MÉG ÖT HÓNAP

Szörnyű erejű földrengés rázkódtatta meg az amerikai szárazföldnek ezt a részét. Az ilyen földrengések bizonyára gyakoriak ezen a vulkanikus talajon! Ezen jelenség és a tűzhányók kitörései közti összefüggés most hát még nyilvánvalóbbnak bizonyosodott be.

Jasper Hobson tisztában volt azzal, hogy mi történt. Kínzó nyugtalansággal várta a továbbiakat. Ha a föld megnyílik, elnyelheti őt, társaival együtt. De csak egyetlen rázkódtatást éreztek, ez is inkább ellenhatás volt, mint közvetlen rengés. A földrengés a tó oldala felől megdöntötte a házat, és szétmállasztotta falait. Ezután a földrengés megszűnt, a talaj nem rázkódott többé.

Most a legsürgősebb teendőkre kellett gondolni. Ha meg is viselte a földrengés a házat, még lakható volt. Sebtiben betömték a meglazult gerendák között tátongó réseket. A kémények csöveit is - ha csak nagyjából is - kijavítgatták.

Azok a sérülések, amelyeket néhány katona a medvék elleni harcban szenvedett, szerencsére könnyűnek bizonyultak, egyszerű kötés elég volt rájuk.

A szerencsétlenek két nehéz napot töltöttek ilyen körülmények között, az ágydeszkákat meg a közfalak faanyagát rakták a tűzre. Ez alatt az idő alatt Mac Nap és emberei a legsürgősebb belső javítómunkákkal voltak elfoglalva. A földbe szilárdan levert cölöpök kitartottak, nem lazultak meg, és az egész ácsozat jól tartott. De nyilvánvaló volt, hogy a földrengés furcsa egyenetlenséget okozott a tengerpart felszínén, és hogy változások történtek a területnek ezen a szakaszán. Jasper Hobson minél hamarabb tisztába akart jönni a földrengés következményeivel, amelyek bizonyos mértékig veszélyeztethették a kereskedelmi ügynökség biztonságát. De a förtelmes hideg lehetetlenné tette, hogy bárki is kimerészkedjék a szabadba.

Bizonyos jelenségek azonban arra vallottak, hogy nemsokára változás áll be az időjárásban. Az ablakon át meg lehetett figyelniük, hogy a csillagképek egyre halványabban ragyognak. Január 11-én a légsúlymérő néhány vonallal esett. Pára képződött a légkörben, és sűrűsödése majd csak enyhébb időt hoz.

Január 12-én valóban délnyugatira váltott a széljárás, és ez megszakított havazást hozott. Az odakünn elhelyezett hőmérő higanyszála szinte ugrásszerűen zéró feletti 15 (zéró alatt 9 Celsius) fokra emelkedett. A szegény, oly sok megpróbáltatást szenvedett telelőknek ez már valóságos tavaszi időjárás volt.

Ezen a napon délelőtt tizenegy órakor mindenki odakünn volt a szabadban. Olyanok voltak, mint a rabok, akik most váratlanul kiszabadultak. De a hadnagy szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják az erőd övezetét.

Ebben az évszakban még nem jelent meg az égbolton a nap, de már eléggé közeledett a láthatáron ahhoz, hogy hosszú legyen a szürkület. Most már két mérföldnyi körzetben tisztán ki lehetett venni a tárgyakat. Jasper Hobson első pillantása tehát annak a területnek szólt, amelyet minden bizonnyal megváltoztatott a földrengés.

És valóban különféle változások mentek végbe. A Bathurst-fok végén a hegyfok pereme részben levált, és hatalmas szikladarabok zuhantak le a part mentén. Úgy látszott, mintha a hegyfok egész tömegében a tó felé dőlne, odább tolva azt a fennsíkot, amelyen a lakóház épült. Általában nyugat felé az egész talaj lesüllyedt, és keletnek felemelkedett. Ez a szinteltolódás azzal a veszélyes következménnyel járt, hogy a tó és a Paulina folyó vize az újonnan formálódott síkság felületére ömölve szétterjed majd, mihelyt a jég elolvad a tavon és a folyón, és így valószínű, hogy a nyugati területrész víz alá kerül. A patak pedig kétségkívül új medret ás magának, ami meg a torkolatánál képződött természetes öblöcskét teszi majd tönkre. A keleti parton fekvő dombok pedig mintha jócskán lesüllyedtek volna. De a nyugati sziklafalak átalakulását nem lehetett megítélni, mert messze voltak. Mindezt összegezve, a földrengés által létrehozott változások a következőkből álltak: legkevesebb négy-öt mérföldnyi területen a talaj vízszintes fekvése felborult, és az így létrejött lanka keletről nyugat felé lejtősödött.

– Nos, hadnagy úr - mondta Paulina Barnett asszony -, ön olyan kedves volt, hogy az én nevemről nevezte el a kikötőt és a folyócskát, s amint látja, már nincs Paulina-folyó, és odavan a Barnett-kikötő is. Meg kell adni, hogy nekem nincs szerencsém.

– Valóban, asszonyom - felelte a hadnagy -, de ha a folyó eltűnt is, a tó még mindig megmaradt, és az ön szíves beleegyezésével azt ezentúl Barnett-tónak hívjuk. Szeretném azt hinni, hogy ez aztán hű marad önhöz!

Mihelyt Joliffe káplár és a felesége kilépett a házból, egyik azonnal a kutyaól, a másik pedig a rénszarvasok istállója felé indult. A kutyák nem szenvedtek sokat hosszú fogságuk alatt, s most ugrándozva rohantak keresztül-kasul a belső udvaron. Egy rénszarvas néhány nappal azelőtt kimúlt. Ami a többit illeti, azok, ha kissé lesoványodtak is, de még egész jó állapotban maradtak.

– Nos, asszonyom - fordult Jasper Hobson Paulina Barnett asszonyhoz, aki elkísérte őt szemleútjára -, hát mégiscsak kimásztunk a csávából, s még jobban is, mint ahogyan remélhettük volna!

– Jómagam sohasem estem kétségbe, hadnagy úr - válaszolta Paulina Barnett asszony. - Az olyan férfiak, mint ön és társai, nem hagyják legyűrni magukat holmi telelési nyomorúságoktól!

– Asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, mióta én a partvidéken élek, sohasem szenvedtem ilyen hideget, s most már megmondhatom, hogy ha még néhány napig tart ez az időjárás, azt hiszem, menthetetlenül elpusztultunk volna.

– Hát ez a földrengés igazán kapóra jött, hogy elkergesse azokat az átkozott medvéket - mondta Paulina Barnett asszony -, és talán még ahhoz is hozzájárult, hogy enyhítse ezt a borzalmas hideget?

– Meglehet, asszonyom, ez valóban nagyon is lehetséges - felelte a hadnagy -, a természeti jelenségek összefüggenek, és befolyásolják egymást. De bevallom önnek, hogy a talaj vulkanikus összetétele nyugtalanít engem. A mi kis telepünket féltem a működésben levő tűzhányó szomszédságától. Ha a lávafolyam nem is érheti el, de akkora rázkódtatásokat okozhat, amelyek megsemmisíthetik az erődünket. Nézze meg a házunkat. Ezt ugyan jól pofon csapta a földrengés!

– Majd ön rendbe hozatja, hadnagy úr, mihelyt itt lesznek a szép napok - válaszolta Paulina Barnett asszony -, és hasznára fordíthatja majd a szerzett tapasztalatokat; most már tudja, hogy a házat szilárdabban kell megépíteni.

– Kétségkívül, asszonyom; de ahogyan most fest - márpedig még néhány hónapig ilyen lesz -, attól tartok, hogy ön most már nem tartja valami nagyon kényelmesnek.

– Mármint én, hadnagy úr? - kacagott fel Paulina Barnett asszony. - Én, az utazó? Egyszerűen azt képzelem majd, hogy egy hajókabin a lakásom, a tengeren hánykódó hajó fülkéje, s mivelhogy az ön háza se nem támolyog, se nem dülöng, nem kell félnem a tengeri betegségtől!

– Akkor jól van, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, már többre nem is becsülhetem az ön jellemét! Valamennyien megismerhettük! Ön, lelkierejével, elragadó vidámságával hozzájárult ahhoz, hogy társaim és jómagam elviselhessük a megpróbáltatásokat; köszönöm önnek, enyéim nevében is köszönöm!

– Biztosíthatom, hadnagy úr, hogy ön túloz.

– Dehogyis! Szó sincs róla. Amit én itt mondtam most önnek, azt a többiek is készséggel megismétlik... De engedje meg, hogy megkérdezzek öntől valamit. Miként azt ön is tudja, ez év júniusában Craventy kapitány élelmiszer-küldeményt indít útnak számunkra; ez a szállítóosztag aztán hazafelé majd magával viszi az Összekötő-erődbe a mi prémkészletünket. Valószínű, hogy Thomas Black barátunk, miután megfigyelte a napfogyatkozást, júliusban ezzel az osztaggal visszatér. Megengedi, asszonyom, hogy megkérdezzem: szándékában áll önnek Thomas Blackkel tartani?

– Ez azt jelenti, hogy ön hazaküld engem, hadnagy úr? - kérdezte mosolyogva Paulina Barnett asszony.

– Ó, hogy is gondolhat ilyet, asszonyom!...

– Nos, akkor arra kérném - felelte Paulina Barnett asszony, és kezet nyújtott Jasper Hobsonnak -, engedje meg, hogy még egy telet töltsek a Reménység-erődben. Jövő évben valószínűleg kiköt a Társaság valamelyik hajója a Bathurst-fokon, és akkor én majd élek a lehetőséggel, mert egyáltalán nincs ellenemre, hogy - miután szárazföldi úton érkeztem ide - a Bering-szoroson át térjek haza.

A hadnagy elragadtatva vette tudomásul útitársnőjének ezt az elszántságra valló tervét. Felmérte az asszony bátorságát, és nagyra becsülte. Mély rokonszenv fűzte ehhez a bátor asszonyhoz, aki olybá vette őt, mint egy jó és bátor férfiembert. S most már valóban úgy volt, hogy egyikük sem gondolhatott sajnálkozás nélkül az elválás órájára. Egyébként, ki tudhatja, vajon milyen megpróbáltatásokat mér még rájuk az Ég, amely viszontagságok idején kettejük lelki erejét és befolyását majd valamennyiük javára egyesíthetik.

Január 20-án jelent meg újra a nap, és ezzel a sarki éjszaka véget ért. Ámbár csak néhány percig maradt a láthatár fölött, a telelők vidám éljenzéssel köszöntötték. Ettől az időponttól számítva egyre hosszabbak lettek a napok.

Februárban és egész március derekáig még sokszor váltakozott nagy hirtelenséggel a szép és a csúf idő. A szép napok nagyon hidegek voltak, a csúnya napokon pedig erősen havazott. Szép időben a hideg akadályozta meg, hogy a vadászok kimozduljanak a házból, rossz időben meg a hóvihar miatt kellett otthon maradniuk. Így tehát csak közepes időjárás esetén dolgozhattak valamicskét odakünn, de hosszabb kirándulásokat nem kísérelhettek meg. Egyébként, mire való lett volna is eltávolodniuk az erődtől, ha a csapdák sikeresen működtek. Ebben a télutói időszakban a nyuszt, róka, hermelin, rozsomák és más becses prémes állatok nagy számban kerültek a csapdákba, és a csapdakezelők, ámbár csak a Bathurst-fok környékén dolgoztak, egy napig sem voltak munka nélkül. Márciusban csak egyetlen kirándulást tettek, a Rozmárok öbléhez, s ott láthatták, hogy a földrengés alaposan megváltoztatta a sziklafalak alakját, s hogy ezek süllyedtek le még csak igazán. Ezeken túl könnyű párafelhő koszorúzta a tűzhányó hegyeket, amelyek pillanatnyilag nem háborogtak.

Március 20-án a vadászok észrevették az első hattyúkat, amelyek a déli vidékek felől érkeztek, és éles füttyentéseket hallatva repültek tovább, észak felé. Néhány „hósármány” és „telelősólyom” is mutatkozott. De még végtelen fehér hószőnyeg fedte a földet, és a nap sugarai még nem tudták felolvasztani a tenger és a tó vastag jégrétegét.

A jégzajlás csak április első napjaiban kezdődött. A jég töredezését olyan hatalmas dördülések kísérték, mint a tüzérség ágyúsortüze. Hirtelen változások mutatkoztak a jégmezőn. A jéghegyek szétzúzódtak az egymással való összeütközéstől, alapjuk rongálódott meg, rettenetes recsegés-ropogás közepette felfordultak, mert egyensúlyuk megváltozott. Ez aztán széttördelte a jégmezőt.

Ebben az időszakban az átlagos hőmérséklet zéró alatti 37 (0 Celsius) fok volt. Nemsokára olvadozni kezdtek a parton az első jégtáblák, és a sarki tengeráramlatok sodorta jégmező lassanként távolodott a láthatár ködében. Április 15-én a tenger szabad volt, és az a hajó, amely a Csendes-óceán felől jövet az amerikai partok mentén haladva jutott át a Bering-szoroson, bizonyára kiköthetett volna a Bathurst-foknál.

A Sarki-tengerrel egyidejűleg szabadult meg jégpáncéljától a Barnett-tó is, a vadkacsák és egyéb víziszárnyasok nagy örömére. Ezek ezrével nyüzsögtek a partokon. De miként azt Hobson hadnagy előre látta, a tó kerülete a talaj új lejtősödése következtében megváltozott. Az a partszakasz, amely az erődövezetig terjedt, és amelyet keleten erdős dombok szegélyeztek, jelentősen kiszélesedett. Jasper Hobson százötven lépésre becsülte a tó vizének visszavonulását a keleti parton. Viszont a víznek ugyanannyira kellett elhúzódnia nyugat felé, s el kellett árasztania a vidéket, hacsak valami természetes akadály nem állta útját.

Mindent egybevetve, nagy szerencsének volt mondható, hogy a talaj szintváltozása kelet-nyugati irányban következett be, mert ha ellenkező irányban történik, akkor a kereskedelmi ügynökség elkerülhetetlenül elmerült volna az áradatban.

Ami a folyócskát illeti, hát az kiapadt, mihelyt az olvadás szabaddá tette folyását. Mondhatni, hogy a vize visszafelé folyt, a forrása irányában, mivel a lejtő ezen a helyen észak-déli irányt vett.

– Tessék, itt egy folyó, amelyet törölni kell a sarkvidéki szárazföld térképéről! - mondta a hadnagy az őrmesternek. - Ha csak ez a patak szolgáltatta volna az ivóvizünket, akkor most alaposan benne lennénk a csávában! Szerencsére még megmaradt a Barnett-tavunk, és jó tudni, hogy a mi nagyivóink nem üríthetik fenékig.

– Igaz, itt a tó... - válaszolta Long őrmester -, de vajon édesvizű maradt-e?

Jasper Hobson mereven nézte őrmesterét, és összevonta szemöldökét. Eddig még eszébe sem jutott, hogy a talajrepedés összeköttetést teremthet a tenger és a lagúna között! Ez helyrehozhatatlan szerencsétlenség lenne, amelynek az lenne a következménye, hogy víz nélkül tönkremenne az új kereskedelmi ügynökség, s kénytelenek lennének elhagyni.

A hadnagy meg Long őrmester nyakába szedte a lábát. Rohantak a tóhoz!... A tó édesvizű maradt!

Május első napjaiban a hótól megszabadult föld a napsugarak hatására zöldellni kezdett. Itt-ott egy kis moha, zuzmóféleség bátortalanul dugta ki fejecskéjét a földből. A sóska- és a kalánfűmagvak, amelyeket Joliffe-né asszony elvetett volt, szintén kikeltek. A hóréteg megvédte a magvakat a zord tél hidege ellen. De most a madarak csőrétől és a rágcsálók fogától kellett oltalmazni őket. Erre a fontos munkára a derék káplárt találták méltónak, aki olyan lelkiismeretesen és komolyan látta el ezt a feladatot, hogy a konyhakertben felállított madárijesztővel is felvehette volna a versenyt!

Ismét hosszabbak lettek a napok. Újra megkezdődtek a vadászatok.

Jasper Hobson hadnagy ki akarta egészíteni a prémáruraktár készletét, amelyet néhány hét múlva szállítanak majd el az Összekötő-erőd ügynökei. Marbre, Sabine és a többi vadász munkába állt. Kirándulásaik nem voltak túl hosszúak, sem nagyon fáradságosak. Sohasem mentek messzebbre a Bathurst-foktól, mint két mérföldnyire. Soha életükben sem láttak olyan vidéket, ahol ennyi a vad. Ez meglepetés volt számukra, mégpedig igen kellemes meglepetés. Nyuszt, rénszarvas, nyúl, karibu, róka, hermelin bőségesen került puskavégre.

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy jegesmedvét most már sehol sem láttak, még csak a nyomukra sem akadtak, amit nagyon fájlaltak a mi áttelelt vadászaink, mert némi kis elszámolnivalójuk lett volna a bestiákkal!... Úgy látszik, hogy mikor az erődöt „megszálló” mackókat menekülésre késztette a földrengés, mind egy szálig eltűntek. Talán rendkívülien hatott a földrengés ezekre a kényes szervezetű, sőt „nagyon ideges” állatokra, már ha ezt a jelzőt egy egyszerű négylábúra egyáltalán alkalmazni lehet!

A május hónap meglehetősen esős volt. A hó és az eső váltakozott. Az átlagos hőmérséklet csak zéró fölötti 41 (fagypont fölötti 5 Celsius) fok volt. Gyakran volt ködös az idő, s a köd olyan sűrűn ereszkedett alá, hogy oktalanság lett volna messze menni az erődtől. Petersen és Kellet, akik egyszer eltévedtek, és két nap, két éjszaka bolyongtak, nagy aggodalmat okoztak társaiknak. Irányt tévesztettek, így aztán délre kerültek, mikor már azt hitték, hogy a Rozmárok öblének közelében vannak. Végképp kimerülten, az éhségtől félholtan kerültek haza.

Megjött a június, s vele a szép idő, olykor valósággal meleg volt. Az átteleltek levetették téli gúnyájukat. Szorgosan dolgoztak, hogy kijavítsák a házat, amelyet alapjában kellett átépíteniük. Jasper Hobson egyidejűleg tágas raktárt is építtetett az udvar délre eső szögletében. A vadászterület eléggé gazdag volt vadakban ahhoz, hogy a raktár építésének szükségességét igazolhassa. Prémárukészletük most már jelentékeny volt, és így szükségessé vált egy olyan helyiség létesítése, amely kizárólag a prémáruk beraktározására szolgál.

Ezalatt Jasper Hobson napról napra várta azt az osztagot, amelyet Craventy kapitány küld majd. Még sok mindenféle holmi hiányzott az új kereskedelmi ügynökségben. A lőszerkészletet is meg kellett újítani. Ha a szállítóosztag május első napjaiban elhagyta az Összekötő-erődöt, akkor június közepe táján meg kell érkeznie a Bathurst-fokra. Emlékezhetünk rá, hogy ez volt az a találkozási pont, amelyben a kapitány és a hadnagy megegyezett. Így hát, mivel Jasper Hobson pontosan a hegyfoknál létesítette az új erődöt, a találkozásukra küldött ügynökök el nem téveszthetik az utat.

A hadnagy június 15-től kezdve figyeltette a hegyfok környékét. A sziklafal legmagasabb csúcsán kitűzték a brit lobogót, úgyhogy messziről meg lehetett látni. Egyébként feltehető volt, hogy az élelmezési osztag nagyjából a hadnagy útirányát követi, és a Koronázási-öböltől kezdve a tengerpart mentén haladva jut el majd a Bathurst-fokig. Ha nem is a legrövidebb út volt ez, de a legbiztosabb ebben az évszakban, amikor a jégtől szabad tenger világosan rajzolja ki a partokat, és lehetővé teszi, hogy azok vonalán haladhassanak.

A június hónap azonban anélkül múlt el, hogy a szállítóosztag megérkezett volna. Jasper Hobson kissé nyugtalankodott, különösen amikor megint ködfellegek gyülekeztek, s újra elborították a vidéket. Féltette az ügynököket, akik kimerészkedtek ebbe a pusztaságba, s akik elé ez a makacsul kitartó ködös időjárás komoly akadályokat állíthat.

Jasper Hobson Paulina Barnett asszonnyal, az őrmesterrel, Mac Nap és Raë-vel gyakran tanácskozott erről. Thomas Black, a csillagász sem titkolta aggodalmát, mert úgy számított, hogy mikor már elvégezte a napfogyatkozás megfigyelését, a szállítóosztaggal tér majd vissza. Márpedig ha az osztag nem érkezik meg, akkor neki még egy telet kell itt töltenie, amit nem mondhatott valami rózsás kilátásnak. Ennek a derék tudósnak csak az volt az óhaja, hogy ha már elvégezte a feladatát, hazatérhessen. Közölte hát aggodalmát Hobson hadnaggyal, aki nem tudta, mit feleljen neki.

Július 4-e, és még mindig semmi. Jasper Hobson kiküldte néhány emberét három mérföldnyire a partra, hogy délkelet felől várják az érkezőket, de azoknak még nyomukat sem fedezték fel.

Azt kellett tehát feltételezniük, hogy az Összekötő-erőd ügynökei egyáltalán el sem indultak, vagy pedig út közben eltévedtek. Sajnos, az utóbbi feltevés volt a valószínűbb. Jasper Hobson ismerte Craventy kapitányt, s így nem kételkedett abban, hogy az osztag a megbeszélés szerinti időben indult el az Összekötő-erődből.

Megérthetjük tehát, hogy a hadnagy nyugtalansága nőttön-nőtt! Elmúlt a szép évszak. Még két hónap, és itt a sarki tél, vagyis a süvöltő szél, a hóförgetegek; s a hosszú éjszakák setétje borul a tájra. A hadnagy nem volt az az ember, aki bizonytalanságban tud élni. Határoznia kellett, s miután tanácskozott társaival, az alább elmondandókban állapodott meg velük. Nem is kell talán mondanunk, hogy a csillagász teljes erővel támogatta őt.

Július 5-ét írták. A napfogyatkozásnak két hét múlva, azaz július 18-án kell végbemennie. Ennek másnapján Thomas Black elhagyhatja a Reménység-erődöt. Így tehát úgy döntöttek, hogy abban az esetben, ha addig nem érkeznek meg a várva várt ügynökök, akkor egy néhány emberből és négy-öt szánból álló osztag elhagyja a kereskedelmi ügynökséget, és útra kel a Rabszolga-tóhoz. Ez az osztag magával viszi a legértékesebb prémek egy részét, és legfeljebb hat hét alatt, vagyis augusztus hónap vége felé, míg az enyhe évad idején ez még lehetséges, elérheti az Összekötő-erődöt.

Mikor ebben megállapodtak, Thomas Black ismét visszanyerte nyugalmát, s most már csak azt az időt várta, amikor majd a hold pontosan „közte” és a ragyogó égitest között helyezkedik el, hogy teljesen eltakarja a napkorongot!