Tigris-vadászat.

Van Guitt úr annyit beszélt, hogy ideje volt már búcsút vennünk a králtól s visszatérnünk szanitáriumunkba. Félni lehetett, hogy Hod kapitány, a vadölő és Van Guitt, a vadfogó között keményebb összeszólalkozásra is kerül még a dolog. Mindamellett elég barátságosan váltunk meg s megegyeztünk, hogy érintkezésünket fenntartjuk és Van Guitt úr a csikarikat, mikor szükségünk lesz rájok, vadászatainkban segítségünkre adja. Különösen Kalaganit, aki merészséget és ügyességet tapasztalt jártassággal egyesített e veszélyes foglalkozásban s akire minden körülmények közt föltétlenül lehetett számítani. Viszont Hod kapitány is megígérte, hogy ahol lehet, kezére fog járni Van Guitt úrnak.

Mielőtt a krált elhagytuk volna, Munro ezredes, ki nem szándékozott oda gyakrabban visszatérni, még egyszer megköszönte Kalaganinak, hogy életét megmentette a kígyótól s biztosította, hogy mindig szívesen látott vendég lesz a gőzházban. A hindu hidegen hajtotta meg magát s nem árulta el, ha jól esett neki az elismerés ilyen férfiútól.

Ebédre otthon voltunk s beszélgetésünk főtárgya, lehet gondolni, Van Guitt Mátyás úr volt.

A következő napokon, június 27., 28. és 29-én az eső oly erővel esett, hogy vadászaink, bármennyire vágytak is, nem távozhattak a gőzházból. Ily időben egyébiránt a vad nyoma is elvész s szó sem lehet a nyomozásról. A vad sem szívesen hagyja el rejtekét.

Június 30-án kiderült. Hod kapitány, én, Fox és Gumi, készültünk lemenni a králba. Aznap reggel nehány hegyi lakóval találkoztunk. Hallották, hogy egy csodás pagodát szállítottak a vidékre s ellenállhatatlan kíváncsiság vonta őket gőzházunk megtekintésére. Szép példányai voltak a tibeti néptörzsnek, harcias természetű, megbízható jellemű, vendégszerető s a völgylakó hinduknál minden tekintetben magasabban álló emberek.

Az állítólagos pagoda nagyon megnyerte tetszésöket, az acél-elefánt pedig, éppen imádó bámulatot gerjesztett bennök. Pedig nyugalomban volt. Mennyire bámulták volna még, ha mozgásban látják, hatalmas erőkifejtésével, a hegyek gerincén fölfelé haladni!

Munro ezredes szívesen fogadta e bennszülötteket, kik közül néhányan a nepáli tartományt s a hindu-kínai határszéleket jól ismerték. A beszélgetés egy ideig a határ azon pontjai körül forgott, ahol Nána-Sahib, a szipojok leveretése után menedéket keresett volt. E hegyi lakók különben csak annyit tudtak Nánáról, amennyit mi; halála híre hozzájok is elhatott s úgy látszott, ők azt nem is vonták kétségbe. Megmaradt társai Tibet belsejébe menekülhettek s ott bajos lett volna őket megtalálni. Munro hallgatagon s gondolkodva fogadta e nyilatkozatot.

Hod kapitány a vadak felől kérdezősködött a bennszülöttektől. Érdekelte őt, mily pusztításokat tettek a ragadozók a Himalája-alji vidékeken, melyekről a lakók sokszor menekülni kényszerültek előlük. A kormány 300 rupia díjat tűzött ki egy tigris fejére, de azért e félelmes vadak száma nem fogyott s úgylátszék, az ember előbb-utóbb kénytelen lesz nekik engedni át a tért.

A szíves fogadtatástól meghatva vettek búcsút tőlünk s megígérték, hogy többször is meg fognak látogatni. Távozásuk után, előkészületeink be lévén fejezve, mi négyen, jól fölfegyverkezve, a Tarjáni felé vettük utunkat.

Kiérve az erdőből a tisztásra, Van Guitt úrral találkoztunk, aki ünnepélyes udvariassággal fogadott. Öt vagy hat emberével, köztük Kalagánival, egy az éjjel fogott tigrisnek a csapdából a kerekes kalitkába átszállításával volt elfoglalva. Felséges állat volt s Hod méltán irigyelhette, hogy nem ő lőtte meg.

Van Guitt úr meghítt a králba.

– Köszönjük, - mondta a kapitány, - de ma a magunk kedvére akarunk vadászni.

– Kalagáni szolgálatjukra áll, - felelte a vadszállító - ő jól ismeri az erdőt s hasznukra lehet.

– Szívesen elfogadnók kalauznak.

– Hát jó szerencsét, uraim! de igérjék meg, hogy nem lőnek le minden vadat.

– Hagyunk önnek is, ne féljen, - felelt Hod.

S Van Guitt Mátyás úr, színészies hajlongással búcsút véve, eltűnt az erdő sűrűjében.

– Most rajta, induljunk, - mondta a kapitány. - A negyvenkettediket ejtem el ma.

– S én a harmincnyolcadikat, - mondta Fox.

– Én pedig az én elsőmet, - jegyeztem meg nevetve.

– Ismered jól a Tarjánit? - kérdezte Hod Kalagánitól.

– Húszszor bejártam, keresztül-kasul minden irányban, - felelt ez.

– Nem hallottad valami különös pusztító tigris hírét?

– Igen, egy nőstényét. Mintegy két mérföldnyire innen látták nehány napja s azóta keresik. Akarják, hogy -

– Természetesen akarjuk!

A tigris kétségkívül bővében van a Tarjániban, de nem kószál haszontalanul s céltalanul a vidéken. Ha éhe nem űzi, rejtekébe vonul s nem könnyű találkozni vele. Számtalanon átmennek ez erdőségeken, a nélkül, hogy tigrist láttak volna. De aki akarja, könnyen előcsalhatja. Egy fél vagy negyedrész ökröt kitesz, kikötve egy fatörzshöz, hogy helyben legyen kénytelen elfogyasztani, oly helyen, ahol a vadász könnyen meghúzhatja magát valamely szikla vagy fa mögött. Sík helyen másképp járnak el. Itt az elefánt a legjobb segítője a vadásznak; kivált ha jól be van tanítva, mert különben megrémül s még vesztére válhatik urának. A tigris bátran megtámadja az elefántot, ráugrik s az ember és a tigris közt e hatalmas vastagbőrű hátán megy végbe a küzdelem.

Hod kapitány nem ily módon szeretett vadászni, mint a rádzsák; ő gyalog, rejtekből vagy cső végére várva szeretett lőni a vadra.

Kalagáni biztosan vezetett. Mint a hinduk rendesen, keveset beszélt s csak röviden felelt a hozzá intézett kérdésekre.

Egy óra mulva egy rohanó patak mellett állapodtunk meg. Egy kis tisztás közepén vastag karó emelkedett, melyre egy negyedrész ökör volt kikötve. Nehány sakál ki is kezdte már a csalétket, de nem bírt vele. Közeledtünkre szét is szaladtak az erdő e gyáva rablói.

– Kapitány, - mondta Kalagáni, - itt várjuk be a nősténytigrist. Látja, hogy itt a hely kedvező a lesre.

Valóban, a fák és sziklák mögött jól el lehetett helyezkedni, oly módon, hogy az egész tisztást könnyen kereszttűzbe vehettük. Úgy is tettünk. Gumi és én ugyanazon fa egy ágára telepedtünk. Hod és Fox, szembe velünk, egy másik hatalmas törzs kettős elágazása közt bujtak meg, míg Kalagáni egy szikla mögött, melyre föl is mászhatott, ha a veszély kényszeríti. Így a vadat kereszttűzbe foghattuk, melyből nem menekülhetett.

Csak várnunk kellett, míg jő.

A sűrűben a sakálok folyvást ugattak, de kibujni nem mertek. Egy óra sem telt, mikor az ugatás egyszerre elhallgatott. Két vagy három sakál eszeveszett nyargalással futott át a tisztáson s az erdő ellenkező oldalán eltűnt a sűrűben. Hagytuk menekülni; nemesebb vadat vártunk; Kalagáni egy intése megmondta, hogy a tigris közel van. A sakálok megfutamodása valamely nagy vad, valószínűleg a tigris közeledtének volt a jele. Fegyvereink felvonva, készen álltak; Hod és Fox, vállaikhoz szorítva puskáikat, céloztak is már.

Pár perc mulva az ágakat mozogni láttam s tördelőzni hallottam. A vad lassan, vigyázva közeledett, ámbár minket nem láthatott s legföllebb ösztöne mondhatta meg, hogy veszély elé jő. Ha éhe nem hajtja: nem is jött volna; de szimatolta az ökör-húst.

Egyszerre kibukkant a sűrűből s megállott, mintegy elővigyázatból. Csakugyan egy nősténytigris volt - hatalmas fejjel, karcsú, hosszú testtel. Lassan, mint egy csúszó-mászó, közeledett a prédához.

Mintha összebeszéltünk volna, közeledni engedtük. Majd a földön szaglált, majd földomborította hátát, mint a macska szokott, mikor ugrásra készül.

Egyszerre két lövés dördült el, egy percben.

– Negyvenkettő! - kiáltotta Hod kapitány.

– Harmincnyolc! - kiáltotta Fox.

Mind a kettő bizonyos volt a maga lövéséről. Akármelyik találta, úgy találta, hogy a tigris abban a helyben felfordult.

Kalagáni a vadhoz ugrott. Mi is leszálltunk a fáról. A tigris nem mozdult.

Kíváncsiak voltunk megtudni, melyiknek a golyója találta: a kapitányé vagy a Foxé? A vadat felbontották. Szívén - két golyó ment keresztül.

– Ejnye, - mondta Hod kapitány kedvetlenül; - ez csak felet-felet számít mindkettőnknek!

– Biz ez csak felet, kapitány uram; - mondta Fox szintúgy.

Elég, hogy az állat egy vergődő mozdulat nélkül földre volt terítve, - bár a két vadász közül egyik sem írhatta a maga számlájára.

Fox és Gumi még ott maradtak, hogy a vadat kifejtsék becses bőréből; Hod és én visszatértünk a gőzházhoz.

Nem célom napról-napra leírni ismételt vadászkirándulásaink eredményét; csak annyit mondok, hogy Hodnak és Foxnak nem volt okuk a panaszra.

Július 10-én egy huddiból vadásztunk, ami a lesre nagyon alkalmas hely, akár egy kis erősség, mely mögül - a benn levők - biztosra szedhetik le az ostromlókat. Csakhogy itt is biztosra kell találni, egy lövésre elejteni, különben a tigris, ha nem sebesült halálosan meg, megtámadja a kunyhót is, átugrik a sövényén s borzasztó dühében - megsebesítése által felbőszítve - rettenetes pusztítást visz végbe.

Éppen így történt itt is.

Van Guitt úr is velünk volt, remélve, hogy valamely könnyen megsebzett tigrist sikerül foglyul ejtenie s gondos ápolással meggyógyítva, a maga céljára használhatóvá tennie.

E nap három tigris rohant meg egyszerre. Kettőt, a második lövés halva terített le, a vadszállító nagy bánatára. De a harmadik, vállán megsebezve, átugrott a kerítésen.

– Ezt megfogjuk! - kiáltott Van Guitt úr, nekiörvendve. De alig mondta ki e vigyázatlan szavakat, a tigris ráugrott, leverte a lábáról s fejére tette a hatalmas első lábát.

Elveszettnek gondoltuk. De Hod kapitány egy jól irányzott lövéssel egyszerre leterítette.

Van Guitt úr lassan fölkelt.

– Ejnye kapitány, - mondta, a helyett, hogy megköszönte volna élete megmentőjének, - bizony várhatott volna még egy kissé.

– Várhattam volna? Mire? Hogy lehúzza a fejebőrét önnek? - De jó, máskor majd nem fogok oly nagyon sietni, ha kedve telik benne.

Bizonyos, hogy gyönyörű vad lett volna a Van Guitt úr állatseregletében!