A FRANKLIN

Két okból is megtörténhet, hogy sohasem látjuk viszont barátainkat, kiktől egy hosszú út előtt búcsút veszünk: vagy az otthon maradókat nem találjuk már életben, vagy mi magunk nem térünk többé vissza. De azok a tengerészek, akik 1875. március 15-e reggelén a Franklin fedélzetén a kihajózás előkészületeivel foglalatoskodtak, nem nagyon gondoltak erre a lehetőségre.

A Franklin - kapitánya John Branican - e napon készült elhagyni a kaliforniai San Diego kikötőjét, hogy végighajózzon a Csendes-óceán északi vizein.

Csinos kis kilencszáz tonnás vitorlás volt ez a Franklin, háromárbocos goélette, bőséges vitorlázattal felszerelve, trapéz alakú farvitorlával, orrvitorlával, felső sudárvitorlával, az első árbocon is derékvitorlával és fősudárvitorlával.

Hátsó hídja magasra emelkedik, a hajótest csak könnyedén merül, orra rendkívül hegyes szögben hasítja a vizet, kissé döntött árbocai hajszálnyira párhuzamosak, kötélzetében a foncsorozott szálak oly szilárdak, mintha fémből volnának - legkorszerűbb típusa az elegáns klippereknek, melyeket az amerikaiak oly előnyösen alkalmaznak a világkereskedelemben, és melyek sebessége vetekszik a kereskedelmi flotta legjobb gőzösével.

A *Franklin*t oly tökéletesre építették, és oly rettenthetetlen volt a parancsnoka, hogy legénységéből senki nem szegődött volna át másik hajóra, még magasabb bérért sem. A hosszú út előtt mindnyájuk szívét kétszeres bizalommal töltötte el a nagyszerű hajó és a nagyszerű kapitány.

A Franklin első hosszú járatú hajózására készült a San Diegó-i William H. Andrew cég szolgálatában. Amerikában gyártott árucikkeket kellett Calcuttába szállítania Singapore-on keresztül, visszafelé pedig egy indiai rakományt a kaliforniai partsáv egyik kikötőjébe.

A huszonkilenc éves John Branican kapitány vonzó, mégis határozott arca kivételes akaraterőt sugárzott; a legmagasabb fokon volt meg e fiatalemberben a fizikai erőnél annyival magasabb rendű lelkierő, ez a „hajnali kettőkor” bátorság, ahogy Napóleon nevezte, amely a legváratlanabb eseménnyel is farkasszemet tud nézni, és minden helyzetben feltalálja magát. Inkább jellegzetes, mint szép arc, rakoncátlan haj; élénk és nyílt tekintete dárdaként lövellt fekete szembogarából. Alig lehetne ilyen korú férfiban robusztusabb alkatot és arányosabb testi felépítést elképzelni. Mindez már kézszorításán is érződött, mely egyaránt árulkodott heves vérmérsékletéről és izmai erejéről. De mindenképpen azt kell hangsúlyozni, hogy ebben az acélos testben egy nemes szívű és jóságos ember lelke rejtőzött, aki embertársaiért az életét is kész feláldozni. John Branican azokra a hősi lelkekre ütött, akik higgadtan és tétovázás nélkül képesek önfeláldozó tettet végrehajtani. Erről már igen korán tanúságot is tett. Egyszer az öböl zajló jegéből, egy más alkalommal egy felfordult csónakból még gyermekfővel mentett ki gyermekeket. Felnőve sem tagadta meg sohasem az ifjúkorát jellemző áldozatos hajlamokat.

Apját és anyját már néhány éve elvesztette John Branican, mikor feleségül vette a szintén elárvult Dolly Startert, egy előkelő San Diegó-i család tagját. A lány igencsak szerény hozománya arányban állt az ifjú tengerész nem kevésbé szerény anyagi helyzetével, aki egyszerű hadnagy volt egy kereskedelmi hajón. De joggal számíthattak arra, hogy Dolly egyszer majd megörökli dúsgazdag nagybátyját, Edward Startert, aki Tennessee állam egyik félvad és igen nehezen megközelíthető vidékén gazdálkodott. De addig is meg kellett élniök kettőjüknek, sőt hármójuknak, minthogy a házasság első évében megszületett a kis Walter, becenevén Wat. Ezért John Branican nem gondolhatott arra - és ezt felesége is belátta -, hogy otthagyja tengerészfoglalkozását. Később majd eldönti, hogy mitévő legyen, ha nagy vagyont örökölnek, vagy ha sok pénzt keresett már az Andrew cég szolgálatában.

Egyébként a fiatalember máris szép pályát futott be. Mint látni fogjuk, gyorsan haladt előre, bár mindig egyenes úton járt. Hosszújáratú kapitány lett abban az életkorban, mikor társainak többsége a kereskedelmi hajókon még csak másodtiszti vagy hadnagyi fokozatig vitte. Ha képességei igazolták is a gyors előmenetelt, ez bizonyos más körülményeknek is köszönhető volt, melyek teljes joggal terelték rá a figyelmet.

John Branican valóban közmegbecsülésnek örvendett San Diegóban és a kaliforniai partvidék minden más kikötőjében. Önfeláldozó tetteivel egy csapásra magára vonta a tengerészek, sőt az üzletemberek és hajótulajdonosok érdeklődését.

Midőn néhány évvel azelőtt egy perui goélette, a Sonora megfeneklett a sekély part menti vizeken Coronado Beach előtt, a legénység ott pusztult volna, ha nem sikerül a hajó és a part között összeköttetést teremteni. De a sziklazátonyokon a horgonyzókötelet keresztülhúzni százszoros halálveszéllyel járt. John Branican mégsem habozott. Belevetette magát a háborgó hullámokba, melyek egy sziklapadra sodorták, innét viszont egy iszonyú hullámtaréj visszadobta a partra.

Életét kockáztatva ismét szembeszállt a vésszel, hiába kísérelték meg visszatartani. Nem engedett, a goélette felé indult, el is érte, és így az ő segítségével a Sonora legénysége megmenekült.

Egy évvel később, egy vihar alkalmából, mely a Csendes-óceán nyugati térségében, ötszáz mérföldnyire a parttól, a nyílt tengeren tört ki, John Branican ismét bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Hadnagyként szolgált a Washington fedélzetén, melyről egy hatalmas hullámcsapás lesodorta a kapitányt és a fele legénységet. Tizenkét, részben sérült matróz maradt a tehetetlenül hánykolódó, kormányozhatatlan hajón. Ő átvette a Washington parancsnokságát, sikerült rendet teremtenie, szükségárbocokat állíttatott, és bevezette a hajót San Diego kikötőjébe. Ez a szinte kormányozhatatlan hajótest, mely több mint ötszázezer dollárt érő rakományt rejtett, éppen az Andrew cég tulajdonát képezte.

Micsoda ujjongás fogadta a fiatal tengerészt, mikor a hajó lehorgonyzóit San Diego kikötőjében! Minthogy a tengeren zajló események már kapitánnyá avatták, a lakosság is egyhangú szavazással ítélte meg neki ezt a rangot.

Az Andrew cég ekkor ajánlotta fel neki az éppen épülő Franklin parancsnokságát. A hadnagy igent mondott, mert képesnek érezte magát a parancsnokság ellátására. Olyan nagy volt iránta a bizalom, hogy a személyzet összeállításakor csak válogatnia kellett a temérdek jelentkezőből. Nos hát, ilyen előzmények után indulhatott első útjára a Franklin John Branican irányításával.

Az indulás az egész város számára nagy eseményt jelentett. Az Andrew cég teljes joggal számíthatta magát San Diegóban a legtekintélyesebbek közé. Közismert volt megbízható üzleti kapcsolatairól és szilárd hitelképességéről ez a cég, melyet személyesen Mister William Andrew irányított nagy hozzáértéssel. A vérbeli hajózási vállalkozót nemcsak becsülték, hanem szerették is. John Branican irányában tanúsított magatartása egyhangú méltánylást váltott ki.

Így hát nem csoda, hogy ezen a március 15-i reggelen népes nézőközönség szorongott a csendes-óceáni Partmenti Gőzhajótársaság rakpartjain - nevezhetnénk őket az ifjú kapitány ismerős és ismeretlen barátainak is -, hogy induláskor egy utolsó hurrával köszöntsék őt.

A Franklin legénysége tizenkét főből állt, a fedélzetmestert is beleszámítva. A San Diego kikötőjében lajstromozott kitűnő, kipróbált hajósok mind örömmel léptek John Branican szolgálatába. A hajó másodkapitánya Harry Felton, egy kiváló hajóstiszt volt. Bár öt-hat évvel idősebb volt a kapitánynál, nem berzenkedett az ellen, hogy parancsnoksága alatt szolgáljon. Ő is úgy vélte, John Branican kiérdemelte az előmenetelt. Már hajóztak együtt azelőtt is, és kölcsönösen becsülték egymást. Egyébként is, bárhogy intézkedett William Andrew, az úgy volt helyénvaló. Harry Felton és a matrózok szívvel-lélekkel bíztak benne. A legtöbb közülük már dolgozott is valamelyik hajóján. Tisztek és matrózok itt szinte egy családot alkottak, a vezetőségnek kedves, népes családot, mely felölelte a teljes hajózóállományt, és amely egyre szaporodott, a cég felvirágzásával párhuzamosan.

Így hát a Franklin személyzete minden szorongás nélkül, sőt mondhatjuk, teljes buzgalommal készülődött a nagy útra. Apák, anyák, rokonok mind eljöttek búcsúzni tőlük, de csak ahogy a rövidesen visszatérőktől szoktak elbúcsúzni: „Isten veletek, a közeli viszontlátásig!” Valójában hathónapos útról volt szó, egyszerű óceáni átkelésről Kalifornia és India között, San Diegótól Calcuttáig és vissza, nem valamiféle kereskedelmi vagy felfedező expedícióról, amely hosszú évekre magával ragadhat egy hajót a két félteke veszélyes vizeire. Ez a legénység már jóval nehezebb feladatokra is vállalkozott, családjuk már sokkal keservesebb búcsúzásokat is átélt.

Ezenközben az indulási előkészületek lassan véget értek. A Franklin már a kikötő közepén horgonyzott, miután kivált a többi hajó sorából - ezek nagy száma egyébként tanúskodhat San Diego tengerészeti jelentőségéről. Itt, ahol most állt, a háromárbocosnak nem is lesz már szüksége a révhajóra, hogy kijusson a kikötőből. Ha felszedi a horgonyt, csak vitorlát kell bontania, és a friss szél gyorsan kiröpíti az öbölből, anélkül hogy akár egyet is kelljen fordítania a csücsökköteleken. John Branican kapitány nem is kívánhatott volna kedvezőbb szelet, könnyebben befogható szelet itta tengeren, melyen messziről, a Coronado-szigetek felől meg-megvillantak a napsugarak.

Ekkor - vagyis délelőtt tízkor - a teljes személyzet a fedélzeten volt. A matrózok már nem léphettek partra; úgy mondhatnók, számukra már megkezdődött az utazás. A jobb oldali létra aljához akasztva egypár kikötői csónak várakozott arra a néhány személyre, aki még egy utolsó csókot váltott a rokonokkal és barátokkal. Ezek a csónakok viszik őket vissza a rakpartra, mihelyt a Franklin kibontja orrvitorláját. Bár az árapály nem erős a Csendes-óceán medencéjében, mégis jobb kievezni a kezdődő apállyal, amelynek nemsokára jelentkeznie kellett.

A látogatók közül különösképpen a kereskedelmi cég fejét illik megemlítenünk, William Andrew urat, továbbá Branicanné úrhölgyet a dajkával, aki a kicsi Watot tartotta karjában. Velük volt Len Burker és felesége, Jane Burker, Dolly unokatestvére. Harry Feltonnak, a másodkapitánynak nem volt még családja, nem is jött őt senki búcsúztatni. Természetesen neki is kijutott Mister William Andrew jókívánságaiból, és ő nem is áhítozott többre, legfeljebb még hogy John kapitány hitvese tőle is vegyen búcsút, amire egyébként jó lélekkel számíthatott is.

Harry Felton eközben az orrfedélzeten állt, ahol egy fél tucat matróz nekilátott feltekerni a horgonyláncot a dobra. Jól lehetett hallani a kallantyúk fémes zakatolását. A Franklin már megrándult a horgony vontára; a lánc csikorogva kúszott be a láncrésen. A kis zászló az Andrew cég monogramjával ott libegett már a főárboc csúcsán, míg az amerikai lobogót a hátsó árboc csonka rúdján reptette a szellő, kiterítve a sávozott szövetet és a szövetségi államok csillagainak mintázatát. A nagy vitorlák kibontva készen álltak a felvonásra, amint a hajótest felgyorsul az orrvitorlák és a kicsiny latinvitorlák erejével.

Míg az előkészületek minden részletét szemmel tartotta, John Branican a parancsnoki hídon William Andrew utolsó tanácsait hallgatta, melyek a Franklin rakományát képező áruk jellegét összefoglaló szállítólevélre, más szóval a vámnyilatkozatra vonatkoztak. Mikor ezt a hajótulajdonos átadta a fiatal kapitánynak, hozzátette:

– Ha a körülmények, John, az útvonal megváltoztatására kényszerítenek, érdekeink szem előtt tartásával cselekedjék, és küldjön hírt a legelső kikötőből, ahol partot ér. Talán a Fülöp-szigetek egyikén is kiköt a Franklin, mert gondolom, eszébe sem jut a Torres-szoroson keresztül venni útját.

– Nem bizony, Mister Andrew felelt John kapitány -, távolról sem gondolok arra, hogy a *Franklin*t az észak-ausztráliai veszélyes vizeken kockáztassam. Az útirány csak Hawaii és a Mariana-szigetek lehet, majd Mindanao a Fülöp-szigeteken, Celebesz, a Makasari-szoros a Jáva-tengeren, egész Singapore-ig. Onnét már adott az útvonal egész Calcuttáig. Nem hiszem tehát, hogy a Csendes-óceán nyugati vizein olyan szelekre találjak, melyek letéríthetnek erről az útvonalról. Ha mégis valami fontos utasítást akar nekem táviratozni, küldje Mindanaóra, ahol esetleg kikötünk, vagy Singapore-ba, ahol biztosan állomásozni fogok.

– Rendben van, John. Ön is értesítsen engem a lehető leghamarabb a calcuttai kereskedelmi árfolyamokról. Lehetséges, hogy a pillanatnyi árfolyamok miatt változtatnom kell elképzeléseimen, már ami a Franklin visszaútbeli rakományát illeti.

– Nem fogom elmulasztani, Mister Andrew - válaszolta John Branican.

E pillanatban odajött Harry Felton, és így szólt:

– Minden kész, kapitány.

– És az apály?

– Most kezd jelentkezni.

– Készüljenek!

És William Andrew-hoz fordulva John kapitány hálatelt szívvel újra csak azt mondta:

– Még egyszer nagyon köszönöm önnek, hogy rám bízta a Franklin vezényletét. Remélem, hogy igazolni tudom majd irántam való bizalmát...

– Ebben egy percig sem kételkedem, John - válaszolta William Andrew -, hiszen jobb kezekbe nem is tehetném le a cég érdekeit.

A hajótulajdonos melegen kezet rázott a kapitánnyal, és elindult a hídon lefelé.

Mistress Branican a dajkával és a kisfiúval a férjéhez lépett, mögötte a Burker házaspár. Itt volt hát a válás pillanata. John Branican kapitánynak már csak feleségétől és családjától kellett búcsúznia.

Mint tudjuk már, Dolly még csak második éves asszony volt, kisfia alig kilenchónapos. Bár a válás szörnyen fájt neki, nem akarta ezt ki is mutatni; igyekezett visszafogni még a szívverését is. Jane, az unokahúg, ez a kis erőtlen teremtés nem tudta eltitkolni felindultságát. Nagyon szerette Dollyt, akinél gyakran talált vigasztalást, ha parancsolgató természetű és erőszakos férje megbántotta. De ha Dolly el is nyomta most aggodalmait, Jane jól tudta, micsoda háborgás dúl a lelkében. Az igaz, hogy John kapitány hat hónapon belül visszatér, de hát ez most mégiscsak elszakadás - először az esküvő óta -, így ha Dollynak volt ereje, hogy visszafojtsa könnyeit, Jane sírt helyette is. Len Burker pedig - akinek szemében sohasem csillant meg egy gyengédebb érzés visszfénye -, ez az ember száraz szemmel, zsebre tett kézzel, gondolataival ki tudja, merre kalandozva sétált fel-alá a hídon. Látni való volt, hogy semmi lelki közösséget nem érez a többi búcsúzóval, akiket a szeretet hozott ide az induló hajóra.

John kapitány megragadta az asszony mindkét kezét, magához vonta, és elfúló hangon így szólt hozzá:

– Drága Dollym, hát útnak indulok. Nem leszek sokáig távol. Néhány hónap, és újra látjuk egymást. Így tartalak majd ismét a karomban. Csak ne félj! Ezzel a hajóval, ezekkel a matrózokkal milyen veszélytől kellene félnünk a tengeren? Légy erős, ahogy egy tengerészfeleséghez illik. Mire visszajövök, a kicsi Wat már tizenöt hónapos lesz. Kész fiatalember. Már beszélni is fog, és az első szava, melyet hazaérve majd hallok...

– A te neved lesz az, John - kiáltott fel Dolly. - A te neved lesz az első szó, amit megtanítok neki. Mi ketten csak rólad fogunk beszélni szüntelenül. Kedves John, írj nekem, amikor csak lehet. Ó, mily türelmetlenül fogom várni a leveleidet! Mindent mondjál majd el, amit csak tettél, mindent, amire készülsz. Hadd érezzem, hogy ott vagyok minden gondolatodban...

– Ó, drága Dollym, persze hogy írok neked. Az utazás minden részletéről beszámolok. Olyan lesz minden levelem, mint a fedélzeti napló, megtetézve szerelmes gondolataimmal.

– John, drága, féltékeny vagyok a tengerre, mely ily messzire ragad tőlem! Mennyire irigylem azokat a szerető szíveket, akiket semmi sem választhat el soha az életben. De nem szabad... Nem szabad ilyenekre gondolnom...

– Drága kis feleségem, kérlek, gondolj inkább arra, hogy a gyermek érdekében utazom messze, teérted is... hogy mindkettőtöknek jólétet teremthessek és boldog életet. Ha a jóléttel kapcsolatos reményeink egyszer csak beteljesülnek, soha többé nem kell egymástól elszakadnunk.

Ekkor odajött Len Burker és Jane. John kapitány feléjük fordult.

– Kedves Len, önökre bízom a feleségemet, önökre bízom a fiamat is. Önökre bízom, mint egyetlen rokonaikra San Diegóban.

– Számíthat ránk, John - felelte Len Burker, és megpróbálta némileg enyhíteni hangja érdességét. - Jane is, én magam is mellettük leszünk. Dolly érezni fogja, hogy törődünk vele.

– És vigasztalunk is - tette hozzá Jane. - Tudod, mennyire szeretlek, édes Dollym. Gyakran meg foglak látogatni. Mindennap veled töltök néhány órát. És Johnról fogunk beszélgetni.

Úgy van, Jane - tört fel Branicannéból -, szüntelenül rá fogok gondolni.

Harry Felton újra feltűnt, és megzavarta a beszélgetést.

– Kapitány - szólt -, itt volna az idő...

– Helyes, Harry - felelte John Branican. - Húzassa fel a nagy orrvitorlát és a farvitorlát is.

A másodtiszt elment, hogy hozzálássanak a parancs végrehajtásához, és mindez a rögtöni indulást jelezte.

– Mister Andrew - fordult a fiatal kapitány a hajótulajdonoshoz -, a csónak visszaviszi önt a rakpartra feleségemmel és rokonaimmal együtt. Mikor óhajtja?

– Most rögtön, John - mondta William Andrew -, és még egyszer jó utat!

– Jó utat - ismételte valamennyi látogató, akik sorra elindultak lefelé, a hajó jobb oldalánál várakozó csónakokra.

– Isten vele, Len, isten vele, Jane - búcsúzott John, és mindkettőjük kezét megszorította.

– Isten vele... - felelte Burkerné.

– Neked is menned kell, drága Dollym, muszáj - folytatta John. - A Franklin mindjárt szelet fog.

És valóban, a far- és az orrvitorla máris megbillentette egy pillanatra a hajót, miközben a matrózok azt énekelték:

Íme az Egy,
Csinos kis Egy!
Ez elmegy, csak menjen,
Jön a Kettő, ez már igen!
Íme, hát Kettő!
Szép ez a Kettő!
Kettő is megy, menjen,
három jön, nohát igen...

– és így énekeltek tovább.

Eközben John kapitány a mellvéd nyílásához kísérte feleségét, és abban a pillanatban, mikor lábával a létra felső fokára akart lépni, úgy érezte, hogy képtelen egy szót is szólni hozzá, ugyanúgy, ahogy az asszony is képtelen lett volna válaszolni, így hát csak szorosan karjába zárta.

Ebben a pillanatban a kisbaba, akit Dolly átvett a dajka karjáról, kitárta karjait apja felé, nevetett, és repesett kezecskéivel, és érthető hangok szöktek fel ajkáról:

– Pa... pa...! Pa... pa...!

– Ó, drága John - kiáltott fel Dolly -, máris meghallottad első szavát, még mielőtt elváltunk volna egymástól!

Bármilyen férfias is volt az ifjú kapitány, nem tudta visszafogni szeméből a könnycseppet, mely a pici Wat arcára hullott.

– Dolly - krákogta -, isten veled, ó, isten veled! - És szinte ugyanakkor erős hangon kiáltott, hogy valahogy végét vesse a szívszorító jelenetnek: - Horgonyt felszedni!

Néhány pillanat múlva az utolsó csónak is eltávolodott a hajótól a rakpart irányába, és utasai nemsokára ki is szálltak.

John kapitány most már mindenestül az indulási manővereknek szentelte magát. A horgony elindult felfelé, a láncrés felé. Megszabadulva az utolsó béklyótól, a Franklin felfogta már a gyenge szelet a vitorlázaton, melynek dudorai csattogva repdestek. A nagy orrvitorlát most már teljesen felhúzták, és a hátsó trapézvitorla könnyedén szélbe fordította a hajót, amint meghúzták a vitorlafával. Ez a manőver lehetővé tette, hogy a Franklin egy kis félkörrel kikerülje az öböl bejárata közelében horgonyzó hajókat.

Branican kapitány újabb parancsára a középső nagy vitorlát és az előárboc fővitorláját egyetlen ütemre húzták fel, s ez a legénység izmos karjának ugyancsak becsületére vált. Ekkor a Franklin, negyed fordulattal balra térve, háromnegyed hátszéllel suhant, úgyhogy az öböl elhagyásához egyetlen csücsökkötélen sem kellett már igazítani.

A rakparton tolongók bámulattal nézték e manővereket. Van-e kecsesebb látvány, mint mikor a szél szeszélyes lökései engedelmességre késztetik ezt a karcsú vitorlást? Fordulás közben egy fél kötélhossznál is közelebb került ahhoz a mólóhoz, ahol William Andrew, Dolly, Len és Jane Burker tartózkodott.

Így történt, hogy míg arrafelé kormányozta hajóját, az ifjú kapitány még egyszer láthatta feleségét, rokonait, barátait, és még egyszer búcsút inthetett nekik.

Mindnyájan válaszoltak jól érthető szavaira, és viszonozták búcsúintegetését.

– Isten veletek! Isten veletek! - kiáltotta.

– Hurrá! - szállt a nézőseregből; a zsebkendők százszámra lobogtak.

Hiszen mindenki annyira kedvelte John Branican kapitányt. Egyike volt a város büszkeségeinek. Igenis, mindnyájan itt lesznek újra a hazatéréskor, mikor a hajó feltűnik az öböl szájában a nyílt tenger felől.

A Franklin, már egészen az öböl torkánál kénytelen volt ismét szélnek fordulni, hogy elkerülje a hosszú postahajót, melyet útban talált. A két hajó üdvözölte egymást az Amerikai Egyesült Államok csillagos-sávos lobogójával.

Kinn a mólón Mistress Branican mozdulatlanul nézte, mint enyészik el lassanként a Franklin az élénkülő északkeleti szélben. Szerette volna tekintetével követni, amíg csak az árbocok csúcsa odalátszik az Island-fokon túlról.

De a Franklin nem vesztegette az időt, hogy megkerülje a Coronado-szigeteket az öböllel szemben. A sziklafal egy szakadékán keresztül még egy pillanatra feltűnt a nagy árboc csúcsán libegő jelzőzászló... És már nyoma se volt...

– Ó, John, isten veled, az ég veled!... - suttogta Dolly.

Miféle megmagyarázhatatlan előérzet gátolta, hogy hozzá tegye: „a viszontlátásra”?