9.
Vásquez
Mióta a kétárbocos megérkezett az Elgor-öbölbe, Vásquez a San Juan-fok partvidékén élt, amelytől nem is akart eltávolodni. Ha egy hajó be akar futni az Elgor-öbölbe, innen mindjárt jelezhet neki.
Fölvennék a fedélzetre, ő figyelmeztetné a kapitányt, milyen veszély fenyegeti, ha a torony felé megy, elmondaná neki, hogy egy rablóbanda a hatalmába kerítette, s ha a kapitánynak nincs akkora legénysége, hogy fogságba ejtse vagy a sziget belsejébe kergesse őket, még mindig maradna ideje, hogy visszaforduljon a nyílt tengerre.
De nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ez a lehetőség valóra válik, és miért is futna be bárki a hajósok által kevéssé ismert Elgor-öbölbe, hacsak nem kényszerítik?
A legszerencsésebb pedig az lett volna, ha ez a hajó a csupán pár napos útra eső Malvin-szigetek felé tart, hiszen így sürgősen értesíteni lehetne az angol hatóságokat az Államok-szigeten lejátszódott eseményekről. Egy hadihajó tüstént az Elgor-öbölbe sietne, mielőtt még a Maule kifut: mind egy szálig leszámolhatna Kongréval és embereivel, majd segítene újra működésbe hozni a világítótornyot.
Vagy mégiscsak meg kell várnom a Santa Fé visszatértét?... - töprengett Vásquez. - Két hónap!... Akkorra már a kétárbocos messze jár... s a csendes-óceáni szigetek közt bottal üthetjük a nyomát...
A derék Vásquez, mint látjuk, most sem magával törődött. Még mindig a kegyetlenül legyilkolt társai emléke járt a fejében; arra gondolt, hogy ha a zsiványok elmennek a szigetről, talán büntetlen marad gaztettük, s arra, hogy milyen súlyos veszély fenyegeti a világvégi világítótorony fényének kihunyása óta az erre hajózókat.
A kalózok barlangjában tett látogatása óta, egyébként - feltéve, ha rejtekhelyét fel nem fedezik - Vásquez biztonságban érezte magát ellátását illetően is.
A tágas barlang mélyen benyúlt a sziklafalba. A banda itt húzta meg magát több éven keresztül. Itt halmozták fel a parton apálykor összeszedett aranyat, ezüstöt és egyéb értéktárgyakat. Sőt, Kongre és társai hónapokig éltek itt, eleinte abból a tartalékból, amit partraszálláskor magukkal hoztak, aztán a sok-sok, nemegyszer általuk előidézett hajótörésekből származó készletekből.
Vásquez csak a legszükségesebbet vette magához a készletből, nehogy Kongre és a többiek észrevegyenek valamit: egy kis láda kétszersültet, egy hordócska szárított húst, egy spirituszfőzőt, mellyel tüzet gyújthat, egy forralókannát, egy bögrét, egy gyapjútakarót, egy váltás inget és harisnyát, egy vízhatlan köpenyt, két pisztolyt húsz tölténnyel, egy tűzszerszámot és taplót, egy lámpást. Elvett két font pipadohányt is. Egyébként a kihallgatott beszélgetések alapján úgy vélte, hogy a kétárbocos javítása hetekig is eltarthat, így még lesz alkalma felújítani készleteit.
El kell mondanunk, hogy elővigyázatosságból - mivel a szűk üreget túl közelinek találta a barlanghoz; és félt, hogy fölfedezik - biztonságosabb és távolabbra eső rejtekhely után nézett.
Ötszáz lépéssel odébb, a San Juan-fokon túl, a szoros melletti partszakaszon találta meg, amit keresett. A szirtfalnak támaszkodó két magas szikla között nyílt egy barlang, melynek bejárata észrevehetetlen volt. Hogy bejusson, a két szikla között kellett átcsusszannia; ez az átjáró szinte elveszett a sziklatömbök közt. Dagálykor a tenger majdnem a sziklák lábáig elért, de sohasem volt olyan magas, hogy elöntse ezt a barlangot, melynek finom homokjába nem keveredtek kagylóhéjak, és amely egyáltalán nem nedvesedett.
Százszor is elmehetett volna ez előtt a barlang előtt az ember, s még csak nem is gyaníthatta létezését. Pár nappal korábban Vásquez is csak véletlenül bukkant rá.
Ide helyezte el tehát azokat a használati tárgyakat, amelyeket a kalózok barlangjából hozott el.
Kongre, Carcante és a többiek egyébként ritkán fordultak meg ezen a partszakaszon. Vásquez csak egyszer látta őket a San Juan-fok csúcsánál, miután másodszor látogatták meg a barlangot: ő a sziklák közé guggolva észrevétlen maradt.
Felesleges hozzátenni, hogy soha nem merészkedett ki aprólékos elővigyázatossági intézkedések megtétele nélkül; akkor is inkább este, főleg azért, hogy a barlangba menjen. Mielőtt megkerülte volna az öböl bejáratánál a sziklafal kiszögellését, mindig megbizonyosodott arról, hogy sem csónak, sem bárka nincs a part mentén kikötve.
Magányában végtelennek tűnt számára az idő, és fájdalmas emlékek kísértették újra meg újra: a vérfürdő, amelytől megmenekült; Felipe és Moriz, holtan összerogyva a gyilkos merénytől. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy találkozzék a bandavezérrel, és sajátkezűleg bosszulja meg szerencsétlen társai halálát.
– Nem!... Nem!... - ismételgette. - Előbb-utóbb úgyis megbűnhődnek!... Isten nem engedi, hogy megmeneküljenek a büntetés elől... Életükkel fognak fizetni gaztetteikért!...
Arról meg is feledkezett, hogy a saját élete sem ér két garast, amíg a kétárbocos az öbölben horgonyoz.
– Vagyis hát... - háborgott - maradjanak csak a nyomorultak! Itt kell lenniük, amikor a Santa Fé visszatér... ó, csak adná az Ég, hogy ne tudjanak elmenni!...
Vajon teljesül-e a kívánsága? Még több mint három hétnek kell eltelnie, mire az ágyúnaszád feltűnik a sziget parti vizein!...
Másfelől Vásquezt meglepte, hogy a kétárbocos ennyi ideig vesztegel az öbölben. Olyan súlyosak lennének tehát a sérülései, hogy egy hónap sem volt elég a kijavításukra? Kongre megtudhatta a toronynaplóból, mikor érkezik a váltás. Tudnia kellett, hogy ha nem száll tengerre március elejéig, akkor...
Február 16-a volt. Vásquezt szinte elemésztette a türelmetlenség és a nyugtalanság; tudni akarta, mihez tartsa magát. Amikor lement a nap, az öböl bejáratához ment, és elindult az északi parton a torony felé.
Bár már koromsötét volt, fennállt a veszély, hogy felfedezik, ha a banda valamelyik tagja netán arra jár. Óvatosan osont hát a sziklafal mentén, a sötétséget kémlelve meg-megállt; hallgatózott, ha valami gyanús zaj ütötte meg a fülét.
Vásqueznek körülbelül három mérföldet kellett megtennie, hogy az öböl mélyére érjen. Ugyanazon az úton ment visszafelé, amelyiken társai meggyilkolása után elmenekült. Akkor sem, most sem vették észre.
Kilenc óra lehetett, mikor a toronytól kétszáz lépésnyire megállt, és meglátta az ablakon kiszüremlő világosságot. Akaratlanul is egy fenyegető, dühös mozdulatot tett arra a gondolatra, hogy ezek a banditák bitorolják azoknak a szállását, akiket megöltek, és azét, akit megölnének, ha a kezük közé kerülne!
Arról a helyről, ahol állt, Vásquez nem láthatta az árnyékba burkolózó kétárbocost. Még száz lépéssel közelebb került, nem gondolt arra, hogy ez veszéllyel járhat. Az egész banda a szálláshelyen volt. Már aligha hagyja el bárki is a házat.
Vásquez még közelebb ment. A kis öböl partjáig lopózott. A kétárbocost az előző esti dagállyal emelték le a homokpadról. A hajó már lehorgonyozva ringott a vízen!
Ó, ha megtehetné, ha csak rajta múlna, milyen örömmel lékelné meg a hajó oldalát, milyen szívesen süllyesztené el az öbölben!
A károkat tehát kijavították. Vásquez azonban észrevette, hogy bár a kétárbocos lebeg a vízen, legalább két láb hiányzik még, hogy elérje a megszokott merülési szintet. Ez azt jelentette, hogy sem a rakomány, sem a ballaszt nem volt még berakodva. Lehetséges hát, hogy az indulást elhalasztották egypár nappal. De bizonyára ez a végső határidő, és a Maule negyvennyolc órán belül kifut, elhagyja a San Juan-fokot, és mindörökre eltűnik a láthatáron.
Vásqueznek már csak kevés élelme maradt, így másnap elment a barlangba, hogy feltöltse készleteit.
Alig pirkadt még: mivel azonban feltételezte, hogy a bárka reggel visszatér és magával visz mindent, amit még a kétárbocosra rakodnak, sietett. Az elővigyázatosságról még így sem feledkezett meg.
Mikor megkerülte a sziklafalat, nem látta sehol a bárkát, és a part is kihalt volt.
Vásquez bement hát a barlangba.
Még mindig egy csomó holmi volt odabenn, az értéktelenebbek, amelyekkel Kongre nem akarta megterhelni a Maule rakterét. Amikor Vásquez kétszersültet és húst keresett, nagy csalódás érte.
Minden élelmiszert elvittek!... S az ő tartalékai nem tarthatnak tovább negyvennyolc óránál!
Vásqueznek nem maradt ideje eltöprengeni a dolgon. Evezőcsapások zaja ütötte meg a fülét. Bárka közeledett a parthoz, fedélzetén Carcante és két társa.
Vásquez a barlang bejáratához sietett, és fejét kidugva kinézett.
A bárka épp akkor ért partot. Vásqueznek csak annyi ideje maradt, hogy visszarohanjon a barlang mélyére, elrejtőzzön a legsötétebb sarokban egy rakás vitorla és tartalékárboc mögé, amely a barlangban fog maradni, mivel a kétárbocoson nem tudják elvinni.
Vásquez elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét, ha felfedezik. Használni fogja az állandóan övében hordott pisztolyát. De egyedül, három ellen!...
Csak ketten jöttek be a barlangba, Carcante és Vargas, a hajóács.
Kongre nem tartott velük.
Carcante világító lámpást tartott a kezében, és Vargasszal elkezdték kiválogatni azt a holmit, amit még érdemes volt magukkal vinniük. Keresgélés közben beszélgettek.
– Már február 17-e van. Ideje elindulni - mondta a hajóács.
– Persze, el is fogunk indulni - felelte Carcante.
– Már holnap?
– Gondolom, már holnap, mivel indulásra készen állunk.
– Az időnek is jónak kell lennie - jegyezte meg Vargas.
– Kétségtelen, és az idei ma reggel egy kicsit ijesztő volt... de majd csak kitisztul.
– De ha itt kell még vesztegelnünk nyolc-tíz napot...
– Igen - szólt Carcante -, akkor könnyen meglehet, hogy találkozunk a váltással...
– Jaj, ne, csak azt ne! - kiáltott fel Vargas. - Nem vagyunk elég erősek, hogy ujjat húzzunk egy hadihajóval.
– Nem bizony; ők húznának... föl minket az előtörzsvitorla rúdjára - felelte Carcante, egy ízes káromkodással fűszerezve szavait.
– Hát... mit nem adnék érte, ha úgy száz mérföldre lennénk innét!
– Mondom, hogy holnap indulunk! - erősködött Carcante. - Hacsak olyan szél nem lesz, hogy kitépi a vadlámák szarvát.
Vásquez mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva hallgatta szavaikat. Carcante és Vargas fel s alá járkált, lámpással a kezében. Egy-két dolgot odébb tettek, másokat kiválasztottak és félreraktak. Néhányszor olyan közel mentek ahhoz a sarokhoz, ahol Vásquez kuporgott, hogy ez utóbbinak csak a karját kellett volna kinyújtania, hogy mellüknek szegezze revolverét.
A válogatás fél órán át tartott. Carcante behívta a csónaknál őrködő embert, aki odaszaladt, és segített a csomagok elszállításában. Carcante még egyszer utoljára körülnézett a barlangban.
– Kár, hogy ennyi minden itt marad! - mondta Vargas.
– Sajnos, ezt már itt kell hagyni - felelte Carcante. - Bárcsak háromszáz tonnás lenne a hajónk! Azért a legértékesebb dolgokat magunkkal visszük, és az az érzésem, hogy odaát jól elboldogulunk.
Ekkor kimentek, és a hátszéllel haladó bárka hamarosan eltűnt az öböl egyik földnyelve mögött.
Vásquez is elhagyta a barlangot, és visszament rejtekhelyére.
Így hát negyvennyolc óra múlva nem lesz mit ennie, márpedig ahhoz kétség sem fér, hogy Kongre és társai magukkal viszik a torony összes készletét is. Vásquez ott sem talál majd semmit. Mit eszik az ágyúnaszád visszatértéig, amely még ha semmi sem késlelteti, akkor is csak két hét múlva várható?
A helyzet, amint látjuk, igen súlyos volt. Vásquez minden bátorsága és energiája sem javíthatott rajta; legfeljebb a bükkerdőben kiásott gyökerekkel és az öbölben fogott halakkal tarthatja majd fenn magát. De ehhez a Maule-nak végleg el kell hagynia az Államok-szigetet. Ha valamilyen oknál fogva még pár napot itt kell vesztegelnie, Vásquez menthetetlenül éhen hal a San Juan-foki barlangban.
Múltak az órák, és az ég egyre jobban beborult. Kelet felől sűrű, ólomszín fellegek gyülekeztek. A szél ereje annál nagyobb lett, minél inkább a nyílt tenger felől fújt. A fodrozódó tengeren hamarosan nagy, tarajos hátú hullámok jelentek meg, melyek nagy robajjal törtek meg a fok szikláin.
Ha az időjárás ilyen marad, a kétárbocos biztosan nem fut ki a másnapi apállyal.
Márpedig az est leszálltával semmilyen változás nem állt be a légköri viszonyokban. Sőt, a helyzet rosszabbra fordult. Nem olyan zivatar ígérkezett, amelyik néhány óra alatt elvonul. Szélvihar volt kialakulóban. Ezt jósolta a víz és az ég színe, ezt jósolták az egyre gyorsabban rohanó, feltorlódó felhők, a hullámok és áramlatok örvénylő összecsapása, a szirtekre zúduló víz bőgése. Egy olyan tengerész, mint Vásquez, nem tévedhetett.
A toronyban most biztosan a „vihar” jelzés alá esett a barométer oszlopa.
Eközben a tomboló szél ellenére Vásquez nem maradt barlangjában. A parton járkált, és az elsötétedő láthatárt kémlelte. A lemenő nap utolsó sugarai még nem haltak el, amikor Vásquez észrevette, hogy a nyílt tengeren egy sötét tömeg mozog.
– Hajó! - kiáltott fel. - Egy hajó, és mintha a sziget felé tartana!
Valóban, egy hajó közelített kelet felől: vagy be fog fordulni a szorosba, vagy dél felől megkerüli a szigetet.
A vihar ekkor már rendkívüli erővel tombolt. Ez már nem is vihar volt, hanem mindent elsöprő orkán, amely a legerősebb hajókat is végveszélybe sodorja. Ha nem találnak „egérútra”, ahogy a tengerészek mondani szokták, vagyis ha szélirányban szárazföld állja útjukat, akkor ritkán kerülik el a hajótörést.
– S ezek a nyomorultak nem gyújtanak lámpát a toronyban! - dühöngött Vásquez. - Hiába keresi a hajó, sehol semmi! Nem fogja tudni, hogy csak pár mérföldnyire van a part... a szél errefelé hajtja, és itt fog összetörni a sziklazátonyokon!
Igen, szerencsétlenségtől kellett tartani, melyet Kongre és társai idéztek elő. A toronyból bizonyára már észrevették a hajót, amely alig volt irányítható, kiszolgáltatva a szél kénye-kedvének a háborgó tengeren. Biztosra lehetett venni, hogy mivel a kapitány nem tájékozódhatott a nyugati irányban hiába keresett torony jelzőfénye szerint, nem sikerül majd túljutnia a San Juan-fokon, ha a szorosba igyekszik, de a Several-földnyelven sem, ha dél felől akarná megkerülni a szigetet! Fél órába sem telik, s a tenger az Elgor-öböl bejáratánál levő sziklazátonyokra fogja vetni a hajót, melyen nem is sejthetik, hogy ilyen közel van a szárazföld, hiszen ezen a késői órán nem észlelték a partot.
A vihar teljes erővel tombolt. Az éjszaka keservesnek ígérkezett, sőt az éjszaka után a másnapi nap is, mivel nem tűnt valószínűnek, hogy az orkán huszonnégy órán belül elcsendesül.
Vásquez nem is gondolt arra, hogy visszatérjen rejtekhelyére, s szemét nem vette le a láthatárról. Ha a hajót nem is láthatta, a szuroksötét éjszakában, a fényei időnként felbukkantak, amint a hullámok összevissza dobálták. Bukdácsolásából világos volt, hogy szinte teljesen kormányozhatatlanná vált. Talán árbocozatának egy részét elveszítve már föl is mondta a szolgálatot. A vitorlákat minden bizonnyal lekötötték. Az elszabadult elemek párharcában egy hajó legfeljebb a vihar idején használt kis orrvitorláját őrizhette meg.
Mivel Vásquez csak zöld és vörös fényt látott, a hajónak vitorlásnak kellett lennie; egy gőzösön az orrárboc előkötelére erősített fehér fény is látszott volna. A hajó nem rendelkezett tehát gőzgéppel, melynek segítségével szembeszállhatott volna a széllel.
Vásquez fel s alá járkált a parton kétségbeesett tehetetlenségében, hogy nem tudja megakadályozni ezt a hajótörést. Csak az segíthetett volna, ha a torony fénye áthatol az éj komor sötétjén... Vásquez visszafordult az Elgor-öböl felé, de hiába nyújtotta kezét a torony felé. A világítótorony fénye ezen az éjszakán sem fog kigyulladni, ahogy az előző éjjeleken sem, immár két hónapja; a hajó tehát arra ítéltetett, hogy mindenestül odavesszen a San Juan-fok szikláin.
Ekkor Vásqueznek támadt egy ötlete. A vitorlás talán még kikerülheti a szárazföldet, ha jelzést kap róla. Még ha nehezen irányítható is, talán egy kis irányváltoztatás elég volna, hogy ne ütközzön a partnak, amely voltaképpen csak nyolc mérföld hosszúságban nyúlik el a San Juan-fok és a Several-földnyelv között. Odébb már megnyílik előtte a tenger.
A fövenyen volt fa: partra vetett roncsok, hajótestek maradványai. Pár darabot a fok csúcsára hordva máglyát kellene rakni, pár marék száraz hínárral lángra lobbantani, s hagyni, hogy a szél szítsa a lángot: hátha sikerülne?... S hátha észreveszik a tüzet a parttól alig egy mérföldre lévő hajón, s talán még kivédhetnék az ütközést?...
Vásquez azon nyomban munkához látott. Összeszedett egy öl fát, és a fok végében halmozta fel. Száraz moszatban nem volt hiány: bár fújt a szél, az eső nem eredt el. Miután a rakás elkészült, megpróbálta meggyújtani.
De elkésett... Hatalmas tömeg bukkant elő a sötétségből. Kérlelhetetlen lendülettel közeledett az óriási hullámok hátán. Vásquez csak állt bénultan, a hajó förgetegként rohant neki a sziklazátonyoknak.
Dermesztő recsegés hallatszott, majd néhány hamar elhaló segélykiáltás... Aztán már csak a szél süvítését és a partot ostromló tenger süvöltését lehetett hallani.