A SZÉPKILÁTÓ HÁZ

Harminc éve Dél-Kaliforniának - ami Kalifornia állam mintegy harmadát teszi ki - nem volt több lakosa harmincötezernél. És ma már százötvenezerre lehet tenni a lakosok számát. Abban az időben ennek a Nyugat-Amerika peremén húzódó államnak a földjeit senki se művelte, mert csak állatok legeltetésére tűnt alkalmasnak. Ki sejthette volna e távoli vidék virágzását akkor, amikor az összes szárazföldi útvonal még csupán néhány szekérnyomból állott, a tengeren pedig egyetlen hajójárat volt, mely a part menti kikötőket kötötte össze.

De már ekkor is, 1769 óta létezett egy városmag néhány mérföldre a parttól, a San Diego-öböltől északra. Ezért igényelheti magának a jelenlegi város azt a dicsőséget az ország történelmében, hogy a kaliforniai táj legrégibb települése.

Az amerikai kontinenst az öreg Európához közönséges gyarmati kötelékek fűzték, és a brit birodalom igyekezett e kötelékeket makacsul szorosan tartani. Amikor a kontinens végül is megrázta magát, a bilincsek egyszerre széttörtek. Az észak-amerikai államok szövetsége a függetlenség lobogója alatt született. Anglia ezután csak a foszlányokat birtokolta, Brit-Columbiát és a kanadai domíniumot, melyek rövid időn belül bizonyára szintén az államszövetséghez fognak csatlakozni. A függetlenségi mozgalom egyébként a Közép államaiban született, ahol csak egyetlen gondolat töltötte el a polgárokat: megszabadulni mindenféle béklyótól.

Kalifornia akkoriban nem angol uralom alatt állt. Mexikóhoz tartozott, egészen 1846-ig. Ez évben szakadt el tőle, és belépett az államok konföderációjába. San Diego városa, mely tizenegy éve viselte ezt a rangot, szintén amerikai lett, ahogy az kezdettől fogva illett volna is.

San Diego tengeröble nagyszerű. Hasonlíthatjuk a nápolyi öbölhöz, de helyesebb volna a vigói vagy a Rio de Janeiró-i öbölhöz hasonlítani. Tizenkét mérföld hosszú, két mérföld széles; van elegendő hely egy teljes kereskedelmi flotta bejárásához, sőt egy hadihajóraj mozdulataihoz is, hiszen katonai kikötőként is szolgál. Tojásdad alakú, nyugat felé nyílik a keskeny öböltorok az Island-fok és a Loma- vagy Coronado-fok szorosában; így mindenfelől védett. A nyílt tenger viharai nem érik el, a Csendes-óceán hullámverése alig borzolja az öböl felszínét; a hajók könnyen kijuthatnak belőle, és legkevesebb huszonhárom láb mély vízben köthetnek ki egymás mellett. San Franciscótól délre, San Quintintől északra, az egész nyugati parton ez az egyetlen biztos és jól használható kikötő, mely hosszabb tartózkodásra is alkalmas.

Ennyi természetes előny birtokában nyilvánvaló, hogy ez a régi város hamarosan szűknek találta eredeti kiterjedését. Mihamar kaszárnyát is kellett építeni egy lovas különítmény elhelyezésére a közeli bozótos helyeken. M. Horton kezdeményezésére, aki szerencsés kézzel intézte az ügyeket, megépítették a kiegészítő épületeket is. A mai város ezekből fejlődött ki, és elfoglalta az öböl északi partján a dombhátakat is. A városbővítés az amerikaiaknál szokásos igen gyors ütemben történt. Egymillió dollárt fektettek be a telekrendezésbe, és egymás után emelkedtek a magánházak, a középületek, irodák és villák. 1885-ig San Diegónak már tizenötezer lakója volt - ma harmincötezer. Az első vasutat 1881-ben kapta. Ma pedig a Pacific Express Társaság, a Dél-Kalifornia Vasúttársaság és a Déli Vasúttársaság vonalai biztosítják a más államokkal való összeköttetést, aminthogy a Csendes-óceáni Parti Gőzhajótársaság rendszeres összeköttetést teremt San Franciscóval.

A város csinos és kényelmes. Friss szellők járják, lakóhelynek nagyon egészséges, közismerten kitűnő az éghajlata. A környékbeli földek rendkívül termékenyek. A szőlő, az olajfa, narancsfa, citromfa együtt zöldell az északi táj fáival, gyümölcseivel, zöldségféléivel. Mintha együtt volna Normandia és a Provence.

Ami pedig San Diego városát illeti, egészében kecses festőiséggel épült, szabad elrendezésben, bő egyéni képzelettel, minthogy nem kellett szorongania holmi szűkös kis parcellákon, és ez egészségügyileg is nagyon kedvező. Vannak terei, parkosított terei, széles utcái, és mindenütt árnyékadó fák, vagyis jó egészség a légköbméterek számával egyenes arányban, melyből oly bőven jutott ennek a boldog népnek.

És hol kereshetnénk a minden tekintetben fejlett életmódot, ha nem egy modern városban, kiváltképp ha nem egy amerikai városban? Gáz, telefon, távíró - a lakosoknak csak egy mozdulatba kerül, hogy kigyúljon a fény, hogy feladjanak egy táviratot, vagy közvetlenül átszóljanak egyik kerületből a másikba. Látni százötven láb magas oszlopokat, melyek villanyfényt árasztanak az utcákra. Ha ott még nem is tartanak jelenleg, hogy az Általános Tejcsarnok Vállalat vezetékein kapják a tejet, és ha még nem működnek is San Diegóban mozgójárdák, melyek óránként négymérföldes sebességgel képesek haladni, bizonyára ez sem fog sokáig váratni magára.

És e sok nagyszerűséghez még számítsuk hozzá a legkülönbözőbb intézményeket, melyekben egy város lüktető élete kibontakozik: vámhivatal, melynek napról napra növekszik jelentősége a kereskedelemben, két bankház, kereskedelmi kamara, bevándorlási hivatal, jelentős irodák, számos ügynökség, melyek óriási liszt- és faüzleteket bonyolítanak le, minden felekezetnek külön templom, három piac, színház, sportpálya, három nagy iskola a szegényebb gyerekek részére, végül egy sor intézet, ahol a tanulmányokat egész az egyetemi diploma elnyeréséig lehet folytatni - és megítélhetjük, milyen lesz a jövője ennek a még ifjú városnak, mely annyira kényes szellemi és anyagi érdekeire, és melynek falai közt a virágzás annyi feltétele halmozódott fel. Talán hiányzik az újság? Dehogyis; három napilapja van, köztük a Herald, mindegyikük kibocsát heti mellékletet is. Az utasoknak talán félniök kell, hogy nem találnak elegendő kényelmes szállást? De hiszen ha nem is számítjuk a közepes szállókat, ott áll a három ragyogó épület, a Horton-ház, a Florence-szálloda és a Gérard Hotel száz-száz szobával; az öböl túlsó partján pedig, a Coronado-fok homokpartján uralkodva ott áll csodálatos környezetben, bájos villák között az új hotel, mely több mint ötmillió dollárba került.

Akár az öreg kontinensről, akár az Újvilág bármely pontjáról érkeznek is az utasok, hogy megtekintsék Dél-Kalifornia ifjú és eleven székhelyét, kedves vendégei lesznek a nemes szívű városiaknak, és nem fogják megbánni, hogy ideutaztak, legfeljebb azt, hogy az idő túl gyorsan elszaladt.

San Diego igazán mozgalmas város, tele élénk emberekkel, de az ügyletek forgatagában is rendet tud tartani, mint általában az amerikai városok. Ha az élet főképpen a mozgásban nyilvánul meg, akkor elmondhatjuk, hogy itt a szó legteljesebb értelmében folyik az élet. Alig futja az idő az üzletek lebonyolítására. De ha ez áll mindazokra, akik természetüknél vagy szokásaiknál fogva belevetik magukat a zajló életbe, annál kevésbé áll ez azokra, akiknek élete véghetetlen tétlenségben telik. Ha megszűnik a mozgalmasság, az órák csak vánszorognak.

Így érezte ezt Mistress Branican is a Franklin eltávozása óta. Mióta férjhez ment, mindig részt vehetett férje tevékenységében. Ha épp nem a tengeren járt, az Andrew céggel való kapcsolata bő elfoglaltságot biztosított John kapitánynak. Túl azokon a kereskedelmi ügyleteken, melyekben ő is részesedett, szemmel kellett tartania a háromárbocos építkezését, mely az ő parancsnoksága alá kerül majd. Mekkora buzgalommal, mondhatnánk szenvedéllyel figyelt a legkisebb apróságra is! Annak a gazdának a szüntelen gondoskodásával, aki házat épít, hogy egész életét abban élje le. Sőt még inkább, hiszen a hajó nemcsak hajlék, nemcsak az üzleti tevékenység eszköze, erre a nagy csomó vasra és fára van bízva egy sereg ember élete. Másrészt pedig mintha a hazai föld egy darabja volna, mely időről időre elszakad és visszatér, és melynek sajnos néha másképpen alakul a sorsa, és nem a hazai kikötőben fejezi be tengeri pályafutását!

Dolly gyakran elkísérte John kapitányt a hajóépítő műhelybe. Az ívelt hajógerincre ágazódó ácsolat, a hatalmas tengeri emlős csontvázára emlékeztető hajlított gerendák, a lassan helyükre illeszkedő borítódeszkák, az egész sokrétű hajótest, a fedélzet, melyen széles ajtókat nyitottak a teheráruk be- és kirakásához, az árbocrudak, amint ott nyújtózkodtak a földön, míg helyükre nem kerülnek, a belső szerelékek és berendezés, a szolgálati állások, a hátsó híd és a kabinok - Dollyt minden érdekelte. Hiszen férje és a személyzet életét kell a *Franklin*nek oltalmaznia a Csendes-óceán hullámhegyei ellenében. Nem volt egyetlen deszka sem, melyet Dolly magában fel ne ruházott volna valami jótékony erővel, a műhely zajában nem volt egy kalapácsütés sem, mely visszhangot ne vert volna szívében. John beavatta a munka minden részletébe, elmagyarázta minden fa- és fémalkatrész rendeltetését, bevezette az építkezés terveibe és menetébe. Annyira megszerette ezt a hajót, melynek az ő ura lesz a szíve, Isten után egyetlen gazdája! Gyakran feltette magában a kérdést, miért ne utazhatna el ő is a kapitánnyal, illetve az miért ne vihetné magával, miért ne vállalhatná az utazás veszélyeit, hogy majd velük együtt térjen haza San Diego kikötőjébe. Igen, azt szerette volna, ha nem kell férjétől elválnia. Az, hogy egy tengerész házaspár hosszú éveken át együtt hajózzék, már régóta kialakult szokás az északi félteke népei közt, az öreg kontinensen éppen úgy, mint az Újvilágban.

De itt volt a kis Wat, akit Dolly nem hagyhatott a dajkára, megfosztva őt az anyai becézgetéstől. Nem és nem! Még kevésbé vihette magával a tengerre; még gondolatban sem tette volna ki őt a hajóút viszontagságainak. Itt marad tehát a gyermek mellett, hogy gondját viselhesse, ha egyszer életet adott neki; nem fogja egy percre sem magára hagyni, gyengéd szeretettel veszi körül, hogy virágzó egészségben mosolyogjon majd hazatérő apjára! Végül is John kapitány útja hat hónap alatt véget ér. Amint újra megrakodik Calcuttában, visszatér a hazai kikötőbe. Úgy is illik, hogy egy tengerészfeleség hozzászokjon az elkerülhetetlen elválásokhoz, még ha szíve sohasem tud is ebbe beletörődni.

Bele kellett most is nyugodni, és Dolly bele is nyugodott. De férje elutazása óta, mihelyt az életét kitöltő élénkség megszűnt körülötte, mily üresnek, egyhangúnak és vigasztalannak tűntek volna a mindennapok, ha nem merülhetett volna el kisgyermekében, nem áraszthatta volna rá szerető gondoskodását.

John Branican háza azoknak a domboknak egyik legfelső teraszán állt, melyek északról fogják körül az öblöt. Nyaralóra emlékeztetett, és egy narancs- és olajfákkal beültetett kis kert közepén állott, melyet egyszerű léckerítés övezett. A földszinten oszlopos tornác, erre nyílt a nappali szoba és az ebédlő ajtaja és ablaka, az emeleten teljes szélességben húzódó balkon, efölött már a ház orma, melyet a tetőperemek finom vonala ékesített - ilyen volt ez az egyszerű, de vonzó külsejű ház. A földszinti nappali és ebédlő bútorzata szerény volt. Az emeleten volt Mistress Branican és a gyermek szobája. A hátsó kis toldaléképület a konyhával és a személyzeti szobával tartozott még a ház belső elrendezéséhez. Minthogy a Szépkilátó ház délre nézett, a szem innét átfogta az egész várost, az öblön túl pedig a Loma-fok települését. Kétségkívül kissé távol esett az üzleti negyedtől; de ezt a csekély hátrányt bőven kárpótolta a ház remek fekvése, az üde levegő, a Csendes-óceán sós illataival terhes, simogató déli szellő.

E házban fognak lassan folydogálni Dolly számára az egyedüllét órái. A kisgyermek dajkája és egy szobalány látták el a ház körüli szolgálatot. Szinte egyetlen látogató a Burker házaspár volt; Len ritkán, Jane gyakran eljött. William Andrew is többször felkereste, ígéretéhez híven, a fiatalasszonyt, és sietve közölte vele a *Franklin*ről kapott valamennyi hírt, akár közvetlenül, akár közvetett úton érkeztek. Mielőtt ugyanis a levelek a címzetthez jutnának, a tengerészeti közlönyök beszámolnak a hajótalálkozásokról, a kikötői tartózkodásról és minden olyan eseményről a tengeren, mely a hajótulajdonosokat érdekelheti. Dollyhoz tehát ily módon is eljuthatnak a hírek. Hozzászokva a ház magányosságához, Dolly nem törekedett a társasági életre vagy akár a szomszédi kapcsolatok ápolására. Egyetlen érzelem töltötte be életét, és ha özönével jöttek volna is látogatók, számára akkor is üres lett volna a ház, minthogy John messze járt, és hazaérkezéséig mindig is üres marad.

Az első napok különösen keservesen teltek. Dolly el sem hagyta a Szépkilátót, ahol Jane mindennap megjelent látogatóban. Mind a ketten a kis Wattal foglalatoskodtak, és John kapitányról beszélgettek. Ha egyedül volt, Dolly leggyakrabban egész idejét az erkélyen töltötte. Tekintete messzire bolyongott, túl az öblön, túl az Island-fokon, még a Coronado-szigeteken is túl... Átlépte a szemhatáron kirajzolódó keskeny csíkot a tengeren; a Franklin messze túl járt azon is. De gondolatban utolérte, fellépett a fedélzetre, és ott állt férje mellett. Ha bármilyen hajót látott a nyílt tengerről befutni és a kikötéshez készülődni, arra gondolt, hogy ugyanígy fog egy napon a Franklin is feltűnni és fokozatosan nagyobbodni, ahogy a partot megközelíti, és John ott fog állni a hídon...

A kis Wat egészsége azonban megsínylette volna, ha állandóan bezárkózva élnek a ház belsejében. Az indulás utáni második héten igen kellemesre fordult az idő, friss tengeri szél enyhítette az egyre forróbb napokat. Mistress Branican meggyőzte magát, hogy néha ki kell mozdulniok a házból. A dajka társaságában ment el, aki karján vitte a csecsemőt. Ha a séta csak a környékre korlátozódott, az Óváros házsoraiig, akkor gyalog indultak el. A gyereknek mindez hasznára vált, üde és rózsás lett az arca, és ha a dajka megállt vele, tapsikolt, és anyjára nevetett. Egy-két alkalommal hosszabb kirándulásra indultak a szomszédban bérelt csinos kis kocsival, mely mindhármukkal békésen poroszkált, sőt négyükkel, mert olykor Jane Burker is velük tartott. Egy alkalommal a kis villákkal teleszórt Knob Hill nevű dombig mentek, melynek oldalában áll a Florence Hotel, és ahonnét messze nyugatra kilátás nyílik, túl a szigeteken. Máskor a Coronado-öböl fövenypartjára vezetett útjuk, melyen a dühöngő hullámverés a mennydörgés robajával oszlik szét. Aztán meglátogatták a „kagylók ágyát”, ahol a dagály árhulláma párázó vízfüggönnyel vonja be a part menti kevély sziklaszirteket. Dolly bemártotta egyik lábát az óceán vizébe, és mintha távoli térségek visszhangoztak volna benne, a messzeségek, ahol most John vitorlázik; ennek az óceánnak a tarajos hullámai ostromolják talán éppen most a *Franklin*t sok ezer mérföldnyire innen, künn a nyílt vízen. Dolly mozdulatlanul állt ott, száguldó képzeletében megjelent az ifjú kapitány hajója, és ő John nevét mormolta magában.

Március 30-án reggel tíz óra felé Mistress Branican kint ült az erkélyen, mikor észrevette, hogy Jane a Szépkilátó felé tart. Jane szaporázta a lépteit, vidáman integetett feléje, tehát bizonyára nem kellemetlen híreket hozott magával. Dolly késedelem nélkül elébe ment, és éppen leért az ajtóhoz, mikor Jane belépett.

– Mi történt, Jane? - kérdezte.

– Drága Dollym - válaszolta Mrs. Burker -, olyasmiről fogsz most értesülni, ami biztosan kedvedre lesz. William Andrew üzeni neked, hogy a Boundary, amely ma reggel kötött ki San Diegóban, találkozott útközben a Franklin*nel.*

– Találkozott a *Franklin*nel?

– Igen, igen. William Andrew is csak éppen azelőtt kapta a hírt, hogy összefutott velem a Fleet Streeten; ide a villába csak délután tud kijönni, azért rohantam ide, hogy addig is értesítselek téged.

– És Johnról is van hír?

– Igen, Dolly.

– Mi van vele? Beszélj hát, kérlek!

– Egy héttel ezelőtt keresztezte egymást a Franklin és a Boundary útja, és a két hajóról üzenetet váltottak.

– Nem volt semmi baj a fedélzeten?

– Semmi, édes Dollym. A két kapitány elég közel volt egymáshoz, hogy jól megértsék egymást; az utolsó szó, amit a Boundary fedélzetén még hallottak, a te neved volt.

– Ó, én szegény Johnom! - kiáltott fel Mrs. Branican, és a meghatottságtól könny csordult szeméből.

– Oly boldog vagyok, Dolly - fűzte hozzá Jane -, hogy én hozhattam elsőnek a hírt.

– És én oly hálás vagyok érte - felelte Mrs. Branican. - Ha tudnád, milyen boldoggá tettél. Ó, ha mindennap jönne hír! Ó, John, ó, John!... A Boundary kapitánya tehát látta őt! Beszélt Johnnal... Mintha újabb búcsúüdvözletet küldött volna.

– Így igaz, drága Dolly, és újra mondom, hogy minden a legnagyobb rendben volt a Franklin fedélzetén.

– Jane - szólalt meg Mrs. Branican -, el kell mennem a Boundary kapitányához. Mindent el kell részletesen mondania. Hol történt a találkozás?

– Azt nem tudom - felelt Jane. - De a fedélzeti naplóból majd megtudjuk, és a Boundary kapitánya mindent el fog mesélni teljes részletességgel.

– Úgy hát, Jane, csak átöltözöm, és máris indulhatunk mind a ketten.

– Nem, nem, Dolly, ma még nem - hűtötte le Jane. - Most nem mehetünk fel a Boundary*re.*

– Miért nem?

– Mert csak ma reggel érkezett, és még egészségügyi zárlat alatt áll.

– Meddig?

– Ó, legfeljebb huszonnégy óra hosszat. Ez inkább csak formaság, de addig senkivel nem érintkezhetnek.

– És akkor Mister William Andrew hogyan szerezhetett tudomást a találkozásról?

– A vámosok útján; ők adták át neki a kapitány üzenetét. Drága Dolly, csillapodjál. Mindez kétségen felül áll, majd holnap személyesen is meggyőződhetsz róla. Csak egy napig légy türelemmel, kérlek.

– Úgy hát csak holnap - adta meg magát Mrs. Branican. - Holnap reggel kilenckor már ott leszek nálatok. Ugye velem jössz a Boundary fedélzetére?

– Ezer örömmel, Dolly, kedvesem. Várlak holnap. Amint feloldják a zárlatot, máris meglátogathatjuk a kapitányt.

– Ugye, Ellis, ez a kapitány John barátja? - rebegte Mrs. Branican.

– Személyesen, Dolly, hiszen a Boundary is az Andrew cég hajói közé tartozik.

– Akkor mindenben megállapodtunk, Jane. A megbeszélt időre ott leszek. De milyen hosszú lesz még számomra ez a mai nap! Itt tudsz maradni ebédre?

– Ha akarod, édes Dollym. Mister Burker késő estig nem jön ma haza; az egész délutánt neked tudom szentelni.

– Ó, köszönöm, drága kis Jane. Majd Johnról beszélgetünk, róla és mindig csak őróla!

– És a kis Wat? Ő hogy van, a mi kis csöppségünk? - tette fel a kérdést Jane.

– Remekül válaszolt az anya. - Vidám, mint egy kismadár! Milyen boldog lesz az apja, ha viszontlátja! Jane, oly nagy kedvem volna holnap őt is a dajkával együtt magunkkal vinni. Tudod, még néhány órára sem szeretek tőle elválni. Rögtön nyugtalan vagyok, ha nincs mellettem, ha nem látom.

– Igazad van, Dolly - mondta Mrs. Burker. - Kitűnő ötlet, hogy Wat is élvezheti ezt a kis sétát. Az idő szép, az öböl csendes. Ez lesz az ő első tengeri útja. Akkor hát minden rendben?

– A legnagyobb mértékben - mondta Mrs. Branican.

Jane ott maradt a Szépkilátó házban délután öt óráig. Végül, mikor elbúcsúzott unokanővérétől, újra csak elmondta, másnap reggel kilencre várja, hogy felkereshessék a Boundary*t.*