MÉG NÉHÁNY NAPLÓRÉSZLET

Waterloo Spring nem mezőváros, még csak falu sem. Néhány bennszülöttkunyhó, pillanatnyilag az is üresen, semmi több. A vándor törzsek csak az esős évszakban tanyáznak itt, mikor van víz a patakokban; anélkül nem tudnának megélni. Waterloo telep egyáltalán nem igazolta a nevéhez ragasztott Spring szót, mely minden sivatagi település nevében szerepel, és forrást jelent. Egyetlen forrás se fakadt itt. Ahogy már elmondtuk, azokat a Szaharában található, fákkal körülvett, friss vízzel áztatott zöldellő oázisokat hiába is keresnénk az ausztráliai sivatagok belsejében.

Ilyesféle bejegyzést találhatunk Mrs. Branican naplójában, melyből alább még néhány további részletet is közlünk. Talán a legrészletezőbb leírásnál is jobban bemutatják a tájat, és teljes szörnyűségükben érzékeltetik mindazt a szenvedést, melyet az ide behatoló embereknek el kell viselniök.

December 30. Két teljes napi pihenőt kellett tartanunk Waterloo Springben. Az idővesztés nagyon fáj nekem, különösen ha arra gondolok, milyen nagy távolság választ el még bennünket a Fitzroy folyó völgyétől. És ki tudja, az indák törzsét nem kell-e majd még valahol messze azon is túl keresnünk? Ó, milyen élete lehetett szegény Johnnak attól a naptól fogva, hogy Harry Felton megszökött? Vajon nem rajta torolták-e meg a bennszülöttek társa szökését? De nem szabad efféléken tépelődnöm; belehalnék, ha a legrosszabbra kellene gondolnom.

Zach Fren igyekszik megnyugtatni.

– Ha ezek az indák - fejtegette - annyi éven át foglyokként őrizték John kapitányt és Harry Feltont, ez csak azt jelentheti, hogy hasznot akarnak húzni az életben tartásukból. Harry Felton is ezt próbálta velünk megértetni, kedves asszonyom. A bennszülöttek rájöttek, hogy a kapitány egy nagy értéket képviselő fehér főnök, és türelmesen várnak, míg eljön az alkalom, hogy a jelentőségének megfelelő váltságdíjat megkapják érte. Az én megítélésem szerint a fogolytárs szökése miatt nem rosszabbodott John kapitány helyzete.

Bár a próféta szólna belőle!

December 31. A mai napon véget ért az 1889-es esztendő. Tizenöt éve már, hogy a Franklin elindult San Diego kikötőjéből. Tizenöt éve! Karavánunk pedig csak négy hónapja és öt napja indult útnak Adelaide-ből. Vajon az új esztendő, melyet itt a sivatagban kezdünk meg, hogyan fog számunkra végződni?

Január 1. A karaván tagjai nem mulasztottak el újévi jókívánságaikkal felkeresni. Az én drága Jane-em lelke legmélyéig elérzékenyülten megölelt és megcsókolt, és én hosszan, szorosan átöleltem. Zach Fren és Tom Marix szívélyes kézszorítással üdvözölt. Tudom, hogy mindketten olyan jó barátaim, akik az életüket is készek volnának feláldozni. A többiek is mind odagyűltek, és elmondták szívélyes jókívánságaikat. Azt írom, hogy mindnyájan, pedig a kíséret bennszülött tagjait nem számíthatom ide. Elégedetlenségük már nem egy ízben nyilvánvalóvá vált. Világosan látom, hogy Tom Marix már csak nagy erőfeszítéssel tudja őket kordában tartani.

Len Burker a megszokott ridegséggel szólt hozzám, de kifejezte azt a meggyőződését, hogy vállalkozásunk sikerrel jár majd. Nincs benne kétség, hogy célhoz érünk. Mégis fel kell vetnie, hogy helyes-e a Fitzroy folyó felé venni az útirányt. Az ő véleménye szerint az indák nomád törzsei inkább a Queenslanddel határos vidéken találhatók, tehát a kontinens keleti részén. Igaz, azt ő is tudja, hogy arra a helyre törekszünk eljutni, ahol Harry Felton utoljára volt együtt a kapitánnyal. De ki állíthatja biztonsággal, hogy azóta az indák nem vándoroltak el más vidékre?

Mindezt olyan modorban adta elő, hogy egy csepp bizalmat sem tudott kiváltani. Egy olyan ember beszédmodorában, aki nem néz szemünkbe, míg velünk beszél.

Talán Godfrey figyelmessége hatott meg legjobban. Egy kis csokrot állított össze a spinifex tövében itt-ott kibújó vadvirágokból. Olyan kedvesen nyújtotta felém, oly szerető szavakkal köszöntött, hogy könnyek szöktek a szemembe. Ó, hogy a szívemre szorítottam az én Godfreymet, ó, milyen szeretettel viszonozta a csókjaimat! Mért is nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az én kis Wat fiam most éppen ekkora volna, és hogy bizonyára éppen ilyen jó fiú lenne!

Jane ott állt mellettem. Nagyon meg volt illetődve, és szinte elsápadt, ahogy Godfreyt nézte. Már azt hittem, mindjárt elalél. De összeszedte magát, és odasiető férje elvezette. Nem is mertem tartóztatni.

Délután négy órakor kissé borult időben indultunk újra útnak. A hőség most elviselhetőbb volt. A hátas és málhás tevék egy fokkal pihentebbek voltak, és jó iramban nekiindultak. Kissé még mérsékelni is kellett őket, hogy a gyalogosok ne szakadjanak le.

Január 15. Néhány napon át nem csökkent a menet irama. Két-három alkalommal bőséges záport is megértünk. Nem kellett szomjaznunk, és a készleteinket is feltölthettük. A sivatagi utazáson ez a legsúlyosabb kérdés, néha a legfenyegetőbb kérdés: a víz. Egy pillanatra sem szabad elhanyagolni. Nyilvánvaló, hogy útvonalunkon alig akad kút. Ezt már Warburton ezredes kénytelen volt tapasztalni a maga útja alkalmával, mely végül is a Tasmanföld nyugati partvidékén ért véget.

Most már csak a készleteinkre hagyatkozhatunk. Vadászzsákmányra itt már nem lehet számítani. Ezen a sivár pusztaságon nem marad meg semmiféle vad. Legfeljebb egy-egy galambcsapat tűnik fel, de megközelíteni nem lehet őket. Hosszú repülőútjuk közben megpihennek a spinifexnyalábok tövében, mert a szárnyuk kimerült. - De élelmezésünk így is több hónapra biztosítva van, e tekintetben nem kell nyugtalankodnom. Zach Fren a legnagyobb alapossággal ügyel arra, hogy szabályosan, pontosan kerüljön kiosztásra mindenféle élelem, a konzervek, a tea, a kenyér, a kávé. Mi is csak a közös adagokban részesülünk. Senkivel nincs kivételezés. A kísérő csapat bennszülöttei nem panaszkodhatnak, hogy bárkinek jobb volna az ellátása, mint az övék.

Itt-ott néha verebek röppennek fel; ki tudja, honnan tévedtek ide? De vadászni rájuk nem érné meg a fáradságot.

Még mindig milliószámra nyüzsögnek köröttünk a fehér hangyák, ami sok kínlódást okoz a pihenőórák alatt. Viszont ahhoz túl száraz ez a vidék, hogy szúnyogok is keserítsék az életünket. Tom Marix azt mondja, hogy majd a nedvesebb vidéken ismét viszontlátjuk őket. Annyi baj legyen, a csípéseket még mindig könnyebb lesz elviselni. A vízért még az se túlságosan nagy ár, hogy közelében szúnyog terem.

Január 23. Megérkeztünk Mary Springbe, kilencven mérföldnyire Waterloo Springtől.

Néhány árva, satnya fa szomorkodik itt. Magános eukaliptuszok, melyek az utolsó csepp nedvességet is felszívják a talajból, mégis félig ki vannak száradva.

– Úgy lógatják leveleiket - mondta Godfrey -, mint a szomjas kutya a nyelvét.

Nagyon találó a hasonlat.

Meg kell állapítanom, hogy ez a szenvedélyes és bátor fiú nem vesztett semmit a fiatalságra jellemző élénkségből. Egészsége most is tökéletes, pedig nagyon féltettem, hiszen éppen abban a korban jár, mikor az ifjú felserdül. És az a hihetetlen hasonlatosság újra és újra megzavar! Ugyanaz a tekintet, ahogy rám pillant, ugyanaz a hangsúly, ahogy hozzám beszél. Azok a fordulatok is, melyeket beszéd közben használ, szüntelenül a drága Johnra emlékeztetnek. Egy alkalommal szóba hoztam Len Burker előtt ezt a sajátosságot.

– Ugyan, Dolly - felelt nekem -, ez csak a maga képzelődése. Meg kell mondanom, én képtelen vagyok bármilyen hasonlóságot is felfedezni. Azt hiszem, ez csak a maga fantáziájában létezik. De nincs ennek semmi jelentősége, és ha maga emiatt törődik annyit ezzel a fiúval...

– Nem, Len - vágtam szavába -, ha annyira vonzódom Godfreyhez, ez amiatt van, mert tapasztalhattam, mennyire lelkesedik mindazért, ami az én számomra az élet egyetlen értelmét jelenti, John felkutatásáért és megmentéséért. Könyörgött, hogy hozzam magammal, és minthogy szíven ütött állhatatossága, beleegyeztem. Aztán pedig ő is az én San Diegó-i kicsinyeim közül való, egyike azoknak a szegény kis árváknak, akik ott nevelkedtek a Wat Házában. Godfrey olyan, mintha az én szegény kis Wat fiamnak a testvére volna.

– Értem... ezt értem, Dolly - válaszolt kissé hebegve Len Burker. - Bizonyos fokig megértem önt. Adja az ég, ne kelljen később majd megbánnia, hogy inkább szívének érzéseire, mint józan eszére hallgatott.

– Nagyon rosszul esik nekem, hogy ilyeneket mond, Len Burker - mondtam kissé bosszúsan. - Ezek a megjegyzések fájnak nekem. Mi kivetnivalót talál Godfreyben?

– Ó, semmit, legalábbis most még semmit. De ki tudja, majd később, majd egyszer talán megpróbálkozik visszaélni az ön iránta tanúsított rendkívüli szeretetével. Végül is csak egy talált gyerek, senki se tudja, honnét származik, milyen vér folyik az ereiben...

Az csak derék és tisztességes emberek vére lehet - kiáltottam fel -, azért én kezeskedem! A Brisbane fedélzetén mindenki megbecsülte, bajtársai ugyanúgy, mint felettesei. A kapitány maga mondta nekem, hogy Godfrey sohasem adott okot egyetlen szemrehányásra sem. Zach Fren, aki elég jól átlát a dolgokon, ő is sokra tartja, nemcsak én. Megmondaná nekem, Len Burker, miért nem szíveli ezt a fiút?

– Hogy én, Dolly? Se nem szeretem, se nem utálom. Nekem teljesen közömbös, semmi több. Én nem szoktam senkit az első szóra megajándékozni a barátságommal. Az én legfőbb gondom John, az, hogy meg kell szabadítani a bennszülöttek kezéből.

Ha Len Burker ezzel ki akart engem oktatni, nem vehetem magamra; ez álnok okoskodás. Nem gondolok kevesebbet a férjemre e miatt a gyerek miatt, sőt csak örömmel tölt el, hogy Godfrey szívvel-lélekkel együtt harcol velem. Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy John helyeselni fogja mindazt, amit a fiúért teszek, és amit ezután teszek még sorsának biztosítása érdekében.

Mikor Jane-nek elmeséltem, hogyan folyt le ez a beszélgetés, a szegény asszony lehajtotta a fejét, és egy szót sem szólt.

Ezentúl inkább hagyom is annyiban. Jane nem mer, képtelen férjével szemben állást foglalni. Én megértem tartózkodását, ő ezt kötelességének tartja.

Január 29. Egy kis tó, inkább tavacska partjaihoz érkeztünk, melyről Tom Marix úgy véli, hogy az úgynevezett White Lake. A „fehér tó” nevet igazolni látszik, mert az elpárolgott víz helyét vastag sóréteg foglalja el a medence fenekén. Ez is annak a belső tengernek a maradványai közé tartozhat, amely valamikor Ausztráliát két nagy szigetre osztotta.

Zach Fren itt kiegészítette sókészleteinket; mi jobban örültünk volna, ha iható vizet találunk.

Ezen a környéken rengeteg patkány él, termetre kisebb, mint a házi patkány. Ugyancsak sok gondot okoz ellenük védekezni. Annyira falánkok ezek az állatok, hogy mindent összerágcsálnak, amit csak szabadon hagy az ember.

A bennszülöttek egyébként úgy találták, hogy nem megvetendő a pecsenyéjük. Néhány tucat patkányt összefogdostak, megnyúzták, megsütötték, és nagy lakomát csaptak a nem nagyon vonzó patkányhúsból. Nekünk nagyon rosszul kellene állnunk élelmiszer dolgában, hogy erre a táplálékra ráfanyalodjunk. Ne adja a sors, hogy idáig jussunk!

Most már annak a sivatagnak a széléhez érkeztünk, melyet Nagy-homoksivatagnak neveztek el.

Az utolsó húsz mérföldön a talajfelszín szemmel láthatólag megváltozott. A spinifexcsomók megritkultak, sőt eltűntek. A talaj itt annyira száraz lehet, hogy még ezt a teljesen igénytelen növényzetet sem képes táplálni. Ezt mindnyájan könnyen megértjük, ha végigtekintünk a hatalmas pusztaságon, melyen a vörös homok hullámzó dombsorokat alkot, melyen már nyoma sincs egyetlen patakmedernek se. Csak arra gondolhatunk, hogy ezen a napégette tájon soha sincs eső, még a téli időszakban sem.

Megpillantva ezt a siralmas kopárságot, a félelmetes száraz homokot, kivétel nélkül mindegyikünket baljós előérzetek töltenek el. Tom Marix megmutatta a térképen a vigasztalan sivatagi térséget: az egész egyetlen fehér folt, melyet csak Giles és Gibson bejelölt útvonala barázdál. Északabbra, Warburton ezredes útvonalán látszik, mennyi kitérőt kellett tennie, míg kutakat keresett szerteszét. Azon a ponton betegedtek meg kiéhezett emberei, és erejük végéhez értek. Amott tizedelődtek meg az állatok, amott pedig meghalt a fia. Tulajdonképpen nem is volna szabad feljegyzéseit elolvasni, ha a nyomában akarunk haladni. Még a legbátrabb ember is visszariadna. Pedig én végigolvastam, és újra meg újra elolvasom. Én nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam a félelem. Amivel ez az utazó szembenézett, hogy felkutassa az ausztrál kontinens még ismeretlen vidékeit, azzal én is szembeszállok, mert Johnt akarom megtalálni. Ez az egy cél lebeg előttem, és nem is nyugszom, míg el nem érem.

Február 3. Öt nap óta kénytelenek vagyunk csökkenteni a naponta megtett útszakaszt. Elkeserítő! A karavánt a talaj egyenetlensége ugyanis nagyon feltartja; nem lehet itt egyenes vonalban haladni. A felszín igen tagozott, hol kapaszkodni kell, hol lejtőn lefelé menni, néha ugyancsak meredek kaptatókon. Másutt homokfúvások állnak szerteszét; a tevéknek ezeket kell kerülgetniök, mert felmászni rájuk lehetetlen. Vannak olyan homokdombok, melyek száz láb magasra emelkednek, közöttük pedig csak hat-hétszáz láb a távolság. A gyalogosok besüppednek a homokba; a menetelés egész kínszenvedéssé válik.

Borzasztó a hőség. El nem tudtuk volna képzelni, hogy a nap sugarai ilyen erővel fognak ránk nyilazni. Szinte úgy érezzük, ezer tüzes lángnyelv éget bennünket. Jane és én magam alig bírunk a kibitka függönyei alatt megmaradni. És mit szenvedhetnek a többiek a reggeli és délutáni útszakaszokon! Zach Frent is, minden edzettsége ellenére, nagyon megpróbálták ezek a viszontagságok. Ő persze nem panaszkodik; ez az önfeláldozó barát, aki oly nagy részt vállalt az én sorsomból, még jó kedélyét is igyekszik megőrizni.

Jos Meritt csendes elszántsággal tűri a fáradalmakat; szinte megirigyeljük, ahogy túlteszi magát a nélkülözéseken. Zsin Gi már nem olyan türelmes, de hiába siránkozik, gazdáját ezzel nem hatja meg. És ha az ember arra gondol, hogy ez a furcsa angol csak azért vállalja ezeket az embertelen szenvedéseket, hogy megszerezzen egy kalapot!

– Úgy van, ó, ez aztán igen! - mondja, mikor az ember ezt megemlíti előtte. - De micsoda kalapritkaságról van szó!

– Valami ócska bohócsapkáról - morogja maga elé Zach Fren, és lemondóan legyint.

– Egy ócska rongycafatról - súgja oda neki Zsin Gi -, amit még bocskornak se hordana el már senki.

Nappal, reggel nyolc és délután négy óra között egy lépést sem bírna senki tenni. Válogatás nélkül letáborozunk, legfeljebb néhány sátorlapot húzunk fel. A kísérő csapatbeliek ledőlnek rögtön ott, ahol egy kis helyet találnak a tevék árnyékában. A legriasztóbb viszont az, hogy erősen fogytán van a vizünk. Mi lesz, ha csak kiszáradt kutakat találunk? Tudom, hogy Tom Marix is nyugtalankodik emiatt, bár előttem megpróbálja aggodalmait eltitkolni. Pedig jobban tenné, ha előlem nem titkolna semmit. Én képes vagyok mindent tudomásul venni, és mégsem esem kétségbe.

Február 13. Tizenegy nap telt el, és mindössze egy kétórás záport kaptunk ez idő alatt. Alig tudtunk vizet fogni a tartályokba, alig jutott innivaló a szomjas embereknek, és a tevék is alig tudták magukat kissé megszívni. Így érkeztünk meg Emily Springbe, és ott is teljesen kiszáradt kutat találtunk. Az állatok végsőkig vannak csigázva. Jos Meritt már azt se tudja, milyen eszközzel próbálja hátastevéjét továbbmenésre nógatni. Meg nem üti, hanem inkább a lelkére próbál beszélni. Hallottam, ahogy így szólt hozzá:

– Nos, ha szenvedsz is, de legalább nem bánt senki, te szegény állat!

A szegény állat nem nagyon látszik elérteni ezt a finom különbségtevést.

Útnak indulunk ismét, de szívünk teli aggodalommal.

Két teve beteg lett. Alig vonszolják magukat, nem tudnak továbbjönni. Az egyikükről, egy málhás állatról át kellett raknunk az élelmiszert egy nyerges tevére, melyről a fehér őrszemet földre kellett parancsolni.

Még örülnünk kell, hogy Tom Marix hím tevéje eddig nemigen vesztett erejéből. Nélküle a többiek, elsősorban a nőstények elkóborolnának, és mi képtelenek volnánk őket visszafogni.

A betegség által tönkretett tevéknek meg kell adni a kegyelemdöfést. Sokkal embertelenebb volna magukra hagyni őket, míg hosszú kínlódás után belepusztulnak az éhezésbe és szomjúságba, mint egy golyóval véget vetni szenvedéseiknek.

A karaván megy tovább, egy homokdombot kell éppen megkerülnünk. Két lövés dördül el. Aztán csatlakozik hozzánk Tom Marix, és együtt haladunk tovább.

Ennél sokkal aggasztóbb, hogy két emberünk egészségi állapota is rosszra fordult. Magas láz tört ki rajtuk, és úgy kell beléjük tömni a kinines orvosságot, mely szerencsére bőven található hordozható kis gyógyszertárunkban. Viszont gyötrő szomjúság is kínozta őket, és vízkészletünk már nagyon leapadt, pedig semmi jel nem mutat arra, hogy a közelben kút volna található.

A két beteget felfektették egy-egy teve hátára; csapattársaik gyalog vezetik a tevéket. A beteg embereket nem szabad elhagyni, ahogy a beteg állatokkal voltunk kénytelenek bánni. Minden lehetséges gondoskodással el kell őket látnunk, ez a legelemibb kötelesség, és nem is terhel mulasztás minket. De a könyörtelen hőség lassanként elemészti az erejüket.

Tom Marix hozzá van edzve a sivatag megpróbáltatásaihoz, gyakran volt szükség szakértelmére, amikor rendőrtársai ápolásra szorultak, de most ő is tehetetlennek érzi magát. Víz, csak a víz! Ezért könyörgünk a felhőknek, hiszen a föld nem képes minket vízzel ellátni.

Leginkább még a bennszülött kísérők tudnak dacolni a fáradalmakkal; ők a rendkívüli hőséget is különösebb szenvedés nélkül képesek elviselni.

Ennek ellenére, bár kevésbé vannak kimerülve, napról napra nő közöttük az elégedetlenség. Tom Marix hiába próbálja csillapítani őket. A leghangosabbak félrevonulnak a pihenő óráiban, vitatkoznak, tüzelik egymást, és lassan érezhetővé válik a közeli lázadás előszele.

21-én napközben egyhangúlag kijelentették, hogy nem hajlandók továbbra is velünk tartani északnyugati irányba, mert víz nélkül mindnyájan elpusztulnak. A megokolás, sajnos, nagyrészt jogos. Egy fél nap óta egyetlen csepp víz sincs már a hordókban. Kénytelenek vagyunk alkoholos italokat fogyasztani, és ennek az a gyászos következménye, hogy hamar a fejekbe száll.

Személyesen kellett felvennem a harcot a bennszülöttekkel, akik megmakacsolták magukat. Valahogy meg kellett velük értetni, hogy ha a jelenlegi körülmények között itt maradnak, ezzel nem tudnak véget vetni a fenyegető megpróbáltatásoknak.

– Éppen ezért mi azt akarjuk - szólt egyikük -, hogy induljunk visszafelé.

– Vissza? És meddig?

– Egészen Mary Springbe.

– Jól tudják maguk is - mondtam -, hogy Mary Springben sincs víz.

– Mary Springben nincs - vágott vissza nekem a bennszülött -, de tőle északra, a Wilson-hegy felé, a Sturt folyó közelében van.

Ránéztem Tom Marixre. Elővette a Nagy-homoksivatag környékéről készült részletes térképet, és nézegetni kezdte. Valóban, Mary Springtől északra egy elég bővizű folyó található, mely talán még most sincs teljesen kiszáradva. De honnét tud ez a bennszülött a távoli folyó létezéséről? Rögtön meg is kérdeztem tőle. Először csak hebegett, végül megmondta, hogy Len Burker beszélt nekik erről. És tőle ered az a terv is, hogy visszafelé a Sturt folyóhoz kell menni.

Mérgesebb nem is lehetnék. Len Burker képes volt ekkora meggondolatlanságot elkövetni - ha valóban csak meggondolatlanság volt -, és a csapat egy részét visszafordulásra ösztönözni. Ebből nemcsak tetemes időveszteség származna, hanem lényegesen módosulna útvonalunk is, és még messzebb kerülnénk a Fitzroy folyótól.

Véleményemet határozottan a szemébe vágtam.

– De hát mit akar, Dolly? - felelte. - Még mindig jobb vállalni a késedelmet és a kerülő utat, mint makacsul megmaradni azon az útvonalon, ahol nincsenek kutak.

– De az nem vitás, Mister Burker - támadt rá dühösen Zach Fren is -, hogy elsősorban Mrs. Branicannel kellett volna észrevételeit közölni, és nem a bennszülöttekkel.

– Ön annyira fellázítja a feketéket - szólt most Tom Marix -, hogy nekem már nem is engedelmeskednek. Talán ön a parancsnokuk, Mister Burker, vagy én?

– Megjegyzéseit kissé tiszteletlennek kell minősítenem, Tom Marix - feleselt Len Burker.

– Tiszteletlenek vagy sem, de illenek az ön viselkedésére, uram, és jól teszi, ha ezentúl ehhez tartja magát!

– Itt senki nem parancsolhat nekem, legfeljebb Mistress Branican!

– Pedig így kell lenni, Len Burker - mondtam ekkor. - Ezentúl bármi kifogásolnivalója van, kizárólag nekem mondja el, ne az embereknek.

– Mistress Branican - jelentkezett most Godfrey -, ne menjek előre kutat keresni? Egészen biztos fogok találni.

– Kiszáradt kutat, azt igen - morogta Len Burker, miközben élénken fintorogva elkullogott.

Könnyen el tudom képzelni, mit érezhetett Jane, aki végighallgatta a szóváltást. Férjének a magatartása rendkívül sokat ártott a karaván személyzeténél kívánatos egységes hangulatnak, és még komoly veszélybe sodorhat mindnyájunkat. Most is hosszasan kellett Tom Marix oldalán csatáznom a bennszülöttekkel, hogy lemondjanak visszatérési szándékukról. Végül nagy nehezen belementek, de kijelentették, hogy ha két napon belül nem találunk kutat, visszamennek Mary Springbe, hogy onnét a Sturt folyóhoz jussanak.

Február 23. Ó, milyen kimondhatatlan szenvedések vártak ránk a következő két napon! Két betegünk állapota tovább rosszabbodott. Újabb három tevénk zuhant a földre, és többé nem is tudott felkelni. Fejük a homokra simult, oldaluk felpuffadt, meg se tudtak mozdulni. Végül le kellett lőni őket. Két hátas- és egy málhás állatot vesztettünk. Most már négy fehér kísérő kénytelen gyalog folytatni az utat, pedig a nyereghez szokott embereket a szokásosnál is jobban megviseli a gyaloglás.

Sehol egy emberi lény itt a Nagy-homoksivatagban. Még egy Tasmanföld környéki bennszülött se mutatkozik, pedig talán eligazíthatna bennünket a kutak tekintetében. Errefelé természetesen némileg eltértünk már Warburton ezredes útvonalától, az ezredes ugyanis egyvégtében nem ment előre ilyen hosszú szakaszokban, minthogy vízkészletét sűrűn meg kellett újítania. Az igaz, hogy a félig kiszáradt kutakban gyakran csak valami sűrű és meleg lét talált, alig volt alkalmas ivásra. Milyen boldogok volnánk most ezzel is!

Végül a mai napon, a reggeli menetelés után csillapíthattuk a szomjúságunkat. Godfrey fedezett fel kutat a közelben.

Már a huszonharmadiki nap hajnalán a karaván elé lovagolt néhány mérföldnyire. Két óra múlva látjuk, hogy vágtatva közeledik.

– Van kút! Ott egy kút! - kiáltott messziről, hogy éppen csak meghallottuk.

A kiáltásra mindenki feléledt. A tevék azonnal feltápászkodtak. Úgy látszik, Godfrey hátastevéje, ahogy közelebb jöttek, meg tudta értetni a többiekkel: Vizet kaptok, közel a víz!

Egy órával később a karaván már a száraz ágakkal kornyadozó facsoport alatt állott, melynek árnyékában ott csillogott a kút vize. Szerencsére e fák nem eukaliptuszok voltak, mert azok már az utolsó cseppig felszívták volna a vizet.

Az is igaz, hogy az Ausztrália sivatagi földjein lapuló néhány kút vizét egy nagyobb csapat azonnal kimerítené. Alig van bennük víz, és azt is a homok alól kell kimerni. Ehhez azt is tudnunk kell, hogy e kutakat nem emberi kéz hozza létre; tulajdonképpen csak természetes gödrök, melyek a téli esőzések idején telnek meg vízzel. Nem nagyobb a mélységük öt-hat lábnál, de ennyi elég ahhoz, hogy védelmet nyújtson a nap heve ellen, a víznek ne kelljen elpárolognia, és nagyrészt megmaradjon a tartós nyári forróság idején is.

Néha nem is jelzik fák a síkság felszínén a vízlelőhelyet, és könnyen elhaladhat mellette valaki, anélkül hogy észrevenné. Tehát nagyon gondosan kell a terepet felderíteni, ezt ajánlja, méghozzá teljes joggal Warburton ezredes. Erre mi is különös gonddal ügyelünk.

De Godfrey most nem panaszkodhatott a szerencséjére. A kút, mely körül délelőtt tizenegy órakor már ott álltak a mi sátraink, elegendő vízzel rendelkezett ahhoz, hogy a tevék is teleigyák magukat, és mi is megtölthessük a tartályokat. Minthogy a homok megszűrte a szennyeződést, a víz kristálytiszta volt, sőt üdén friss is, mert az üreg egy magas homokdomb tövében nyílott, és nem érte közvetlen napsugárzás.

Mindnyájan a legnagyobb élvezettel ittunk a bővizű ciszternából. Az embereknek nem ártott egy kis figyelmeztetés, hogy csak mértékletesen essenek neki a víznek, mert különben rosszullét is jelentkezhet.

Hogy milyen jótékony hatása lehet a friss víznek, azt el se tudja képzelni valaki, akit még soha nem kínozott meg a szomjúság. Az eredmény azonnal jelentkezik. A legelesettebb ember is könnyen lábra áll, az erő rögtön visszatér a tagokba, és az erővel együtt a bizakodás is. Több ez, mint felfrissülés; valóságos újjászületés.

Másnap reggel négykor újra nekiindultunk, északnyugat felé véve az irányt, hogy a legrövidebb úton eljussunk Joanna Springbe, a Mary Springtől százkilencven mérföldre fekvő településre.

A Mrs. Branican naplójából idézett néhány részlet, úgy hisszük, kellőképpen bizonyítja, hogy erős lelke egy pillanatra sem hagyta cserben. Most ideje, hogy átvegyük az utazás leírását, mert még sok olyan meglepő eseményt tartogat a jövő, melyeket még csak sejteni sem lehetett, és igen súlyos következményeket vontak maguk után.