult s észak-nyugat felé vette az utját.