Az első összecsapás Nyugat és Kelet között, amelyben ez utóbbi húzza a rövidebbet

Eltelt egy hét. A hírnöknek nyoma sem volt. Gildas Trégomain azt mondta: kevésbé csodálkozna, ha Éliás próféta jönne vissza az égből. Attól azonban nagyon is óvakodott, hogy véleményét ilyen bibliai formába öntve közölje Antifer mesterrel.

Ami Énogate-ot és Juhelt illeti, ők bizony alig-alig gondoltak Kamülk pasa küldöncére, erre a tisztán képzeletbeli lényre, bár csak ez a jó ember zavarhatta vagy késleltethette volna tervezett egybekelésüket. Nem! Ők a házasság nyájas birodalmába készültek utazni, oda, melynek hosszúsági fokát a fiú, szélességi körét pedig a leány ismerte, oda, hová szerfelett könnyen elérkeznek, ha összepárosítják ezt a két adatot. S bizonyosok lehettek benne, hogy a párosítás meglesz április 5-én, vagyis a kitűzött napon.

Ami Antifer mestert illeti, még házsártosabb, még zsémbesebb lett, mint azelőtt. A nászszertartás napja egyre közeledett. Még néhány hét, s a jegyeseket eltéphetetlen szálak fűzik össze. Szép kis eredmény, mondhatom! Avagy talán nagybátyjuk nem nagyszerű házasságról álmodozott számukra, mikor majd gazdag lesz? S ha váltig ragaszkodott ezekhez a milliókhoz, ezekhez a fellelhetetlen, de neki járó milliókhoz, ezt nem azzal a gondolattal tette, hogy egyedül ő húzzon hasznot belőlük, hogy nagy lábon éljen, palotában lakjék, hintón járjon, aranytányérból egyék, s kemény ingmellén gyémántgombokat viseljen. Isten bizony, nem! Hanem inkább arra számított, hogy így Juhel hercegnőt vehet nőül, Énogate pedig herceghez mehet férjhez. Ez már bizony így volt. Ez volt az ő bogara, ez volt az ő rögeszméje. És tessék, most már ott tartott, hogy terve füstbe megy, ha a hírnök nem érkezik meg időben, és néhány szám híján, amelyek a már meglevő számokhoz járulnának, Kamülk pasa rejtekéből későn kerül elő a kincs!

Antifer mester az egyik dühkitörésből a másikba esett. Nem bírt négy fal között maradni. A családi béke szempontjából persze jobb is volt, ha kint kószál. Csak az étkezések idejére tért haza, de még ekkor is épphogy bekapta az ebédet vagy a vacsorát, s máris ment. A derék Trégomain, ahányszor csak alkalma nyílott, igyekezett felfogni csapásait, így remélve, hogy megenyhül a lég, megkönnyebbül a barátja, aki őt is a pokolba küldte. Elég az hozzá, már attól tartottak, hogy megbetegszik. Egyetlen elfoglaltsága abból állott, hogy nap mint nap a pályaudvaron járt fel-alá, valahányszor vonat érkezett, és a Sillon rakpartjait rótta, mikor óceánjáró kötött ki, s az érkezők közt valamilyen egzotikus figurát keresett, akiről feltehető volt, hogy egyiptomi, s bizonyára Kamülk pasa küldötte, vagy talán örmény, egyszóval külföldi személy, akit arcvonásairól, kiejtéséről, ruházatáról fel lehet ismerni, s aki valamelyik alkalmazottól Pierre-Servan-Malo Antifer címét kéri.

Sajnos, semmi hasonló nem történt: annyi normandiaival, bretonnal, angollal vagy norvéggel találkozott, hogy még! Kelet-európai, máltai, levantei utasra azonban hiába várt.

Február 9-én, ebéd után, amely alatt Antifer mester ki se nyitotta a száját - hacsak nem, hogy egyék és igyék -, szokásos sétáját végezte, mint afféle Diogenész, aki embert keres.¹ S ha ő nem is vitt magával égő lámpást fényes nappal, mint az ókor nagy gondolkodója, két izzó szemével jól látott, és messziről is felismerte volna azt, akit olyan türelmetlenül várt.

Keresztülvágott a város macskaköves szűk utcáin, amelyet két oldalról a lakosok gránitházai szegélyeztek. Lement a Bég utcán a Duguay-Trouin tér felé, az alprefektúra óráján megnézte, hány óra, majd a Chateaubriand tér felé vette útját, megkerülte a lombjuk hullott platánfák bölcsőjében ringó zenepavilont, átment a vársétány bástyafalába vágott kapun, és megérkezett a Sillon rakpartra.

Antifer mester nézett jobbra, nézett balra, előre, hátra, pipáját szortyogtatta, és heves és gyors szippantásokkal lehelte be füstjét. Imitt-amott köszöntek is neki, mert Saint Malo város előkelőségeihez tartozott, megbecsült, tekintélyes férfiú volt. De hány üdvözlésre nem válaszolt - még észre sem vette, hogy a köszöntés neki szólt! Rögeszméje teljesen szórakozottá tette.

A kikötőben ott sorakozott a sok hajó, vitorlások és gőzösök, háromárbocosok, kétárbocosok, halászhajók, könnyű kis bárkák és parti dereglyék. Mivel éppen apály volt, a szemafor által a nyílt tengeren jelzett nagy hajók majd csak két vagy három óra múlva tudnak bejönni.

Antifer mester tehát úgy vélte, leghelyesebb, ha a vasútállomásra megy, s ott megvárja az expresszt. Vajon szerencsésebb lesz-e ma, mint annyiszor oly sok hét óta?

Milyen véletleneken múlik az ember sorsa, és a törékeny emberi gépezet milyen könnyen kisiklik! Antifer mester, miközben a járókelőket figyelte, észre sem vette, hogy már vagy húsz perce követi egy illető, aki pedig nagyon is méltó volt figyelmére.

Idegen volt - idegen, fején piros színű, fekete bojtú fezzel, hosszú, egysoros, nyakig begombolt felöltővel, széles, papucs alakú cipőre hulló, buggyos nadrággal. Bizony nem volt fiatal őkelme, megvolt már hatvan-hatvanöt éves, háta kissé meghajlott, hosszú, csontos kezét a mellére tette. Akár a várva várt levantei volt ez a derék férfiú, akár nem, annyi bizonyos, hogy a Földközi-tenger keleti partjain elterülő országokból jött, egyiptomi, örmény, szíriai vagy török volt.

Szóval az idegen határozatlan léptekkel követte Antifer mestert, hol már-már megszólította, hol meg visszahőkölt, attól félve, hogy bakot lő. Végül, a rakpart egyik fordulójánál sietni kezdett, megelőzte a malóit, visszafordult, és olyan gyorsan indult felé, hogy a két ember egymásnak ment.

– Ördög vigye el az ügyetlenjét - dörmögte az összecsapástól megingó Antifer mester.

Majd szemét dörzsölve, a homloka elé tett kezével eltakarva tekintetét, hirtelen, mint megannyi pisztolygolyó, ezek a szavak lövelltek ki a száján:

– Hogy?... Ah!... Ó!... Ő?... Ő lenne? Biztos, hogy a kettős K követe!

Ha csakugyan ő volt a mondott hírnök, az egyszer bizonyos, hogy ábrázata nem volt bizalomgerjesztő, simára borotvált, de redős képével, hegyes orrával, elálló fülével, keskeny ajkával, kiugró állával, bujkáló tekintetével, túlérett citromra emlékeztető bőrszínével - egyszóval fizimiskájában éppenséggel nem volt megnyugtató, sőt sunyi képéről lerítt a ravaszság.

– Ugyebár, Antifer úrhoz van szerencsém, amint azt egy nyájas matróztól hallottam az imént? - kérdezte szörnyen törve a francia nyelvet, úgyhogy ennek borzalmaitól meg is kíméljük az olvasót. Azért ezt a nyelvezetet nagyon könnyen megérthette még egy breton is.

– Antifer Pierre-Servan-Malo - hangzott a felelet. - És ön?

– Ben Omár.

– Egyiptomi?

– Közjegyző vagyok Alexandriában, jelenleg pedig a Halpiac utcai Hotel de l’Union lakója.

Valódi piros bélyegzős közjegyző! Hát persze, ezekben a keleti országokban a közjegyző nem rendelkezhet a fehér nyakkendős, fekete ruhás, arany pápaszemes francia nótáriusok sajátos megjelenésével. Már az is nagyon meglepő, hogy a fáraók alattvalói között is akadnak hivatalos jegyzői a köznek.

Antifer mester nem kételkedett benne, hogy a titokzatos hírnök, a híres hosszúsági fok közlője, a Kamülk pasa levelében immár húsz éve jelzett Messiás áll előtte. Mindazáltal ahelyett, hogy kirobbant volna belőle az öröm, amint attól tartani lehetett, ahelyett, hogy kérdésekkel ostromolta volna Ben Omárt, elég önuralommal rendelkezett, hogy hagyja a másikat, hadd fedje fel kártyáit, mert ennek az eleven múmiának a huncut képe nagyon nagy körültekintésre intette. Gildas Trégomain sosem feltételezte volna, hogy forró fejű barátja képes ekkora óvatosságra.

– Nos hát mit óhajt tőlem, Ben Omár úr? - kérdezte a zavarban levő, magát ijedten illegető egyiptomit vizsgálgatva.

– Néhány pillanatig szeretnék beszélni önnel, Antifer úr.

– Ragaszkodik hozzá, hogy hazamenjünk?

– Nem... jobb, ha olyan helyre megyünk, ahol senki sem hall bennünket.

– Tehát titokról van szó?

– Igen is, nem is... jobban mondva alkuról...

Antifer mester megremegett e szótól. Az egyszer már bizonyos, hogy ha ez az illető hozza a hosszúsági fokot, úgy látszik, esze ágában sincs, hogy ingyen és bérmentve házhoz szállítsa. Pedig a kettős K-val jegyzett levélben szó sem volt alkuról.

„Vigyázzunk, ki ne csússzon a kezünkből a kormányrúd - biztatta magát -, s ne hagyjuk, hogy a szél játékszerévé váljon hajónk!”

Majd az idegenhez intézve szavait, a kikötő végén levő elhagyatott zugra mutatott:

– Jöjjön oda - mondta. - Ott olyan egyedül leszünk, hogy nyugodtan cseveghetünk titkos dolgokról. De siessünk, mert a kegyetlen hideg nagyon csípi a képem!

Alig kellett húsz lépést tenniük. A rakparthoz kötött hajókon egy árva lélek sem volt. A szolgálatban levő vámőr fél kötélhossznyira innen sétált fel s alá.

Egy szempillantás alatt mindketten az elhagyatott zughoz értek, és leültek egy árboccsonkra.

– Megfelel ez a hely önnek, Ben Omár úr? - kérdezte Pierre-Servan-Malo.

– Pompás! Ó, nagyon jó!

– No, most tessék, beszéljen, de világosan, érthetően, nem úgy, mint az önök szfinxei, kik rejtvényekkel kínozzák a szegény utazót.

– Egyáltalán nem vonakodom, Antifer úr, az őszinte beszédtől - felelte Ben Omár, de hangja igazán nem tanúskodott nyíltságról.

Kétszer-háromszor köhintett, majd megkérdezte:

– Ugye, volt önnek édesapja?

– Igen... már minálunk ez a szokás. No és?

– Úgy értesültem, hogy meghalt.

– Nyolc éve halott. No és?

– Járt tengeren?

– Alighanem. Lévén, hogy tengerész volt. No és?

– Milyen tengereken?

– Mindegyiken. No és?

– Így hát... előfordult, hogy a Közel-Keletre vitte útja?

– Közel-Keletre meg Távol-Nyugatra! No és?

– Utazásai során... - folytatta a közjegyző, ki nem tudott belekapaszkodni ezekbe a kurta válaszokba - utazásai során nem éppen Szíria partjainál járt, mintegy hatvan évvel ezelőtt?

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. No és?

Ezeket a „no és”-eket Ben Omár úgy fogadta, mintha mindannyiszor oldalba böknék, s ábrázatán a legfantasztikusabb fintorok szántottak át.

„Ferdézz ide, lavírozz oda, barátocskám - gondolta Antifer mester. - Arra ugyan várhatsz, hogy én legyek a révkalauzod!”

A közjegyző belátta, hogy egyenesebben kell révbe jutnia.

– Van-e tudomása róla - kérdezte -, hogy édesapja egyszer szolgálatot... óriási szolgálatot tett... valakinek... éppen Szíria partjain?

– Egyáltalán nem. No és?

– Ah! - rebegte Ben Omár, akit nagyon meglepett a válasz. - S nem tudja, kapott-e levelet egy bizonyos Kamülk pasától?

– Pasától?

– Pasától.

– Hány copfostól?

– Az igazán nem fontos, Antifer úr. Az a lényeg, hogy édesapja kapott-e egy nagyon becses adatokat tartalmazó levelet?

– Fogalmam sincs. No és?

– Hát nem kutatott iratai közt? Lehetetlen, hogy ez a levél megsemmisült volna... Ismétlem, végtelenül fontos adatok voltak benne...

– Önnek fontosak, Ben Omár úr?

– Önnek is, Antifer úr, mert... szóval... éppen azzal bíztak meg, hogy szerezzem vissza ezt a levelet. E tekintetben kellene alkut kötnünk...

Pierre-Servan-Malo eszében egy szempillantás alatt megvilágosodott a következő: bizonyos személyek, akik megbízták Ben Omárt, a kincs helyének meghatározásához szükséges hosszúsági fok birtokában vannak.

„- A csirkefogók! - suttogta. - Ki akarják szedni belőlem a titkomat, meg akarják venni a levelemet... hogy aztán kiássák a kincsesládámat!”

S talán nem is tévedett!

Mikor beszélgetésük során idáig értek, Antifer mester és Ben Omár lépteket hallott. Valaki erre jött, és a pályaudvar felé haladva befordult a rakpartra. Elhallgattak, vagy legalábbis a közjegyző nem fejezte be a megkezdett mondatát. Sőt, úgy tetszett: sunyi pillantást vetett a mondott járókelőre, s tagadólag intett, ami bosszantani látszott az illetőt. Ugyanis ő is valamilyen röpke lemondó mozdulatot tett, majd meggyorsítva lépteit, csakhamar eltűnt.

Amaz is idegen volt, harminchárom éves - egyiptomi öltözék, barna arcbőr, villámló fekete szem, az átlagosnál nagyobb termet, erős alkat, határozott arckifejezés, nem valami nyájas, sőt egyenesen riasztó ábrázat. A közjegyző talán ismerte? Ez valószínűnek látszott. És most úgy tettek, mintha nem ismernék egymást? Ez bizonyos volt.

Akárhogy áll is a dolog, Antifer mester nem vette észre ezt a hókuszpókuszt - hisz csak egy pillantásról, egy kézmozdulatról s nem többről volt szó -, és folytatta a beszélgetést.

– Na és most, Ben Omár úr - mondta -, lenne szíves megmagyarázni, miért ragaszkodik ehhez a levélhez, illetve ahhoz, ami benne van, olyannyira, hogy még meg is akarná venni tőlem, ha a birtokomban volna?

– Antifer úr - felelte a közjegyző eléggé nagy zavarban -, klienseim közt volt egy bizonyos Kamülk pasa. S minthogy én képviselem érdekeit...

– Kliensei közt volt, azt mondta?

– Klienseim közt... s mivel én vagyok örököseinek a megbízottja...

– Örököseinek?! - kiáltott fel Antifer mester nagy meglepetéssel, ami persze megdöbbentette a közjegyzőt. - Hát meghalt?

– Meg.

„- Vigyázat! - suttogta Pierre-Servan-Malo, foga közt ropogtatva a kavicsot. - Kamülk pasa meghalt... Ezt érdemes megjegyezni, s ha valamit forralnak ellenem...”

– Így hát, Antifer úr - kérdezte Ben Omár, s közben sanda tekintetet vetett rá -, nincs meg a levél?

– Nincs.

– Kár. Kamülk pasa örökösei ugyanis szeretnének mindent összeszedni, ami csak emlékeztetheti őket hőn szeretett rokonukra.

– Ah, szóval emlékül? Milyen jóságos szívük van!

– Kizárólag csak emlékül, Antifer úr, s e jóságos szívű rokonok, amint mondani tetszik, nem haboztak volna megfelelő összeget felajánlani önnek, hogy ismét birtokukban legyen ez a levél.

– Mennyit adtak volna érte?

– Nem érdekes... miután nincs meg a levél...

– Azért kíváncsi volnék...

– Ó! Néhány száz frankot...

– Piha! - biggyesztette ajkát Antifer mester.

– Talán még néhány ezret is...

– No hát akkor - robbant ki Antifer mester, és türelmét vesztve megragadta Ben Omár nyakát, magához szorította, és fülébe súgta, miközben ugyancsak kedve lett volna megharapni -, no hát akkor... igenis, megvan a levél!

– Megvan?

– Meg ám! Méghozzá kettős K-val aláírva!

– Igen, kettős K-val! Ez volt kliensem szignója!

– Megvan... Olvastam... Untig olvastam. Tudom, jobban mondva kitalálom, hogy miért szeretné annyira megszerezni!

– Uram...

– De ütheti bottal a nyomát!

– Nem lenne hajlandó?

– Nem bizony, öreg Omár, hacsak meg nem veszi tőlem!

– Mennyit kér? - kérdezte a közjegyző, s már a zsebébe nyúlt, hogy kihúzza bugyellárisát.

– Mennyit? Ötvenmillió frankot!

Mekkorát ugrott Ben Omár, miközben Antifer mester nyitott szájjal, kifordult ajakkal, villogó fogakkal úgy nézett rá, ahogyan minden bizonnyal soha senki. Majd a hajóskapitányok száraz, parancsosztó hangján hozzátette:

– Ha tetszik, megveszi, ha nem, itthagyja.

– Ötvenmillió! - ismételte bárgyú hangon a közjegyző.

– Ne alkudozzék, Ben Omár úr. Még ötven centime-ot se engedek el belőle!

– Ötvenmillió?

– Megéri... méghozzá készpénzben... arany... bankó... vagy a Nemzeti Bankra kiállított csekk.

Egy pillanatra elképedt az imént a közjegyző; most lassan visszanyerte hidegvérét. Semmi kétség: ez az átkozott tengerész nyilván tudja, milyen fontos ez a levél Kamülk pasa örököseinek. Hiszen a kincs megtalálásához szükséges adatokat tartalmazza. A visszaszerzésére irányuló mesterkedéseket azonban keresztezték. A malói nem ment lépre. Így tehát mégiscsak meg kell vásárolni tőle a levelet, vagyis a szélességi kört, amely azután majd kiegészíti a Ben Omár birtokában levő hosszúsági fokot.

De hát - tehetné fel a kérdést az ember - honnan tudhatta Ben Omár, hogy Antifer mesternél volt ez a levél? Vajon ő, a néhai gazdag egyiptomi volt közjegyzője egyúttal a Kamülk pasa végrendeletében jelzett hosszúsági fok közlésével megbízott hírnök is? Bárhogyan legyen is, bármilyen indíték vezesse is Ben Omár cselekedeteit, akár az elhunyt természetes örökösei biztatására végzi feladatát, akár nem, annyit megértett, hogy a levelet csak méregdrágán szerezheti vissza. De ötvenmillió!

Éppen ezért édeskés és ravaszdi képet vágva kérdezte:

– Ha nem tévedek, ötvenmilliót mondott, Antifer úr?

– Annyit mondtam.

– Hát ez a legjobb tréfa, amit életemben hallottam!

– Ben Omár úr, akar most akkor egy még jobb tréfát hallani?

– Szíves-örömest.

– Hát akkor ide figyeljen: maga egy vén gazember, öreg egyiptomi csirkefogó, vén nílusi krokodilus...

– Uram...

– Jó! Abbahagyom! Egy zavarosban halászó öreg szélhámos, aki ki akarta csikarni titkomat, ahelyett, hogy megmondta volna a maga titkát... azt, amivel valószínűleg megbízták, hogy közölje velem...

– Csak nem tételezi fel?

– Én csak az igazságot tételezem fel...

– Nem... csak azt, amit képzel...

– Elég, aljas gazfickó!

– Uram...

– Jó, illendőségből visszavonom az aljast! Akarja hát, hogy megmondjam, mi az, ami olyan nagyon fontos magának az én levelemben?

Vajon a közjegyző azt hitte, hogy Pierre-Servan-Malo most kiszolgáltatja magát ezzel a mondattal? Annyi tény, hogy kis szeme kigyulladt, mint a karbunkulus.

De nem! Akárhogyan is elragadtatta magát a malói, s noha a düh láthatóan bíborba borította az arcát, mégis óvatos maradt.

– Igen... magának nem az olyan nagyon fontos, maga minden hájjal megkent vén múmia, maga egyiptomi hét csapás, hogy ebben a levélben említés történik arról a szívességről, amit apám tett a magát kettős K-val aláíró személynek. Nem! Magát a négy szám... ért engem, a négy szám érdekli...

– A négy szám? - suttogta Ben Omár.

– Igen... a benne levő négy szám, amelyet darabonként csak tizenkét és fél millióért szolgáltatok ki magának! Amit mondtam, megmondtam! Jó estét!

S miután kezét zsebébe süllyesztette, Antifer mester néhány lépést tett, kedvenc nótáját fütyörészve, de fogalma sem volt se neki, se senki másnak, mi fán terem ez a dal, amely inkább a kutyaugatásra, mint valamilyen Auber² szerzette muzsikára hasonlított.

A kővé vált Ben Omárnak szinte földbe gyökerezett a lába; úgy csücsült ott, mint egy faszent vagy mint egy mérföldkő. Ő, aki azt hitte, hogy túljár ennek a matrózfajtának az eszén, mintha valamilyen közönséges fellah volna - s Mohamed tudja csak igazán, hány ilyen szerencsétlen parasztot tett lóvá, kit a balsors Alexandria egyik legjobb közjegyzői irodájába vitt!

Réveteg, öntudatlan szemmel nézte, mint távozik nehéz léptekkel, ringó csípővel, hol egyik, hol másik vállát vonogatva a malói, ki úgy hadonászott, mintha ott lett volna Trégomain barátja, és a szokásos dühkitörését fogadta volna.

Antifer mester egyszerre csak nagy hirtelen megállt. Valamibe beleütközött? Igen! S ez nem más volt, mint egy ötlet, amely átvillant az agyán. Elfelejtett valamit - de a hibát könnyen helyrehozhatja még.

Visszament a közjegyzőhöz, aki legalább olyan mozdulatlan volt, mint a bájos Daphné, amikor Apollón nagy elkeseredésére babérrá változott.³

– Ben Omár úr... - szólt.

– Mit akar?

– Elfelejtettem valamit megsúgni magának...

– Micsodát?

– A számot...

– Ah, a számot? - kapta fel a fejét Ben Omár.

– A házszámomat... Hautes-Salles utca 3. Jó, ha tudja a címem, s bizonyos lehet benne, hogy barátságosan fogadják, ha eljön...

– Ha megyek?

– Ötvenmillióval a zsebében.

Ezzel Antifer mester újra útnak indult, a közjegyző pedig lerogyott, Allahhoz és prófétájához könyörögve.