Bekötött szemmel, felpöckölt szájjal, megkötözött kézzel, gúzsba kötött lábbal nem láthat, nem szólhat, nem moccanhat az ember. Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin, az inas helyzete bizony éppen nem volt kellemes. Ráadásul még csak nem is sejtették, kik voltak a szerzői az emberrablásnak, hova kerültek, mikor behajították őket valahova, mint holmi csomagot a postakocsiba; nem tudták, mi sorsot szánnak nekik - ilyen körülmények között még a legtürelmesebb birka is nekikeseredett volna, márpedig tudjuk, hogy a Weldon Club egyik tagja sem volt a türelem bárányszelíd mintaképe. Könnyen elképzelhetjük, hogy a heves természetű Uncle Prudent hogyan érezte magát.

Azt mindenesetre sejthette ő is meg Phil Evans is, hogy bajosan jelenhetnek meg a másnap esti ülésen a klub nagytermében.

Ami meg Frycollint illeti, az inas bekötött szemmel, fölpeckelt szájjal csak hevert. Nem tudott az semmire sem gondolni, nem volt se holt, se eleven.

A foglyok helyzete egy órán át mit sem változott. Senki rájuk sem nézett, nem jött senki, hogy kioldja kötelékeiket, kivegye a pecket a szájukból, pedig nagyon fontos lett volna számukra, hogy mozoghassanak, szólhassanak. Így aztán a szájpecken át legfeljebb egy-egy fojtott „haj”-t tudtak kipréselni magukból, és dobálhatták magukat, mint a partra vetődött potyka. Csupán így tudták kifejezni néma haragjukat, elfojtott, azaz inkább elkötözött dühüket. Az eredménytelen erőfeszítések után aztán kis ideig tehetetlenül hevertek, s minthogy a szemüket nem használhatták, a fülüket hegyezték, talán így megtudnak valami közelebbit nyugtalanító helyzetükről. De hiába igyekeztek, nem hallottak mást, mint szakadatlan és megmagyarázhatatlan búgást, melytől szinte vibrált körülöttük a levegő.

Aztán mégis történt valami. Phil Evans higgadt próbálkozásai sikerre vezettek: sikerült meglazítani a csuklójára szoruló hurkot. Lassanként lazította a csomót, majd ujjait egyenként kihúzta a hurokból, s végül szabaddá vált a két keze. Erélyesen dörzsölte zsibbadt csuklóit, hogy a vérkeringés bennük helyreálljon. Egy perccel később Phil Evans leoldotta a szemét takaró kendőt, kivette a pecket a szájából, és bowieknife-*jának¹ éles pengéjével elvágta a lábára hurkolt köteleket. Az az amerikai ugyanis, aki nem hordja magánál állandóan *bowieknife-*ját,* nem is igazi amerikai.

Így aztán Phil Evans mozoghatott, beszélhetett, de ez volt minden. A szemének most sem vette sok hasznát - legalábbis pillanatnyilag. Vaksötét volt a cella. A falba hat-hét láb magasan vágott, lőrésre emlékeztető ablaknyíláson át mégis némi világosság szűrődött be.

Gondolhatjuk, hogy Phil Evans akárhogy is érzett vetélytársa iránt, percnyi habozás nélkül megszabadította kötelékeitől. *Bowieknife-*jával egykettőre elnyisszantotta a kezére-hátára hurkolt köteleket. Uncle Prudent azon nyomban feltérdelt, lerántotta a szeméről a kendőt, kitépte a szájából a pecket, aztán dühtől fuldokolva mondta:

– Köszönöm.

– Ugyan... nincs mit - hangzott a válasz.

– Phil Evans uram!

– Mit óhajt, elnök uram?

– Itt nincsen elnök, sem titkár, sem vetélytárs!

– Igaza van - válaszolt Phil Evans. - Két férfiú van itt, ki bosszút akar állni egy harmadikon, akinek eljárása szigorú megtorlást követel. S ez a harmadik nem más, mint...

– Robur!

– Igen, Robur!

A hajdani vetélytársak között egy ponton máris teljes volt az egyetértés. Nem is kellett attól félniök, hogy valaha is hajba kapnak e kérdésen.

– És az inasa? - mutatott Phil Evans Frycollinra, aki szuszogott, mint valami fóka. - Ki kellene őt is oldozni.

– Még nem - válaszolt Uncle Prudent. - Telesírná a fülünket, márpedig most más dolgunk van, mint az ő panaszait hallgatni.

– Mi dolgunk, Uncle Prudent uram?

– Menekülni, ha lehet.

– És ha nem lehet, akkor is.

– Igaza van, Phil Evans uram, akkor is, ha lehetetlen!

Az elnöknek és klubtársának egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elrablásuk mögött valaki más állna, mint Robur. Ha nem Roburral, hanem egyszerű, derék rablókkal akadtak volna össze, azok, miután megfosztják őket az órájuktól, gyűrűiktől, pénztárcájuktól, levéltárcájuktól, minden további nélkül kést vágtak volna a torkukba, s behajítják mindhármójukat a Schuylkill Riverbe, s most nem lennének rabok ebben a... Miben? - Valóban nehéz kérdés, de valamiképpen tisztába kell jönniük vele, mielőtt némi reménnyel hozzákezdhetnek a szökés előkészítéséhez.

– Phil Evans uram - elmélkedett fennhangon Uncle Prudent -, jobb lett volna, ha az ülésről kijövet kicsit körülnézünk ahelyett, hogy ama bizonyos dolgokról vitatkoztunk, melyekre most nem volna helyes visszatérni. Ha a városban maradunk, az utcán sétálunk, mindez nem történt volna meg. Ez a Robur nyilván sejtette, hogy távozása után mi történik a klubban, előre tudta, hogy kihívó viselkedése milyen haragot kelt, ezért aztán néhány cinkosának meghagyta, álljanak lesbe a klub kapujában. Mikor elhagytuk a Walnut Streetet, ezek a banditák meglestek bennünket, a nyomunkba szegődtek, mikor meg oktalanul a Fairmont Park sétányain folytattuk utunkat, nekik már nyert ügyük volt.

– Úgy van - válaszolt Phil Evans. - Bizony, nagy hibát követtünk el azzal, hogy nem mentünk egyenesen haza.

– Az ember mikor téved, mindig hibázik.

E pillanatban nehéz sóhaj hallatszott a cella legsötétebb zugából.

– Ki az? - kérdezte Phil Evans.

– Semmi!... Frycollin álmodik - mondta Uncle Prudent, majd így folytatta: - Attól a pillanattól kezdve, hogy a tisztástól néhány lépésnyire ránk támadtak, legfeljebb két perc telt el addig, míg ebbe a lyukba zártak bennünket. Világos, hogy ezek a fickók nem hurcoltak el bennünket a Fairmont Parkból.

– Mert ha ezt teszik, éreztük volna, amint visznek bennünket.

– Úgy van - biccentett Uncle Prudent. - Így hát nyilván kocsifülkébe vagyunk zárva, esetleg valami hosszú prériszekérfélébe vagy cirkuszi kocsiba...

– Természetesen! Mert ha a Schuylkill River partján, egy ott horgonyzó hajóban lennénk, éreznénk, amint a hajót jobbról-balról verdesik, ringatják a hullámok.

– Úgy van! Ismét csak úgy van! - bizonygatta Uncle Prudent. - S úgy gondolom, hogy miután még a tisztáson vagyunk, meg kell kísérelnünk a szökést, most vagy soha! Roburral meg majd később leszámolunk.

– És drágán fizettetjük meg vele az Amerikai Egyesült Államok két polgárának szabadsága ellen elkövetett merényletet.

– Drágán! Nagyon drágán!

– Voltaképpen ki is lehet ez az ember? Honnan jön? Vajon angol, német, francia?...

– Nyomorult fickó, érjük be ennyivel - válaszolt Uncle Prudent. - És most munkára!

Kezüket előrenyújtva, ujjukkal tapogatták mindketten a cella falát, hogy valami eresztéket vagy hasadékot találjanak rajta. Semmi. Az ajtó körül megint csak semmi. Hermetikusan volt becsukva, a zárat semmiképpen sem tudták volna kiverni a helyéből. Lyukat kell tehát fúrniuk, hogy ezen át próbálkozzanak. De vajon boldogulnak-e a *bowieknife-*okkal, vajon a penge nem csorbul-e ki, nem törik-e össze a falon?

– Ugyan mi okozhatja ezt a szakadatlan vibrálást? - kérdezte Phil Evans, aki egyre csodálkozott a folyamatos zúgás hallatán.

– Minden bizonnyal a szél - válaszolta Uncle Prudent.

– A szél?... Én bizony úgy vettem észre, hogy egész éjfélig csöndes volt az idő.

– Hát persze, Phil Evans, csöndes volt. De ha nem a szél, akkor ugyan mi más volna?

Phil Evans kése legjobb pengéjével próbálta kikezdeni a falat az ajtó mellett, talán elég lesz - gondolta -, ha lyukat fúr, s azon át kívülről próbálják kinyitni az ajtót, ha ugyan nincs lelakatolva, és ha a kulcs a zárban van. A perceken át tartó munka eredménye mindössze az volt, hogy kicsorbultak a bowieknife pengéi, letört a hegyük, az élük meg ezerfogú fűrésszé változott.

– Nem fogja, Phil Evans?

– Nem.

– Talán bádoglemezből vannak a falak?

– Nem, ha az ember megkoccantja, nem ad fémes hangot.

– Talán nagyon kemény fából?

– Nem, sem fémből, sem fából.

– Akkor vajon miből?

– Nem tudnám megmondani, de annyi bizonyos, hogy olyan anyagból, amit nem fog az acél.

Uncle Prudent dührohamot kapott. Káromkodott, hangosan dobogott a padlón, közben egy képzeletbeli Robur után tapogatózott, hogy megfojtsa.

– Nyugalom, Uncle Prudent uram - intette Phil Evans. - Most próbálkozzék maga.

Uncle Prudent engedelmeskedett, de *bowieknife-*ja nem bírt a fallal, mintha kristályból lett volna, a legjobb pengéjével sem tudta még csak megkarcolni sem.

Így hát nem szökhetnek meg, hiszen tervüket arra alapították, hogy az ajtót valahogy kinyitják.

Pillanatnyilag bele kellett törődniük az adott helyzetbe, márpedig beletörődésre alig képes a jenki; csak a jó szerencsére számíthattak, amitől viszolyog a mindig gyakorlatias amerikai ész. Így hát a beletörődést ugyancsak heves kifakadások, hízelgőnek éppen nem mondható kifejezések, szidalmak kísérték - s mindez ama bizonyos Robur címére, aki aligha volt ijedős ember; legalábbis nem hihette ijedősnek az, aki a Weldon Clubban látta.

Közben Frycollin kezdte félreérthetetlenül kimutatni, hogy kellemetlenül érzi magát. Vagy a gyomrába, vagy a lábába állhatott görcs, annyi bizonyos, hogy szánalmasan dobálta magát.

Uncle Prudent úgy látta, kötelessége véget vetni a tornamutatványoknak, s elvágta a néger kötelékeit.

Alighanem hamarosan megbánta, mert az inas azonnal rázendített a halálfélelem és gyötrelmes éhség végeérhetetlen sirámaira. Frycollint ugyanis egyszerre kínozta nyúlszíve meg éhes bendője, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt bűnösebb a sok szenvedésben.

– Frycollin! - kiáltott rá Uncle Prudent.

– Master Uncle!... Master Uncle!... - nyögte az inas két gyászos jaj között.

– Könnyen lehetséges, hogy éhhalálra szánnak bennünket. Mi azonban elhatároztuk, hogy nem adjuk fel a reményt, míg bármi ehető marad a közelünkben, bármi, amivel meghosszabbíthatjuk napjainkat, akár...

– Engem! Engem megenni?! - borzadt meg Frycollin.

– Mint ahogy hasonló esetekben mindig ez a négerek sorsa! Így hát, Frycollin, ne edd magad...

– Majd megeszünk mi! - tette hozzá Phil Evans.

S Frycollin mélységesen félt attól, hogy két, az övénél nyilván becsesebb élet meghosszabbítására fogják felhasználni. Ezután arra szorítkozott, hogy magában nyögdécseljen.

Közben múlt az idő, s eredménytelen maradt minden próbálkozás, hogy kifeszítsék az ajtót, vagy lyukat vágjanak a falba. Hogy miből volt a fal, arra képtelenek voltak rájönni. Annyi bizonyos, hogy nem volt sem fémből, sem fából, sem kőből. Különben alighanem ugyanabból az anyagból készült a cella padlója is. Ha sarkukkal megdöngették, különös hangot adott, amit Uncle Prudent bajosan tudott volna besorolni az ismert hangok valamely csoportjába. S még valami: mintha űr kopogott volna a padló alatt, mintha nem közvetlenül a tisztás földjén lett volna. Igen, mintha ez az érthetetlen zúgás, suhogás simogatta volna alulról is a cellájukat. Meglehetősen nyugtalanító volt mindez.

– Uncle Prudent!

– Mit óhajt, Phil Evans?

– Nem gondolja, hogy cellánkat odább vitték?

– Semmiképpen.

– Pedig fogságunk első pillanataiban világosan éreztem a fű friss illatát s a park fáinak gyantás szagát. Most hiába szaglászok, mintha minden illat eltűnt volna...

– Valóban.

– Mi lehet ennek a magyarázata?

– Mindegy, mivel magyarázzuk, Phil Evans uram, de azzal semmiképpen sem magyarázhatjuk, hogy börtönünk helyet változtatott. Ismétlem, ha kocsin vagy hajón szállítanának bennünket, éreznénk vagy a rázkódást, vagy a ringást.

Frycollin ekkor olyan hosszan sóhajtott, hogy végsóhajának képzelhették volna, ha az elsőt nem követte volna még sok másik sóhaj.

– Nem bánnám, ha ez a Robur hamarosan maga elé hívatna bennünket - töprengett Phil Evans.

– Remélem, hogy így lesz! - tüzelt Uncle Prudent. - Akkor aztán megmondhatom neki...

– Vajon mit?

– Hogy mint szemtelen tolakodó kezdte, s mint gazfickó végezte.

E pillanatban Phil Evans észrevette, hogy a nap felkelőben van. Tétova fény szűrődött be a fal felső részében, az ajtóval szemben vágott keskeny nyíláson át. Eszerint tehát hajnali négy óra felé lehetett, minthogy e szélességi fokon júniusban Philadelphia egén ez idő tájt fénylenek fel a nap első sugarai.

Uncle Prudent azonban hiába szólaltatta meg ismétlőóráját, ezt a kis remeket, mely magának Phil Evansnak az üzeméből került ki - a kis csengő csak háromnegyed hármat jelzett, pedig az óra nem állt meg.

– Furcsa - jegyezte meg Phil Evans -, háromnegyed háromkor még sötétnek kellene lenni.

– Úgy látszik, késik az órám... - válaszolt Uncle Prudent.

– A Walton Watch Company órája? - méltatlankodott Phil Evans.

Akárhogy is történt, a nap bizony felkelőben volt. A cella vaksötétjéből lassanként fehéren bontakozott ki a falba vágott nyílás. Noha a hajnal korábban fénylett fel, mint az a negyvenedik szélességi fokon lehetséges - Philadelphia ugyanis itt fekszik -, a nap nem kelt fel olyan gyorsan, mint egyébként szokott az alacsonyabb szélességi fokokon.

Ezt Uncle Prudent állapította meg - ismét valami, amire nincs magyarázat.

– Talán felkapaszkodhatnánk a résig - jegyezte meg Phil Evans -, onnan esetleg jobban látjuk, hol vagyunk.

– Megpróbálhatjuk - válaszolt Uncle Prudent, majd Frycollinhoz fordult: - Gyerünk, Frycollin, talpra!

Az inas felállt.

– Támaszd a hátadat a falnak - folytatta Uncle Prudent. - Ön meg, Phil Evans, szíveskedjék felállni a legény vállára, én majd ügyelek, hogy le ne essen.

– Szívesen - válaszolt Phil Evans.

Egy pillanattal később már Frycollin vállán térdelt, szemben a nyílással. A nyílás azonban zárva volt, de nem vastag üveg zárta el, mint a hajók ablakait, hanem csak egyszerű ablaküveg. Noha nem volt vastag, zavarta a kilátást, s Phil Evans hiába igyekezett, alig látott valamit.

– Ej, hát törje be azt az üveget - türelmetlenkedett Uncle Prudent -, akkor jobban lát!

Phil Evans *bowieknife-*ja markolatával erélyesen az üvegre csapott, fémes hang hallatszott, de az üveg nem tört össze.

Még egy, most még hevesebb ütés. Az eredmény ugyanaz.

– Na tessék! - kiáltotta Phil Evans. - Törhetetlen üveg!

Valóban, csak olyan üvegből készülhetett ez az ablak, amit Siemens feltaláló módszerét utánozva edzettek, mert többszöri próbálkozás után is ép maradt.

Ekkorra azonban a levegőég elég világos volt ahhoz, hogy a tekintet messzebb hatolhasson, már amekkora látótér a falba vágott résen át nyílt.

– Mit lát? - kérdezte Uncle Prudent.

– Semmit.

– Hogyhogy? Fákat például?

– Azt sem.

– Még a fák ormát sem?

– Még azt sem.

– Ezek szerint már nem vagyunk a tisztás közepén?

– Sem a tisztáson, sem a parkban.

– Lát legalább háztetőket vagy tornyokat? - folytatta a kérdezősködést Uncle Prudent, akiben egyre erősebb lett a haraggal vegyes csalódottság.

– Sem tetőket, sem tornyokat.

– Hogyhogy? Még egy zászlórudat, egy templomtornyot, még egy gyárkéményt sem?

– Semmit, csak a levegőeget.

E pillanatban kinyílt a cella ajtaja. A küszöbön egy férfi állt.

Robur volt.

– Tisztelt ballonista uraim - szólalt meg komolyan. - Most már szabadon jöhetnek-mehetnek.

– Szabadon! - kiáltotta Uncle Prudent.

– Igen... Szabadon az Albatros*on.*

Uncle Prudent és Phil Evans kirohant a cellából.

S mit láttak?

Ezerkétszáz-ezerháromszáz méterrel alattuk a föld, de hogy melyik tája, azt nem tudták megállapítani.