A TRABACCOLO VÍZRE BOCSÁTÁSA

– Tehát nem megy? - kérdezte Cap Matifou.

– Mi nem megy? - tudakolta Pointe Pescade.

– Az üzlet.

– Mehetne jobban is, vitathatatlan, de rosszabbul is mehetne!

– Pescade!

– Mi az, Matifou?

– Ne haragudj rám azért, amit mondok!

– De bizony megharagszom, ha rászolgálsz, hogy haragudjam!

– Nos... itt kellene hagynod engem.

– Hogy érted, hogy itt hagyjalak?... Cserbenhagyjalak? - kérdezte Pointe Pescade.

– Igen!

– Folytasd, álmaim erőművésze! Érdekel, amit mondasz.

– Igen... bizonyos vagyok abban, hogy egyedül kimásznál a csávából!... Én csak terhedre vagyok, és nélkülem módot találnál, hogy...

– Mondd csak, Cap Matifou - kérdezte komolyan Pointe Pescade -, te kövér vagy, ugye?

– Igen.

– És nagy?

– Igen!

– Nos, bármilyen nagy és kövér is vagy, nem tudom, hogyan fér beléd ekkora butaság, mint amit most mondtál!

– És miért, Pointe Pescade?

– Mert a butaságod még nagyobb és kövérebb, mint te magad, Cap Matifou! Hogy magadra hagyjalak, szívem legdrágább ökre?! De ha nem lennék itt, kérdem tőled: mivel bűvészkednél?

– Mivel?

– Ki csinálná a halálugrást a nyakadon?

– Nem mondom...

– Vagy a terpeszállást a két kezed közt?

– No igen!... - felelte Cap Matifou, mert összezavarták ezek a sürgető kérdések.

– Igen... a tomboló közönség előtt... ha véletlenül közönség is akad!

– Közönség! - motyogta Cap Matifou.

– Ezért - folytatta Pescade - hallgass, és csak a bevételre gondolj, mert anélkül ma este nem vacsorázunk.

– Nem vagyok éhes!

– Te mindig éhes szoktál lenni, Cap Matifou, tehát most is éhes vagy! - felelte Pointe Pescade, és két kezével kissé kifeszítette társa hatalmas állkapcsát, amely bölcsességfog nélkül is elvégezte a maga munkáját. - Látom a szemfogadon, amely olyan hosszú, mint a bulldog agyara! Éhes vagy, hidd el, ha mondom, és ha csak egy fél forintot, csak egy negyed forintot keresünk, enni fogsz!

– De te, kis Pescade-om?

– Én?... Egy szem köles elég nekem! Nekem nem kell erősnek lennem, de neked, fiam... Értsd meg jól az okoskodásom! Minél többet eszel, annál inkább hízol! Minél inkább hízol, annál érdekesebb látványosság leszel!...

– Látványosság... igen!

– Én meg ellenkezőleg, minél kevesebbet eszem, annál inkább fogyok, és én akkor leszek érdekesebb látványosság, minél inkább fogyok. Igaz?

– Igaz - válaszolta Cap Matifou a világ legegyügyűbb hangján. - Így a saját érdekemben kell ennem, Pointe Pescade!

– Ahogy mondod, nagy kutyuskám, az én érdekem pedig az, hogy ne egyem!

– Ekként ha csak egyikünknek jutna...

– Az a tied lesz!

– És ha mindkettőnknek?...

– Akkor is te ennél! Az ördögbe is, Cap Matifou, hisz te egyedül is felérsz két emberrel!

– Néggyel... hattal... tízzel! - kiáltotta Herkules, akit csakugyan tíz ember sem győzött volna le.

Leszámítva azt a fellengzős túlzást, amely a hajdani és mostani atléták közös tulajdonsága, az igazság az, hogy Cap Matifou legyőzött minden birkózót, aki csak kiállt vele.

Két jellemző történetet meséltek róla, ezek valóban csodálatos erejét bizonyítják.

Egy este Nîmes-ben, egy fából épült cirkuszban a tetőszerkezetet tartó egyik gerenda meglazult. Egy reccsenés hallatszott, a nézők megrémültek, mert az a veszély fenyegette őket, hogy vagy rájuk omlik a tető, vagy összetapossák egymást, amint igyekeznek kimenekülni a padsorok között. De Cap Matifou ott volt. A már meglazult gerenda alá ugrott, és abban a pillanatban, amikor a gerendázat meghajlott, fenntartotta bikaerős vállával, amíg ki nem ürült a terem. Aztán ismét egy ugrással kint termett, éppen akkor, amikor a tetőzet beomlott mögötte.

Ez a történet vállának erejéről tanúskodik. A most következő pedig karjának erejéről.

Egy nap a camargue-i síkságon egy bika megvadult, és kiszabadult a karámból, üldözőbe vett és megsebesített több személyt, és még nagyobb bajokat is okozott volna, ha közbe nem lép Cap Matifou. Az állat felé futott, megvetette lábát, és úgy várta; majd abban a pillanatban, amikor leszegett fejjel rárohant, szarvánál fogva megragadta, és egyetlen karmozdulattal a földre döntötte, és ebben a helyzetben tartotta a négy patájával rugdalózó állatot, amíg csak meg nem fékezték, és ártalmatlanná nem tették.

Erről az emberfeletti erőről más bizonyítékokat is fel lehetne sorakoztatni: de ennyi is elegendő, hogy fogalmat adjanak Cap Matifou erejéről, de bátorságáról és önfeláldozásáról is, hiszen soha nem habozott életét kockára tenni, ha felebarátai megsegítéséről volt szó. Tehát éppoly jószívű volt, mint amilyen erős. Mégis, hogy semmit se veszítsen erejéből, amint Pointe Pescade hajtogatta, ennie kellett, és társa kényszerítette is, hogy egyék, magától vonva meg a falatot, amikor csak egynek jutott, sőt néha még akkor is, amikor kettőnek. De ezen az estén nem látszott vacsora - még egy személynek sem - a láthatáron.

– Köd van! - ismételgette Pointe Pescade.

És hogy szétoszlassa, ez a derék és jólelkű fiú vidáman újrakezdte rigmusait és fintorait. Nagy léptekkel rótta az emelvényt, ide-oda ugrált, kificamította tagjait, hol a kezén járt, hol a lábán - mert megfigyelte, hogy fejjel lefelé nem olyan éhes. Újra és újra elmondta félig provence-i, félig szláv zsargonban az örökös becsalogató tréfákat, amelyek mindaddig fennmaradnak, amíg csak akad egy bohóc is, aki eldarálja, és akadnak szájtátik, akik meghallgatják.

– Tessék, uraim, tessék besétálni! - kiabálta Pointe Pescade. - Csak kimenetkor kell fizetni... csekély egy krajcárt!

De ahhoz, hogy kimenjenek, előbb be kellett lépni, ám a festett vászon előtt álldogáló öt-hat ember közül egyik sem szánta rá magát, hogy belépjen a kis arénába.

Ekkor Pointe Pescade egy rémisztő vesszővel a vászonra mázolt vadállatokra mutatott. Nem mintha állatseregletet tudtak volna mutatni a közönségnek. De ezek a rettenetes állatok valóban éltek valahol Afrikában vagy Indiában, és ha Cap Matifou valaha is találkozik velük útja során, egyszeribe bekapja valamennyit.

És ekkor Pointe Pescade megszokott rigmusait a Herkules megszakította a nagy dobra mért ütésekkel, amelyek úgy hangzottak, mint az ágyúlövés.

– Ez itt a hiéna, uraim, tekintsék meg a hiénát, a Jóreménység fokáról való fürge és ragadozó állat, átugrik a temető falán, ahol zsákmányát szerzi.

Azután a vászon túloldalán, sárgálló vízben, kék füvek közepére mutatott.

– Nézzék csak, nézzék! A fiatal és érdekes orrszarvú tizenöt hónapos! Szumátrában cseperedett fel, és az átkelés idején félelmetes szarvával csaknem meglékelte a hajót.

Azután az előtérben levő állatra mutatott, amely áldozatainak zöldes színű csontjai között állt.

– Itt látható, uraim, itt látható a rettenetes atlaszi oroszlán! A Szahara belsejében él, a sivatag forró homokján! A trópusi hőség idején barlangokba menekül! Ha talál néhány csepp vizet, odarohan, és csepeg róla, amikor továbbrohan! Közben a szeme kidúvad, ezért az oroszlán neve: dúvad.

De úgy látszott, hogy ez a sok erőfeszítés hiábavaló. Pointe Pescade hasztalanul kiabálta ki a tüdejét, Cap Matifou hasztalanul verte úgy a nagydobot, hogy majd szétrepesztette. A helyzet reménytelennek látszott.

Eközben több nagy termetű dalmát hegyi lakó végül is megállt Matifou atléta előtt, és szakértő szemmel vizsgálgatta.

Pointe Pescade csakhamar megragadta ezt az alkalmat, és kihívta a derék embereket, hogy mérkőzzenek meg vele.

– Tessék, uraim! Fáradjanak csak beljebb! Éppen a legjobbkor! Ilyet még úgysem láttak! A férfiúi erők nagy küzdelme! Viadal puszta kézzel! Egészen két vállra fektetésig! Cap Matifou kötelezi magát, hogy két vállra fekteti azokat a sportbarátokat, akik hajlandók megtisztelni őt bizalmukkal. A győztes tiszteletdíja egy gyapottrikó!... Talán önök, uraim? - kérdezte Pointe Pescade, s a három kemény kötésű fickóhoz fordult, akik egészen elképedve nézték őt.

De a keménykötésű legényeknek nem volt kedvük ahhoz, hogy kockára tegyék hírnevüket a küzdelemben, bármilyen dicsőséget jelent is ez a küzdő feleknek. Pointe Pescade így kénytelen volt bejelenteni, hogy amatőr birkózó híján ő maga küzd meg Cap Matifouval. Igen, az ügyesség mérkőzik itt meg az erővel!

– Tessék, uraim! Tessék! Csak egymás után! - kiabálta teli tüdővel a szegény Pescade. - Itt látható, amit még sohasem láttak! Pointe Pescade és Cap Matifou birkózása! A két provence-i iker! Igen... két iker... de nem egykorúak... nem is egy anyától!... Mi?! Pedig mennyire hasonlítunk... különösen én!

Egy fiatalember állt meg az emelvény előtt. Nagy komolyan hallgatta az elcsépelt tréfákat.

A fiú legfeljebb huszonkét éves lehetett, a közepesnél magasabb termetű. Szép vonásait kicsit elhervasztotta a munka, arckifejezése némi szigorúságot árult el, és töprengő természetre vallott, aki talán a szenvedés iskoláját is megjárta. Nagy, fekete szeme, rövidre nyírt körszakálla, vékony bajusza alatt éles vonallal kirajzolódó, mosolyra ritkán nyíló szája megtéveszthetetlenül utalt magyar származására, és hogy benne magyar vér buzog. Egyszerű, modern ruhát viselt, de nem törekedett arra, hogy lépést tartson a legújabb divattal. Magatartása félreérthetetlenül elárulta: ez a fiatalember már kész férfi.

Amint mondtuk, ő is hallgatta Pointe Pescade eredménytelen közönségcsalogató fáradozását. És némi elérzékenyüléssel nézte, amint ide-oda ugrál az emelvényen. Ő is eleget szenvedett már, hogy is tudott volna érzéketlen maradni mások szenvedése iránt.

„Ez két francia! - mondta magában. - Szegény ördögök! Ma nem lesz bevételük!”

És akkor az a gondolata támadt, hogy egyedül lesz a közönségük - fizető közönségük. Alig több ez az alamizsnánál, de legalább álcázott alamizsna, és valószínűleg jókor jön. Közelebb ment hát az ajtóhoz, vagyis ahhoz a vászondarabhoz, amelyet csak fel kellett lebbenteni, és már bent is találta magát az ember a kis nézőtéren.

– Tessék, uraim, csak beljebb! - kiáltotta Pointe Pescade. - Máris kezdődik az előadás!

– De... hiszen egyedül vagyok - jegyezte meg a fiatalember a legnagyobb jószándékkal.

– Uram - felelte Pointe Pescade valami gunyoros büszkeséggel -, az igazi művészek többet adnak a közönség minőségére, mint a mennyiségére!

– De azért megengedik?... - folytatta a fiatalember, és kivette erszényét.

Beletett két forintot az emelvény sarkán elhelyezett tányérba.

„Jószívű ember!” - gondolta Pointe Pescade.

Aztán társához fordult:

– Rajta, Cap Matifou, rajta! Szolgáljuk meg a pénzt!

De amikor az egyetlen néző belépett volna a francia-provence-i arénába, hirtelen megtorpant. Egy fiatal lányt vett észre, aki apjával együtt már negyedórája állt a guzlaénekesek zenekara előtt. Ez a fiatalember, anélkül, hogy tudták volna, ugyanarra gondolt, amire a lány: jótékonyságot gyakorolni. Az egyik a cigányoknak dobott alamizsnát, a másik az akrobatáknak.

De a fiatalember nyilván nem érte be ezzel a találkozással, mert mihelyt észrevette a lányt, elfelejtette néző mivoltát, a pénzt, amelyért a helyét megfizette, és arrafelé rohant, amerre a lány eltűnt a tömegben.

– Ejnye, uram!... Uram!... - kiabálta Pointe Pescade - És a pénze?... Nem dolgoztunk meg érte, az ördögbe is!... De hol van!... Eltűnt!... Hé, uram!...

Hasztalanul kereste a „közönségét”, annak már nyoma veszett. Aztán Cap Matifoura nézett, aki éppen olyan meghökkenten állt ott, és végtelen nagyra tátotta a száját.

– És már éppen elkezdtük volna! - mondta végül az óriás. - Szavamra, nincs szerencsénk!

– Kezdjük el mégis! - felelte Pointe Pescade, és lement az arénához vezető lépcsőn.

Ily módon legalább, a padok előtt játszván - nem is volt pad! - rászolgáltak volna a pénzre.

De ebben a pillanatban nagy lárma hallatszott a kikötői rakpart felől.

A tömeg egyszerre elkezdett mozgolódni, és elindult a tenger felé, és sok száz torokból ez a szó hallatszott:

– A trabaccolo!... A trabaccolo!

Csakugyan, erre az időpontra hirdették a kis hajó vízre bocsátását. Ez a látvány mindig vonzó, tehát így felkelti az emberek kíváncsiságát. Hamarosan ki is ürült a zsúfolt tér és a rakpart, s a tömeg a hajóépítő telep felé özönlött, mert ott kellett lezajlania az eseményeknek.

Pointe Pescade és Cap Matifou megértették, hogy nincs mit számítaniuk a közönségre - legalábbis egy időre. Ezért szerették volna megtalálni az egyetlen nézőt, aki már majdnem megtöltötte az arénát, de ezt most ők is elhagyták, még csak arra sem ügyeltek, hogy bezárják ajtaját - és miért is zárták volna be? -, ők is a hajótelep felé vették útjukat.

Ez a telep egy földnyelv végén állt, a gravozai kikötőn túl, lejtős területen, amelyet a hullámverés könnyű tajtékkal borított.

Pointe Pescade és társa csak két könyökkel tudott eljutni a nézők első sorába. Az ő emelvényük előtt soha, még a legjobb estéken sem volt ilyen tolongás! Ó, mennyire elkorcsosul a művészi ízlés!

A trabaccolo oldala mellől már elszedték a tartó dúcokat, és felkészültek a vízre bocsátásra. A horgony már a helyén volt, csak le kellett engedni, mihelyt a hajótest a vízbe merül, hogy megállítsa, mert a hajót a lendület túl messzire sodorhatta volna a zátonyok közé. Noha a trabaccolo csak ötventonnás volt, mégis elég tekintélyes tömeg ahhoz, hogy gondosan megtegyenek minden elővigyázatosságot. Két telepi munkás tartózkodott a fedélzeten, hátul a faárboc közelében, amelynek tetején a dalmát lobogó lengett, két munkás pedig a hajó orrában állt, várta, hogy a horgonyt lebocsássa.

A trabaccolót farával kellett leereszteni a vízre - amint az effajta műveletnél előírásos. A hajó hátulját, amely a jól beszappanozott csúsztatóvályúban pihent, már egyetlen támaszték tartotta vissza. Csak ezt az éket kell eltávolítani, és a hajó siklani kezd; aztán a mozgásba jövő test fokozódó sebességével elindul a vízen.

Már vagy fél tucat ács verte vaskalapáccsal a hajó elé helyezett ékeket, hogy valamelyest magasabbra emeljék, s megadják azt a lendületet, amely majd a tenger felé viszi.

Mindenki feszült érdeklődéssel és csendben figyelte ezt a műveletet.

E pillanatban a gravozai kikötőt dél felől védő földnyelv kanyarulatánál felbukkant egy háromszázötven tonnás luxusjacht, egy kétárbocos vitorlás. Az előtt a földnyelv előtt akart elhaladni, amelyen a hajóépítő műhely volt, hogy bejusson a kikötőbe. Mivel a szél északnyugat felől fújt, szél iránt haladt, az alsó nagy vitorlák balról fogták a szelet, amely egyenesen a kikötő felé hajtotta. Tíz percen belül oda kell érkeznie, és úgy nőtt meg hirtelen a nézők szemében, mintha csak olyan látcsővel néznék, amelynek csövét folyton hosszabbra csavarják.

Hogy a kétárbocos a kikötőbe jusson, el kellett haladnia a telep előtt, ahol a trabaccolo vízre bocsátására készültek. Amint a jacht közeledését jelezték, minden baleset elkerülése végett tanácsosnak látszott, hogy felfüggesszék a vízre bocsátási műveletet. Majd akkor folytatják, ha a másik elhaladt a zátonyok közt. Ha a két hajó összeütközik, egyik a farával siklik előre, a másik pedig nagy sebességgel belerohan, a jacht bizonyára súlyos katasztrófa elé néz.

A munkások abbahagyták hát az ékek ütögetését, és a támaszték eltávolításával megbízott munkást utasították, hogy várjon. Csak néhány percig kell várakozniuk.

Eközben a kétárbocos sebesen közeledett. Már azt is látni lehetett, hogy előkészületeket tesz a lehorgonyzásra. Két kisvitorláját leeresztették, a nagyvitorla csücsökkötelét meghúzták, az előtörzs vitorlát ugyanakkor felcsavarták. De még olyan gyorsan haladt, hogy előkötél-vitorlája és második orrvitorlája is az eddigi sebességgel tudta továbbvinni.

Minden tekintet a kecses hajóra irányult, fehér vitorlái aranyosan csillogtak a nap ferdén eső sugaraiban. Matrózai levantei egyenruhát viseltek, fejükön piros sipkával, gyorsan végezték munkájukat, míg a kapitány hátul figyelt a kormányos közelében, és nyugodt hangon osztogatta parancsait.

A kétárbocos csakhamar a hajóépítő telep mellett haladt el, már csak annyi matróz mozgott a fedélzeten, amennyi ahhoz kellett, hogy elérjék a kikötő kiugró földnyelvét.

Hirtelen rémült kiáltás hallatszott. A trabaccolo megmozdult. A támaszték valahogy meglazult, és a hajó éppen abban a pillanatban indult meg, amikor a jacht jobb oldala került szembe vele.

A két hajó tehát mindjárt összeütközik. Sem idő, sem mód nem látszott ennek megakadályozására. Semmilyen manőverrel nem lehet elkerülni. A nézők kiáltására rémült kiáltással felelt a kétárbocos személyzete.

A kapitány megőrizte hidegvérét, és elfordította a kormányrudat; de lehetetlennek látszott, hogy hajója elég gyorsan kitérjen, vagy oly gyorsan haladjon a zátonyok közt, hogy elkerülje az összeütközést.

A trabaccolo valóban már siklott a csúszdán. A súrlódástól keletkező fehér füst az orránál kavargott, míg tatja már az öböl vizébe merült.

Egyszerre csak egy ember rohan elő. Megragadja a trabaccolo orránál lógó kötelet. De hasztalanul akarja visszatartani, pedig megfeszíti lábát a földön, nem bánva, hogy a hajó őt is magával rántja. Egy kikötőcölöpnek használt ágyúcső áll ott a földbe verve. Egy szempillantás, és a hajókötél máris rácsavarodik, és lassan tekeredik le róla, hiszen a férfi, mit sem törődve azzal, hogy a hajó magával ragadja és összezúzza, emberfeletti erővel húzza visszafelé - tíz másodpercen át.

Ekkor a hajókötél elszakad. De ez a tíz másodperc is elegendő volt. A trabaccolo beleloccsant az öböl vizébe, aztán újra kiemelkedett, mintha a hullámverés ringatná. Siklott a zátonyok közt vivő tengeri út felé, csaknem egylábnyira a kétárbocos farától, és egész addig futott, míg csak horgonya bele nem akadt a tenger fenekébe, s megfeszülő láncával meg nem állította.

A kétárbocos megmenekült.

Ez az ember, akinek közbelépése annyira váratlanul és gyorsan történt, hogy senki sem tudott a megdöbbenéstől segítségére sietni, Cap Matifou volt.

– Jól van!... Ez aztán igen! - kiáltotta Pointe Pescade, és társához futott, az meg felkapta karjába, nem azért, hogy bűvészkedjen vele, hanem hogy megölelje, de a maga módján, hogy majd megfulladt.

És ekkor mindenfelől kitört a tapsvihar. Az egész tömeg odarohant a Herkules köré, aki éppen olyan szerényen állt ott, mint a mondabeli tizenkét feladat végrehajtója, és mit sem értett a közönség lelkesedéséből.

Öt perccel később a kétárbocos már ott horgonyzott a kikötő közepén; aztán egy karcsú hárompárevezős csónak a partra szállította a jacht tulajdonosát.

Magas termetű, ötven év körüli férfi volt, haja majdnem ősz, keleti módra nyírt, őszülő szakállal. Napbarnított, szabályos vonású, még szép arcát rendkívül élénk, fürkésző, nagy fekete szem tette derűsebbé. Az első pillantásra megragadott mindenkit az az előkelőség, sőt lelki nagyság, amely egész megjelenéséből áradt. A tengerészruha, sötétkék nadrág, ugyanilyen színű fémgombos kabát, könnyű barna vászonkalap kitűnően illett hozzá, és érvényesülni hagyta erős, nagyszerű testalkatát, amelyet még a kor nem kezdett ki.

Mihelyt partra lépett ez a férfi, akin érezni lehetett energikus és határozott jellemét, a két akrobata felé indult, akiket a tömeg körülvett és éljenzett.

Az emberek félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki.

Amikor Cap Matifouhoz ért, első mozdulatával nem erszényét kereste, hogy holmi kövér baksist vessen oda. Nem! Kezét nyújtotta az akrobatának, és így szólt olasz nyelven:

– Köszönöm, barátom, amit tett!

Cap Matifou nagyon elszégyellte magát, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben van része azért a csekélységért.

– Igen... remek volt... jól csináltad, Cap Matifou! - folytatta Pointe Pescade provence-i tájszólásának bőbeszédűségével.

– Maguk franciák? - kérdezte az idegen.

– A legfranciábbak - felelte Pointe Pescade büszkén -, dél-franciaországi franciák!

Az idegen némi elérzékenyüléssel és ugyanakkor rokonszenvvel nézte őket. Nyomorúságuk annyira szembetűnő volt, hogy nem kerülhette el figyelmét. Bizony, két szegény komédiás állt előtte, az egyik - élete kockáztatásával - nagy szolgálatot tett neki, mert a trabaccolo és a kétárbocos összeütközése számos áldozatot követelhetett volna.

– Látogassanak meg a hajón - mondotta.

– És mikor, hercegem? - kérdezte Pointe Pescade, akkorát bókolva, amekkorát csak tudott.

– Holnap korán reggel.

– Korán! - felelte Pointe Pescade, míg Cap Matifou hallgatólagos beleegyezése jeléül bólogatott hatalmas fejével.

Eközben a tömeg továbbra is ott tolongott a kaland hőse körül. Bizonyosan diadalmenetben viszi a vállán, ha súlya nem rémiszti meg még a legelszántabbakat és a legerősebbeket is. De Pointe Pescade, aki mindig előrelátó volt, úgy gondolta, hogy nem ártana felhasználni az ilyen lelkes közönség hangulatát. Míg az idegen még egyszer baráti búcsút intett nekik, és a rakpart felé vette útját, Pointe Pescade közönségcsalogató hangon kiáltotta:

– Kezdődik a küzdelem, uraim, kezdődik a küzdelem Cap Matifou és Pointe Pescade között! Tessék uraim, kerüljenek beljebb!... Fizetni csak kimenetkor kell... vagy belépéskor, ahogy tetszik!

Ezúttal felfigyeltek rá, és akkora tömeg követte, amilyet még talán soha nem is látott.

Ezen a napon az aréna túl kicsinek bizonyult. A közönség egy része be sem fért. Vissza kellett adni a belépődíjukat!

Az idegen alig tett néhány lépést a rakpart irányában, és szembe találta magát azzal a lánnyal és apjával, akik végignézték a jelenetet.

Nem messze tőlük ott állt az a fiatalember is, aki követte őket, s akinek köszöntését csak fensőségesen fogadta a lány apja - s ezt még az idegen is észrevette.

Amint az idegen megpillantotta az idősebbik embert, akaratlanul is összerezzent. Mintha egész lényét undor töltötte volna el, és szeme is villámlott.

A lány apja pedig odalépett hozzá, s igen udvariasan megszólalt:

– Ugye, nagy veszélyből mentette meg, uram, ennek az akrobatának a bátorsága?

– Valóban, uram - felelte az idegen, és hangja akarva vagy akaratlanul megváltozott az izgalomtól. Aztán így szólt a másikhoz: - Szabad kérdeznem, uram, kihez van szerencsém?

– Torontál Simonhoz, Raguzából - felelte a hajdani trieszti bankár. - És én is megtudhatnám, ki ennek a luxusjachtnak a tulajdonosa?

– Antekirtt doktor - felelte az idegen.

Aztán búcsút vettek és elváltak, míg a francia akrobaták arénájából éljenzés és taps hallatszott.

És ezen az estén nem csupán Cap Matifou evett kedvére, vagyis négy helyett is, de ezenfelül is maradt egy adag ennivaló. És ez épp elegendő volt derék kis társa, Pointe Pescade számára.