11.
A roncsfosztogatók
A harácsolás ösztöne már egy tucatnyi embert hajtott a hajóroncshoz, köztük Kongrét és Carcantét.
Előző este napnyugta előtt, Carcante észrevette a torony erkélyéről a kelet felől érkező háromárbocost. Azonnal értesítene Kongrét, aki úgy vélte, a vihar elől menekülő hajó a Le Maire-szorost akarja elérni, hogy menedékre leljen a sziget nyugati partjainál. Amíg elég világos volt, figyelemmel kísérte manővereit, majd az éjszaka leszálltával a jelzőfényeit kémlelte. Azonnal rájött, hogy a hajó félig kormányozhatatlan, és remélte, hogy nekiütközik a szárazföldnek, amelyet nem láthat. Ha Kongre meggyújtja a világítótorony fényét, minden veszély elmúlna. Ami persze esze ágában sem volt, és amikor a Century jelzőfényei kihunytak, biztos volt benne, hogy a hajó mindenestül odaveszett a San Juan-fok, és a Several-földnyelv között.
Másnap a szélvihar változatlan dühvel tombolt. A kétárbocossal lehetetlen volt kifutni a nyílt tengerre. Késedelemre kellett számítaniuk, méghozzá néhány naposra, s ez komoly veszélyt jelentett, hiszen a váltás most már bármikor megérkezhetett. Bármekkora volt is Kongre és társai bosszúsága, mindenképpen várniuk kellett. De végül is még csak 19-ét írtak, és az ítéletidő bizonyára elcsendesedik a hónap vége előtt. Mihelyt kiderül az ég, a Carcante felszedi a horgonyt, és kifut a nyílt tengerre.
S ha már egy hajó vetődött a partra, miért ne húznának hasznot a hajótörésből, miért ne gyarapítanák a kétárbocos rakományának értékét azzal, amit a roncsok között találhatnak? A haszon növekedése legalább kárpótolná a nagyobb kockázatért.
Mintha csak összebeszéltek volna. Mondhatni, mint a ragadozómadarak, egyszerre lepték el a prédát. Azonnal előkészítették a bárkát, és Kongre vezetésével egy tucatnyi ember helyezkedett el benne. Erős evezőcsapásokkal kellett küzdeniük a vizet felkorbácsoló, az öböl felé visszaterelő széllel. Másfél óránál is tovább tartott, míg elértek az utolsó szirtfalakig, de tudták, hogy a vitorla segítségével visszafelé gyorsabb lesz az útjuk.
A bárka az öböl északi partján kötött ki, a barlang bejáratával szemben. Mindenki kiszállt, és a hajótörés helyszínére sietett.
Ekkor szakították félbe kiáltozásukkal John Davis és Vásquez beszélgetését.
Ez utóbbi azon nyomban a barlang szájához kúszott, vigyázva, hogy ne vegyék észre. Kisvártatva John Davis is mellette termett:
– Ön - szólt Vásquez - hagyja csak rám! Önnek pihenésre van szüksége.
– Nem - felelte John Davis. - Most már teljesen jól vagyok. Én is látni akarom, mit művelnek ezek a banditák.
A Century másodkapitánya erélyes ember volt, legalább olyan elszánt, mint Vásquez. Amerika vasjellemű fia, akinek hétköznapi nyelven szólva, hét élete van; bizonyság erre, hogy a csodával határosan túlélte a háromárbocos katasztrófáját. Egyben kitűnő tengerész is volt. Mielőtt kereskedelmi hajósnak állt volna, az Egyesült Államok hadiflottájánál szolgált fedélzetmesterként, és a Century visszatérésekor, Harry Steward nyugállományba vonulása után a tulajdonosok Mobile-ban a hajóskapitányi tisztet készültek felajánlani neki.
Csak fokozta haragját és gyűlöletét, hogy ez a hajó, amelynek hamarosan kapitánya lett volna, most alaktalan roncsként hevert előtte, kiszolgáltatva a fosztogatók kénye-kedvének.
Ha Vásqueznek egyáltalán szüksége lett volna bátorításra, akkor a legmegfelelőbb emberre találhatott Davisben.
De akármennyire elszántak és bátrak voltak is ők ketten, mit tehettek volna Kongre és társai ellen?
A sziklák mögött meghúzódva, Vásquez és John Davis óvatosan kémlelte a partot a San Juan-fok csúcsáig.
Kongre, Carcante és a többiek először annál a kiszögellésnél álltak meg, ahová a szélvihar a Century testének egyik felét vetette, amely roncsokban hevert a sziklafal lábánál.
A fosztogatók kétszáz lépésnyire álltak a barlangtól, így könnyen felismerhetők voltak. Viaszosvászon köpenyük szorosan testükhöz simult, hogy ne kaphasson bele a szél, hasonló anyagból készült kalapjukat erős pánt rögzítette álluk alatt. Látszott, hogy nehezen állják a széllökéseket. Olykor egy sziklának vagy a hajóroncsnak kellett támaszkodniuk, hogy el ne sodorja őket a szél.
Vásquez sorra megmutatta John Davisnek azokat, akiket már korábban látott a barlangban.
– Azt a magas embert - mondta - ott, közel a Century orrtőkéjéhez, Kongrénak szólítják.
– Ő a vezérük?
– Igen.
– És az az ember, akivel beszélget?
– Az Carcante, a helyettese... Jól láttam fentről, ő volt egyik társam gyilkosa.
– Szívesen betörné a fejét, nemde? - szólt John Davis.
– Az övét is és a főnökét is, akár a veszett kutyákét! - felelte Vásquez.
Egy óra telt el, mire a fosztogatók befejezték a hajótörzs ezen részének átvizsgálását. Alaposan átkutatták. A Century rakományát képező nikkellel nem tudtak mit kezdeni, ott is hagyták a parton. De talán a csecsebecse közt találnak olyasmit, amit tudnak használni valamire. Kongre két-három ládát, és ugyanannyi bálát vitetett a bárka fedélzetére.
– Ha ezek a csirkefogók aranyat, ezüstöt, értékes ékszereket vagy pénzt keresnek, akkor hoppon maradnak - mondta John Davis.
– Természetesen, az ilyesmit kedvelik a legjobban - felelte Vásquez. - Volt belőlük a barlangban; bizonyára jó néhány szerencsétlenül járt hajó szállított értékes holmit. Így aztán sokat érhet most a kétárbocos rakománya, Davis.
– Értem már - felelte Davis -, hogy miért sietnek annyira biztonságba helyezni... De talán nem lesz akkora szerencséjük!
– Ehhez az kéne, hogy a rossz idő még két hétig eltartson - vetette ellen Vásquez.
– Vagy nekünk kellene kitalálnunk valamit.
John Davis nem fejezte be gondolatát... csakugyan, hogy tudnák megakadályozni a kétárbocost, hogyha az idő megszelídül, ha a tenger lecsendesedik, ne tudjon kijutni a nyílt vizekre?
A fosztogatók ekkor ott hagyták a hajó első felét, hogy a hajótörés helyszínén, a fok csúcsán megvizsgálják a másik felét is.
Rejtekhelyükről Vásquez és John Davis még mindig láthatták őket, bár már kissé távolabbról.
Elkezdődött az apály, és bár a szél visszafelé hajtotta a hullámokat, a zátonyok felszíne nagyrészt láthatóvá vált. Elég könnyen hozzá lehetett férni a háromárbocos törzséhez.
Kongre két-három társával együtt behatolt a hajótestbe. Az éléskamra a hajó tatbástyája alatt volt, úgy, ahogyan John Davis elmondta Vásqueznek.
Az éléskamrát a bezúduló tengervíz alighanem tönkretette, de nem tűnt lehetetlennek, hogy maradtak még érintetlen készletek is. Valóban, pár percen belül többen is konzervesládákkal tűntek elő, vagy kisebb-nagyobb hordókat görgettek a homokon a bárka felé. Ruhabálák is előkerültek a tatbástya roncsai közül; ezeket is ugyanoda cipelték.
A kutatás körülbelül két órán át tartott; ezután Carcante és két társa fejszével estek neki a párkánynak, amely a hajó megdőlése miatt csak két-három lábnyira volt a földtől.
– Mit művelnek ezek? - kérdezte Vásquez. - Talán nincs eléggé összetörve a hajó? Miért akarják teljesen elpusztítani?
– Sejtem, mi a céljuk - felelte John Davis -, az, hogy ne lehessen később megtudni se a nevét, sem azt, hogy honnan származik. Ne tudja meg soha senki, hogy a Century az Atlanti-óceánnak ezen a táján szenvedett hajótörést!
John Davis nem tévedett. Pár perccel később Kongre lépett ki a tatbástyából, kezében az amerikai zászlóval, melyet a kapitány kabinjában talált, és ezer darabra tépte a lobogót.
– A nyomorult! - kiáltott fel John Davis. - A lobogó... hazám zászlaja!
Vásquez alig tudta karjánál fogva visszatartani Davist, aki önuralmát veszítve már-már kiugrott a fövenyre!...
Miután mindent letaroltak a zsiványok - a zsákmánnyal megtelt a bárka -, Kongre és Carcante felkapaszkodott a szirtfal lábáig. Sétájuk folyamán kétszer vagy háromszor is elhaladtak a mellett a sziklaátjáró mellett, mely a barlanghoz vezetett. Vásquez és John Davis jól hallhatta, miről beszélgetnek.
– Holnap sem tudunk elindulni.
– Nem ám. Sőt félek, hogy a rossz idő eltart még pár napig.
– No és? Eddig nem veszítettünk semmit a késedelemmel, sőt...
– Persze, de azért többet vártam volna egy ekkora amerikai hajótól... Abban, amelyiket utoljára sikerült zátonyra futtatnunk, legalább ötvenezer dollárnyi érték volt.
– Egyik hajótörés követi a másikat, de nincs két egyforma - felelte Carcante filozofikusan. - Ezek koldusok voltak, ennyi az egész.
Türelme fogytán - hirtelen haragjában - John Davis felkapott egy revolvert, és bizonyára golyót ereszt a bandavezér fejébe, ha Vásquez nem tartja ismét vissza.
– Igen, igaza van! - ismerte be John Davis. - De nem tudok beletörődni, hogy ezek a nyomorultak büntetlenek maradjanak. Márpedig ha a kétárbocosnak sikerül elhagynia a szigetet, hol keressük őket... hol találunk rájuk?
– Úgy látszik, a vihar nem akar elcsitulni - jegyezte meg Vásquez. - Még ha a szélirány megváltozik is, a tenger viharos marad több napon keresztül... Egyelőre itt vannak az öbölben, igaz?
– Igaz, Vásquez, de azt mondta, hogy az ágyúnaszád a jövő hónapnál előbb nem fog megérkezni, nem igaz?
– Hátha hamarabb jön, Davis, ki tudja?
– Adná Isten, Vásquez, adná Isten!
Az szemmel látható volt, hogy a vihar nem veszít erejéből, és ezen a szélességi fokon az ilyen légköri zavarok még nyáron is eltarthatnak két hétig. Ha a szél dél felől fújt volna, magával hozza a déli Jeges-tenger páráit, ahol a téli időszak már megkezdődött. A bálnavadászoknak lassan el kell hagyniuk a sarkkör vidékét, mert márciustól befagy a jégmezőket körülvevő tenger.
Mégis tartani lehetett tőle, hogy négy-öt napon belül enyhülés áll be, amelyet a kétárbocos azonnal kihasználhat, hogy kifusson a nyílt tengerre.
Kongre és társai négy óra tájt szálltak újra vízre. A kibontott vitorlájú bárka néhány perc múlva el is tűnt az öböl északi partja mentén.
Az est leszálltával a széllökések felerősödtek. Hideg, szúrós eső zúdult alá a délkelet felől érkező felhőkből.
Vásquez és John Davis nem hagyhatta el a barlangot. Elég csípős hideg volt, így tüzet kellett gyújtaniuk, hogy felmelegedjenek. A szűk folyosó végében raktak egy kis tábortüzet. Mivel a partszakasz kihalt volt, a teljes sötétségben semmitől sem kellett tartaniuk.
Az éjszaka rettenetes volt. A tenger a sziklafal lábát ostromolta. Akárha óriás dagályhullám, vagy még inkább szökőár zúdult volna a sziget keleti partjára. Félelmetes hullámok törhettek be az öbölbe is, Kongrék bizonyára megizzadnak, ha nem akarják, hogy a Carcante elszabaduljon.
– Bárcsak ripityára törne - mondogatta John Davis -, és a következő dagály sodorná a nyílt tengerre a forgácsait!
Ami a *Century*t illeti, annak a törzséből holnapra már aligha marad más, mint a sziklák közé szorult és a parton szétszóródott roncsdarabok.
Vajon túljutott már tetőfokán a tomboló égiháború? Ezt figyelte Vásquez és társa már kora hajnalban.
De javulásról szó sem volt. Elképzelni is lehetetlen az elemeknek ezt a dühöngését. Ég és víz egybeolvadt. Az idő mit sem változott egész nap, sőt a következő éjszakán sem. E negyvennyolc óra alatt egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron; érthetően mindenáron igyekeztek elkerülni a Magellán-szigetek veszélyes vidékeit, amelyek ki voltak szolgáltatva az orkán dühének. Ekkora vihar elől sem a Magellán-szorosban, sem a Le Maire-szorosban nem leltek volna menedékre. Csak a nyílt tenger áthatolható vize nyújthat nekik biztonságot.
Ahogy John Davis és Vásquez sejtette, a Century törzse teljesen szétroncsolódott, számtalan darabja borította a homokot, egészen a sziklafal lábáig.
Szerencsére az élelem miatt nem kellett aggódniuk. A Century*ról származó konzervekből több, mint egy hónapi készletük volt. S talán tizenkét napon belül megérkezik a *Santa Fé is. Addigra az ítéletidő is elmúlik majd, és az ágyúnaszád bátran elhajózhat a San Juan-fok mellett.
Leggyakrabban a várva várt hajóról beszéltek egymás közt.
– Bárcsak tartana még a vihar, hogy a kétárbocos ne futhasson ki, és állna el, mikor a Santa Fé megérkezik; az lenne a legjobb! - kiáltott fel naivan Vásquez.
– Ó! - felelte John Davis. - Ha mi parancsolhatnánk a tengernek és a szeleknek, akkor ennek nem is lenne akadálya.
– Sajnos, ezt csak a Jóisten döntheti el.
– Ő nem engedheti meg, hogy ezek a nyomorultak megmeneküljenek az igazságszolgáltatástól - jelentette ki Davis, szinte ugyanazokkal a szavakkal, melyeket Vásquez használt nemrég.
Mivel gyűlöletük és bosszúvágyuk tárgya egy és ugyanaz volt, gondolataik is megegyeztek.
21-én és 22-én sem változott - legalábbis érezhetően - a helyzet. A szél már-már északkeletire fordult. Egyórai ingadozás után mégis megállapodott, és félelmetes rohammal tovább ostromolta a szigetet.
Magától értetődik, hogy sem Kongre, sem a banda többi tagja nem mutatkozott. Biztosan azzal voltak elfoglalva, hogy megóvják goelettjüket a sérülésektől, hiszen az orkán alaposan felduzzasztotta az öböl vizét.
23-án délelőtt a légköri viszonyok javultak valamit. Kezdeti ingadozás után észak-északkeleti szél állandósult. A déli láthatáron először ritkán, majd egyre hosszabb időszakokra kiderült az ég. Az eső elállt, és bár a szél még mindig nagy erővel fújt, az ég fokozatosan kitisztult. Igaz, a tenger továbbra is nyugtalan maradt, és a hullámok dühödten csapkodták a partot. Az öböl bejárata nem vált hajózhatóvá, így bizonyosra lehetett venni, hogy a kétárbocos sem aznap, sem másnap nem indulhat el.
Vajon Kongre és Carcante kihasználja az átmeneti szélcsendet, hogy a San Juan-fokra visszatérve onnan figyelje meg a tengert? Ez lehetséges, sőt valószínű volt, ezért Vásquezék nem feledkeztek meg az óvatossági rendszabályokról.
Korán reggel azért mégsem kellett tartani felbukkanásuktól. John Davis és Vásquez elő is merészkedtek a barlangból, amelyet már negyvennyolc órája nem hagytak el.
– Megmarad ez a szélirány? - kérdezte Vásquez.
– Félek, hogy meg - felelte John Davis, akit tengerészösztöne ritkán hagyott cserben. - Még tíz nap rossz idő hiányzott volna nekünk... Csupán tíz nap!... De már hiába.
A mellén összefont karral tekintett hol a tengerre, hol az égboltra, majd a szirtfal mentén Vásquez után indult, aki időközben pár lépésnyire eltávolodott.
Hirtelen belebotlott egy fémes hangot adó tárgyba, mely az egyik szikla mellett állt ki félig a homokból. Lehajolt, és azt a ládát ismerte fel, amelyben a muskétákhoz és a Century négy fedélzeti ágyúja közül a két jelzőlövéseket felbocsátó ágyúhoz való puskaporkészletet tartották.
– Nem tudunk mit kezdeni vele - mondta. - Ó, ha odapörkölhetnénk vele ezeknek a banditáknak a kétárbocos rakterében!
– Ne is gondoljon erre - felelte Vásquez a fejét rázva. - Mindenesetre visszafelé kiásom a ládát, és biztonságba helyezem a barlangban.
Folytatták útjukat lefelé a parton és a fok felé tartottak, amelynek csúcsára a dagály idején még most is fenyegető hullámverés miatt nem merészkedhettek, amikor Vásquez egy sziklahasadékban meglátta az egyik kis ágyút a lövegtalppal együtt, amelyet a tenger a Century hajótörése után idevetett.
– Ez is az önöké - szólt John Davisnek -, meg az a pár ágyúgolyó is, amelyet a hullámok amoda vetettek.
Akárcsak az imént, John Davis megint csak azt mondta:
– Nem tudunk mit kezdeni velük...
– Ki tudja? - vágta rá Vásquez. - Ha már van mivel megtöltenünk az ágyút, talán arra is lesz alkalmunk, hogy kipróbáljuk.
– Kétlem - felelte társa.
– De miért, Davis? Ha már a torony éjszaka nem működik, ha éjjel hasonló körülmények közt bukkan fel egy hajó, mint a Century, miért ne adhatnánk jelt neki ágyúlövéssel?
John Davis furcsán, kitartóan nézett társára. Mintha teljesen máson járt volna az esze. Csak ennyit felelt:
– Ez az ötlete, Vásquez?
– Igen, Davis, és nem hiszem, hogy rossz lenne. Az biztos, hogy a dörrenéseket az öbölben is meghallják majd... tudomást fognak szerezni arról, hogy a szigetnek ezen a részén vagyunk... A banditák elkezdenek majd keresni minket... esetleg meg is találnak... és ez az életünkbe kerülhet!... De a mienkért cserébe hány életet menthetnénk meg, és ezzel teljesítenénk küldetésünket!
– Talán más módon is teljesíthetjük - mormolta John Davis, de nem adott bővebb magyarázatot. Több ellenvetést azonban nem tett, és Vásquez javaslatához híven az ágyút a barlanghoz vonszolták; ezután odavitték a lövegtalpat, az ágyúgolyókat és a lőporosládát. A munka nagyon fárasztó volt, és sok időt vett igénybe. Mikor Vásquez és John Davis nekilátott reggelizni, a nap állása szerint már tíz óra lehetett.
Alig tűntek el szem elől, amikor Kongre, Carcante és Vargas, az ács, bukkantak föl a sziklafal kiszögellése mögül. A bárkának túl bajos lett volna megküzdenie a széllel és a dagállyal. Gyalog tették meg az utat a part mentén. Ez alkalommal nem rabolni jöttek.
Jövetelük célja, mint azt Vásquez megsejtette, az volt, hogy megnézzék, milyen a tenger és az égbolt a reggeli derülés óta. Be kell látniuk: a Carcante nagy veszélyeknek nézne elébe, ha ki akarna futni az öbölből, hiszen nem birkózhat meg a nyílt tenger felől érkező nagy hullámokkal. Még mielőtt a szorosba érnének, ahol keleti hátszelet kapnának, meg kellene kerülniük a San Juan-fokot, és így azt kockáztatnák, hogy partra vetődnek, vagy legalábbis nagyon megtáncoltatná a tenger a hajót.
Kongre és Carcante valóban erre a következtetésre jutott. A Century hajótörésének helyén, ahol már csak a tat néhány darabja tanúskodott a történtekről, alig tudtak talpon maradni a szélben. Izgatottan, hadonászva beszéltek, a láthatár felé mutogattak; időnként hátra kellett húzódniuk, amikor egy-egy fehér tarajú hullám a partnak csapódott.
Sem Vásquez, sem Davis nem veszítette őket szem elől azalatt a fél óra alatt, míg a banditák az öböl bejáratát vizsgálták. Végül elmentek, de még jó néhányszor megfordultak, míg végleg el nem tűntek a sziklafal fordulója mögött, hogy a világítótorony felé vegyék útjukat.
– Elmentek - mondta Vásquez. - Ezermillió ördög, jöjjenek csak vissza még néhány napon át, tengernézőbe!
John Davis megrázta a fejét. Ő ugyanis már teljesen bizonyos volt benne, hogy a vihar negyvennyolc órán belül elcsendesedik. A szélrohamok addigra, ha meg nem is szűnnek, legalább annyira alábbhagynak, hogy a kétárbocos megkerülheti a San Juan-fokot.
Vásquez és John Davis a nap jó részét a parton töltötte. A légköri viszonyok változása egyre feltűnőbb lett. A szélirány megállapodott az észak-északkeletiben, és bármilyen hajó meglazította volna előtörzs- és derékvitorláját, hogy befusson a Le Maire-szorosba.
Mikor leszállt az est, Vásquez és John Davis visszatért a barlangba; éhüket kétszersülttel és füstölt hússal, szomjukat pedig brandys vízzel csillapították. Vásquez már éppen be akart takarózni, mikor társa odaszólt neki:
– Mielőtt elalszik, Vásquez, hallgasson ide, volna egy javaslatom.
– Mondja csak, Davis.
– Vásquez, az életemet köszönhetem önnek, úgyhogy semmit sem szeretnék tenni a beleegyezése nélkül. Elmondom az ötletemet. Gondolkozzon el rajta, és mondja el a véleményét; bármit is mond, nem fog vele megbántani.
– Hallgatom, Davis.
– Az időjárás változóban van, a viharnak vége, a tenger hamarosan lecsendesedik. Az az érzésem, hogy a kétárbocos legkésőbb negyvennyolc óra múlva felszedi a horgonyt.
– Ez sajnos több mint valószínű! - felelte Vásquez, és közben széttárta a karját, mint aki azt mondja: Nem tehetünk semmit!
John Davis folytatta:
– Igen, két napon belül kihajóznak az öbölből, megkerülik a fokot, eltűnnek nyugati irányban, végighaladnak a szoroson, és soha nem látjuk őket viszont. Az ön társai, Vásquez, az én kapitányom, és a Century legénysége mind megbosszulatlanul maradnak!...
Vásquez lehajtotta a fejét, majd tekintetét John Davis arcára emelte, amelyet a kis tűz utolsó lángjai világítottak meg.
Ő pedig folytatta:
– Egyetlen módon lehetne megakadályozni a kétárbocos indulását, vagy legalábbis késleltetni az ágyúnaszád megérkezéséig: olyan kárt kellene benne tenni, hogy kénytelen legyen visszafordulni az öbölbe... Nos, van ágyúnk, lőporunk, lőszerünk... Helyezzük az ágyút a lövegtalpra a sziklafal fordulójánál, töltsük meg, és mikor a kétárbocos elhalad ott, lőjünk a hajótest közepébe!... Lehet, hogy nem süllyed el rögtön, de legénysége nem fogja megkockáztatni, hogy az újabb sérüléssel vállalkozik a hosszú útra... A nyomorultak kénytelenek lesznek visszatérni a horgonyzóhelyre, hogy kijavítsák a károkat... Ki kell majd rakodniuk... Mindez talán egy hetet is igénybe vehet... addigra pedig a Santa Fé...
John Davis elhallgatott, és megszorította társa kezét.
Vásquez habozás nélkül ezt válaszolta:
– Rendben van!