Szeptember 22-e volt, este. Nevezetes nap, melyre a közvélemény éppen olyan végzetes események bekövetkezését jósolta, mint az 1000-ik esztendő első napjára.

Tizenkét órával azután, hogy a nap a Kilimandzsáró délkörén leáldozott, vagyis éjfélkor, Nicholl kapitány keze elsüti azt a rettenetes ágyút!

Megjegyzendő, hogy mivel a Kilimandzsáró 35°-nyira van Párizstól keletre, Baltimore pedig 79°-nyira nyugatra, ez 114°-nyi különbség, vagyis a két hely között 456’, azaz hét óra huszonhat perc az időbeli különbség. Tehát abban a pillanatban, amikor a lövés eldördül, Maryland fővárosában pontosan öt óra huszonnégy perc lesz.

Felséges idő volt. A nap imént ment le, teljesen tiszta látóhatár mögött. Nem is kívánhattak volna szebb éjszakát, sem csendesebbet, sem csillagosabbat arra, hogy egy lövedéket a levegőbe röpítsenek. Egyetlen felhő sem fog összekavarodni a méli-mélonite fellobbanása folytán támadt mesterséges gőzzel.

Vagy ki tudja! Barbicane elnök és Nicholl kapitány talán sajnálni fogják, hogy nem lehettek benne a lövedékben. Hiszen már az első percben kétezernyolcszáz kilométernyi utat tennének meg! Miután már behatoltak a holdlakók rejtelmes világába, ezúttal a Nap rejtelmes világába hatoltak volna be, mégpedig sokkal érdekesebb körülmények közt, mint a Gallia üstökös felé röpített Hector Servadac.¹

Bali-Bali szultán s udvarának legfőbb személyiségei, vagyis a pénzügyminisztere és a hóhérja meg azok a feketék, akik a nagy munkálatokban részt vettek, mind egybesereglettek, hogy figyelemmel kísérjék a kilövés különböző mozzanatait. Azonban elővigyázatból mindenki három kilométerre helyezkedett el a Kilimandzsáróba fúrt folyosótól, nehogy tartaniuk kelljen a szörnyű légnyomástól.

Körös-körül a szultán parancsára néhány bennszülött sürgött-forgott még ottan, Kisongóból és a tartomány déli részeiből özönlöttek oda, hogy ők is csodálhassák a felséges látványt.

A villanytelepen a fulminát gyutaccsal összekötő zsinóron hamarosan áram fut át, az akna mélyén meglobban a kanóc, s felrobban a méli-mélonite. Bevezetésül a szultán, amerikai vendégei s fővárosának előkelősége közös lakomára gyűltek össze - mindez Bali-Bali költségére, aki már csak azért is tejbe-vajba fürösztötte őket, mert kiadásait a Barbicane és Társai cég utólag köteles volt megtéríteni.

Tizenegyet ütött az óra, mikor a fél nyolc óta folyó lakmározás a szultánnak a North Polar Practical Association mérnökeire és a vállalkozás sikerére mondott felköszöntőjével véget ért. Még egy óra, s a Föld földrajzi és éghajlati körülményeinek megváltoztatása befejezett tény lesz.

Barbicane elnök és kollégája meg a tíz munkavezető ekkor a körül a kunyhó körül helyezkedett el, melyben a villanytelepet felállították.

Barbicane, órájával kezében, a perceket leste; még sohasem találta őket ilyen lassúnak - nem éveknek tűntek fel azok, hanem évszázadoknak!

Tíz perccel éjfél előtt Nicholl kapitány és az elnök a készülékhez mentek, melyet a gyújtózsinór a folyosóval összekötött.

A szultán, az udvara, a bennszülöttek tömege roppant kört alkottak körültük.

Fontos volt, hogy a lövés pontosan a J. T. Maston számításai szerint megállapított pillanatban essék, vagyis amikor a Nap a napéjegyenlőségi vonalat metszi, melyet ezentúl a földgolyó körüli látszólagos bolygópályán nem fog többé elhagyni.

Öt perc múlva éjfél!... Négy perc múlva!... Három perc múlva!... Két perc múlva!...

Egy perc múlva!...

Barbicane elnök az órája mutatóját figyelte, melyet az egyik munkavezető lámpájának fénye világított be, mialatt Nicholl kapitány ujját a készülék gombjára helyezve, készenlétben állt az áramkör lezárására.

Már csak húsz másodperc!... Már csak tíz! Már csak öt!... Már csak egy!...

A hidegvérű Nicholl kapitány keze meg se rezzent. Kollégájával csöppet sem voltak jobban meghatódva, mint abban a pillanatban, mikor lövedékükbe zárva várták, hogy a Columbiad a Hold világába röpítse őket.

– Tűz! - kiáltott Barbicane elnök.

S Nicholl kapitány a mutatóujjával megnyomta a gombot.

Borzasztó robbanás hangzott, melynek szörnyű visszhangja Wamasai legtávolabbi határáig is elhatolt. A súlyos lövedék, a fellobbant kétezer tonna méli-mélonite fejlesztette milliárd meg milliárd liternyi gáz nyomására, fültépő süvöltéssel szelte át az eget. Úgy rémlett, mintha egy olyan üstökös haladna végig a Föld felületén, melyben a természetnek minden ereje fel van halmozódva. S valóban, az sem lett volna szörnyűségesebb, ha a földkerekség minden tüzérségének minden ágyúja egyesült volna az egeknek valamennyi villámával, hogy együtt mennydörögjenek!