Az orvtámadás.

A köd egyre sűrűbb lett, de rossz időt semmi sem jelzett. Így remélhettük, hogy reggelre a köd ismét fölszáll és szép napunk lesz. Míg a személyzetünk az ebédlőben lefeküdt, magunk a szalón dívánjaira heveredtünk s keveset beszélve, de többnyire ébren, figyelve lestük nem történik-e valami, ami aggasztó lehetne?

Éjfél után két óra tájt csakugyan vadállatok ordítozása verte föl az éj csendjét. A part tehát csakugyan ott volt, délkeleti irányban, de még jó távol, amint a vadak ordításainak tompa hangjából kivehettük. E távolságot Banks nem becsülte többre mintegy két kilométernyinél, amiből azt kellett következtetnünk, hogy valamely gyönge fuvalom csakugyan, bár csendesen, de folyvást hajtotta bárkánkat és pedig a délkeleti part irányában. Némi idő mulva épp ezért az ordítások erősbödtek, annyira, hogy a tigris hatalmas bőgését meg lehetett különböztetni a párducok rekedt kiáltozásaitól.

– Hej, - szólt Hod kapitány, nem állhatva, hogy nagyot ne káromkodjék, - de jó alkalom volna most, elejtenem az én ötvenedikemet!

– Majd máskor, kapitány! - mondta Banks. - Reggelre, mikor partra szállunk, e vadak csoportja remélem elszéled már.

– Nem volna-e jó megereszteni a villanycsóvákat? - kérdém.

– Alig árthatna, - felelt Banks. - Úgy hiszem a part e részén a vadállatokon kívül aligha van más élő lény. Nem árt hát, ha kissé körültekintünk.

Banks parancsára a villanyvilágítást működésbe hozták. De a sűrű, homályos ködön a villanysugarak sem hatolhattak át s a part sötétben maradt, mint azelőtt.

A vadak ordításának folytonos erősbüléséből azonban arra következtethettünk, hogy folyvást közeledünk a parthoz, lassan, észrevehetetlenül lebegve a tó ringó színén. Semmi kétség, a parton összecsoportosult vadak nagy számmal lehettek; amin nem is csodálkozhatunk, mivel a Puturia-tó az egész nagy hegyvidék vízgyűjtője, mely a Bundelkund összes vadainak természetes itatóul szolgál.

– Csak Gumi és Kalagáni e vadállatok martalékául ne essenek! - mondta Hod kapitány.

– Nem a tigrisektől féltem én Gumit, - jegyezte meg Munro ezredes.

Úgy látszott a gyanú még erősbödött a Munro ezredes lelkében. Megvallom, én is osztoztam abban, ámbár a Kalagáni eddigi jó szolgálatai, különösen, hogy a Himalája vidékére érkeztünk óta két ízben saját élete kockáztatásával mentette meg az ezredest s egyszer Hod kapitányt, kétségkívül mellette szóltak. De ha egyszer a gyanú fészket vert a lelkében, a tények arca is megváltozik s máskép ítéljük meg azokat, mint azelőtt.

De mi indító oka lehetett e hindunak az árulásra? személyes gyűlölet ösztökélte-e a gőzház lakói ellen? Bizonyára nem. Miért igyekezett volna tőrbe csalni minket? Megfoghatatlan. Gondolataink zavarosak voltak; s csak várnunk kellett a megoldást.

Egyszerre, hajnali négy óra tájban, a vadállatok egy csapásra elhallgattak. Nem úgy, mintha rendre, egyenként vagy csoportonként távoznának vagy lassanként elszélednének, hanem hirtelen - mintha valamely külső ok vágta volna ketté hangos gyülekezésöket. Nem úgy távoztak, mintha haza térnének oduikba, hanem mintha megriadva szaladnának el.

A csend átmenet nélkül váltotta fel a zajt. Okát el nem gondolhattuk, de ez csak növelte aggodalmunkat.

Banks elővigyázatból kioltotta a villanyvilágítást. Ha a vadállatok valamely embercsoport közeledtére szaladtak meg, ezektől gondosan el kellett rejteni a gőzház hollétét a vízen.

A csendet most még a víz halk csobbanása sem zavarta. A szellő egészen elcsendesedett; s ha vonatunk a nyert sebesség folytán még most is folytatta lassú haladását, azt érezni nem lehetett. A reggel azonban közeledett s biztosan várhattuk, hogy el fogja söpörni a ködöt és látni fogunk.

Órámra néztem. Öt óra volt. Ha köd nincs, a hajnal már derengett volna s megláthattuk volna a partot, melytől nem lehettünk messze. De a köd szürke fátyola még nem szakadt fel. Még egy kevés türelemre s várakozásra volt szükségünk.

Munro ezredes, Mac-Neil és én, a szalon előrészén, - Fox, Kaluth és Parazard hátul az ebédlőben, - Banks és Storr a gépnél s a tornyocskában, - míg Hod kapitány az elefánt hátára heveredve mintegy az árbocon őrködő matróz, így vártuk mindnyájan, míg majd egyikünk elkiáltja a jelt: száraz!

Hat óra felé alig észrevehetetlen gyönge szellő kerekedett. De csakhamar éreztette hatását. A nap első sugarai átszakították a ködöt s a láthatár tisztulni kezdett szemünk előtt. A part feltűnt délkeleten - a tó egy hegyes öblözetében, melyet sűrű erdő árnyalt - míg a köd, föllebb-föllebb emelkedve, egymásután szabaddá tette a környező hegyek csúcsait.

Hod kapitány volt, aki először «Száraz»-t kiáltott.

Lebegő házunk akkor alig volt kétszáz méternyire a parttól s most is egyre közeledett ahhoz, az északnyugatról fuvó hajnali szél hajtván.

A part teljesen elhagyott volt. Sem ember, sem állat rajta. Az emberi laknak vagy tanyának is semmi nyoma. Úgy látszott, minden veszély nélkül bátran kiszállhatunk a szárazra. A szél segítségével a partraszállás könnyen is ment. A part maga lassan emelkedő, fövenyes volt; de gőznek teljes hijjával lévén - gépünk csak a partig mehetett, azonban ki nem léphetett a szárazra.

Magunknak kellett egyenkint kiugrálnunk. Ezt minden időhaladék nélkül meg is tettük. Hod volt az első.

– Rajta, fűtőszert szedjünk, - mondta Banks. - Egy óra mulva abban a helyzetben leszünk, hogy tovább haladhassunk.

A faszedés könnyen ment. Letört ágakkal tele volt a föld s a fa elég száraz is volt, hogy azonnal meg lehessen gyujtani. Csak a fatartót tele kellett hordani belőle. Mindnyájan munkához láttunk; egyedül Kaluth a fűtő maradt a gépnél, berakni a fát, amit mi hozzá hordottunk. Nemsokára egy egész napra való készletünk volt, több mint amennyi kellett, hogy Dsubbulporba eljuthassunk vele, ahol bőven fogunk szenet találni. Eleségről útközben is gondoskodhatnak a vadászok.

Kevesebb mint egy óra elteltével a gép erősen tüzelt s a gőznyomás elegendő volt, az acél-óriás újra mozgásba jött s a partra felkapaszkodva, csakhamar megint a szárazon voltunk.

– Dsubbulporba! - kiáltá Banks.

De Storrnak alig volt annyi ideje, hogy fél-fordítást adhasson a szabályzónak, midőn dühös kiáltozás hallatszott az erdő sűrűjéből. Mintegy százötven főből álló hindu csoport rohanta meg gőzházunkat. A tornyocskát, az elefántot, a házat, elől-hátul, minden oldalról megtámadták, mielőtt magunkat csak össze is szedhettük volna.

A hinduk kiragadtak a kocsiból s a vonattól mintegy ötven lépésnyire hurcoltak és úgy körülfogtak, hogy menekülésről szó sem lehetett.

Képzelhetni haragunkat, dühünket, mely a következett pusztítás és rombolás láttára elfogott. A hinduk baltákkal estek neki a gőzháznak; mindent szétszedtek, kiraboltak, megsemmisítettek. Ami megmaradt, arra tüzet vetettek; a szobabútorokat s az egész fölszerelést, magát megmaradt utolsó kocsinkat is lángok martalékává tették.

Hiába dühösködtünk, káromkodtunk; föl sem vették, nem is értették. De szemmel tartottak s fegyveresen őriztek, hogy meg ne szökhessünk.

Miután mindent, ami szétrombolható s elégethető volt, megsemmisítettek: magának az elefántnak estek rombolási dühükben. De ez ellentállott nekik; nem fogta sem a balta, sem a tűz; a vaslemez, mely a gép házául szolgált, valamint a gép maga is hozzájárulhatlan és sérthetetlen maradt, nagy bosszúságukra.

Eddig a vad tömeg minden vezénylet nélkül dolgozott. E percben egy ember jelent meg, aki vezérüknek látszott; ilyenül jelölte ki a hódoló tisztelet mellyel fogadták s egyszerre sorakoztak előtte.

Egy másik ember kísérte - kinek megjelenése mindent megmagyarázott előttünk: - Kalagáni.

Guminak semmi nyoma. A hű eltűnt, az áruló megmaradt. Semmi kétség, a hű szolgának hűsége életébe került s nem fogjuk őt látni többé.

Kalagáni most Munro ezredes felé közelített s hidegen, le se sütve szemeit, rámutatva így szólt:

– Ez az.

A másiknak egy intésére, aki főnöknek látszott, Sir Eduard Munrot megragadták, elvonszolták s pár perc mulva eltűnt a vad tömeg között, mely a dél felé vivő úton az erdőbe sietett vissza.

Még kezünket sem szoríthatta, még végbúcsút sem mondhatott! Ki akartuk tépni magunkat letartóztatóink kezei közül, hogy segítségére siessünk - de ötven kar emelkedett s a földre terített. Ha még moccanunk, megfojtottak volna...

– Semmi ellenszegülés! - mondta Banks.

Igaza volt. E percben mit sem tehettünk Munro megmentésére; jobb volt fenntartani magunkat a későbbi időkre, mikor talán még segíthetünk.

Negyedóra mulva a hinduk minket eleresztettek és társaik után siettek. Utánok rohanni: csak vesztünkbe rohantunk volna, a nélkül, hogy Munronak használhatnánk.

– Egy lépést se! - mondta Banks, s engedelmeskedtünk...

Világos, hogy a hinduk, kiket az áruló Kalagáni vezetett, egyedül csak Munro ezredesre fenték a fogukat. Mi okból? Mi céllal? - Kalagáninak személyes oka nem lehetett bosszút forralni az ezredes ellen. Kinek engedelmeskedett hát?...

Önkénytelenül a Nána-Sahib neve tolult lelkem elébe...

*

Eddig a Maucler kézirata. A fiatal francia nem lehetett további tanuja azon eseményeknek, melyek e dráma megoldását siettették. De ez eseményekről később tudomást szerzett s ezen értesülései kiegészítik az északi Indiában tett emez utazás leírását.