Szóval, ágyúból lövedéket bocsátani a Földről a Holdba! Ágyúval megváltoztatni a Föld tengelyét! Ágyúval, mindig csak ágyúval! Úgy látszik, a Gun Club tüzérei az ágyú valóságos megszállottjai! Tán bizony azon mesterkednek, hogy az ágyú legyen az ultima ratio¹ ezen a világon? Hát ez a kegyetlen szerkezet volna a Mindenség ura?

Igen, meg kell vallanunk, ez a masinéria, ez az ágyú, valóban megszállotta Barbicane elnöknek és kollégáinak lelkét. Nem büntetlenül áldozták egész életüket a röppályatannak. A floridai Columbiad után az x-i ágyúmonstrumon a sor! Szinte hallani már, amint mennydörögve bömbölik világgá:

– Cél a Hold!... Első ágyú... tűz!

– Megváltoztatni a földtengelyt!... Második ágyú... tűz!

Közben mintha a Mindenségnek is kedve kerekedett volna ilyen parancsot szabni rájuk:

– Lipótmezőre!... Harmadik ágyú... tűz!

Valóban, kísérletük teljesen érthetővé teszi, hogy Világfelfordulás címet adtunk regényünknek. Nem megmondta már Alcide Pierdeux, hogy égszakadás-földindulás lesz belőle?!

Bármint volt is, a szakértő bizottság tájékoztatója elképzelhetetlen hatást váltott ki. Meg kell hagyni, egyáltalán nem olyan természetű volt, hogy megnyugtassa a lelkeket. J. T. Maston számításaiból világosan kitetszett, hogy a mechanikai feladatot annak rendje és módja szerint megoldották.

A Barbicane elnök és Nicholl kapitány által tervezett kísérlet kétségtelenül a lehető legsajnálatosabb változást fogja előidézni a Föld forgástengelyében. Új tengely kerül a régi helyébe... S köztudomású, hogy ez a változás miféle következményekkel járhat.

A Barbicane és Társai cég művét tehát végérvényesen elítélték, kárhoztatták s átadták a nagyközönség megvetésének. A North Polar Practical Association igazgatósági tagjainak mind az Ó-, mind az Újvilágon csak ellenfelei voltak immár. Ha az Egyesült Államokban a fantaszták közt akadt is néhány hívük, biz azok igen gyér számban voltak.

Nos, Barbicane elnök és Nicholl kapitány személyi biztonságuk szempontjából bölcsen cselekedtek, hogy elutaztak Baltimore-ból és Amerikából. Alapos a gyanú, hogy máskülönben pórul jártak volna. De hát büntetlenül nem is veszélyeztethet valaki ezernégyszázmillió földlakót, nem forgathatja fel napi életmódjukat azzal, hogy megváltoztatja a Föld lakhatóságának körülményeit, s nem cselekedheti meg, hogy az általános katasztrófa veszélyének előidézésével még a tulajdon mindennapi életüket is megzavarja.

De hát hogyan tűnhetett el a Gun Club két tagja ennyire nyomtalanul? Miként tudták magukkal vinni az ilyen vállalkozáshoz szükséges anyagi erőket és személyzetet, anélkül hogy valaki is észrevette volna? Ha vasúton utaztak, száz meg száz vagon, ha tengerre keltek, száz meg száz hajó sem lett volna elegendő az érc-, a szén- és a méli-mélonite szállítmányok továbbítására. Teljesen érthetetlen, hogyan sikerült rangrejtve elutazniuk. S lám, mégiscsak megtörtént. Egyébként a tüzetes vizsgálat már kiderítette, hogy az Ó- és Újvilág egyetlen fémfeldolgozó üzeme, egyetlen vegyészeti gyára sem kapott semmiféle megrendelést. Bizony, megfoghatatlannak tetszett ez. No, majd egy szép napon minden kiderül!

Mindazonáltal, ha a titokzatos módon kámforrá vált Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt nem fenyegette is közvetlen veszély, társuk, az annak rendje és módja szerint lakat alá tett J. T. Maston annál inkább tarthatott nyilvános megtorlástól. De hát ő mit sem törődött ezzel. Bámulatos, milyen megátalkodott koponya volt ez a számbúvár! Vasból volt a feje, akárcsak a karja. Ez ugyan nem engedett a negyvennyolcból!

A baltimore-i börtön cellájában J. T. Maston, ha már nem követhette kollégáit, egyre inkább elmerült a rájuk való visszaemlékezésben. Elképzelte Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt, amint éppen óriási kísérletüket készítik elő a Földnek azon az ismeretlen pontján, ahol senki sem zavarja őket. Látta, amint roppant lőszerszámukat fabrikálják, méli-mélonite-jüket kotyvasztják, s öntik azt a lövedéket, melyet a Nap nemsokára a mellékcsillagzatai közé fog számítani. Ez az új csillagzat a New Park gazdag tőkepénzes nője iránt tanúsított figyelem és elismerés jeléül a kedves Scorbetta nevet viseli majd. J. T. Maston izgatottan számolta a napokat - nagy örömére kevés volt már hátra -, melyek egyre közelebb juttatták a gigászi ágyúgolyó kilövésére megállapított időponthoz.

Április eleje volt már. Két és fél hónap múlva a sugárzó Nap, miután megállapodott a Ráktérítőnél, hátrálni fog a Baktérítő felé. Három hónappal később áthalad az Egyenlítő vonalán (őszi napéjegyen). Akkor aztán nem lesznek többé évszakok, melyek századok milliói óta olyan szabályosan és oly ostobán váltakoztak minden földi esztendőben. A földkerekség 189...-ben lesz utolsó ízben alávetve a nappalok és éjszakák egyenlőtlenségének. Ezentúl már csak egyugyanannyi óra lesz a napkelte és napnyugta között, mégpedig a földgömb valamennyi pontján.

Valóban, nagyszerű, emberfeletti, isteni munka volt ez!

J. T. Maston már el is felejtkezett a sarki birtokról s az egykori Északi-sark kőszéntelepeinek kiaknázásáról, és csak a kísérlet kozmológiai eredményei lebegtek szeme előtt. Az új társulat fő célja elmosódott a nagy átalakulások hátterében, melyek meg fogják változtatni a világ arculatát.

De lám, a világ nem akart képet változtatni. Nem volt-e még mindig olyan fiatal, amilyennek Isten a teremtés első óráiban formálta? - gondolták az emberek.

Ami J. T. Mastont illeti, egyedül, védtelenül a cellácskájában, állhatatosan dacolt minden nyomással, amit vele szemben megkíséreltek. A szakértő bizottság tagjai naponta meglátogatták; persze nem tudtak belőle kivenni semmit. John Pretice-nek ekkor mentő ötlete támadt; forduljanak valaki olyanhoz, aki jobban tudna rá hatni, mint ők. Ez a valaki pedig Evangelina Scorbitt asszony volt. Senki előtt nem volt titok, milyen önfeláldozásra képes ez az érdemes özvegy, ha J. T. Maston felelősségéről van szó, s milyen határtalan rokonszenv fűzi a híres matematikushoz.

A megbízottak előzetes tanácskozása után tehát Evangelina Scorbitt asszony felhatalmazást kapott rá, hogy bármikor meglátogassa a foglyot. Hiszen őt magát is éppúgy veszélyeztette annak az ágyúszörnyetegnek visszacsapódása, mint a földkerekség többi lakóját! Vagy tán az ő New Park-i palotája jobban meg volna kímélve a végzetes katasztrófától, mint a legutolsó erdei favágó vityillója vagy a prérik indiánjának vigvamja?² S vajon az élete nem éppen úgy kockán forog-e, mint a legnyomorultabb szamojédé vagy a Csendes-tenger legismeretlenebb szigetlakójáé? A bizottság elnöke ezt magyarázta neki váltig, s ezért szólították fel, hogy beszéljen J. T. Maston lelkére.

Ha ez aztán rászánná magát s hajlandó lenne végre elárulni, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány - no meg minden bizonnyal a nagyszámú személyzet, melyet magukkal vihettek - hol készítik elő kísérletüket, még lenne rá idejük, hogy tudakozódjanak utánuk, kinyomozzák őket, s véget vessenek a rémült emberiség halálfélelmének és borzadályának.

Evangelina Scorbitt asszony tehát bejárhatott a börtönbe. Legfőbb vágya volt, hogy viszontlássa J. T. Mastont, akit rendőrkezek ragadtak ki békés otthonából.

Hanem rosszul ismerték az erélyes Evangelinát azok, akik feltételeznék róla, hogy emberi gyengeség rabja tudna lenni! S valóban, ha április 9-én, amikor Scorbitt asszony először kereste fel J. T. Mastont, holmi tapintatlan fül a cella ajtajához tapad, bizony ilyesmit hall, nem csekély meglepetésére:

– Végre megint láthatom, kedves Maston!

– Ön az, Scorbittné asszony?

– Én vagyok, barátom, keserves négy hét után, amióta önt nélkülözöm...

– Pontosan szólva huszonnyolc nap, öt óra és negyvenöt perc után - válaszolt J. T. Maston, az óráját nézve.

– Végre hát megint együtt!...

– De hát hogy engedték be hozzám, kedves Scorbittné asszony?

– Azzal a feltétellel, hogy éljek az alkalommal, s hassak arra a férfiúra, akihez olyan határtalanul vonzódom!

– Hogyan?... Evangelina! - kiáltott fel J. T. Maston. - Hogy ön képes lenne nekem efféle tanácsokat adni?... Azt hitte ön, hogy el tudnám árulni a kollégáimat?

– Én, kedves Maston!?... Hát olyan rosszul ismer ön engem?... Engem?... Önt arra kérni, hogy áldozza fel a becsületét a személyi biztonságáért? Én?... Önt olyan cselekedetre bírni rá, ami szégyenére válna egy teljesen a transzcendentális mechanika legfelsőbb vizsgálódásaira felesküdt életnek!

– Ezt már szeretem, Scorbittné asszony! Így már ismét társulatunk nagylelkű részvényese ön! Nem!... Én sohasem kételkedtem az ön nagylelkűségében!

– Köszönöm, kedves Maston!

– Még hogy én kürtöljem világgá a mi munkánkat! S felfedjem, hogy a Föld melyik sarkán durran el a mi csodálatos lövésünk! Hogy úgy mondjam, eladjam azt a titkot, amelyet szerencsére sikerült entestem legmélyére rejtenem. Hogy alkalmat adjak ezeknek a barbároknak, hogy barátaim után vessék magukat! Hogy félbeszakítsam a munkálataikat, melyek hasznukra és dicsőségükre fognak válni!... Nem, akkor inkább meghalok!...

Valóban, ez a két teremtés, akiket közös rajongás fűzött egymáshoz - mellesleg szólva, egyik éppolyan bolond volt, mint a másik -, ez a két teremtés azért jött a világra, hogy kölcsönösen megértsék egymást.

– Nem! Sohasem fogják megtudni annak az országnak nevét, melyet számításaimban kijelöltem, s mely örökre híres-nevezetes lesz!... - tette hozzá még J. T. Maston. - Ám öljenek meg, ha akarják, de belőlem ugyan ki nem szedik a titkom!

– S öljenek meg engem is önnel! - kiáltotta Evangelina Scorbitt asszony. - Magam is néma leszek, néma...

– Szerencsére, nem tudják, kedves Evangelina, hogy ön is be van avatva a titokba.

– Elhinné-e ön, hogy képes lennék elárulni azért, mert csak nő vagyok?! Elárulni kollégáinkat és önt?... Nem, barátom, nem! Lázítsák bár ezek a nyárspolgárok városok, falvak lakosait ön ellen, hatoljon be az ön cellája ajtaján az egész világ, hogy önt elhurcolja innét, nos, hát én is itt leszek, s legalább meglesz az a vigaszom, hogy együtt halunk meg!...

Ha volt valaha vigasz, vajon álmodhatott-e J. T. Maston édesebbről, mint hogy Evangelina Scorbitt asszony karja közt haljon meg?

Ilyenformán végződött minden beszélgetésük, valahányszor a kitűnő úrnő meglátogatta a foglyot.

S mikor a megbízott szakértők megkérdezték, milyen eredménnyel járt a találkozás, így válaszolt:

– Még semmit sem közölt. Talán idővel sikerül kivennem belőle...

Ó, asszonyi furfang!

– Talán idővel - mondotta Scorbittné asszony. Csakhogy ez az idő gyors léptekkel haladt. A hetek úgy teltek, mintha napok lettek volna, a napok óráknak, az órák perceknek tűntek.

Hamarosan megjött a május. Evangelina Scorbitt asszony mit sem tudott meg J. T. Mastontól, és ahol ez az annyira befolyásos asszony kudarcot vall, ott bizony senki sem kecsegtetheti magát a siker reményével. Hát kénytelen-kelletlen be kell várni a rettenetes csapást anélkül, hogy alkalom kínálkoznék a megakadályozására?

Hát csak azért se! Ilyen körülmények között a lemondás megbocsáthatatlan. Az európai nagyhatalmak kiküldöttjei többet kellemetlenkedtek, mint valaha. Állandóan kemény küzdelem folyt köztük és a szakértő bizottság tagjai között, s egyenesen ezeket okolták a történtekért. Még az egykedvű Jacques Janson is, holland szelídsége ellenére, naponként elhalmozta a bizottsági tagokat szemrehányásaival. Borisz Karkov ezredesnek még párbaja is volt az említett bizottság titkárával; igaz, csak könnyű sebet ejtett ellenfelén. Donellan őrnagy sem pisztollyal, sem karddal nem verekedett - ez ellenkezett volna az angol szokásokkal -, de legalább titkára, Dean Toodrink jelenlétében, szabályos ökölharcban néhány tucat ökölcsapást váltott William S. Forsterrel, a közömbös tőkehalközvetítővel, a North Polar Practical Association alrészvényesével, aki egyébként mit sem tudott az egész ügyről.

Valóban, az egész világ összeesküdött, hogy az Egyesült Államok lakosságát egyik legdicsőbb fiának, Impey Barbicane-nek viselt dolgaiért felelőssé tegye. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy hívják vissza az oktalan washingtoni kormánynál akkreditált teljhatalmú nagyköveteket és minisztereket, és üzenjék meg neki a háborút.

Szegény Egyesült Államok! De hiszen ők maguk szerették volna legjobban kézre keríteni Barbicane-t és társait! Hasztalan válaszolta az USA, hogy szabad kezet enged az európai nagyhatalmaknak meg Ázsiának, Afrikának, Óceániának, hogy csípjék el, ahol találják őket - rá se hederítettek. Nélkülük pedig lehetetlen rájönni, hogy az elnök és kollégái hol készülnek fel fertelmes kísérletükre.

Erre az idegen hatalmak így válaszoltak:

– Ott van J. T. Maston, a cinkostársuk! J. T. Maston nagyon is jól tudja, hányadán van a dolog ezzel a Barbicane-nal! Vallassák ki hát J. T. Mastont!

Kivallatni J. T. Mastont! Ez annyi lett volna, mint szót csikarni ki Harpokratésznak, a hallgatás istenének vagy a New York-i süketnémák intézete legsüketebb és legnémább lakójának szájából.

S ekkor, ahogy a kétségbeesés az általános nyugtalansággal együtt nőttön-nőtt, egyes gyakorlati gondolkozású emberek emlegetni kezdték, milyen könnyű dolga volt a középkori inkvizíciónak. Jó segítségül szolgáltak a felesküdt hóhér-atyamester spanyol csizmái, a mellbimbó csipkedése izzó vasfogóval, az olvasztott ólom, ez a hatékony eszköz, amely a legmakacsabb bűnösnek is megoldotta a nyelvét; a forró olaj, a kínpad, a vízzel való vallatás, a csigára húzás stb. Miért is ne használhatnának effajta eszközöket, mikor a hajdani igazságszolgáltatás habozás nélkül élt velük hasonlíthatatlanul ártatlanabb esetekben s olyan magánügyekben, melyek legfeljebb közvetve érdekelték a nagy tömegeket?

De hát be kell látni, hogy ezeket az eszközöket, melyeket az egykori erkölcsök helyesnek találtak, már nem lehet alkalmazni a szelídség, a türelem századának végén, a XIX. század humanizmustól áthatott világában, melyre olyan találmányok jellemzők, mint például az ismétlő fegyver, a hét milliméteres golyóbisok, a hihetetlen hosszúságú röppályák - olyan században, mely nemzetközileg megengedi a melanitos, roburitos, bellitos, panclastitos, meganitos és egyéb itos bomba használatát, melyek természetesen szóba se jöhetnek a méli-mélonite mellett.

J. T. Mastonnak tehát nem nagyon kellett attól tartania, hogy rendes vagy rendkívüli faggatásnak vetik alá. Annyit mindenesetre remélhetett a világ, hogy J. T. Maston, belátva, hogy milyen felelősség terheli, végre talán rászánja magát és beszélni fog; vagy ha ezt megtagadná, majd beszél helyette a véletlen.