Két puskalövés.

A következő napon, valamint szeptember első napjaiban, Ursiclos Aristobulus nem mutatkozott többé. Kitávozott talán Jonából a turista gőzössel, miután meggyőződött arról, hogy miss Campbell mellett csak idejét vesztegeti?

Erre senki sem tudott volna megfelelni. Azt mindenesetre jól tette, hogy nem mutatkozott többé. A leányban most már nem a közönyösség, hanem az igazi undor érzését keltette fel. Már hogy is foszthatta meg az ő sugarát annak költői természetétől, hogyan testesithette meg az ő álmodozásait, hogy merte a lebegő Walkürszalagot egész közönséges, fénytani tüneménynyé elváltoztatni! Talán mindent megbocsátott volna neki, csak ezt az egyet nem.

Melvill-testvérek még arra sem nyertek engedélyt, hogy kikutassák, mi lett Ursiclos Aristobulusból?

Minek is? Mit mondhattak volna neki, mit remélhettek még? Mindezek daczára gondolhattak-e még két oly ellentétes lény összeköttetésére, kiket az örvény választ el, mely a közönséges próza és a magasröptü költészet közt tátong; kik közül az egyiknek az a mániája, hogy mindent a legridegebb tudományos szabályokra vezet vissza, mig a másik csak eszményének él, mely nem keresi, megveti az okokat és a benyomásokkal elégszik meg?

Időközben azonban Patridge, kit Besz asszony ösztönzött erre, megtudta, hogy a »fiatal öreg tudós«, a mint őt nevezte, távolról sem utazott el, hanem még mindig a halászkunyhóban lakik, a hol egyedül fogyasztja ételeit is.

A legfontosabb mégis csak az maradt, hogy Ursiclos Aristobulust nem látták többet. Igazában, a mikor nem szoritkozott szobácskájára, a hol valami nagytudományu problémával foglalkozott, vállra vetett fegyverrel bolyongott a part sík talaján és rossz kedvét igazi öldökléssel, a fekete kacsákon és sirályokon töltötte ki, melyek itt tényleg, teljesen hiábavalók. Remél ő még valamit? Azzal vigasztalódott talán, hogy miss Campbell, ha egyszer a zöld sugár után való vágya teljesül, ismét gyöngédebb lesz iránta? Az ő jelleme szerint minden lehetséges volt még.

Egy napon azonban oly kellemetlen kalandja támadt, mely reá nézve vetélytársának nemes és váratlan közbelépése nélkül igen végzetessé válhatott volna.

Szeptember 2-ikának délutánja volt. Ursiclos Aristobulus a sziklák megvizsgálására indult, melyek Jonának legszélsőbb déli csúcsát képezik. E gránittömegek egyike, egy ugynevezett »Stack« annyira felkeltette érdeklődését, hogy annak megmászását határozta el. Ez különben nagyon oktalan gondolat volt, mert a sziklának igen meredek, sok helyen nagyon csúszós síklapjai voltak, a hol a láb biztosan meg nem állhatott.

Ursiclos Aristobulust persze az efféle visszásságok nem riasztották el. A falakon kezdett tehát felkúszni, egyes, itt-ott elszórt növényekbe kapaszkodva és - bár nagy fáradsággal - de elérte a csúcsot.

Odaérve, azonnal belemerült az ő megszokott ásványtani kedvteléseibe; de a mint ismét le akart jönni, ez már sokkal nehezebbnek bizonyult. Miután gondosan megvizsgálta, hogy a falnak melyik oldalán simulhatna le leginkább, csakugyan rászánta magát a merész vállalatra. De lába máris elcsúszott, lesimult és fenn nem tarthatta magát és irgalmatlanul a tajtékzó hullámokba esett volna, ha esés közben egy letört fatörzs fel nem fogja. Aristobulus ezzel ép oly veszélyes, mint nevetséges helyzetbe került. Sem fel nem mászhatott, sem le nem juthatott tovább.

Igy telt el egy egész óra és ki tudja, mi történt volna még, ha Sinclair Olivér, festékes batyujával a hátán, véletlenül nem ép erre került volna.

Segélykiáltásokat hallott és megállt. Akaratlanul is nevetnie kellett, a mikor Ursiclos Aristobulust harmincz lábnyi magasságban, a levegőben látta lógni és ide-oda inogni, mint a forgácskoszoruk a korcsmák előtt; természetesen azonban egy pillanatig sem habozott, hogy saját élete veszélyeztetésével őt e kínos helyzetből ki ne szabaditsa.

Ez persze nem ment oly könnyen. Sinclair Olivér maga is kénytelen volt a Stack ormát megmászni, hogy az akasztott embert oda felvonszolja, aztán pedig a túloldalon leendő lemászásánál támogassa.

– Sinclair ur, voltak a tudós bolond első szavai, hibásan számitottam ki az elhajlási szöget, melyet ez a fal a függélyessel képez; azért kellett elcsúsznom és függve maradnom...

– Ursiclos ur, mondá Sinclair Olivér, szerencsésnek érzem magamat, hogy a véletlen az ön segitségére küldött.

– Ugy hát fogadja legalább köszönetemet...

– Nincs miért, uram! Ön bizonyára ép igy cselekedett volna értem.

– Kétségkivül.

– Nos tehát, ez csak kölcsönösség volt.

Ezzel a fiatal urak elváltak.

Sinclair Olivér ugy vélte, hogy ez esetről emlitést sem kell tennie, miután az egész dolgot igen jelentéktelennek tartotta. Ursiclos Aristobulus meg nagyon is hallgatott vele mindenki előtt; alapjában véve azonban nagyra becsülte azt, hogy ép bőrrel menekült és hálával tartozott vetélytársának, hogy ez őt a hinárból kimentette.

És a hires sugár? Be kell vallanunk, hogy az nagyon váratott magára. Pedig valami sok idő nincs már elvesztegetni való. Az ősz nemsokára ködfátyolával fogja az eget elboritani: akkor aztán nem lesznek többé tiszta esték, melyekkel a szeptember az ily magas szélességi fokok alatt különben is nagyon fukarkodik; nem lesz többé tiszta szemhatár, melynek körvonala olyan, mintha mérnök huzta volna, nem pedig a festő ecsetje. Végre is le kelljen talán mondaniok arról, hogy a ritka tüneményt láthassák, mely a társaságot az egyik helyről a másikra űzte? Arra legyenek talán kényszeritve, hogy a tünemény megfigyelését a jövő évre halaszszák, vagy makacs módon üldözzék más világtájak alatt?

Tényleg ugy volt, hogy miss Campbell, valamint Sinclair Olivér mély csalódást érzett és a Melvill-testvéreket már bántani kezdte, hogy a Hebridák szemhatárát a nagy tenger ködei boritják örökké.

Legalább szeptember első napjaiban, bizony igy álltak a dolgok.

Miss Campbell, Sinclair Olivér, Sam testvér, Sib testvér, Besz asszony és Patridge minden este más-más sziklán gyültek össze, melyet a dagály enyhe hullámai mostak és onnan lesték nagy figyelemmel a napot, mely sokkal tisztább fényben ragyogott most, mint a hogy erre az ég feltétlen tisztasága mellett eset lehetett volna.

A művészek örömükben tapsoltak volna az égboltozat e pompás csillogásnak láttára; a mikor a nap bucsuzni kezdett, elragadóan szép szinjátékot fejtve ki, mely felhőről felhőre ugrálva, a tetőpont violája és a szemhatár aranypiros szine közt váltakozott; gyönyörrel eltelve nézték volna a tündöklő vizeséshez hasonlóan, szikláról sziklára pattanó tüzszikrákat; itt persze csak fellegek képezték e sziklákat, a fellegek pedig, melyek a napot elboritották, annak utolsó sugárival elrabolták azt is, melyet a szemlélők oly mohón lestek.

A nap eltünése után aztán mindnyájan kedvetlenül álltak fel, mint oly látványosság nézői, melynek végső jelenetét a gépész ügyetlensége elrontotta, aztán hosszu kerülővel tértek vissza a »Duncan pánczéljához« czimzett korcsmába.

– Holnap tehát, mondá olyankor miss Campbell.

– Igen, holnap, feleltek a bácsik. Bizonyos előérzetünk van, hogy holnap...

Ez az előérzetük persze minden este megvolt Melvill-testvéreknek, de mindannyiszor szégyent vallottak vele.

Szeptember 5-ikén azonban meglepően szép reggelre virradtak. Már az első napsugarak eloszlatták a keleti gőzrétegeket.

A légsulymérő, melynek tűje pár nap óta »Szép idő« felé hajlott, még mindig emelkedett és e ponton megállt. Most már nem volt oly meleg, hogy a levegőben azt az észrevehető rezgést lehetett volna észlelni, a mi a nyári napokon nem ritkaság. A tenger szinén a levegő szárazságát épugy lehetett érezni, mint a megritkult légkörben, valamely hegyen, mely néhány ezer láb magas.

Lehetetlen kimondani, hogy mily kinos türelmetlenséggel lesték mindnyájan a nap további fejlődését; le kell mondanunk még annak leirásáról is, hogy mily szivdobogva tekintgettek körül, nem akar-e az égen felhőcske képződni és végtelen merészség lenne, ha azt az aggodalmat jellemeznők, melylyel a napnak rendes utján való futását kisérték.

A szárazföld felől, szerencsére, könnyed, de tartós szellő fujdogált. A keleti hegyvidékeken és a terjedelmes réteken áthaladva, nem szedhették magukba azokat a nedves parányokat, melyek a nagy vizfelületekről szoktak felszállni és melyeket a szél a tenger felől, esténkint maga előtt üz.

De mily végtelenül hosszu volt ez a nap! Miss Campbell már a helyén is alig birt megmaradni. A kissé terhes melegség daczára is ide-oda futkosott, mig Sinclair Olivér felment a szigetnek magasabban fekvő pontjára, hogy tágasabb kilátása legyen. A bácsik mindegyike egy egész burnótszelenczének a felét szippantotta ma ki, Patridge pedig, mintha őt is érdekelte volna a dolog, ugyszólván az erdőkerülő szerepét játszta, kit a magas tájak szemmel tartása czéljából küldtek ki.

Megállapodtak abban, hogy e napon már öt órakor fognak ebédelni, hogy annál korábban ott lehessenek a szinhelyen. A nap még csak hat óra negyvenkilencz perczkor nyugodhatott le és igy jó darabon követhették.

– Azt hiszem, ez egyszer megcsiptük, mondá Sam testvér, örömében kezeit dörzsölve.

– Én is azt hiszem! felelt Sib testvér, ugyanoly mozdulatokat téve.

Délután három óra felé azonban nagy lett a riadalom. Egy nagy felhőpehely - bárányfelhő képződésnek a kisérlete - támadt keleten és a szárazulat felől jövő szél által üzetve, az Oczeán felé siklott.

Első miss Campbell volt, a ki észrevette. Csüggedésének akaratlanul is felkiáltással adott kifejezést.

– Ó, hiszen egyedül van az a felhő, mondá a bácsik egyike, ... rövid idő mulva már szét fog oszlani...

– Vagy pedig gyorsabban halad, mint a nap, vélekedett Sinclair Olivér és nálánál gyorsabban tünik el a szemhatár alatt.

– De valjon ez a felhő nem előhirnöke-e az utóbb kifejlődő ködnek! kérdé miss Campbell.

– Az majd megválik.

Sinclair Olivér futva sietett a kolostor romjaihoz. Ott, a Mull hegyeken túlterjedőleg, a messze keletre eltekinthet.

Azok a hegyek egész tisztán nyultak a magasba. Nyergük tiszta fehér alapra rajzolt hullámvonalhoz hasonlitott.

A messze elterjedt, szabad égboltozaton seholsem mutatkozott más gőzképződés és a világosabb Ben Moore, háromezer lábnyi magassága daczára, nem viselt ködsapkát.

Félóra multán Sinclair Olivér a legbiztosabb reményekkel eltelve tért vissza. Az a felhő, melyet láttak, elhagyatott árva volt a végtelen ürben; a száraz légkörben nincs miből táplálkoznia és már utközben éhen kell vesznie.

A fehér felhő ezalatt mindinkább a tetőpont felé emelkedett. Mindnyájuk nagy bánatára a nap utját követte és a szél nyomása alatt közeledett feléje. A levegő keringő mozgásának behatása alatt alakja is elváltozott; mig eleinte kutyafejhez hasonlitott, később mindinkább halfejjé, majd óriási harcsává változott; aztán a központjában sötét és a szélein fényes golyóvá hengeredett össze, e pillanatban a nap korongját megérintve.

Éles sikoltás tört ki miss Campbellből és ég felé emelte mindkét karját.

E ködernyő mögé rejtőző ragyogó csillagzat egyetlen fényvillámát sem szórta már Jona szigetére és az utóbbi, kivül esvén most már a közvetlen sugártörés határán, komor árnyékba merült.

Az óriási árnyék azonban csakhamar megváltoztatta helyzetét és a nap ismét teljes ragyogásában tünt fel. A felhő a szemhatár felé ereszkedett le, el sem érhette azonban, mert fél órával később oly teljesen eltünt, mintha az égen támadt valamely nyilás elnyelte volna.

– Végre szétszóródott, mondá a leány, csak adja az Isten, hogy más ne jöjjön helyébe.

– Nem fog jönni, legyen nyugodt, miss Campbell, mondá Sinclair Olivér. Ha ez a felhő ily módon és ily gyorsan tünt el, ez csak annak a jele, hogy a légkörben más gőzt nem talált, mert az egész égboltozat nyugat felé a lehető legtisztább.

Esti hat órakor a nézők elfoglalták helyeiket a minden oldalról szabad és nyilt területen.

Ez a hely pedig a sziget északi végében volt, az apátság dombján tulemelkedő egyik hegy nyergén. E csucsról szabadon bolyonghatott a tekintet, keleten Mull szigetének egész és magasabban fekvő tája felett; északon Staffa sziget emelkedett ki egy óriási teknőcz héjához hasonlóan, mely - mintha a Hebridák vizeiben jutott volna zátonyra; azontúl Elva és Gometra vált el a sziget messze kiszökellő partjától: nyugat, dél- és észak-nyugat felé csak a végtelen tenger terjedt el előttük. A nap, ferde irányban, gyorsan szállt mélyebbre. A szemhatár széle fekete, chinai tussal huzott vonáshoz hasonlitott. A háttérben azonban Jóna házainak összes ablakai izztak, mint egy nagy tűzvész visszfényében, melynek lángjait olvadó arany képezte volna.

Miss Campbell, Sinclair Olivér, Melvill-testvérek, Besz asszony és Patridge, e fenséges látvány behatása alatt, szótlanul ámult. Szemeiket félig behunyva nézték a korongot, mely mindinkább megváltoztatta alakját, a viz szinével párhuzamosan dudorodott és óriási léggömb alakját vette fel. A világürben a legcsekélyebb párát sem lehetett észlelni.

– Azt hiszem, most ez egyszer csakugyan megcsipjük, kezdé Sam testvér ujból.

– Én is hiszem, járult hozzá Sib testvér.

– Kérem, maradjatok csendesen, bácsik...! kiáltott miss Campbell.

Elcsendesedtek, visszafojtották lélegzetüket, mintha attól féltek volna, hogy az is felleggé sürüsödhetik és eltakarhatja előttük a nap tányérát.

A tüzes golyó alsó széle végre megérintette a szemhatárt. Kiszélesedett, mindinkább elnyult, mintha bensejében valami könnyü fluidummal volna megtöltve.

Mindannyian szemeikkel szivták be az utolsó sugarat.

Ilyen feszülten várhatott Arago, a mikor Palme sivatagjában a jelzőtüzet leste, melynek Iviça sziget legmagasabb pontján kell kigyúlnia, hogy neki alkalma nyiljék a meridiánja utolsó háromszögét befejezhetni.

A viz szine végre csak a felső ivdarab keskeny szeletén emelkedett túl. Tizenöt másodpercz mulva az utolsó sugárnak kell a föld felett elvillámlania, hogy a szemlélők szemeiben, kik már készültek, hogy azt magukba szivják, az édeni zöld hatását keltse!...

Egyszerre csak két puskalövés dördül el a parti sziklák közt, a hegy alatt, könnyü füst száll fel és annak egyes pelyhei és bodrai közt egész csapat madár repül, tengeri fecskék, sirályok és egyebek, melyeket a lövés riasztott fel.

Ez a felhő egyenesen emelkedett, lámpaernyő gyanánt szorult a szemhatár és a sziget közé és elvonult a leszálló nap előtt, ép a mikor az legeslegutolsó sugarát röpitette el a viz felett.

És im, a part egyik sziklatömbén, a füstölgő fegyvert kezében tartva, a madárcsapatot tekintetével követve, ott állt Ursiclos Aristobulus!

– No! Most már ez igazán sok! kiáltott Sam testvér.

– Nem sok! A kelleténél is több! tette hozzá Sib testvér.

– Inkább ott hagytam volna függve a sziklán, mondá magában Sinclair Olivér, legalább még most is ott volna!

Ajkait összeszoritva, szemeit maga elé meresztve, miss Campbell egy árva szót sem szólt.

Még egyszer és most is csak annak az Ursiclos Aristobulusnak hibájából fosztatott meg az ő zöld sugarától!