A Nagy Sasfészek

Másnap hajnalban Elias Smithszel elindultam Morgantonból azon az úton, amely a Sarawba-folyó bal partján Pleasant-Garden városába vezet.

A vezetők is csatlakoztak hozzánk - a harmincéves Harry Horn és a huszonöt éves James Bruck, mindketten a város lakosai, akik az Allegheny-hegység kettős láncát alkotó Kék-hegység és Cumberland-hegység magasabb csúcsaira szokták vezetni a turistákat. Elszánt, ügyes és tapasztalt hegymászók, karjuk és lábuk erős, a hegyláncig nyúló vidéket kitűnően ismerik.

Két jó ló húzta a kocsinkat, amellyel Carolina állam nyugati széléig szándékoztunk menni. A kocsin csak két-három napi élelmet vittünk, mert felderítő utunk nyilván nem tart hosszabb ideig. Az élelmiszerek összeállítását Smith úrra bíztam; az útravalónk között volt marhakonzerv, sonka, ropogósra sült őzcomb, egy kis hordó sör, néhány üveg whisky és pálinka, valamint megfelelő mennyiségű kenyér. Ivóvizet találunk a sok hegyi forrásban, amelyeket az ilyentájt gyakori záporok bőven táplálnak.

Felesleges is mondanom, hogy a morgantoni polgármester, a szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és kutyáját, Niskót is, amely állandóan a kocsi mellett futkált és ugrándozott. Nisko felhajtja a vadat, amíg az erdőben vagy a síkságon leszünk, de amíg a hegyet másszuk, a kocsissal együtt a wildoni tanyán marad. A Nagy Sasfészekhez nem jöhet velünk, mert nagy szakadékokon kell átkelnünk, és magas sziklákat kell megmásznunk.

Az égbolt meglehetősen tiszta volt, a levegő még hűvös, mert április vége felé az amerikai éghajlat alatt még gyakran igen zord az idő.

Az Atlanti-óceán nagy kiterjedésű térségéből változó irányú szél fújt, és gyors felhőket sodort, közöttük fel-felsütött a nap, és beragyogta az egész környéket.

Már az első nap elérkeztünk Pleasant-Gardenbe, az éjszakát ott töltöttük a városka polgármesterénél, Smith úr régi jó barátjánál. Kíváncsian figyeltem a környéket, ahol a mocsár után szántóföld, majd a cipruserdő után ismét mocsár tárul az utazó szeme elé. A jól karbantartott út hol áthalad ezeken, hol mellettük vezet el, közben pedig alig kanyarog. Az enyhén mocsaras részeken csodálatos magas és egyenes törzsű ciprusfák emelkednek, az alsó részük kissé kiduzzad, és tele van apró dudorokkal, mintha bütykök nőttek volna rajtuk, a környéken ezekből készítik a kaptárakat. A halványzöld lombjukon átfújó szél hosszú, szürke rostokat himbál, amelyet itt „spanyol szakáll”-nak neveznek, és amely az alacsonyabb ágakról egészen a földig csüng.

A környék erdeiben igen sokféle állat található. Kocsink előtt egerek, pockok, rikító tollú és rikácsoló hangú papagájok, aprókat ugráló, kicsinyeiket erszényükben cipelő fiahordók riadtak fel; megszámlálhatatlan sok madár rebbent fel az indiai fügefák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai közül, amelyeknek rügyei az első tavaszi fuvallatra kipattannak, továbbá a sűrű rododendronok közé, amelyeken néhol még gyalogosan sem lehet átvergődni.

Este megérkeztünk Pleasant-Gardenbe, ahol megfelelő helyet találtunk éjszakára. A következő nap kényelmesen el tudunk jutni a wildoni tanyára, a hegylánc lábához.

Pleasant-Garden közepes nagyságú mezőváros. A polgármester szívélyesen fogadott, és derekasan ellátott minket. A hatalmas bükkfák alatt meghúzódó, takaros házának ebédlőjében kedélyes hangulatban fogyasztottuk el a vacsorát. Természetesen arról az expedícióról beszéltünk, amelynek során a Nagy Sasfészek belsejét akartuk felderíteni.

– Igazuk van - mondta a házigazdánk. - Amíg a környék lakói nem tudják, mi történik odafent, vagy hogy ki rejtőzködik ott, nem nyugszanak meg...

– De nem történt azóta semmi - kérdeztem -, amióta lángokat láttak a Nagy Sasfészek fölött?

– Semmi, Strock úr. Pleasant-Gardenből könnyű szemmel tartani végig a hegygerincet egészen Black Dome-ig, a legmagasabb pontig. Semmi gyanús hangot nem hallottunk, semmi fényt sem láttunk. És ha egy egész csapat ördög fészkelte is be oda magát, boszorkánykonyhájuk már nem működik, és elvonultak az Allegheny-hegység egy más búvóhelyére.

– Ördögök! - kiáltott fel Smith úr. - Szeretném én azt látni, hogy úgy mentek el, hogy nem maradt utánuk semmi nyom, a farkuk vége vagy a szarvuk hegye! Majd meglátjuk!

Másnap, 29-én a kocsi már virradatkor várt ránk. Smith úr ismét elfoglalta a helyét, én is az enyémet. A kocsis a lovak közé csapott, és azok nekiiramodtak. Két napja hogy elindultunk Morgantonból, és a második nap estéjén már a wildoni tanyán leszünk, a Kék-hegység első nyúlványai között.

A vidék külseje semmit sem változott. Továbbra is erdők váltakoztak mocsaras részekkel, de a mocsarak ritkultak, ahogy a hegyekhez közelebb érve a talaj szintje egyre magasabb lett. Ez a környék már ritkábban lakott. Csak néhol bújt meg egy-egy falu a bükkfák hatalmas lombkoronája alatt vagy néhány magányos tanya a sok vízmosásban lezúduló folyócska mentén, amelyek mind a Sarawba-folyóba ömlenek.

Az állatvilág és a növényvilág ugyanaz volt, mint az előző nap, és annyi vad itt is akadt, hogy a vadásznak sikeres zsákmányt ígérjen.

– Igazán kísértést érzek, hogy puskát ragadjak, és füttyentsek Niskónak! - mondta Smith úr. - Most járok erre először úgy, hogy nem eresztek oda egy marék sörétet a foglyok és nyulak közé! Ezek a jámbor állatok rám sem ismernek! De amíg az elemózsiánk el nem fogy, mással kell törődnünk: titkokra vadászunk...

– És nem térhetünk vissza üres tarisznyával, Smith úr! - tettem hozzá.

Délelőtt óriási síkságon vezetett át az utunk, ahol a ciprusok és legyezőpálmák csak kisebb ligeteket, facsoportokat alkottak. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé szeszélyes formájú kis földtúrásokat lehetett látni, amelyekben egész sereg apró rágcsáló nyüzsgött. Ezrével élt itt csoportosan az a mókusfajta, amelyet Amerikában közönségesen csak prérikutyának hívnak. Nem azért nevezték el így ezt az állatfajt, mintha bármiben is hasonlítana valamelyik kutyafajtához. Nem, csupán azért, mert éppen úgy csaholnak, mint a kölyökkutya. Valóban, amíg közöttük haladtunk át, be kellett dugnunk a fülünket.

Az Egyesült Államokban nem számít ritka alkalomnak, ha ilyen népes prérikutyavárosra bukkan az ember. A természettudósok ezek között említik meg Dogville-t, vagyis Kutyavárost, amelyet igen találóan neveztek el így, mert milliónál több négylábú lakosa van.

Ezek a mókusok gyökéren, füvön és sáskán élnek, ez utóbbit különösen kedvelik; egyébként ártalmatlan állatok, csak úgy üvöltenek, hogy az ember megsüketül tőle.

Az idő szép maradt, de hideg szél fújt. Mert azt ne higgyük, hogy a 35. szélességi fok alatt a két Carolina államnak aránylag meleg az éghajlata. Errefelé gyakori a nagyon hideg tél. A hideg miatt rengeteg narancsfa pusztul ki, és az is előfordul, hogy a Sarawba medrét jégtorlasz zárja el.

Délután a látóhatár egy részén feltűnt előttünk a Kék-hegység vonulata, már csak hat mérföldre voltunk tőle. Gerince élesen rajzolódott ki a meglehetősen tiszta égbolton, amelyen csak néhány bárányfelhő úszott. A hegy lábánál igen sűrű tűlevelű erdő nőtt, a fák ágai egymásba gabalyodtak; néhány fa élesen kivált a különleges alakú, feketés sziklák előtt. Itt is, ott is érdekes alakú sziklacsúcsok emelkedtek, legmagasabbra nyúlt közülük a jobb kéz felől eső Black Dome a maga 2044 méteres magasságával, és néha vakítóan szikrázott a napsütésben.

– Ön megmászta már ezt a csúcsot, Smith úr? - kérdeztem.

– Nem - felelte -, de azt mondják, meglehetősen nehéz feljutni rá. Egyébként néhány turista már felkapaszkodott egészén a tetejéig, és azt mondják, a csúcsáról sem lehet belátni a Nagy Sasfészek belsejébe.

– Úgy bizony - erősítette meg Harry Horn, egyik vezetőnk -, én magam is így tapasztaltam.

– Talán az idő nem volt kedvező - jegyeztem meg.

– Ellenkezőleg, nagyon is tiszta volt, Strock úr, a Nagy Sasfészek pereme azonban olyan magas, hogy attól nem lehet belátni.

– Gyerünk - kiáltott fel Smith -, már nagyon szeretnék ott járni, ahová ember még eddig nem tette a lábát!

A Nagy Sasfészek most mindenesetre nyugodtnak látszott, nem tört fel belőle sem gőz, sem láng.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni tanya előtt, amelynek lakói gazdájuk elé jöttek.

Az utolsó éjszakát itt szándékoztunk eltölteni.

A lovakat gyorsan kifogták, és az istállóba vezették, ahol bőséges abrak várt rájuk, a kocsit pedig a kocsiszínbe állították. A kocsis visszatérésünkig itt várakozik. Smith úr egyébként nem kételkedett abban, hogy felderítő utunk sikeres lesz, és ezt általános megelégedéssel fogadják, amikor majd visszatérünk Morgantonba.

A wildoni tanyásgazda megnyugtatott minket, hogy a Nagy Sasfészekben egy idő óta semmi rendkívüli esemény nem történt.

A közös asztal mellett együtt vacsoráztunk a tanyasiakkal, és éjszaka semmi sem zavarta az álmunkat.

Másnap már hajnalban elindultunk a hegy megmászására. A Nagy Sasfészek nem nyúlik ezernyolcszáz méter fölé, és ez nem is nagy magasság, ennyi az Allegheny-hegység csúcsainak átlagos magassága. Ezek szerint nem számíthattunk túl nagy nehézségekre. Néhány óra alatt elérhetjük a hegytömb legmagasabb csúcsát. Igaz, hogy útközben akadályokkal találkozhatunk, szakadékokon kell átkelnünk, s ilyen akadályok megkerülése céljából olykor veszélyes és alig járható utat kell választanunk. Ezt nem tudhattuk előre, expedíciónknak ezzel a kockázattal számolnia kellett. Mint tudjuk, erre nézve vezetőink sem tudtak felvilágosítást adni. Engem az nyugtalanított, hogy a környéken a Nagy Sasfészket mindenki megmászhatatlannak tartotta. De végeredményben erről még soha senki nem győződött meg, és még mindig megvolt az az esélyünk, hogy a levált sziklatömb valami kis rést tett szabaddá a katlant körülvevő sziklafalon.

– Akkor hát elindulunk, és jól kilépünk - mondta Smith úr, miután aznap először rágyújtott a pipájára, amit egyébként naponta hússzor tett meg. - És majd meglátjuk, hogy a hegy megmászására hosszabb vagy rövidebb időre van-e szükségünk...

– Bárhogyan is lesz, Smith úr - kérdeztem -, arra ugyebár elszántuk magunkat, hogy a nyomozást végigvezetjük?

– El bizony, Strock úr.

– A főnököm azzal bízott meg, hogy mindenáron tudjam meg ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a titkát...

– Meg is tudjuk szépszerével vagy erőszakkal - válaszolt Smith úr, és az eget hívta tanúnak ehhez a kijelentéséhez -, még akkor is, ha a hegy belsejébe kell ezért behatolnunk.

– De mivel lehetséges, hogy a kirándulásunknak ma nem lesz vége - tettem hozzá -, ajánlatos lenne elemózsiával jól felszerelkezni.

– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőinknek két napra elegendő élelem van a tarisznyájukban, és mi sem indulunk üres zsebbel... És különben ha a derék Niskót a tanyán is hagytam, a puskámat hozom. Az erdős részeken és a hegyoldal első szakadékaiban bizonyára van elég vad. Majd tüzet csiholunk, hogy megsüssük a zsákmány, hacsak odafent nem találunk tüzet.

– Tüzet, Smith úr?

– És miért ne, Strock úr?... Hát azok a lángok, azok az óriási lángok, amelyek annyira megijesztették a környékbelieket! Ki tudja, hogy teljesen kihunyt-e az az óriási tűzhely, és nem maradt-e valami kevés parázs a hamu alatt? És aztán ha kráter van abban a katlanban, talán van vulkán is, és a vulkán csak nem alszik ki annyira, hogy egy kis zsarátnokot sem lehet találni. Higgye meg, nyomorúságos vulkán lenne az, amelyikben nincs annyi tűz, hogy rajta kemény tojást lehessen főzni vagy krumplit sütni! Továbbra is csak annyit mondok, majd meglátjuk... majd meglátjuk!

Bevallom, erről nekem nem volt határozott véleményem. Én azt a parancsot kaptam, hogy nyomozzam ki, valójában mi is a Nagy Sasfészek! Ha megtudjuk, hogy nem rejt semmiféle veszélyt, akkor megnyugszunk. De lelkem mélyén nagyon örültem volna - és ez természetes érzés olyan embernél, akit a kíváncsiság ördöge ennyire megszállott -, ha legnagyobb elégtételemre és megbízatásom dicsőségére kiderül, hogy a Nagy Sasfészek olyan jelenségeknek a színtere, amelyek okát én derítem ki.

Úgy határoztunk, hogy a hegymászásnál elöl halad a két vezetőnk, akiknek az a feladatuk, hogy megkeressék a járható utakat; Elias Smith és én egymás mellett vagy egymás mögött megyünk, ahogy az út szélessége megengedi.

Harry Horn és James Bruck először egy szűk, nem túlságosan mély szakadéknak vágott neki. Ez a szakadék egy meglehetősen meredek hegyoldalban kanyargott felfelé, ahol tobozos termésű, sötét lombú cserjék, hatalmas páfrányok, vadribizlibokrok olyan sűrűn nőttek, hogy rajtuk keresztül nem lehetett volna utat törni.

A sűrűben rengeteg madár fészkelt. A legzajosabbak közé tartoztak a teli torokból rikácsoló papagájok, amelyeknek éles rikoltozása betöltötte a levegőt. A bokrok között ugrándozó mókusokat alig lehetett hallani, pedig százával fordultak elő errefelé.

A szakadék, egy hegyi patak medre, szeszélyesen kanyargott felfelé, a hegyoldal hajlatait követve. Az esős évszakban vagy nagy viharok után a patak bizonyára számtalan vízeséssel zúdul lefelé. De nyilván csak a csapadék táplálhatta, mert a patak vizének nyomát sem találtuk, és ez arra vallott, hogy nem a Nagy Sasfészek magasságában ered.

Egy félórai gyaloglás után a lejtő olyan meredek lett, hogy hol jobbra, hol balra kellett ferdén átvágnunk rajta, csak ilyen kanyargókkal tudtunk felfelé haladni. A szakadék teljesen járhatatlanná vált, semmiben sem tudtuk a lábunkat megtámasztani. Kénytelenek voltunk fűcsomókba kapaszkodni, térden kúszni, de ilyen körülmények között naplemente előtt nem érhettünk fel.

– Szavamra - kiáltott fel Smith úr, amikor lélegzethez jutott -, most már értem, miért olyan ritka a turista, aki a Nagy Sasfészket akarja megmászni... olyan ritka, hogy én egyetlenegyről sem tudok!...

– Ennek az az oka - feleltem -, hogy rengeteget kell fáradni olyan sovány eredményért! És ha nekünk nem lenne különös okunk arra, hogy próbálkozásunkat mindvégig folytassuk...

– Nagyon is igaz - jelentette ki Harry Horn -, a barátommal már többször megmásztuk a Black Dome csúcsát de még sohasem találkoztunk ennyi nehézséggel!

– És ezek a nehézségek igen könnyen akadályokká válhatnak - tette hozzá James Bruck.

Most először is döntenünk kellett, hogy merrefelé keressünk egy kevésbé meredek utat. Jobbról is, balról is sűrű facsoportok és bozótosok szegélyezték a szakadékot. Végeredményben arrafelé kellett utat keresnünk, amerre a lejtő a legenyhébb volt. Talán ha eljutunk az erdőig, a fák között, társaimmal biztosabban tudunk felfelé kapaszkodni. Mindenesetre nem vágunk neki vaktában. De arról sem volt szabad megfeledkeznünk, hogy a Kék-hegység keleti lejtői az egész hegylánc területén alig járhatóak, mivel körülbelül ötvenfokos az emelkedésük.

Bárhogy is állt a helyzet, az volt a legokosabb, ha rábízzuk magunkat két vezetőnk, elsősorban azonban James Bruck különleges ösztönére. Azt hiszem, ez a derék fiú olyan ügyes volt, akár egy majom, és olyan fürge, akár egy zerge. Sajnos, sem Elias Smith, sem én nem merészkedtünk oda, ahová ez a vakmerő ember felmerészkedett.

Én mégis reméltem, hogy nem maradok le, mivel szenvedélyes hegymászó voltam, és hozzászoktam a testmozgáshoz. Elhatároztam, hogy mindenhová felkapaszkodom, ahová James Bruck felmászik, még ha néha le is bukfencezem. Más volt azonban a helyzet Morganton első tisztviselőjével, aki nem olyan fiatal, nincs olyan jó erőben, magasabb, testesebb, és bizonytalanabbul mozgott, mint én. Eddig szemlátomást minden erejét megfeszítette, hogy le ne maradjon. Néha úgy szuszogott, mint egy fóka, és ilyenkor erőszakkal kellett rábírnom, hogy kifújja magát.

Egyszóval bizonyossá vált, hogy a Nagy Sasfészek megmászása több időt vesz igénybe, mint terveztük. Azt hittük, hogy tizenegy óra előtt már elérjük a Nagy Sasfészek lábánál levő sziklaperemet, de most már láttuk, hogy délben még néhány száz lábnyira leszünk tőle.

Tíz óra felé, miután többször próbáltunk járható utat felfedezni, és sok kerülőt tettünk, ahonnan vissza kellett fordulnunk, egyik vezetőnk jelt adott a pihenésre. Az erdővel borított rész felső szélénél voltunk, ahol a fák már ritkultak, és így szabadon elláthattunk a Nagy Sasfészek sziklafalának tövéig.

– Ejha! - nyögte Smith úr egy hatalmas legyezőpálmának támaszkodva. - Nem lenne rossz egy kicsit pihenni, sőt enni sem!

– Egy óra hosszára - feleltem.

– Jól van, és a tüdőnk meg a lábunk után most már dolgozzék a gyomrunk is!

Ebben valamennyien egyetértettünk. Pótolnunk kellett erőnket. Viszont nem kis nyugtalansággal néztük végig a hegyoldalt a Nagy Sasfészek lábáig. Felettünk olyan kopár rész terült el, amelyet ezen a környéken „blad”-nek hívnak. Meredek sziklái között egyetlen ösvény sem látszott.

Ez aggodalmat is okozott vezetőinknek, és Harry Horn így szólt társához:

– Nem lesz kényelmes...

– Talán lehetetlen is! - felelte James Bruck.

Ez a megjegyzés nekem nagy bosszúságot okozott. Ha úgy megyek vissza, hogy el sem jutok a Nagy Sasfészekig, az küldetésem teljes kudarca lesz, nem is beszélve arról, hogy kíváncsiságomat sem tudom kielégíteni. És milyen szomorú képet vághatok, mikor majd szégyenkezve és zavartan állok Ward úr elé!

Kibontottuk a tarisznyákat, hideg húst ettünk kenyérrel. A kulacsokból mértékletesen ittunk. Amikor befejeztük az evést - amely fél óráig sem tartott -, Smith úr indulásra készen felállt.

James Bruck ment elöl, mi pedig utána, és igyekeztünk nyomában maradni.

Csak lassan haladtunk. Vezetőink nem titkolták zavarukat, és Harry Horn előrement, hogy megnézze, melyik irányban lenne a legjobb továbbhaladni.

Körülbelül húsz percig volt távol. Amikor visszajött, közölte, hogy északnyugat felé megyünk, és erre továbbindultunk. Ebben az irányban meredt a magasba a Black Dome csúcsa vagy három-négy mérföld távolságban. Mint már szó esett róla, felesleges lett volna megmászni, mert a csúcsáról még erős messzelátóval sem tudtunk volna semmit sem kivenni a Nagy Sasfészek belsejéből.

Igen keservesen és lassan haladtunk felfelé, főleg azokon a csúszós lejtőkön, ahol csak néhány csenevész fa és vastag fűcsomó tengődött. Alig másztunk kétszáz lábbal magasabbra, amikor az élen haladó vezetőnk megállt egy mély bevágás előtt, amely a talajt ezen a helyen végigszántotta. Ennek mentén frissen felszakított gyökerek, letépett ágak, apró darabokra zúzott sziklatömbök hevertek, mintha lavina seperte volna végig a hegyoldalt.

– Biztosan erre gurult le az az óriási sziklatömb, amely a Nagy Sasfészek oldaláról vált le - jegyezte meg James Bruck.

– Semmi kétség - felelt Smith úr -, és úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha azt a csapást követjük, amelyet gurultában vágott.

Valóban erre mentünk tovább, és ezt jól is tettük. A lábunkat megvethettük azokban a repedésekben, amelyeket a leguruló sziklatömb okozott. Így most már sokkal könnyebben, majdnem egyenes irányban másztunk felfelé, és fél tizenkettő tájban a blad felső végére érkeztünk.

Csak mintegy száz lépésre előttünk, de száz láb magasságban felettünk emelkedett az a sziklafal, amely a Nagy Sasfészket veszi körül.

Erről az oldalról a sziklafal igen szeszélyes vonalúnak látszott; magas csúcsok, hegyes szirtek koronázták, közöttük egy olyan szikla, amelynek körvonala egy felszállni készülő, hatalmas sashoz hasonlított. Az már biztosnak látszott, hogy azt a sziklakoszorút nem lehet megmászni, legalábbis kelet felől nem.

– Pihenjünk egy keveset - javasolta Smith úr -, aztán meglátjuk, körül tudjuk-e járni a Nagy Sasfészket.

– A sziklatömbnek mindenesetre erről az oldalról kellett leválnia - jegyezte meg Harry Horn -, a sziklaperemnek ezen a részén mégsem látszik semmi hasadék...

Így is volt, a szikla kétségtelenül erről az oldalról zuhant alá.

Tízpercnyi pihenés után a két vezető felállt, és egy eléggé csúszós, meredek részen felkapaszkodva elértük annak a fennsíknak a peremét, amelyen a Nagy Sasfészek falai emelkednek. Most már csak végig kellett haladnunk a sziklafalak tövében, amelyek vagy ötvenlábnyi magasságban a fejünk felett úgy szélesedtek ki, mint valami kosár pereme. Így tehát a hegykatlan legfelső részére még akkor sem tudtunk volna feljutni, ha kellő hosszúságú létráink lettek volna.

A Nagy Sasfészek az én szememben most már végtelenül fantasztikusnak tűnt. Akkor sem lepődtem volna meg, ha sárkányok, mesebeli szörnyek és rémalakok, torz mitológiai lények őrzik.

De azért továbbhaladtunk az óriási körsánc mentén, amely olyan szabályos volt, mintha nem is a természet, hanem emberi kéz alkotta volna. És a sziklafalon sehol egy repedés vagy hasadék, amelyen keresztül megpróbálhattunk volna bemászni. Mindenütt az a száz láb magas sziklagerinc, amelyet nem lehet megmászni.

Miután másfél órát gyalogoltunk a fennsík peremén, visszaérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultunk, vagyis oda, ahol a blad felső szélén utoljára megpihentünk.

Nem tudtam eltitkolni, mennyire bosszantott ez a balszerencse, és úgy láttam, Smith úr is legalább olyan dühös.

– Ezer ördög - kiáltott fel -, hát sohasem tudjuk meg, hogy mi van ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a belsejében, és hogy kráter-e?!

– Akár vulkán, akár nem - jegyeztem meg -, most semmilyen gyanús zaj nem hallatszik, nem száll fel belőle sem füst, sem láng; semmi sem vall arra, hogy a közeljövőben kitörésre lehetne számítani.

Valóban mély csend uralkodott a Nagy Sasfészken kívül és belül. Nem gomolygott belőle kormos gőz. Nem tükröződött fény azokon a felhőkön, amelyeket a keleti szél hajtott föléje. Nyugodt volt a talaj, nyugodt a levegő. Nem hallottunk morajlást a föld alól, lábunk alatt nem rengett a föld. A magas hegyek tökéletes nyugalma érződött mindenütt.

El ne felejtsem elmondani: a Nagy Sasfészek kerülete ezerkétszáz-ezerötszáz láb lehetett, ahogy a körbejáráshoz szükséges idő alapján becsültük, beleszámítva azt is, hogy a fennsík keskeny szélén sok nehézséget kellett menet közben legyőznünk. De hogy mennyi lehet a belső területe, még hozzávetőlegesen sem lehetett megmondani, mert nem tudtuk, milyen vastag az a sziklafal, amely körülfogja.

Mondanom sem kell, hogy a környék teljesen kihalt volt, egyetlen élőlényt sem lehetett látni, kivéve két-három pár nagy ragadozó madarat, amely a környék felett keringett.

Óráink három órát mutattak, amikor Smith úr ingerült hangon megszólalt:

– Akkor sem tudunk meg többet, ha estig itt ülünk! Indulnunk kell, Strock úr, ha besötétedés előtt vissza akarunk érni Pleasant-Gardenbe.

És mivel nem feleltem, és fel sem álltam, odajött hozzám, és így folytatta:

– Nos, Strock úr, nem szól semmit? Vagy nem is hallotta, mit mondtam?

Valóban nehezemre esett feladni a harcot, és visszafordulni úgy, hogy küldetésemet nem teljesítettem... És éreztem, hogy kielégítetlen kíváncsiságom továbbra is gyötör, sőt megkétszereződik.

De mit tehettem?... Tudok rést ütni ebbe a vastag sziklafalba, vagy meg tudom mászni ezt a hatalmas hegykoszorút?

Bele kellett törődnöm a helyzetbe, még egyszer felnéztem a Nagy Sasfészekre, aztán társaim után eredtem, akik most indultak lefelé a blad lejtőjén.

Visszafelé nem találkoztunk semmilyen nagyobb nehézséggel, és az út sem volt fárasztó. Még öt órát sem mutatott az óra, amikor a hegység legalsó lejtőin is leereszkedtünk, és a wildoni tanyásgazda frissítő italokkal és bőséges vacsorával várt minket az ebédlőben.

– Tehát nem jutottak be? - kérdezte.

– Nem- felelt Smith úr -, és lassan már azt hiszem, hogy a Nagy Sasfészek csak a mi derék parasztjaink képzeletében létezik.

Este fél kilenckor kocsink megállt a pleasant-gardeni polgármester háza előtt, ahol éjszakai szállás várt ránk.

És mialatt hiába próbáltam elaludni, azon töprengtem, nem kellene-e néhány napra itt maradnom a városkában, hogy újabb hegymászó expedíciót szervezzek. De vajon annak több esélye van-e a sikerre, mint az elsőnek volt?...

A legokosabbnak mégis az látszott, ha visszatérek Washingtonba, és tanácsot kérek Ward úrtól. Másnap este Morgantonban kifizettem a két vezetőmet, aztán elbúcsúztam Smith úrtól, és kimentem az állomásra, ahol már bent állt a Raleigh-be induló gyorsvonat.