HALG ÉS SIRK

Kau-dzser az összes evilági javak elébe helyezte a szabadságot; éppen olyan figyelmesen tiszteletben tartotta a másét, mint amilyen féltékenyen óvta a magáét. Személyéből mégis olyan tekintély sugárzott, hogy úgy engedelmeskedtek neki, akár a legzsarnokibb uralkodónak. Hiába próbálta a parancsolásnak még a látszatát is kerülni, a legapróbb tanácsát is utasításnak vették, és szinte mindenki készségesen szót fogadott neki.

Csak azért kezdtek el a folyó bal oldalán építkezni, mert az ő háza már ott állt. Mivel kezdetben mindenkit nyugtalanított a kolónián uralkodó fejetlenség, s azután még inkább tartottak a hatalomra került kormánytól, ösztönösen annál az embernél kerestek menedéket, akire testi ereje, lenyűgöző elméje és erkölcsi emelkedettsége miatt fölnézhettek.

Minél közelebb került valaki Kau-dzserhez, annál inkább érezte ezt a kisugárzást. Hartlepool és a négy matróz nyíltan vezetőjének tekintette Kau-dzsert, Harry Rhodes pedig - aki a leginkább átlátta cselekedeteinek titkos mozgatórugóit - olyan nemes odaadást tanúsított iránta, amely a barátság nevet is megérdemli.

Halg és Karroli odaadása viszont bálványimádással ért fel.

Kau-dzser istentagadó jelszavának eleven cáfolatát kaphatta tőlük, hiszen két társa istennek tekintette őt: az apa, akinek az életkörülményeit alakította át, csakúgy, mint a fiú, akit kiemelt a tűzföldi népcsoportok félállati életmódjából, és képessé tett a lelkiéletre is. Az ő számukra törvény volt Kau-dzser minden elejtett szava, és bármit mondott, úgy fogadták, akár egy kinyilatkoztatást.

Nem kell tehát meglepődnünk, hogy Halg, akinek csöppet sem volt ínyére, hogy hagyja magát kizsákmányolni ellenségétől, mégis a mesterének tekintett férfi elvei szerint cselekedett. Viselkedhettek Sirk és cimborái egyre cinikusabban, Halg a benne fortyogó harag ellenére sem érezte úgy, hogy joga volna megtagadni tőlük halászzsákmányát - mindaddig, amíg fennálltak a Kau-dzser által megjelölt feltételek.

Egyszer mégis megtörtént, hogy e kinyilvánított szabályok eltérő következménnyel jártak. Néha még az a tapasztalt halász is üres hálóval tér meg, aki csöppnyi kora óta szinte a vízen nőtt fel. Nos, Halg egy ízben pontosan így járt. Hiába vetette ki a hálót és a horgokat, hiába kutatta át mindenfelé a tengert, végül be kellett érnie egyetlen közepes nagyságú hallal.

Sirk négy másik telepes társaságában heverészett a tengerparton, szokásuk szerint a bárka visszatértére vártak.

Amikor a Wel-Kiej lehorgonyzott, mind az öten fölkeltek és Halg elébe mentek.

– Nálunk ma sem volt jó a kapás, cimbora - mondta az egyik kivándorló. - Még szerencse, hogy itt vagy te is! Nélküled szorosabbra kéne húznunk a nadrágszíjat.

A kéregetők nem erőltették meg a képzeletüket. Mindennap ilyesféle szavakkal fordultak Halghoz, aki mindennap röviden csak így felelt: „Parancsoljanak”. Ezúttal azonban más volt a válasza.

– Ma lehetetlen - felelte Halg.

A kéregetőknek elállt a lélegzete.

– Lehetetlen?... - ismételte valamelyikük.

– Nézzék csak meg - szólt Halg. - Egyetlenegy halat fogtam, az se valami nagy példány.

– Nem baj, az is elég lesz - mondta az egyik telepes, akit nem csüggesztett el a balszerencse.

– Hát énnekem mi jut?... - vetette ellen Halg.

– Neked?! - kiáltottak fel mélységes meglepetésükben egyszerre mind az öten. Nem akármilyen az önbizalma ennek a vadembernek! Azt hiszi, hogy számíthat valamit a civilizáció képviselői mellett, akik arra érdemesítik, hogy elfogadják az ajándékát?

– Nézd csak a botcsinálta fehérembert - kiáltott fel az egyik telepes -, milyen furcsa módon értelmezi a testvériséget!... Volna képed megtagadni tőlünk a vacak haladat?

Halg nem válaszolt. Bizonyos volt benne, hogy a Kau-dzser által kinyilvánított elvek értelmében neki van igaza. „Először a saját megélhetéseddel törődj, azután...” Először, így mondta Kau-dzser. Mivel ez az egyetlen hal nyilván a saját vacsorájára sem volt elég, jogosan utasította el, hogy másokkal megossza.

– No de ez már mégiscsak sok! - háborodott föl az egyik munkás e kiáltó önzés láttán.

– Kár a szóért - avatkozott közbe kihívóan Sirk. - Ha a cigányképű nem adja magától a halat, vegyük el tőle!

Azzal Halg felé fordult:

– Utoljára szólok...

Halg szó nélkül védekező állásba helyezkedett.

– Előre, fiúk! - vezényelt Sirk.

Az öt férfi rávetette magát Halgra, és elvették tőle a halat.

– Kau-dzser! - kiáltotta Halg, miközben a földre zuhant.

A hívást meghallva Kau-dzser és Karroli kisiettek a házukból.

Amikor meglátták, milyen egyenlőtlen küzdelmet folytat Halg, futva a segítségére siettek.

A támadók nem várták meg e közbelépést. Lábukat nyakukba szedve átkeltek a folyón, és magukkal vitték az erőszakkal szerzett halat. Halg gyorsan föltápászkodott: néhány horzsolástól eltekintve sértetlen maradt.

– De hát mi történt? - kérdezte Kau-dzser.

Halg beszámolt az esetről. Kau-dzser összevont szemöldökkel hallgatta. Az emberi gonoszságnak ez az újabb bizonyítéka cáfolni látszott derűlátó elméleteit. Minek kell még történnie, hogy megadja magát, hogy hajlandó legyen olyannak látni az embert, amilyen?

Tanítványát az emberbaráti érvek legtágabb értelmezésével sem hibáztathatta, hiszen napnál világosabb volt az igaza. Kau-dzser csak annyit kockáztatott meg, hogy ilyen kicsiség miatt Halgnak nem kellett volna olyan hevesen védenie magát. Halg azonban ezúttal nem hagyta, hogy meggyőzzék.

– Nem a hal miatt tettem! - szólt, még a dulakodástól zihálva. - De mégsem lehetek ezeknek az embereknek a szolgája!

– Valóban... valóban nem - hagyta rá Kau-dzser békítőleg.

Bizony, még ez az érzés is szítja az emberek között a viszályt: a hiúság. Nemcsak anyagi szükségleteik kielégítéséért szállnak harcba. Vannak lelki szükségleteik is, melyek éppen úgy - ha nem jobban - diktálnak nekik: legelsősorban a büszkeség, amely miatt annyiszor ontottak már vért. Hogyan is tagadhatta volna éppen Kau-dzser a büszkeség indulatos erejét, ő, akinek fékezhetetlen lelke sohasem tűrte a kényszert?

Halgban közben tovább fortyogott a düh.

– Hogy én engedjek Sirknek!... - füstölgött.

Jaj, hogy még a szenvedélyek is egymás ellen tüzelik azokat, akiket ő makacsul továbbra is testvéreknek tekintett!

Kau-dzser nem méltatta válaszra a fiatal indián dacos kiáltását.

Csak nyugalomra intette Halgot, majd csöndben távozott.

Mindenáron meg kellett védenie álmát a tények ostromától.

Miközben tovább haladt, mentségeket keresett és talált a támadók számára. Nem kétséges, hogy ezek a nyomorultak bűnösök, de az Óvilág rút civilizációjának szánalmas termékeként nem is ismerhetnek más érvet, mint az erőszakot, ha az életük a tét.

Márpedig vajon nem fenyegeti az életüket veszély? Minden felelőtlen könnyelműségük ellenére már nekik is föl kellett, hogy tűnjék a növekvő élelemhiány, amióta az élelmiszer nagyobbik részét a sziget belsejébe szállították. Miután nem volt honnan feltölteni a készletet, azt is kiszámolhatják, hogy mikor merül ki.

S ha így áll a helyzet, akkor természetes, hogy ezek a szerencsétlenek minden módon megpróbálják késleltetni az elháríthatatlant, és - az élő szervezetek ősi ösztöne szerint - minden törvényes és törvénytelen eszközzel igyekeznek elodázni az elkerülhetetlen pusztulást.

Vajon Sirk és cimborái csakugyan észrevették, hogy a kolónia rosszul áll tartalékok dolgában, vagy csak a természetes durvaságuknak engedtek? Kau-dzser félelme egyik esetben sem volt alaptalan. Aki nem volt vak, láthatta, hogy a születő kolóniát a legszörnyűbb veszély, az éhínség fenyegeti. Milyen volt a helyzet a sziget belsejében? Nem lehetett tudni. De a legjobb esetben is csak a jövő nyáron lehetne az ottani termésből, ha bőségesre sikerül, a partra is szállítani.

Egy egész évet kellene tehát várniuk, amikor csak két havi élelmük maradt.

A bal parton nem volt ilyen áldatlan a helyzet. Itt Kau-dzser tett róla, hogy kezdettől fogva beosztóan éljenek; minden módon takarékoskodtak a készletekkel, sőt a kertészkedés és a halászat révén gyarapították is azokat. Feltűnő volt viszont a folyó túlpartján lakó hatvan kivándorló nemtörődömsége. Velük vajon mi lesz?

Háromszáz év múltán megismétlődhet e szerencsétlenekkel az Éhség-kikötő iszonyú tragédiája?

Már-már joggal lehetett tartani tőle, hogy a kaland gyászos véget ér, amikor mégis esély kínálkozott a gondatlan telepesek megmenekülésére.

Chile nem feledkezett meg ígéretéről, hogy a születő nemzet segítségére siet. Február közepén egy chilei lobogó alatt haladó hajó kötött ki a táborhellyel szemben. A Ribarto nevű, hét-nyolcszáz tonnás vitorlás teherhajó José Fuentes kapitány parancsnoksága alatt élelmiszert, vetőmagot, haszonállatokat és ekéket hozott a Hoste-szigetre: az értékes rakomány igazságos elosztás esetén szavatolhatta a telepesek sikerét.

Mihelyt leeresztették a horgonyt, Fuentes kapitány a szárazföldre vitette magát, és kapcsolatba lépett a sziget kormányzójával.

Ferdinand Beauval ugyanis merészen így mutatkozott be - egyébként joggal, hiszen rajta kívül senki nem tartott igényt e címre. Máris megkezdhették a Ribarto kirakodását.

– Kormányzó úr - fordult Beauvalhoz -, kormányom tudni véli, hogy egy Kau-dzser néven ismert személy a Hoste-szigeten telepedett meg. Csakugyan így van?

Beauval igenlő válaszára a parancsnok így folytatta:

– Akkor hát az értesüléseink nem voltak tévesek. Megkérdezhetem, milyen ember ez a Kau-dzser?

– Forradalmár - válaszolta Beauval, és nem is sejtette, mennyire igazat mond.

– Forradalmár!... Mit ért ezen, kormányzó úr?

– Csak azt, amit mindenki más - magyarázta Beauval. - Forradalmár az olyan ember, aki lázad a törvények ellen, és nem hajlandó alávetni magát a szabályosan létrejött hatalmi szervek döntéseinek.

– Kau-dzser talán nehézségeket okozott önnek?

– Sok gondom van vele - felelte fontoskodva Beauval. - Igen önfejű ember... De le fogom törni a makacsságát - állította határozottan.

A chilei hajó kapitányát élénken érdekelte e téma. Egy pillanatnyi gondolkodás után ezt kérdezte:

– Lehetséges volna találkozni ezzel a Kau-dzserrel, aki több ízben fölkeltette kormányom figyelmét?

– Mi sem könnyebb - felelte Beauval. - Nézze csak, errefelé tart.

Azzal Beauval Kau-dzserre mutatott, aki éppen akkor kelt át a folyó kis hídján. A parancsnok elébe sietett.

– Kérem, uram, egy szóra - emelintette meg tiszti sávos egyensapkáját.

Kau-dzser megállt.

– Hallgatom - felelte a legtisztább spanyolsággal.

A kapitány azonban nem szólalt meg azonnal. Tátva maradt szájjal, nem is titkolt megdöbbenéssel meredt Kau-dzserre.

– Nos?... - szólt az türelmetlenül.

– Bocsásson meg, uram - bökte ki végül a kapitány -, de amikor megláttam, olyan ismerősnek tűnt, mintha már találkoztunk volna valahol.

– Nem valószínű - felelte Kau-dzser, és ajka gunyoros mosolyra húzódott.

– Pedig...

A parancsnok hirtelen a homlokára csapott.

– Megvan! - kiáltotta. - Önnek van igaza. Csakugyan nem láttam még soha. De annyira hasonlít egy milliós példányszámban terjesztett arcmásra, hogy az az arckép nem is lehet másé, csak az öné.

Tiszteletteljes zavarában a parancsnok hangja egyre halkabb lett, egész viselkedése megváltozott. Mire mondandójának a végére ért, sapkáját már a kezében tartotta.

– Ön téved, uram - szólt hidegen Kau-dzser.

– Pedig megesküdnék, hogy...

– Mikor készülhetett a kérdéses portré? - szakította félbe Kau-dzser.

– Körülbelül tíz évvel ezelőtt.

Kau-dzser nem habozott kissé megmásítani az igazságot.

– Már húsz éve - felelte -, hogy elhagytam azt, amit maguk a világnak neveznek. Az az arckép tehát nem ábrázolhat engem. Különben hogyan is ismerhetne fel?... Húsz évvel ezelőtt fiatal voltam. Ma pedig...

– Akkor hát hány éves ön? - tudakolta elhamarkodottan a kapitány.

Miután megérezte, hogy itt valami rejtély lappang, azt hitte, hogy mindjárt föl is derítheti, és izgatott kíváncsiságában gondolkodás nélkül bukott ki belőle a kérdés. Mire kimondta, már tudta, hogy hibát követett el.

– Én talán kérdeztem az ön korát? - vágott vissza fagyosan Kau-dzser.

A parancsnok az ajkába harapott.

– Felteszem - folytatta Kau-dzser -, nem azért szólított meg, hogy fényképészetről társalogjunk. Kérem, térjen a tárgyra.

– Legyen!... - bólintott a kapitány.

Merev mozdulattal visszatette a sapkáját.

– Kormányom azzal bízott meg - tért át hivatalos hangra -, hogy tájékozódjam az ön szándékairól.

– A szándékaimról? - lepődött meg Kau-dzser. - Mire vonatkozólag?

– A lakóhelyét illetően.

– Mi köze hozzá?

– Nagyon is sok.

– Ugyan!...

– Pedig így van. Kormányom figyelmét nem kerülte el, milyen hatással van ön a szigetvilágban élő bennszülöttekre, s ez a befolyás mindig is komolyan foglalkoztatta.

– Igen kedves tőle!... - gúnyolódott Kau-dzser.

– Ameddig Magellánia nem tartozott senkinek a fennhatósága alá - folytatta a parancsnok -, addig elegendő volt várakozó álláspontra helyezkednünk. A terület felosztása óta azonban a helyzet alapvetően megváltozott. Amióta annektáltuk...

– Amióta eltulajdonították - helyesbített sziszegve Kau-dzser.

– Mit mond?...

– Semmit. Kérem, folytassa.

– Amióta annektáltuk a területet - ismételte meg a kapitány -, kormányomnak az a szándéka, hogy szilárd alapokra helyezze fennhatóságát a szigetvilágban. Fölmerült hát a kérdés, hogy milyen álláspontra helyezkedjünk önnel szemben. Ez természetesen csak öntől függ. Az én megbízásom tehát az, hogy érdeklődjem a tervei felől. Szövetséget kínálok önnek...

– Vagy pedig hadat üzen?

– Pontosan. Ellenünk fogja-e fordítani tagadhatatlan tekintélyét, vagy pedig a mi civilizációs művünk szolgálatába áll? Szövetségesünk lesz vagy az ellenfelünk? Önnek kell döntenie.

– Egyik sem - felelte Kau-dzser. - Pártatlan maradok.

A kapitány kétkedve ingatta a fejét.

– Tekintve, milyen különleges az ön helyzete ezen a vidéken, nekem úgy tűnik, hogy bajosan őrizhetné meg a semlegességét.

– Nagyon is könnyen - felelte Kau-dzser -, abból a kiváló okból, hogy nincsen szándékomban visszatérni Magellániába.

– Nincsen szándékában...? Itt azonban...

– Itt, a Hoste-szigeten szabad földön vagyok, és feltett szándékom, hogy ne térjek vissza a szigetvilágnak arra a részére, amely elvesztette a szabadságát.

– Úgy tervezi tehát, hogy letelepedik a Hoste-szigeten?

Kau-dzser bólintott.

– Ez csakugyan nagyban egyszerűsíti a helyzetet - mondta megkönnyebbülten a parancsnok. - Akkor tehát biztosíthatom kormányomat, hogy ön nem fog ellenére tenni?

– Mondja meg a kormányának, hogy számomra nem létezik - felelte Kau-dzser, megemelte a sapkáját, és tovább indult.

A kapitány utánanézett. Beszélgetőtársának állítása nem nyugtatta meg afelől, hogy a vélt hasonlóság valóban csak a képzelet szüleménye volna, s ebben a hasonlóságban - ki tudja, milyen értelemben - lehetett valami rendkívüli, ami mélyen zavarba ejtette.

– Különös - mormogta, miközben Kau-dzser nyugodt léptekkel, vissza sem nézve távozott.

A parancsnoknak nem nyílt több alkalma, hogy meggyőződjék gyanúja megalapozottságáról, mert Kau-dzser nem hajlott egy újabb találkozóra. Mintha csak el akarta volna kerülni, hogy ürügyet szolgáltasson a múltjában való kutakodásra, még aznap este eltűnt: szokásos vadászatainak egyikére indult a sziget belsejébe.

A parancsnok így csupán kirakatta hajóját, s ezzel a munkával egy órán belül el is készültek.

A Chile által nagylelkűen az új kolónia megsegítésére küldött közhasznú rakomány mellett a Ribarto egy külön árukészletet is hozott egy telepes számára, aki nem volt más, mint Harry Rhodes.

Miután Rhodest a neveltetése aligha készítette elő a földművelésre, az az ötlete támadt, hogy felcsap behozatallal foglalkozó kereskedőnek. A függetlenség kikiáltásának pillanatában, amikor joggal tűnt úgy, hogy a születő nemzet előtt boldog jövő áll, megbízta az ágyúnaszád kapitányát, hogy alkalomadtán küldje el neki ezt az árukészletet. A parancsnok híven teljesítette a kérést, és a Ribarto Harry Rhodes költségén rendben leszállította az összes megrendelt árut, amelyek külön-külön nézve nem voltak túl fontosak, viszont mindre rendkívül nagy szükség volt. Cérna, varrótűk, gombostűk, gyufa, cipő, ruha, tollak, ceruzák, levélpapír, dohány: egy igazi vegyeskereskedés választéka kitelt a rakományból.

Harry Rhodes kétségkívül értelmesen cselekedett, és terve igen ésszerű volt. A dolgok alakulását látva mégis joggal tarthatott tőle, hogy az összes portékája a nyakán marad. Nem volt semmi jele, hogy a hoste-szigetiek között valaha is megindulnak a csereügyletek; mivel szabályok híján semmi sem korlátozta önzésüket és nem szorította őket együttműködésre, nem közösségben éltek, csak közös helyen.

Miután az események ilyen fordulatot vettek, Harry Rhodes olyan valószínűnek ítélte vállalkozása kudarcát, hogy legszívesebben ki sem rakatta volna az árukat a Ribartóról, s inkább maga is elhajózott volna erről a vajmi kevés reménnyel kecsegtető vidékről.

De hová is mehetne az ezerféle árucikkel, amelyek nagy keresletnek örvendhetnek ezen a félvad vidéken, de értéktelenné válnának ott, ahol bőven van belőlük? Alaposan megfontolta a dolgot, és úgy döntött, hogy egy darabig még türelemmel lesz. Nyilván nem ez a hajó az utolsó, amely a magellániai vizekre vetődik. Ha a helyzet nem javul, még mindig lesz alkalma elhagyni a Hoste-szigetet.

A kirakodás végeztével a Ribarto felszedte a horgonyt és kifutott a tengerre. Mintha csak a hajó távozását várta volna, néhány óra múlva Kau-dzser ismét megjelent a partvidéken.

Minden visszatért a régi kerékvágásba: sokan kertészkedtek vagy halásztak, Kau-dzser vadászni ment, a többség azonban csak a derűs semmittevésnek hódolt. Most már valamivel nyugodtabban tehették, hiszen megnőttek a tartalékaik. A Kau-dzser körül kialakult, közmegegyezéssel Újtelepnek nevezett település lakóit is beleszámítva a népesség a száz főt sem érte el, s így az élelem legalább másfél évre elegendőnek ígérkezett. Miért is nyugtalankodtak volna hát?

Beauval pedig uralkodott. Pontosabban: akár egy semmittevő király, uralkodott ugyan, de nem kormányzott. Ő egyébként úgy ítélte meg, hogy minden igen jól van így. Kinevezése után csakhamar rendeletet hozott, amelyben a tábort hivatalosan a Hoste-sziget fővárosává nyilvánította, és a Libéria névre keresztelte. Ez az erőfeszítés jó időre ki is merítette Beauvalt.

A chilei kormány nagylelkű adománya újabb alkalmat szolgáltatott hatalma látványos gyakorlására. Fontos ténykedése az volt, hogy megszervezte népe szórakozását. Parancsára a Ribartón odaszállított szeszes italok felét félretették tartaléknak, felét pedig kiosztották a telepeseknek. Nem is kellett sokáig várni nagylelkűsége következményeire. Sokaknak rögtön a fejébe szállt az ital, a leginkább Lazare Ceroninak. Tullia és leánya újból szörnyűséges jeleneteknek lett részese, de a férfi hangja beleveszett a tábort már másodjára felfordító népünnepély zűrzavarába.

Folyt az ivás és a játék. Táncoltak is: Fritz Gross húzta a talpalávalót, feltámasztotta az ital. A józanabbak körbeállták a zseniális muzsikust. A csodálatos dallamok még Kau-dzsert is előcsalogatták a folyó túlsó partjáról, hiszen már az is csodaszámba ment, hogy e távoli tájon egyáltalán zeneszó hallik.

Újtelepről többen is vele tartottak ekkor: Harry Rhodes és családja, akiknek a zenehallgatás igazi élvezetet okozott; Halg és Karroli, akik eltátott szájjal, valódi kinyilatkoztatásként fogadták a zenét; és Dick meg Sand, akik egyetlen előadást sem mulasztottak volna el, és mihelyt meghallották a hegedűszót, hanyatt-homlok rohantak a jobb partra.

Dicknek igazából ez is csak alkalom volt a játékra. Kifulladásig ugrándozott, táncolt - többé-kevésbé a zene ütemére. Nem így azonban pajtása, Sand, aki az előző előadásokhoz hasonlóan most is tágra nyílt szemmel, száját eltátva állt az első sorban, és felindultságában remegve, egy hangjegyet sem mulasztva, feszülten figyelt, egészen addig, amíg az utolsó hang is tova nem röppent.

Sand áhítata végül Kau-dzsernek is feltűnt.

– Szóval szereted a zenét, fiam? - kérdezte tőle egy napon.

– Ó, uram!... - sóhajtott Sand.

Majd elragadtatottan hozzátette:

– Bárcsak... bárcsak úgy tudnék hegedülni, mint Gross úr!

– Tényleg ennyire tetszik neked a zene? - Kau-dzsert mulattatta a kisfiú lelkesedése. - De hiszen miért ne teljesülhetne a kívánságod?

Sand hitetlenül nézett rá.

– Miért ne? - ismételte Kau-dzser. - Mihelyt alkalom adódik, lesz rá gondom, hogy hozassak neked egy hegedűt.

– Valóban, uram? - Sand szemében fölragyogott az öröm.

– Megígérem, fiam - szólt Kau-dzser. - De azért türelmesnek kell lenned!

Ha a többi kivándorló nem rajongott is olyan szenvedélyesen a zenéért, mint a kis hajósinas, azért örömüket lelték e hangversenyekben. A szórakozás üdvös változatosságot hozott egyhangú életükbe.

Fritz Gross tagadhatatlan sikere láttán Ferdinand Beauvalnak az az ötlete támadt, hogy hetente kétszer rendszeresen külön adag italt utal ki a muzsikusnak. Ennek köszönhetően Libériában - mint annyi más műveltebb nagyvárosban - hetente kétszer hangversenyre került sor.

A főváros elkeresztelésével és a tömegszórakozások megszervezésével Ferdinand Beauval szervezői képességei ki is merültek. Ráadásul hajlott arra, hogy az általános elégedettség hatására műve önelégült szemlélésébe merüljön el.

Klasszikus tanulmányai jutottak eszébe. „Panem et circenses” - ezt követelték a rómaiak. Vajon ő, Beauval, nem tett eleget ennek az ősi igénynek? A kenyérről egyelőre gondoskodott a Ribarto, később meg majd ellátja őket az aratás. Az élvezeteket Fritz Gross hegedűje jelentette - mármint ha nem tekintjük élvezetnek az örökös semmittevést, amelyben a telepeseknek a kormányzó közvetlen irányítása alatt élő szerencsés töredéke pergette napjait.

Február és március úgy múlt el, hogy Beauval derűlátását nem felhőzte be semmi. Kisebb-nagyobb csetepaték és veszekedések ugyan néhanap megzavarták Libéria békéjét, de a kormányzó úgy vélte, okosabb szemet hunynia e jelentéktelen incidensek fölött.

Március utolsó napjai azonban sajnálatos módon véget vetettek nyugalmának. A hamarosan lejátszódó drámai fejleményeket egy olyan eset vetítette előre, amelynek önmagában véve nem volt semmi jelentősége. Csupán egy nézeteltérés pattant ki, de ennek jellege és következményei azt sejtették, hogy önmagától nem születik békés megoldás. Ezért Beauval úgy ítélte meg, hogy föl kell adnia ügyes távolságtartását. Meg is járta, hogy közbeavatkozott, de hát lépésének következményeit aligha láthatta előre.

Az eset főszereplője az önvédelemre kényszerített Halg volt.

Hetek teltek el azóta, hogy Sirk és négy cimborája egyenlőtlen harcra kényszerítette Halgot, aki azóta nem látta viszont vetélytársát. Támadói attól kezdve egyszer sem követelték részüket a halászzsákmányból; nyilván attól tartottak, hogy Kau-dzser legközelebb erélyesebben lép fel. A Ribarto megérkezése egyébként is mindenkit megbékített. Mit számított már, hogy egy-két hallal kevesebb vagy több jut, amikor készleteik időközben úgy földuzzadtak, hogy joggal tekinthették őket kimeríthetetlennek?

Sajnos a Ribarto rakománya nem kizárólag élelmiszerből állt. A hajó nem kevés szeszt is szállított, és Beauval meggondolatlanul kiosztotta a kárhozatos italt, ami nagy felfordulást okozott a táborhelyen.

Ceroniéknál különösen rosszra fordult a helyzet. Az ittas Lazare Ceroni minduntalan botrányos jeleneteket rendezett, s ez kiélezte a Sirk és Halg közti feszült viszonyt. Az utóbbi Tullia és leánya védelmezőjeként lépett föl, az előbbi viszont a nyomorult férj és szörnyeteg apa szenvedélyét támogatta. Sirk viselkedése haraggal töltötte el az ifjú indián szívét, mert nem tudta megbocsátani vetélytársának, hogy megríkatja Graziellát.

Amikor a kiosztott ital elfogyott, akkor sem nyugodtak meg a kedélyek.

Sirk, hogy megnyerje Lazare Ceroni jóindulatát, a maga szakállára kezdte alkalmazni Patterson módszerét, s a Ferdinand Beauvallal ápolt jó kapcsolata révén sikerült feltöltenie az iszákos ember készleteit.

Ezt az eljárást másodjára is siker koronázta. A részeges férfi nyíltan szövetségesének kezdte tekinteni kárhozatos szenvedélyének pártfogóját. Hamarosan már csak vejeként emlegette Sirket, és esküdözött, hogy letöri leánya ellenállását.

Graziella titkolni igyekezett Halg előtt, hogy milyen akadályba ütközik szerelmük, de a fiú sejtette az igazságot, hiszen látta, miben mesterkedik Sirk, és napról napra nagyobb gyűlöletet érzett iránta.

Így álltak tehát a dolgok, amikor március 29-e délelőttjén Halg, miután a kis hídon átkelt a jobb partra, vagy száz lépés távolságban megpillantotta Graziellát, aki kibomlott hajjal, lélekszakadva rohant, mintha félelmetes veszély elől menekülne.

Csakugyan félelmetes veszély elől futott, mert ötven lépéssel elmaradva Sirk rohant a nyomában teljes lendülettel.

– Halg!... Halg!... Segítség!... - kiáltott Graziella, mihelyt meglátta az indiánt.

Az tüstént a lány segítségére sietett, és elállta az üldözője útját.

Sirk ügyet sem vetett vékonydongájú ellenfelére. Egy pillanatra megtorpant ugyan, fojtottan fölnevetett, de aztán újból nekilendült, és leszegett fejjel lódult volna tovább.

Elbizakodottsága lett a veszte. Halg fiatal volt ugyan, de félvad életében majomügyességre és acélos izomzatra tett szert. Amikor ellensége kartávolságba ért, Halg mindkét karját rugóként lendítette előre, s két ökle egyszerre találta el Sirk arcát és mellkasát. A fickó összeroskadt.

A fiatalok nyakukba szedték a lábukat, hogy a bal parton találjanak menedéket. A pórul járt Sirk, miután nagy nehezen visszanyerte lélegzetét, szörnyűbbnél szörnyűbb fenyegetésekkel és szitkokkal árasztotta el őket.

Halg és Graziella válaszra sem méltatták; egyenest Kau-dzserhez igyekeztek, s a leány könyörögve fordult hozzá.

Elviselhetetlenné vált számára az élet a túlsó parton. Amíg csak tudta, rejtegette nyomorúságát, de most már oda jutott, hogy inkább mindent elmond. Sirk ma reggel már erőszakoskodott is vele.

Bántalmazta, meg is ütötte, s a tehetetlen Tullia hiába lépett közbe, mert Lazare Ceroni - szörnyű kimondani is! - egyenesen bátorította Sirket. Graziellának végül sikerült elmenekülnie, de ki tudja, milyen véget ért volna a jelenet, ha Halg nem avatkozik bele olyan váratlanul a végkifejletbe.

Kau-dzser a szokott nyugalmával hallgatta végig az elbeszélést.

– És most mi a terve, gyermekem? - kérdezte.

– Az ön közelében szeretnék maradni! - kiáltott fel Graziella. - Könyörgöm, nyújtson nekem védelmet!

– Védelmem az öné - biztosította Kau-dzser. - Hogy itt akar-e maradni, az csak önre tartozik; mindenki szabadon rendelkezik saját személyével. Talán csak egy tanácsot szeretnék adni, a lakóhelyét illetően. Fogadja meg, és éljen a Rhodes család vendégszeretetével; ha megkérem őket, biztosan szívesen fogadják.

Ez a bölcs megoldás csakugyan nem ütközött semmilyen akadályba. A Rhodes család tárt karokkal fogadta a menekültet, Clary pedig külön is örült, hogy korban hozzáillő társnőre talált.

Egyetlen aggodalom gyötörte csak Graziella szívét. Mi lesz az édesanyjával, akit magára hagyott azon a pokoli helyen? Kau-dzser megnyugtatta: azonnal elmegy, hogy leánya után hívja Tulliát.

Áruljuk el rögtön, hogy jótékony küldetése kudarcra volt ítélve. Tullia helyeselte Graziella távozását, és örvendett, hogy biztonságban tudhatja a túlsó parton, egy tisztességes család oltalmában, de ő maga semmi pénzért el nem hagyta volna a férjét.

A magára vállalt feladatot hiánytalanul teljesítenie kell: ha szenvedni fog is, ha bele is kell halnia, végigkíséri életútján ezt a férfit, aki éppen tehetetlenül hevert az ágyán, és aznapi első részegségét aludta ki.

Kau-dzser egyébként nem is várt más választ. Amikor megvitte a hírt Graziellának, Ferdinand Beauvalt találta ott, aki Harry Rhodesszal folytatott elmérgesedő vitát.

– Mi a baj? - kérdezte Kau-dzser.

– Csak az - felelte ingerülten Harry Rhodes -, hogy az úr nem átallja visszakövetelni Graziellát, hogy még innen, tőlem is visszavigye a drágalátos apjához.

– Miért tartoznának a Ceroni család ügyei Beauval úrra? - tudakolta Kau-dzser vészjósló hangon.

– Mert minden, ami a kolónián történik, a kormányzóra tartozik - magyarázta Beauval fensőbbséges hangon, és tartásával is igyekezett érzékeltetni tisztének méltóságát.

– Miféle kormányzóra?...

– Énreám.

– Nocsak! - szólt Kau-dzser.

– Panaszt tettek nálam... - kezdte Beauval, és észre sem vette a gúnyos közbevetés fenyegető élét.

– Nyilván Sirk! - szólt Halg, aki tudott a két ember bizalmas viszonyáról.

– Szó sincs róla - igazította helyre Beauval -, maga az apa, Lazare Ceroni.

– No de ilyet! - mondta Kau-dzser. - Lazare Ceroni talán álmában beszél?... Merthogy alszik. Ebben a szent pillanatban is javában horkol.

– Gúnyolódjon csak, de az bizonyos, hogy a kolónia területén bűntény történt - replikázott dölyfösen Beauval.

– Méghogy bűntény?...

– Bizony, bűntény. Egy kiskorú leányt elragadtak a családjától. Az ilyesmi minden ország törvényei szerint bűnös tettnek számít.

– A Hoste-szigeten tehát vannak törvények? - kérdezte Kau-dzser, akinek erre a szóra ijesztően fölszikrázott a szeme. - És kitől erednek ezek a törvények?

– Tőlem - felelte gőgösen Beauval -, hiszen én képviselem a telepeseket, és ezen a címen mindenki engedelmességgel tartozik nekem.

– Hogy mondja?... - kiáltott föl Kau-dzser. - Jól értettem: engedelmességről beszél? A teringettét, hallja hát a válaszom: a Hoste-sziget szabad föld, és itt senki senkinek nem tartozik engedelmességgel. Graziella szabad akaratából jött ide, és ha úgy akarja, itt is marad...

– De... - próbált közbeszólni Beauval.

– Nincs semmi de. Aki még engedelmességről talál beszélni, annak velem gyűlik meg a baja.

– Azt még meglátjuk - vágott vissza Beauval. - A törvényt tisztelet illeti, és ha erőszakhoz kell is folyamodnom...

– Erőszakhoz! - kiáltott fel Kau-dzser. - Próbálja csak meg! Addig is azt tanácsolom, hogy ne tegye próbára a türelmemet, és térjen vissza a fővárosába, mielőtt még rövid úton visszatoloncolnánk.

Mivel Kau-dzserrel láthatóan jobb volt nem kikezdeni, Beauval nem kötötte tovább az ebet a karóhoz, és okosan visszavonult; Kau-dzser, Harry Rhodes, Hartlepool és Karroli húsz lépés távolságra követték.

Amikor Beauval már biztonságban érezte magát a folyó túlsó partján, fenyegetően visszafordult:

– Még látjuk egymást! - kiáltotta.

Beauval haragjától ugyan senki sem rettent meg, de szavait azért óvatosan fogadták. A sértett büszkeség bátorságot önt a legpipogyább alakba is, s ezért nem volt lehetetlen, hogy Beauval és hasonszőrű társai az éjszaka sötétjét kihasználva rajtuk ütnek.

Ezt a veszélyt szerencsére könnyű volt kivédeni. Amikor Beauval száz lépéssel odébb újból visszafordult, azt láthatta, hogy Hartlepool és Karroli éppen fölszedik a két partot összekötő hidacska deszkáit. Miután a „hajóraj” teljes egészében Újtelep kikötőjében horgonyzott, ezáltal minden összeköttetés megszakadt Liberiával, és a váratlan támadás lehetetlenné vált.

Amikor rájött, miben szorgoskodnak ellenségei, Beauval magánkívül az öklét rázta feléjük.

Kau-dzser csak megvonta a vállát, miközben a híd pallói egymás után potyogtak a folyóba. Hamarosan már csak a pillérek maradtak; gerendáikon meg-megloccsant a folyó vize, amely immár két ellenséges tábort választott el egymástól.

Ekképpen mutatkozott meg ismét az emberi természet harciassága. A világvégi két falucska lakói, amikor szívük mélyén elfogadták a háború lehetőségét, sőt, a diplomáciai viszony megszakításával a háború hagyományos előkészületeit is megtették, bebizonyították, hogy nemcsak a nagy birodalmak polgárai érdemlik meg az ember nevet.