Bennet szigete.

A «Halbrane» a déli sarkkörtől számitva nyolczszáz mérföldnyi utat tett meg, mig Bennet szigetét megpillantottuk. A legénység meglehetősen ki volt fáradva, mert a szélcsend miatt hatalmasan kellett evezniök, s a «Halbrane»-t a csónakkal vontatták. Pihenőre volt szükségük.

West Jem gondoskodott arról, hogy a hajóőrség szigorúan és hajszálnyi pontossággal teljesítse kötelességét. Ilyen gyanus vidéken szükség volt a legnagyobb vigyázatra. Az ágyuk meg voltak töltve, a kartácsok, fegyverek, pisztolyok kéznél. Nem feledkeztek meg arról, hogy a «Jane»-t minő katasztrófa érte Tsalal szigetén; már pedig a Tsalal-sziget alig volt távolabb innen, mint hatvan mérföldre.

Az éjszaka nyugodtan telt el. Napfelkeltekor sem láttunk egyetlen csónakot sem a sziget körül. A sziget partján hire-hamva sem volt fekete-arczú benszülöttnek. Bennet szigete lakatlan volt, éppen úgy, mint akkor, mikor Guy Vilmos kapitány kötött volt ki rajta.

Bennet szigete szakasztott olyan, mint a minőnek Pym Arthur festette le: sziklás, hepe-hupás talaj, egy lieuenyi területü, kopár föld-darab, a vegetácziónak nyoma sem volt rajta.

A «Halbrane» a szigettől mintegy mérföldnyire vetett horgonyt.

Guy kapitány egy pontra mutatva így szólott hozzám:

– Jeorling úr, látja ott keleten azt a hegyfokot?

– Látom, kapitány úr...

– Nem hasonlít az valami óriási gyapot-göngyöleghez?

– Ugy van, szakasztott olyan, mint a minőnek Pym Arthur irja le.

– Ott kell partra szállanunk, hátha valami nyomára találunk ott a «Jane» utasainak, ha esetleg a Tsalal szigetéről sikerült elmenekülniök!

Néhány kábelnyire feküdt tőlünk az a sziget, hova tizenegy évvel ezelőtt Pym Arthur és társai kiszállottak. Csakhogy a «Jane» hajósai sokkal nyomoruságosabb helyzetben voltak a szigetre szálláskor, mint mi. Legfeljebb az új matrózok zúgolódtak, morogtak egymás között; a régi matrózok nagyon megelégedettek voltak.

A «Halbrane» kapitánya ezt a szigetet szinte elnyelte a szemével; ámde volt még valaki a hajón, a ki még feszültebb figyelemmel nézte... Hunt, a derék matróz.

Mióta a «Halbrane» a sziget előtt horgonyt vetett, nem is tudta lehúnyni a szemét, kerülte az álom, s egy pillanatig sem fordult el a parttól.

Mielőtt Guy Len a szigetre készülő csónakba szállott volna, West Jemnek erősen a szivére kötötte, hogy vigyázzon különösen az új matrózokra, s ha a csónak egy félnap mulva nem tér vissza, küldje a másikat felkeresésére.

– Legyen nyugodt, kapitány úr - viszonzá West Jem. Négy matrózra van szüksége a csónak hajtására, vigyen négyet az újak közül, még pedig a leggyanusabbakat, s úgy aztán elejét vesszük minden bajnak.

Derék tanács volt, a kapitány kapott is rajta. Az izgága Hearne-t és három czimboráját rendelte a csónakba; Hunt kérte, hogy őt tegye a kormányrúdhoz; kivülök a kapitány, a csónakmester és én ültünk bele. Az volt a Guy Len szándéka, hogy Bennet szigetét kipuhatoljuk.

Negyed óra alatt már megkerültük a hegyfokot, továbbad egy kis öbölre bukkantunk, s ott hamarosan kikötöttünk. Hunt oly bámulatos ügyességgel kormányozta a csónakot, hogy szinte gyanuba fogtuk: hátha járt már ezen a vidéken.

A fövenyes parton voltunk nemsokára. A kapitány két matrózt a csónak mellett hagyott, hogy őrködjenek, mi többiek elindultunk, hogy a szigetet keresztül-kasul bejárjuk.

Hunt ment elől, nem szólott senkihez egy szót sem. Én a kapitánynyal és a csónakmesterrel beszélgettem. Valósággal úgy tünt fel a dolog, mintha Hunt lett volna a kalauz, a ki a szigetecskének minden zegét-zugát ismeri.

A talaj sivár, egészen terméketlen volt, a hajótöröttek itt bizonyára meg nem élhettek volna. Ha Guy Vilmos kapitány és társai ide menekültek Tsalal szigetéről, itt bizonyosan éhen vesztek.

A sziget közepén egy halmocska volt, annak a tetejéről az egész szigetet beláthattuk kényelmesen. Nem láttunk semmi különöst, a miből arra következtethettünk volna, hogy emberek tanyáztak itt.

Elhatároztuk, hogy a partvidéket alaposan felkutatjuk. A mint a dombról lejöttünk, Hunt megint elől járt, mintha csak megbeszéltük volna jóeleve a dolgot, hogy ő lesz az útmutatónk.

Kémlelve nézett körül, le-lehajlott, mintha a földön valamit keresett volna.

Egyszer csak megáll, a földre mutat. S ime az elszórt kövek között egy darab, már rothadófélben levő fát pillantunk meg.

– Emlékszem! - kiálték fel - Pym is mesélt erről a fáról, valamely hajónak lehetett az alkotó része. Ni, még most is látszik rajta a faragás.

– Ugy van, - jegyzé meg mélán eltünődve a kapitány - szegény Vilmos bátyám még egy teknősbéka alakját is kivette rajta annak idején... ezelőtt tizenegy esztendővel.

– Nos hát, egyéb nyomra már nincs is szükségünk. Kétségtelen, hogy a «Jane» utasai itt jártak, hogy ez a sziget Bennet szigete. Most akár vissza is térhetünk a hajóhoz, hogy folytassuk tovább az útat Tsalal szigetére, ott találjuk majd meg azokat, a kiket keresünk.

– Úgy van... úgy... Tsalal szigetén - dörmögé mintegy magához beszélve a kapitány.

Tovább folytattuk az útat. A kopár szigetet köröskörül végtelen tenger ölelte magához, a távolból a hullám karja ringatta a «Halbrane»-t. Dél felé néztünk, de semmi jel sem mutatott arra, hogy ott szárazföld van, csak tenger... tenger mindenütt.

Hunt folyton a földre nézett, jobbra-balra kémlelt, állhatatos makacssággal keresett valamit. Neki kellett valamit találnia. Tiz lépéssel járt folyton előttünk. Egyszer csak hirtelen megállott, s intett a kezével, hogy siessünk oda.

Egy pillanat mulva már mellette voltunk.

Lehajolt a földre s egy darab fa-lapot vett fel. Szinehagyott, fakó jószág volt az. Iszonyú nagy, kérges tenyerével végig simogatta, innen és túl tapogatta, mintha valami betűformát keresett volna rajta.

A tölgyfa-deszka mintegy öt-hat láb hosszú és hat hüvelyk széles volt. Nyilván valamely nagy, több száz tonnás hajónak a része lehetett. Eredetileg fekete szinre lehetett festve, de a rárakodó szeny elfedte egészen.

Találgattuk, hogy vajjon minő részén lehetett a hajónak; ezen közben Hunt tapogatta, vizsgálgatta, s vastag ujjaival egy-két betűre mutatott, melyet a deszkalapon kiérezett... Vésett, nem ráfestett betük voltak, az ujj hegyével végig lehetett rajtok tapogatni.

A kapitány leguggolt a földre, s kezébe vette.

A következő betüket érezte ki:

A N
L E PO L

«JEAN-LIVERPOOL!... Annak a hajónak a része, melyen Guy Vilmos tette meg a merész útat. Az az egy-két hiányzó betű nem akadályozhatott meg minket abban, hogy a két nevet leolvassuk.

Guy Len kapitány ajakához szorította a deszkát, s a szeméből kicsordult a köny.

Az ő bátyja hajójának egy roncsa volt a kezében.... A tenger árja ide sodorta.

A kapitány meghatottságát némán, megindultan szemléltem, vártam, mig lecsillapodik. Hunt sólyom-szemei is csodálatos módon csillogtak, soha így nem, mint most, mikor délfelé nézett merően... dél felé.

A kapitány felállott.

Hunt vállára kapta a tölgyfa-deszkát és mi csendesen folytattuk az útunkat a hajóhoz.

Visszatértünk oda, a honnan elindultunk, s aztán csónakunkra szállva, nemsokára a «Halbrane» fedélzetén voltunk.

Rögtön nem indulhattunk el, mert nem fújt kedvező szél, arra pedig nem vállalkozhattak volna a matrózok, hogy a hatvan mérföldnyi úton evezővel hajtsák előre. Emberfeletti munka lett volna.

A kapitány elhatározta, hogy holnapig várunk, hátha kedvező szél jön segítségünkre.

Hajnali három órakor könnyű szellő keletkezett, ebben bizakodtunk, hátha reggelig megerősül.

Deczember 23-dikán, reggel fél hétkor szedte fel a «Halbrane» a horgonyt, s folytatta dél felé az útját.

A szellő, fájdalom, nagyon gyenge volt, a vitorlák nem dagadoztak, hanem petyhüdten csapódtak az árboczrudakhoz. A tenger-áram, a mint erről meggyőződtünk, dél felé hajtotta a hajót. Ebben tehát szerencsénk volt. Ha azonban a szél nem erősbül, harminczhat óra előtt aligha érjük el Tsalal szigetét.

Megfigyeltem a tenger szinét, s feltünt nekem, hogy nem olyan sötétkék, mint a minőnek Pym Arthur festi; a tenger állatai sem tetszettek olyan fantasztikusoknak, mint Poë regényében olvastam. Egyébiránt megvallom, hogy már első alkalommal a képzelő tehetség alkotásainak tartottam volt, s létezésükben nem hittem.

A mint az egyik padon ültem és Poë Edgar könyvét olvasgattam, fél szemmel folyton Huntra néztem, ő is gyakran tekintett reám lopva.

A hajó körül minduntalan czethalak vetődtek fel a tengerből; fényes vizsugarakat lövöldöztek; a levegőben pedig egész csapat albatros csattogtatta a szárnyait; úszó jégtábláknak se hire se hamva.

A szellő azonban még mindig csak szellő maradt, s a napot könnyű ködfátyol borította el.

Este öt órakor tünt el Bennet szigetének utolsó körvonala is a távol ködében. A «Halbrane» az nap igen rövid útat tett meg.

Az iránytű alig mozdult el a helyéről; minden órában megnéztük. A tenger mélységét is gyakrabban megmértük, de fenekét nem találtuk, pedig a csónakmester kétszáz fonál hosszú zsineget eresztett le. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy az áram, ha lassan is, de folyton dél felé vitte a hajót. Óránként alig félmérföldnyi útat tehettünk meg.

Hat órakor letünt a nap. Ködfelhőbe burkolózott. A gyönge szellő is elült végkép. Aggódva gondoltunk arra, hogy esetleg más irányú heves szél, avagy éppen vihar támad, s akkor aztán mittevők leszünk?

Éjfél tájban erősebb szél kerekedett, s a «Halbrane» aránylag gyorsan haladott előre.

Deczember 24-dikén: 83° 2’ szélesség; 43° 5’ hosszúság; vagyis a «Halbrane» már csak húsz tengeri mérföld távolságra volt Tsalal szigetétől.

Csakhogy délben újra elállott a szél, mindazonáltal este hat óra és negyvenöt percz mulva Tsalal szigetét jelezte az őr.

Mihelyt a horgonyt leeresztették, a kapitány kiadta a rendeletet, hogy az ágyuk, fegyverek megtöltve készen álljanak, s az őrszemek vigyázzanak. Így aztán nem félhettünk attól, hogy őrzetlen pillanatban támadják meg a «Halbrane»-t.

Hunt egész éjjel nem csukta be a szemét.