A «Bolygó-tűz.»

Nána-Sahib egy egész hónapig, március 12-től, április 12-ig rejtőzött a pálban. Akarta, hogy a hatóságok egészen nyomát veszítsék.

Nappalonként, fivérével együtt visszavonulva maradt s csak kísérőik hagyták el olykor rejtekhelyöket, a szomszédos falvakban és tanyákon rejtélyes híreket szórva szét a «szabadító» közellétéről. Éjenként a nábob s öccse Balao-Rao is el-elhagyták rejteköket s pálról-pálra, faluról-falura jártak, összegyüjteni s biztatni azokat, kik a szabadítást várták. Reggelre visszatérve, számot adtak egymásnak tapasztalataikról a vad bíl-ek, a nomád kundok, a merész és vállalkozó gundok főnökei körében. De a tett órája még nem érkezett el. Mert nem lett volna elég csak a környéket gyujtani fel, ha a lázadás tüze tartományról-tartományra el nem terjed s általánossá nem lesz. Előbb össze kellett gyűjteni a gyujtó anyagokat a Nerbudda szomszédságában levő összes tartományokban a bopáli, malvai, bundelkundi városokban, a Scindia egész tartományában, mint egy nagyszerű tűzhelyen. Nána-Sahib az 1857-iki zendülésből tudta, hogy részleges fölkelések mit sem érnek.

Egy hónap mulva a tanditi pálba menekülése után, Nána-Sahib nagyobb biztonsággal vélt már fölléphetni. Most már személyesen is megjelenhetett, a nélkül, hogy félnie kellene, hogy felismerik, miután a hatóságok azt hitték, hogy meghalt. Majd egy parszi-, majd egyszerű rajot-ruhában, most egyedül, majd öccse kíséretében, mind nagyobb kirándulásokat mert tenni a tanditi pálból, észak felé, a Nerbudda túlsó partján, sőt a Vindiász-hegység tulsó oldalán is.

Ha lépéseit kém kísérte volna, ápril 12-én őt Indorban találta volna már, a holkáni tartomány fővárosában, hol a földmívelő népség különböző törzseivel, a rihillákkal, a mérvánikkal, a valajálikkal, - az egykori szipoj sereg e bosszúvágyó, kegyetlen és dühös szökevényeivel, egy új fölkelés esélyeiről értekezett. Azután átmenve a Berván, a Dsumna mellékfolyóján, április 19-én már Bundelkundban volt s a dús termő datolyák és mangófák völgyén át Szuariba érkezett, ahol a fölkelést úgy rendezte, hogy az minden percben kész volt, az adott jelre, a kitörésre. Április 24-én Bilszába, a malvai tartomány főhelyére, 27-én Rajpurba, panai tartomány határára érkezett s 30-án Sangorba, mely város Vindiász-hegységek kulcsa volt, tette a lábát. Itt találkozott öccsével és Kalagánival, akik jelentést tettek neki azon törzsekről, melyekben föltétlenül bízhatik. Míg ők a tartomány innenső (déli) részén működtek, szövetségeseik a hegyentúli (északi) tartományokban hintették el a fölkelés magvait.

Itt találkozva ismét visszafordultak, hogy a tanditi pálba vonuljanak, mint biztos helyre. Útközben Bopálban akartak megállapodni, e fontos muzulmán városban, mely az izlámnak Hindosztánban főfészke maradt s melynek bégumja a fölkelés alatt is megtartotta az angolok iránti hűségét.

Nána-Sahib és Balao-Rao május 24-én, a mohamedán évfordulati moharum-ünnep utolsó napján érkeztek Bopálba, ismeretlenül, zarándokok álruhájában. Este, mikor az egész ünneplő sokaság ezer fáklya fényénél, dobok, sípok és réztányérok zenéje s rakéták és petárdák sütögetése közt, a rajongás pokoli zajával, a város alatti tóhoz tódult mosakodásra, ők is a tömeg közé vegyültek.

A tömegben Nána-Sahib egy kéz érintését érezte vállán. Megfordult s egy bengálival állt szemközt, kiben egykori fegyvertársára ismert. Tekintetével kérdezte tőle: mit akar? A hindu halk hangon mormogva, csak ennyit felelt:

– Munro ezredes elutazott Kalkuttából.

Nána-Sahib alig bírta elrejteni fölindulását.

– S hol van?

– Tegnap Benareszben volt, a nepáli határon.

– S mit akar?

– Néhány hóig ott időzni.

– S azután?

– Visszatérni Bombayba.

Nána füttyentett. Az adott jelre Kalagani jelent meg oldalánál.

– Indulj azonnal, - mondta neki a nábob. - Keresd fel Munrót, aki észak felé tart. Csatlakozzál hozzá bármi ürügy alatt, ha kell életed kockáztatásával is. Ne hagyd el őt, míg csak át nem jő a Vindiászon, egészen a Nerbudda völgyéig. Akkor, de csakis akkor, hozz hírt nekem. Kalagani csak egy néma jellel adta belenyugvását s eltűnt a tömegben. Tíz perc mulva háta mögött hagyta Bopált.

E percben Balao-Rao közelített bátyjához.

– Ideje, hogy távozzunk, - mondta.

– Úgy van, - felelt Nána, - hajnalra tanditi pálban kell lennünk.

– Induljunk!

Gundjaiktól kísérve, a tó északi partján egy magában álló tanyára mentek, ahol lovak és nagyobb kíséret várt rájok. Nyolc órakor már nyeregben voltak s Bopálból a Vindiász-hegység felé vágtattak.

Nána-Sahib és Balao-Rao egy szót sem váltottak e gyors vágtatás alatt, de annál több gondolat forrt elméjökben. E kirándulásból, a Vindiász tájairól, többet hoztak magokkal a puszta reménynél; töméntelen nép, hűséggel s lelkesedéssel csatlakozott ügyükhöz. E bennszülöttektől tömött vidéken aránylag kevés angol katonaság volt elhelyezve s annak megsemmisítése tág utat nyithat a fölkelésnek, mely aztán egyik ponttól másikig terjesztheti tüzét a fanatikus hindu nép között.

Nána-Sahib ezenkívül még a kedvező véletlent is áldhatta, mely ellenségét, Munro ezredest, úgyszólván kezébe adja. Az ezredes végre kimozdult Kalkuttából, ahol nehezen lehetett hozzáférni. A Kalagani ügyes keze, tudtán kívül fogja őt egyenesen a nábob bosszúja torkába vezetni, a zord hegyvidékre, ahonnan meg nem menekülhet.

Balao-Rao még mit sem tudott a bengáli által Nánának hozott újságról. Csak a tanditi pál közelébe érve, míg lovaik egy pillanatra szusszantak, adta azt neki tudtára Nána.

– Munro, - mondta, - odahagyta Kalkuttát s a bombayi úton van.

– A bombayi út, - felelt Balao-Rao, - tengertől tengerig ér.

– Ezúttal csak a Vindiász-hegységig vezet.

S e felelet mindent megmondott.

Lovaik újra vágtatni kezdtek; a Nerbudda völgyében voltak. Hajnal volt. A nazzuri sziklaút nyílt meg előttük, mely egyenesen a pálhoz vezet fel. Itt leszálltak lovaikról, hogy gyalog menjenek fel a meredeken. Minden csöndes volt, a hajnal még nem ébredt az erdőben.

Egyszerre lövés dördült el, melyet több más követett s angol kiáltások:

– Hurrah, hurrah, előre!

A pál sziklafokán egy angol hadseregbeli tiszt jelent meg, mintegy ötven ember élén.

– Tüzet, hogy egy se meneküljön! - vezénylé a tiszt.

Új sortűz dördült el, majdnem cső végére véve a gundokat, kik Nána-Sahibot s öccsét környezték. Öt vagy hat hindu elesett. A többiek megfutamodtak s eltűntek a Nazzur árkában s a sűrűségben.

– Nána-Sahib! Nána-Sahib! - kiáltották az angolok, a szűk völgybe nyomulva. S most, az előbbi lövések által találtak és elesettek egyike félig fölegyenesedett fektéből és kezét kinyujtva így kiáltott üldözőire:

– Halál a hódítóra! - kiáltott rettenetes hangon s mozdulatlan bukott vissza fektébe.

A tiszt a holttesthez közeledett.

– Vajjon valóban Nána-Sahib? - kérdezte.

– Ő az, - felelt két katona a csapatból, kik - mivel Cawnporéban voltak táborban - tökéletesen ismerték a nábobot.

– Most a többi után! - kiáltá a tiszt. S az egész csapat a gundok üldözésére nyomult.

Alig tűntek el a színhelyről, midőn egy árny suhant elő, megjelenve a sziklamagaslaton, melyen a pál állott.

A «Bolygótűz» volt, hosszú, barna palástjába burkolva, melyet durva szőrkötél szorított derekához.

A megelőző este e tébolyodott nő volt önkénytelen kalauza az angol tisztnek s csapatának. Bolyongásaiban a tanditi-völgybe térve vissza, gépiesen közelített a pálhoz, hová bizonyos titkos ösztön vonta. S most e boldogtalan teremtés, kit mindenki némának ismert, önkénytelenül egy nevet mormogott ajkai közt, - a cawnporei mészárló átkozott nevét:

– Nána-Sahib, Nána-Sahib! - ismétlé szüntelenül, mintha a kegyetlen nábob képe, amely nem tudni mikor jelent meg élete történetében, most ellenállhatatlanul tolult volna öntudatlanul emléke elébe...

E névre a tiszt összerezzent. A boldogtalan léptei után indult. Az őt észre sem látszott venni, sem a katonákat, kik a pálig kísérték. Oda menekült-e a nábob? - kérdezték ezek magokban. - A tiszt a szükséges rendelkezéseket megtette a Nazzur medrének őrizetbe vételére s úgy várta a hajnalt. S mikor Nána-Sahib és gundjai hajnalkor csakugyan megjelentek, sortűzzel fogadta őket, többeket földre terítve - köztük Nána-Sahibot, a szipoj-lázadás legfélelmesebb főnökét is.

Így jelentette ezt a térítő a bombayi kormányzónak. A hír gyorsan elterjedt az egész félszigeten, a hírlapok siettek hirdetni azt s így történt, hogy Munro ezredes, május 20-iki kelettel az allahabadi lapban olvashatta.

Ezúttal nem férhetett hozzá kétség; Nána-Sahib halva volt! Személyazonosságát oly emberek bizonyították, kik őt személyesen ismerték.

Azonban a tébolyodott nő, elhagyva a sziklatetőn levő pált, a Nazzur ágyába szállt alá. Téveteg szemeiből belső tűz csillámlott elő s ajkai öntudatlan mormogták ismét a nábob félelmetes nevét.

Így ért a helyhez, hol az elejtett hullák hevertek s az előtt állapodott meg, amelyikben a katona Nána-Sahibra ismert volt. E halottnak meredten maradt szemei s összeszorított arcvonásai még most is fenyegetőzni látszottak. Azt mondhatnók, hogy miután csak a bosszúnak élt, a gyűlölet még túlélte testi életét.

A tébolyodott letérdelt mellé, két kezét golyóktól átfurdalt testén végigjártatta, míg a serkedező vér megnedvesíté ruhája ujjait. Hosszan nézte s aztán fejét csóválva fölemelkedett és lassan, hallgatva lépdelt alá a Nazzur medrében...

De a «Bolygótűz» ekkor már ismét visszaesett előbbi megszokott közönyébe s ajka néma maradt és nem ismételte többé a Nána-Sahib átkozott nevét...