Mikor az Albatros még magasabb rétegekben járt, látni lehetett, hogy közepes nagyságú sziget felé száll. De vajon melyik szélességi kör halad át ezen a szigeten? Melyik délkörön érnek a közelébe? Vajon a Csendes-óceán, Ausztrál-Ázsia vagy az Indiai-óceán szigetei közé tartozik? Mindezt csak akkor tudják meg, ha Robur meghatározza a repülő gép helyzetét. Noha az iránytű jelzéseiből nem indulhatott ki, feltételezhető volt, hogy a Csendes-óceán valamelyik szigete felé tartanak. Ha majd a nap felkel, kitűnő lehetőségek nyílnak az alapos megfigyelésre.

E magasságból - százötven lábnyiról - a sziget, mely tizenöt mérföld kerületű volt, háromágú tengeri csillagként rajzolódott ki a víz tükrén.

Délkeleti ágánál kisebb sziget emelkedett ki a vízből, s a sziget előtt sziklákat mosott a tenger. A parton nyoma sem volt árlerakódási területnek, ami ugyancsak Robur elgondolását támasztotta alá a sziget fekvését illetően, minthogy a Csendes-óceánon úgyszólván észrevehetetlen az árapály.

A sziget északnyugati csúcsánál kúp alakú, 1200 láb magas hegy emelkedett.

Bennszülöttet nem láttak, de lehetséges, hogy a sziget túlsó partján éltek bennszülöttek. Mikor észrevették a repülő gépet, rémületükben nyilván elbújtak, elmenekültek.

Az Albatros délkeleti csúcsa felől közelítette meg a szigetet. Innen nem messze kis patak ömlött egy sziklák közt csillogó öbölbe. Távolabb kanyargó vonalú völgyek húzódtak, s a különböző fák alatt sok vad, fogoly és túzok menekült a repülő gép közeledtére. A sziget, ha nem is lakott, mindenesetre lakható volt. Robur le is szállhatott volna, s nyilván csak azért nem szállt le, mert a hepehupás talajon nem látott olyan helyet, ahol gépe megpihenhetne.

A mérnök, mielőtt hozzálátott volna a szélességi fok meghatározásához, úgy rendelkezett, hogy kezdjék meg a javítási munkálatokat, melyeket még a nap folyamán be kellett fejezniük. A függesztő légcsavarok hibátlan állapotban voltak, pompásan működtek a vad orkánban, mely végül is, mint már említettük, könnyítette a munkájukat. Most a légcsavaroknak csak a fele működött, ez elég volt ahhoz, hogy feszes legyen a kötél, melynek egyik vége a parthoz volt rögzítve.

A két hajtócsavar azonban erősebben megrongálódott, mint Robur gondolta volna. Ki kellett egyenesíteni az elgörbült szárnyakat, rendbe kellett hozni a körforgást továbbító fogaskerekeket.

A legénység Robur és Tom Turner vezetésével mindenekelőtt az elülső hajtómű javítását kezdte meg. Célszerűbb volt ezzel kezdeni a munkát, mert ha az Albatros valamilyen okból mégis arra kényszerülne, hogy továbbinduljon a javítások befejezése előtt, ha ez a hajtócsavar rendben működik, a repülő gépet könnyebben tartják a kívánt irányban.

Közben Uncle Prudent és sorstársa, miután előbb föl-alá sétáltak, most letelepedtek a fedélzet hátsó részében.

A jó Frycollin meg végre megnyugodott. Micsoda különbség! Mindössze százötven lábnyira lebeg az anyaföldtől!

A javítási munkát először csak akkor szakították meg kis időre, mikor a nap a látóhatár fölé emelkedett, s lehetővé vált az óraszög megállapítása, majd mikor a zenitre ért, és állásából ki tudták számítani a sziget fekvését.

A rendkívül nagy gonddal végrehajtott megfigyelések a következő eredményeket adták:

nyugati hosszúság 176**( 17’
déli szélesség 43° 37’**

A térkép e pontján a Chatam- és a Viff-szigetek voltak bejelölve. E szigetcsoport tizenöt kilométernyire fekszik Tawai-Pomanoutól, a Csendes-óceán déli részén levő Új-Zéland legdélibb szigetétől.

– Körülbelül így gondoltam - mondta Robur Tom Turnernek.

– Akkor tehát hol vagyunk?

– Negyvenhat fokkal délre X-szigettől, vagyis mintegy 2800 mérföld távolságra.

– Ezek szerint még okosabb, hogy indulás előtt javítjuk ki a légcsavarokat - válaszolt Tom Turner. - Ha még ekkora utat kell megtennünk, gondolnunk kell arra, hogy ellenszelet is kaphatunk, s miután tartalékaink fogytán vannak, azon kell igyekeznünk, hogy mielőbb X-szigetre érjünk.

– Igen, Tom, és remélem, hogy még ma este elindulhatunk, még akkor is, ha csak egyik hajócsavar lesz készen, a másikat legfeljebb útközben javítjuk meg.

– Master Robur, mi lesz a két gentlemannel meg az inasukkal? - kérdezte Tom Turner.

– Talán nagyon szánnád őket, ha X-sziget telepeseinek számát növelnénk velük?

Hogy mi volt ez az X-sziget? A Csendes-óceán roppant vizéből kiemelkedő ismeretlen sziget az Egyenlítő és a Ráktérítő között, mely mindenben igazolta a Robur választotta algebrai nevet. A Marquesas-zátonyok roppant vizéből emelkedik ki, távol minden óceáni úttól. Itt alapította kis kolóniáját Robur, mindig ide vezetett a röptében elfáradt Albatros útja, itt látta el magát olyan tartalékokkal, melyekre örökös útjai során szüksége lehetett. X-szigeten jelentős lehetőségek álltak Robur rendelkezésére, itt rendezte be üzemét, itt építette meg masináját. A szigeten el tudott végezni minden javítási munkát, de akár újabb *Albatros*t is építhetett volna. Raktárai tele voltak a szükséges nyersanyagokkal, mindenfajta ellátmánnyal, melyre a mintegy ötven embernek, vagyis a sziget összlakosságának szüksége lehetett.

Néhány nappal azelőtt, hogy Robur maga mögött hagyta a Hoorn-fokot, még úgy tervezte, rézsút vág át az óceán felett X-szigethez. Csakhogy az Albatros ciklonba került, később meg orkán ragadta magával a Déli-sarkvidék fölé. Nem sokkal ezután visszatért ugyan eredeti útjára, s ha a légcsavarokban nem esett volna kár, az út csak jelentéktelen késést szenvedett volna.

Most tehát X-szigetre kellett eljutniuk. De mint Tom Turner mondotta, odáig még hosszú az út. Nyilván kedvezőtlen szelekkel is meg kell birkózniuk. Az Albatros minden mechanikai erejére szükségük lesz, ha a kívánt időben meg akarnak érkezni. Ha az időjárás közepes lesz, átlagsebességgel haladva három-négy nap kell az úthoz.

Ezért határozta el Robur, hogy megáll a Chatam-szigeteknél, ahol kedvezőbb körülmények között legalább megjavíthatják az elülső hajtócsavart. Így nem kell majd attól tartaniuk, hogy amennyiben ellenszelet kap, dél felé sodródik a repülő gép, holott északra akar menni. Mire az alkony leszáll, ki is javíthatják a hajtócsavart, s akkor majd gondoskodniuk kell a horgony kiszabadításáról. Ha meg túl szorosan ékelődött volna a sziklák közé, legfeljebb elvágják a kötelet, úgy indulnak el az Egyenlítő felé.

Mint látjuk, így lehetett a legegyszerűbben, ugyanakkor legjobban megoldani a problémát, s haladék nélkül eszerint cselekedtek.

Az Albatros legénysége, tudván, hogy nincs veszteni való idejük, elszántan nekilátott a munkának.

Miközben ők a fedélzet elején dolgoztak, Uncle Prudent és Phil Evans komoly megbeszélést folytatott, melynek eredményeként fontos következményekre kellett számítani.

– Phil Evans uram - kezdte Uncle Prudent -, hozzám hasonlóan ön is szilárdan elhatározta, hogy ha kell, feláldozza az életét?

– Igen, elhatározásom szilárd!

– Még egyszer szögezzük le: ettől a Roburtól, ugye, nincs mit várnunk?

– Tőle semmit sem várhatunk.

– Rendben van, Phil Evans uram, döntöttem. Minthogy az Albatros még ma este elindul, mielőtt új napra virradnánk, meg kell tennünk a döntő lépést. Letörjük Robur mérnök madarának szárnyait. Még ma éjszaka felrobban a levegőben.

– Robbanjon - mondotta Phil Evans.

Mint látjuk, a klubtársak mindenben egyetértettek, a rájuk váró szörnyű halálra is egyformán nyugodtan gondoltak.

– Ellátta magát minden szükségessel? - kérdezte Phil Evans.

– Igen!... A múlt éjszaka, mikor Robur és emberei gépjükön kívül egyébbel sem törődtek, sikerült bejutnom a lőszerkamrába, és magamhoz vettem egy dinamitbombát.

– Lássunk munkához, Uncle Prudent!

– Nem, majd csak este! Ha bealkonyul, visszatérünk a kajütbe, s ön majd őrködik, nehogy megzavarhassanak.

Hat óra tájt a klubtársak szokásuk szerint megvacsoráztak. Két órával később kajütjükbe tértek, mint akik kárpótolni akarják magukat egy átvirrasztott éjszakáért.

Sem Robur, sem az emberei nem sejthették, hogy milyen súlyos katasztrófa fenyegeti az *Albatros*t.

Uncle Prudent terve a következő volt:

Mint már említette, sikerült bejutnia a lőszerkamrába, mely a léghajó törzsében kiképzett egyik kajütben volt. Magához vett bizonyos mennyiségű lőport, és egy robbanógyutacsot, olyat, amilyet a feltaláló Dahomey-ben használt. Kajütjébe visszatérve gondosan elrejtette ezt a gyutacsot, mellyel, lesz, ami lesz, még az éjszaka felrobbantja az *Albatros*t, mikor az már elindult úticélja felé.

Phil Evans megvizsgálta a társa által szerzett robbantó alkalmatosságot.

A fémhüvely körülbelül egy kilogrammnyi robbantószert tartalmazott, eleget ahhoz, hogy darabokra essen a repülő gép, s megbénuljanak a légcsavarok. S ha a robbanás ereje nem vetné szét, a zuhanás következtében majd csak megsemmisül az Albatros. Mi sem könnyebb, mint ezt a bombát úgy helyezni el a kajüt egyik sarkában, hogy robbanásakor átszakítsa a fedélzetet, s egészen a bordázatig megrongálja a törzset.

Hogy a robbanás bekövetkezzék, ahhoz meg kellett gyújtani a gyutacsot. Ez volt a terv legkényesebb pontja, mert a gyutacsnak csak a legnagyobb gonddal kiszámított pillanatban szabad lángot fognia.

Uncle Prudent így gondolkodott: mihelyt elkészült a légcsavar javítása, a repülő gép nyilván elindul északi irányban, de Robur és emberei valószínűleg azonnal a fedélzet hátsó részébe mennek, hogy a hátsó hajtócsavart is megjavítsák. Uncle Prudent attól tartott, terve végrehajtásában zavarhatja az, hogy az egész legénység a kajüt körül tartózkodik. Ezért úgy határozott, hogy gyújtózsinórt használ, s akkor majd a robbanás a kellő pillanatban következik be.

Így szólt Phil Evanshoz:

– Lőport is szereztem onnan, ahonnan a gyutacsot. A lőporral kanócot csinálok, éppen olyan hosszút, amilyen kell ahhoz, hogy a gyutacshoz kellő pillanatban érjen a tűz. Úgy tervezem, éjfélkor gyújtom meg a kanócot, hogy a robbanás hajnali három-négy óra között következzék be.

– Ügyes számítás! - válaszolt Phil Evans.

Mint látjuk, a klubtársak már odáig jutottak, hogy a legnagyobb hidegvérrel tárgyaltak a szörnyű pusztításról, mely óhatatlanul áldozatul követeli az ő életüket is. Úgy gyűlölték Roburt és embereit, hogy teljesen rendben levőnek találták saját életük feláldozását, csak elpusztíthassák az *Albatros*t s mindazokat, akiket a levegőben utaztatott. Esztelen, sőt gyalázatos ez a tett? Lehet, de lám, ötheti visszafojtott dühük, csillapíthatatlan haragjuk ide juttatta őket!

– És Frycollin? - töprengett Phil Evans. - Vajon jogunk van-e ahhoz, hogy az élete felett rendelkezzünk?

– A magunkét is feláldozzuk - válaszolt Uncle Prudent.

Korántsem biztos, hogy Frycollin kielégítőnek érezte volna ezt az érvet.

Uncle Prudent azonnal munkához látott, Phil Evans pedig a kajüt közelében őrködött.

A legénység még mindig a fedélzet elülső részében dolgozott. Nem kellett attól tartaniuk, hogy meglepik őket.

Uncle Prudent mindenekelőtt finomra tört némi lőport. Miután kissé megnedvesítette, az egészet beletöltötte egy gyújtózsinór formájúra csavart vászoncsíkba. Meggyújtotta, és látta, hogy tízpercenként valóban öt centiméternyit ég, vagyis három és fél óra kell ahhoz, hogy végigégjen. Ezután eloltotta a kanócot, zsineget csavart rá jó szorosan, s a bomba gyutacsához illesztette.

Este tíz órára el is készült, anélkül hogy a legcsekélyebb gyanút ébresztette volna bárkiben is.

Ekkor Phil Evans is visszatért a kajütbe.

A nap folyamán az Albatros legénysége buzgón dolgozott az elülső hajtócsavaron, de aztán mégis be kellett emelniük az egészet a fedélzetre, hogy leszerelhessék az elgörbült szárnyakat.

Az elemek, az akkumulátorok, egyszóval mindaz, ami az Albatros repüléséhez szükséges mechanikai erőt szolgáltatta, károsodás nélkül vészelte át a ciklont. Még négy-öt napra való energiát tudtak termelni.

Robur és emberei csak az éjszaka leszálltával hagyták abba a munkát. Az elülső hajtócsavart nem helyezték vissza, még legalább háromórányi munka kellett volna ahhoz, hogy használható állapotba hozzák. Így aztán a mérnök Tom Turnerrel folytatott megbeszélése után elhatározta, hogy némi pihenőt engedélyez az elcsigázott legénységnek, s a további teendőket másnapra halasztja. A beillesztés roppant kényes munkájához egyébként is napvilágra volt szükség.

Uncle Prudent és Phil Evans erről természetesen mit sem tudott. Ahhoz tartották magukat, amit Roburtól hallottak, így azt gondolták, hogy az elülső légcsavar kijavításával még az éj beállta előtt elkészülnek, és az Albatros azonnal elindul északkeleti irányban. Azt képzelték, hogy a léghajó már el is hagyta a szigetet, holott még a horgonyt sem szedték fel. Így aztán az események terveiktől merőben eltérő fordulatot vettek.

Holdtalan, sötét éjszaka volt. A sűrű felhőzet még áthatolhatatlanabbá tette a sötétséget. A levegőben már érezhető volt, hogy könnyű szél készülődik. Egy-egy fuvallat kelt délnyugat felől, de meg sem moccantotta az *Albatros*t, mely mozdulatlanul állt a levegőben, a parthoz horgonyozta a függőlegesen megfeszülő kötél.

A kajütben Uncle Prudent és sorstársa alig váltott egy-egy szót, a függesztőcsavarok zümmögését figyelték, mely elfojtott minden egyéb neszt a fedélzeten. A cselekvés pillanatára vártak.

Valamivel éjfél előtt megszólalt Uncle Prudent:

– Itt az idő!

A kajüt fekhelyeinek alsó része kihúzható fiók volt. Uncle Prudent az egyik ilyen fiókba tette a kanóccal ellátott bombát. Így a kanóc végigéghet anélkül, hogy szaga vagy pattogása elárulná, mi készülődik. Uncle Prudent meggyújtotta a végét, majd a fiókot betolta a fekhely alá, s így szólt:

– Most menjünk hátra, s várjunk.

Mindketten kiléptek a kajütből, és csodálkozva látták, hogy a kormányos nem áll szokott őrhelyén.

Phil Evans áthajolt a mellvéden.

– Az Albatros még nem mozdult - suttogta. - Nem fejeződött be a munka! Nem tud indulni...

Uncle Prudent csalódottan ejtette le a kezét.

– El kell oltani a kanócot - mondta.

– Nem!... Szöknünk kell! - válaszolt Phil Evans.

– Szökni?

– Igen!... A horgonyzókötélen, hiszen sötét van!... Százötven lábnyi magasból lecsúszni, igazán semmiség!

– Úgy van, Phil Evans uram, s bolondok lennénk, ha nem élnénk a váratlan alkalommal.

Előbb azonban visszamentek a kajütbe, s összeszedtek, amit csak tudtak, hogy legyen valami ennivalójuk arra a hosszabb vagy rövidebb időre, amíg a Chatam-szigeten kell tartózkodniuk. Aztán becsukták maguk mögött az ajtót, s csöndesen előrelopakodtak. Úgy gondolták, felébresztik Frycollint is, és kényszerítik, hogy velük együtt szökjön.

Vaksötét volt mindenütt. Délnyugat felől már egymást kergették a felhők. Az Albatros kissé himbálódzott, és az eddig teljesen függőleges horgonyzókötél némileg elhajolt. Aligha csúsznak le rajta oly könnyen, mint az előbb gondolták. De ilyen apró nehézségek előtt nem torpanhatnak meg olyan férfiak, akik néhány perccel ezelőtt habozás nélkül áldozták volna az életüket.

A fedélzeten surrantak előre, a kabinok árnyékában időnként megálltak, és figyeltek, nem hallanak-e valami neszt. Mindenütt néma csönd. A kajütablakokból sehol sem szűrődött ki fény. Csönd és álom borult a léghajóra.

Mikor Uncle Prudent és társa Frycollin kajütjéhez közeledett, Phil Evans megállt.

– Az őrszem! - suttogta.

A kabin mellett valóban feküdt valaki, ha aludt is, álma nyilván nagyon könnyű, és ha észreveszi őket, nem menekülhetnek.

A kabin körül kötelek, vászondarabok és némi kóc hevert, a légcsavar javításánál használtak belőlük.

Egy pillanattal később az őrszem fölpeckelt szájjal, bekötött szemmel állt a mellvédhez kötözve, se kiáltani, se moccanni nem tudott.

S mindez néma csöndben történt.

Uncle Prudent és Phil Evans hallgatódzott... A kabinból sem hallatszott semmi nesz. A repülő gépen mindenki aludt.

A két szökevény - mert voltaképpen már így nevezhetjük őket - Frycollin kajütje elé ért. François Tapage nevéhez méltóan horkolt, ami most igazán megnyugtató volt.

Uncle Prudentnak nem kellett kinyitnia Frycollin ajtaját, mert az, legnagyobb meglepetésére, nyitva volt. Belépett a kajütbe, de mindjárt vissza is fordult.

– Senki sincs bent - mondotta.

– Senki? De hát hol lehet? - suttogta Phil Evans.

Mindketten előbbre kúsztak, abban a hitben, hogy Frycollin talán elöl alszik a fedélzet valamelyik zugában.

Ott sem találták.

– Lehet, hogy ez a csirkefogó megelőzött bennünket? - töprengett Uncle Prudent.

– Akár igen, akár nem - mondta Phil Evans -, nem várhatunk rá tovább. Induljunk!

A szökevények két kézzel markolták meg a kötelet, lábukkal meg átkulcsolták, s egymás nyomában siklottak le, majd hamarosan épségben földet értek.

Micsoda öröm volt talpuk alatt érezni az anyaföldet, melyet oly régóta nélkülöztek, s ahelyett, hogy a légáramlatok bábjai lennének, micsoda öröm végre ismét szilárd földön járni!

A patakparton éppen a sziget belseje felé indultak volna, mikor hirtelen egy árny termett előttük.

Frycollin volt.

Igen! Neki is eszébe jutott az, ami gazdáinak, s volt képe megelőzni őket anélkül, hogy szólt volna.

De az idő nem volt alkalmas a felelősségre vonásra, s Uncle Prudent azt akarta, hogy mielőbb keressenek valami menedékhelyet a sziget távolabb eső részében, mikor Phil Evans megállította.

– Uncle Prudent uram, hallgasson rám! Kisiklottunk ennek a Roburnak a kezéből. Szörnyű halál vár reá és társaira. Megérdemli, igaz. De ha becsületszavát adná, hogy nem akar minket ismét hatalmába keríteni...

– Ugyan! Egy ilyen embernek a szava...

Uncle Prudent nem tudta befejezni, mozgolódás támadt az Albatros*on.*

A legénységet nyilván riasztották, biztosan felfedezték a szökést.

– Segítség!... Erre!... - kiáltott egy hang.

Az őrszem kiáltott, valahogy kilökte szájából a pecket. Siető léptek dobogása hallatszott a fedélzetről. Csaknem azonnal kigyúltak a fényszórók, és egy darabon megvilágították a szigetet.

– Ott vannak!... Ott vannak!... - kiáltott Tom Turner.

Meglátták a szökevényeket.

Robur azon nyomban harsány hangon kiadta a parancsot, mire a függesztőcsavarok forgása lassult, és az Albatros a földhöz közeledett.

Phil Evans tisztán érthető hangon a repülő gép felé kiáltott:

– Robur mérnök, hajlandó becsületszavát adni, hogy szabadon hagy minket a szigeten?

– Soha! - kiáltotta Robur.

Hangját puskalövés követte. A golyó Phil Evans vállát súrolta.

– Ó, a gyalázatosak! - hördült fel Uncle Prudent.

S késsel a kezében rohant a sziklákhoz, melyek közé a horgony ékelődött. A gép már csak ötvenlábnyira volt a talajtól.

A kötelet pillanatok alatt elvágta, s az érezhetően erősbödő szél oldalba kapta az *Albatros*t, és északkeleti irányban a tenger fölé sodorta.