Három egy ellen.

Másnap, június 18-án, minden kész volt, hogy napfeljöttekor indulhassunk. Öt órakor Kalut fűteni kezdett. Elefántunk, kifogva, mintegy ötven lépésnyire állt a vonattól s a gépész a víztartó megtöltésével foglalkozott, mialatt mi a kis patak partján sétálgattunk.

Negyven perc mulva minden rendén volt, és Storr jelt adott, hogy indulhatunk, midőn egy kis hindu lovascsapat közelített. Öten vagy hatan voltak, dús öltözetben, fehér ruhában, selyem felöltőkkel, arannyal dúsan áttört turbánokkal; míg tizenkét őr, puskákkal és kardokkal fegyverkezve, kíséretül szolgált. A katonák egyike zöld lombkoszorút tartott kezében, jeléül, hogy valamely kiváló egyéniség van velök.

E kiváló egyéniség nem volt más, mint maga Guru-Szing herceg, egy harmincöt év körüli, büszke tekintetű férfi, valódi képmása a mondabeli rádzsák törzsökének, a maharatta-jelleg félreismerhetetlen kifejezésével arcán.

A rádzsa nem is méltóztatott észrevenni jelenlétünket. Néhány lépést tett előre s az óriás elefánthoz közelített, melyet Storr éppen mozgásba készült hozni. S miután azt némi kíváncsisággal szemlélte, - amit azonban nem akart mutatni, - azt kérdezte Storrtól:

– Ki csinálta ezt a gépet?

A gépész a mérnökre mutatott, ki nehány lépésnyi távolban állott.

– Ön az? - kérdezte a herceg kicsinylőleg.

– Magam, - felelt Banks.

– Azt hallottam, a meghalt butáni rádzsa szeszélye volt az egész...

Banks igenlőleg intett fejével, hogy úgy van.

– S miért húzassa magát valaki mesterséges elefánttal, - folytatta ő fensége udvariatlan vállvonogatással, - mikor csontból és húsból álló elefántok állnak szolgálatunkra?

– Valószínűleg, - felelte Banks, szintoly félvállról - mert ez a mesterséges elefánt sokkal erősebb, mint azok, melyek a néhai rádzsa szolgálatára állottak.

– Hohó - szólt Guru-Szing megvetőleg, - erősebb mint egy élő elefánt?

– Még pedig sokkal, - erősítette Banks.

A kapitány sem türtőztethette magát, hogy bele ne szóljon.

– Az ön elefántjai közül, - mondta, - egyik sem volna képes ennek egyik lábát kimozdítani a helyéből.

– Ohó! Mit mond ön -?

– Én, - felelé Banks a hozzá intézett kérdésre, - megerősítem amit barátom mondott. Mesterséges állatunk képes ellenállani tíz fogat lóerejének s a fenséged három elefántja együtt sem tudná helyéből egy vonalnyira is kimozdítani.

– Azt nem hiszem, - felelte a rádzsa.

– Téved, ha nem hiszi, - szólt Hod kapitány.

– S ha fenséged nem sajnálja a költséget, - folytatta Banks, - csinálok én fenségednek olyan gép-elefántot, mely húsz élő elefánt erejével ér föl.

– Azt könnyű mondani -

– De meg is lehet tenni.

A herceg kezdett tűzbe jönni. Látszott, nem szívesen tűr ellentmondást.

– Megpróbálhatjuk akár itt mindjárt, - mondta egy percnyi gondolkodás után.

– Meglehet, - mondta Banks.

– Sőt nagyban fogadhatunk is rá, - folytatta Guru-Szing, - ha csak ön félelemből, hogy elveszti a fogadást, éppúgy vissza nem vonul, mint elefántja, kétségkívül, az enyéim előtt.

– Acél-óriásunk visszavonulna? - kiáltott föl Hod kapitány. - Ki meri azt állítani?

– Én, - felelt Guru-Szing.

– S miben fogadna fenséged? - kérdezte Banks.

– Négyezer rupiába, ha van önnek elveszteni való négyezer rupiája.

A körülbelül tízezer frankot jelentő összeg elég nagy volt, szegény embert gondolkodóba ejteni. Hod kapitány habozás nélkül tartotta volna a fogadást, ha lett volna négyezer rupiája. Banks maga, bármily bizonyosan hitte is, hogy nyerne, nem kockáztathatott ily összeget. A rádzsa diadalmaskodni látszott.

– Ahá, - mondá - önök visszalépnek!

– Én tartom, - szólt közbe Munro ezredes, ki eddig egy szóval sem vegyült a vitába, de meg akarta menteni barátai becsületét.

– Munro ezredes kész fogadni négyezer rupiába? - kérdezte Guru-Szing.

– Akár tízezerbe.

– Áll a négyezer, - felelte a rádzsa.

A mérnök melegen szorította meg az ezredes kezét, művébe helyezett bizalmáért, de arca komollyá vált, mintha tartana tőle, hogy számítása cserben hagyja. Hod arca ragyogott: a kétely egy árnya sem vonult át agyán.

– Vigyázat, acél-óriás! - kiáltott vezényhangon, - Anglia becsületéért álld meg a helyedet.

Embereink az út egyik oldalán sorakoztak. Valami száz főre menő hindu csapat hagyta el a táborhelyet s közeledett a küzdelem színteréhez.

Banks az acél-állat hátán levő tornyocskában foglalt helyet Storr mellett s erős gőzsugárt bocsátott ki az elefánt ormányán.

Ezalatt Guru-Szing egy intésére nehány szolga a szerájba sietett s csakhamar elővezették a három elefántot megszabadítva minden úti poggyászától. Pompás három állat volt, magasabb és izmosabb a rendesnél; Bengálból valók s ezek rendesen is nagyobbak az észak-vidékieknél. Meglátva az erőtől duzzadó három állatot, engem is önkénytelen aggodalom lepett meg.

Az állatok nyakán ülő mahú-k (elefánthajcsárok) kezökkel kormányozták és szóval biztatták az okos állatokat. A rádzsa előtt elléptetve, a legnagyobb a három közül - valódi óriás a maga nemében - megállt, meghajtotta két térdét, magasra tartotta ormányát s így üdvözölte fejedelmét, mint jól betanult udvaronc. Aztán fölemelkedve, két társával együtt az acél-óriáshoz közeledett, melyet mind a hárman bámulással vegyes iszonnyal látszottak szemlélni.

Most elefántunk szügyéhez, s teste körül, amint be szoktuk fogni, erős láncokat erősítettek, a húzásra. Megvallom, szívem erősen vert. Hod kapitány is mérgesen harapdálta bajszát. De Munro ezredes oly nyugodt vagy még nyugodtabb volt, mint a győzelméről teljesen biztos Guru-Szing.

– Készen vagyunk, - mondta Banks. - Ha tetszik fenségednek -?

– Tetszik, - felelt a rádzsa. - Azzal jelt adott a mahuknak, kik sajátságos füttyöt hallattak s a három elefánt, lábaikat erősen megfeszítve, teljes összetartással húzták a láncot, melynek kapcsa fogatukba volt akasztva. A gép nehány lépésnyit engedett.

Elkiáltottam magamat. Hod lábával dobbantott.

– Feszítsd a kereket, - vezénylé Banks, a gépészhez fordulva nyugodtan.

A gőz sustorgása s erős füttye jelenté, hogy a kellő nyomás megvan. Az acél-óriás megállt s egyet sem mozdult.

A mahuk erősen biztatták a három elefántot s azok megfeszítve izmaikat, minden erejüket kifejtették. Hiába; a mi elefántunk lábai a földbe voltak gyökerezve.

Guru-Szing véresre harapta ajkait bosszúságában. Hod kapitány tapsolt.

– Előre! - kiáltott Banks.

Most a regulátort megeresztették; az ormány kéménye hatalmas füst-gomolyokat pöfékelt, a kerekek csikorogva mozdultak előre s a gép-elefánt a három elefántot, visszafelé rántva, hallatlan erőlködésük dacára, ellenállhatlanul cipelte magával.

– Go head, go head! (Előre, rajta!) - ordította Hod kapitány.

S az acél-óriás folyvást előre sietett, a három elevent magával hurcolva, míg tomporaikra estek s mintegy húsz lépésnyire ekkép vonszolva őket, a nélkül, hogy súlyukat még csak érezni is látszanék.

Hod kapitány fennhangon hurrázott örömében; de Munro ezredes intett kezével; Banks bezárta a gép regulatorát s az egyszerre megállott. Ideje volt. Ő fenségének három hatalmas elefántja a legszánalmasabb helyzetbe jutott; lábaik égfelé, ormányaik petyhüdten alácsüngve, úgy henteregtek, mint hátukra fordított s visszafordulni nem tudó pókok vagy teknősbékák.

Urok, a rádzsa, szégyentől, haragtól egyaránt emésztve, szótlanul távozott a fogadás színhelyéről, be sem várva a végkimenetelt. Most a három elefántot kifogták hámjaikból, talpra segítették, mert a horzsolás által szenvedett kisebb sérülésen kívül más bajuk nem esett s elvezették őket. Mikor az acél-óriás előtt vezették el, a legnagyobbik éppen úgy térdet hajtott előtte, mint előbb Guru-Szing előtt tettek volt.

Negyedóra mulva egy hindu, a kamdár (a fejedelem titkára) érkezett szállásunkra s hozta egy zacskóban a megnyert fogadás összegét, négyezer rupiát. Munro ezredes kezébe vette a zacskót s megvetéssel visszadobta:

– Ő fensége cselédsége számára.

Azzal hátat fordított s a gőzházba lépett.

E közben a gép-elefánt vonata elé fogva, sértetlenül lefoglalta rendes helyét. Banks azonnal jelt adott az indulásra s a bámuló hinduk csoportjainak üvöltései közt nagy gyorsasággal elindultak. Csakhamar, - az út egy fordulójánál - elvesztettük szemünk elől a Guru-Szing rádzsa szeráját... A hegyek közt voltunk.