Ha nem tökéletesen őrült a volt rövidjáratú kapitány, vajon mit jelentett magatartása, melyet azután tanúsított, hogy megtudta a négyes számú sziget, a Kamülk pasa kincseit rejtő sziget igazi fekvését?

A következő napokon - teljes és érthetetlen fordulat - Pierre-Servan-Malo újra felvette régi szokásait, a bástyasétányon és a rakparton sétált, pipáját szívta, kavicsait zúzta. Már nem volt a régi. Egyfajta gúnyos mosoly kövesedett meg arcán. Egyetlen célzást sem tett a kincsre, sem egy utolsó felfedezőútra, amely lehetővé tenné, hogy rátegye kezét a hőn óhajtott milliókra!

Gildas Trégomain, Nanon, Énogate és Juhel nem bírt napirendre térni a dolog felett. Minden percben várták, hogy Antifer mester odakiáltsa nekik: „Indulás” - de nem kiáltotta oda.

– Mi van vele? - kérdezte Nanon.

– Mintha kicserélték volna! - felelte Juhel.

– Talán attól fél, hogy nőül kell vennie Talisma Zambuco kisasszonyt - jegyezte meg a folyami hajós. - Akárhogy is, nem szabad veszni hagyni ennyi sok milliót!

Egyszóval a mi malóink teljesen megváltoztatta felfogását, és most már Gildas Trégomain játszotta Antifer szerepét. Őt gyötörte az aranyláz! Ez különben logikus volt. Hogyhogy? Amikor nem tudták, hogy találnak-e szigetet, sietve keresésére indultak, s most, hogy ismerik fekvését, szó sincs indulásról?

A folyami hajós folyton erről beszélt Juhellel.

– Minek? - felelte a fiatal kapitány.

Nanonnal is erről beszélt.

– Ej, hagyja a kincset, hadd maradjon ott, ahol van!

Énogate-nak is erről beszélt.

– Ide figyelj, kicsikém, harminchárom millió a zsebedben.

– Tessék, Trégomain úr, itt van harminchárom puszi! Ez többet ér.

Végül is rászánta magát, hogy feltegye a kérdést Antifer mesternek, két héttel a múltkori jelenet után.

– No... és a sziget? - mondta neki.

– Miféle sziget, folyami hajós?

– Hát a földközi-tengeri sziget! Létezik, nem igaz?

– Hogy létezik-e, folyami hajós? Bizonyosabb vagyok létezésében, mint a tiédben vagy az enyémben!

– Hát akkor miért nem megyünk oda?

– Miért nem megyünk, édesvízi hajós? Várjuk meg előbb, míg úszóhártyánk nő!

Ugyan mit jelenthetett ez a válasz? Gildas Trégomain hiába törte a fejét. De nem vesztette el kedvét. Elvégre is a harminchárom millió nem őt illeti, hanem a gyerekeket. A szerelmesek nem törődnek a jövővel! Nekünk kell helyettük is törődnünk vele.

Egyszóval annyit izgágáskodott, hogy egy szép napon Antifer így vágott neki vissza:

– Szóval te akarsz útnak indulni?

– Igen, én, barátom.

– Véleményed szerint el kell mennünk?

– El ám! Méghozzá inkább ma, mint holnap!

– Jó, induljunk!

De milyen hangon mondta ezt az utolsó szót a malói!

Indulás előtt azonban dönteni kellett Zambuco bankárt és Ben Omár közjegyzőt illetően. Mint társörökös, illetve mint a végrendelet végrehajtója követelhették, hogy: 1. értesítessenek a négyes számú sziget felfedezéséről; 2. meghívassanak X napra a mondott szigetre részesedésük, illetve jutalékuk felvétele végett.

Antifer mester még inkább ügyelt rá, mint a folyami hajós, hogy minden a legnagyobb rendben történjék. Két sürgönyt küldettek tehát Tuniszba és Alexandriába, s találkozót adtak az érdekelteknek a kincs átvételére október 23-ára, a szicíliai Girgenti városában, amely a legközelebb volt az utolsó szigethez.

Ami Tyrcomel tisztelendőt illeti, neki majd megfelelő időben és helyre elküldik a részét, és ha akarja, a Forth-ba dobhatja, ha fél, hogy megégeti az ujját!

Ami Szaukot illeti, vele nem kellett törődniük. Neki nem jár semmi, és megérdemelte, hogy nyugodtan töltse el néhány évi büntetését az edinburghi börtön cellájában.

Miután az utazás elhatároztatott, senkit sem lep meg, hogy ezúttal Gildas Trégomain is váltig ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen. Az már sokkal meglepőbb lett volna, ha Énogate nem menne velük. Hiszen Juhel nem ment volna bele, hogy - alig két hónappal a menyegző után - elváljon feleségétől, aki persze nem habozott követni őt.

Meddig tart majd ez az új felfedezőút? Ó, nem sokáig, az egyszer biztos. Csak odamennek, és már jönnek is vissza. Nem kell ötödik okmányt keresniük. Bizonyos volt, hogy Kamülk pasa nem toldotta meg újabb szemmel a kis szigetek láncát, amely már így is elég hosszú volt. Nem, a feljegyzés határozottan leszögezte, hogy a kincs a negyedik sziget egyik sziklája tövében van, s ez a szigetecske a Szicília és Pantelleria közt mértanilag meghatározott helyen kell hogy legyen.

– Csakhogy nagyon pici lehet, mert egyetlen térképen sincs feltüntetve! - jegyezte meg Juhel.

– Valószínűleg! - felelte Antifer mester ördögi vigyorral.

Érthetetlen!

Elhatározták, hogy elsőnek a leggyorsabb közlekedési eszközöket veszik igénybe, vagyis lehetőség szerint a vasutat. Már volt megszakítatlan vasútvonal egész Francia- és Olaszországon át, vagyis Saint Malótól Nápolyig. A költség nem számít, hiszen vagy harmincmillió üti a markukat...

Utasaink október 16-án reggel búcsúztak el Nanontól, s felültek az első vonatra. Párizsban meg sem álltak, hanem felszálltak a párizs-lyoni gyorsra, átkeltek a francia-olasz határon, semmit se láttak se Milánóból, se Firenzéből, se Rómából, és október 20-án este megérkeztek Nápolyba. Gildas Trégomain éppen olyan biztos volt eme újabb út eredményében, mint amilyen kimerült volt a többnapos szakadatlan vonatrázástól.

Antifer mester, Gildas Trégomain, Juhel és Énogate már másnap reggel, miután elhagyta a *Victoria Szálló*t, helyet váltott a Nápoly-Palermo útvonalon közlekedő gőzhajóra, és egynapos szép tengeri út után partra szállt Szicília fővárosában.

Ne tessék hinni, hogy szóba került a város megtekintése! Ezúttal Gildas Trégomain még arra sem gondolt, hogy valamilyen illanékony emléket hozzon vissza erről az utolsó utazásról, vagy hogy ájtatosan részt vegyen a hallomásból ismert híres szicíliai vecsernyén. Nem! Az ő szemében Palermo nem az a híres város volt, amelyet egymás után foglaltak el a normannok, a franciák, a spanyolok, az angolok... Egyszerűen csak a delizsánszok, a posta- vagy gyorskocsik kiindulóhelye volt, amelyek hetente kétszer mennek Corleonéba, kilenc óra alatt, és Corleonéból szinten hetente kétszer, tizenkét óra alatt, Girgentibe.

Nos, utasainknak Girgentiben volt dolguk; ebben a régi Agrigentumban, amely a sziget déli partján fekszik, adtak találkozót Zambuco bankárnak és Ben Omár közjegyzőnek.

Lehet, hogy ez a közlekedési eszköz bizonyos balesetekkel jár. A postautak nem biztosak. Még mindig vannak betyárok Szicíliában, s mindig is lesznek. Úgy teremnek itten, mint az olajfa vagy az áloé.

No de azért a postakocsi másnap elindult, és az úton nem történt semmi baj. Október 24-én este érkeztek meg Girgentibe, s ha még nem is voltak a célnál, már nem voltak messze tőle...

A bankár és a közjegyző ott volt a találkozón, az egyik Alexandriából, a másik Tuniszból jött. Ó, olthatatlan aranyszomjúság, mire nem vagy képes!

Amikor találkozott a két társörökös, éppen csak ennyit mondott egymásnak: - Ezúttal biztos a dolog?

– Biztos!

De Antifer mester milyen gúnyos hangon válaszolt, és milyen csúfondárosan villant meg a szeme!

Valamilyen hajót találni Girgentiben, ez nem lehet hosszú vagy nehéz ügy. Van elég halász ebben a kikötőben, sőt még a part menti hajózás is fejlett: itt ring a Földközi-tenger sok-sok jellegzetes járműve, egyárbocos nagy hajó, háromvitorlás halászhajó, felukka stb.

Különben csak rövid tengeri kirándulásról volt szó - vagy negyven mérföldes sétáról a parttól nyugatra. Ha még aznap este indulnak, kedvező széllel már másnap reggel a szigetnél lesznek, és még délelőtt meghatározhatják helyzetét.

Felszerelték a hajót. Providenza volt a neve. Vagy harminctonnás felukka volt, egy vén tengeri medve, ursus maritimus, volt a kapitánya, ki vagy ötven esztendeje járta ezeket a vizeket. S hogy ismerte őket! Akár behunyt szemmel is elhajózott volna Szicíliából Máltába, Máltából a tuniszi partvidékig.

– Teljesen felesleges felvilágosítani utunk céljáról, Juhel!

És Juhel nagyon is egyetértett a folyami hajós eme intelmével.

A felukka gazdáját Jacopo Grappának hívták. És a szerencse most igazán rámosolygott Kamülk pasa örököseire, mert ha ez a Jacopo Grappa nem is beszélt folyékonyan franciául, elég jól törte ezt a nyelvet ahhoz, hogy megértesse magát, és hogy ő is megértse, amit mondanak neki.

És más szerencsében, szinte kihívó szerencsében is volt részük! Októberben voltak, szinte már a rossz évszakban. Ezer ok lett volna, hogy ne legyen kedvező az idő, hogy hullámos legyen a tenger, felhős az ég. Nos, nem így történt! Hűvösre járt az idő, a levegő száraz volt, a szél a szárazföld felől fújt, és amikor a Providenza minden vitorláját felvonta, pompásan sütött a hold Szicília nagy hegyei felett.

Jacopo Grappa legénysége mindössze öt főből állt - de a hajó személyzet igencsak értette a dolgát. A könnyű alkotmány hátfélszéllel siklott a tükörsima tengeren, amely olyan csendes volt, hogy még Ben Omár sem szenvedett tengeri betegségtől! Soha nem volt ilyen kivételesen kedvező hajóútban része!

Minden baj nélkül telt el az éj, s másnap a pirkadat nagyszerű napot ígért.

Fantasztikus figura ez a Pierre-Servan-Malo! A fedélzeten sétált, zsebre tett kézzel, pipával a szájában, tökéletes közömbösséget mutatva. Amikor Gildas Trégomain, aki bizony nagyon izgatott volt, látta ezt, nem akart hinni a szemének. Ő maga a bárka orrában foglalt helyet. Énogate és Juhel nem tágított egymás mellől. A fiatalasszony boldogan élvezte a tengeri út örömeit. Ah, miért is nem követheti mindenhova férjét, ahova mint hosszújáratú kapitányt elsodorja a véletlen!

Juhel időnkért odament a kormányoshoz, ellenőrizte az irányt, vagyis azt, hogy a Providenza nem tért-e el a nyugati iránytól. Tekintettel a sebességre, úgy becsülte, hogy tizenegy óra tájt a felukka megérkezik a hőn óhajtott vizekre. Aztán visszament Énogate-hoz - amiért Gildas Trégomain többször is megrótta:

– Ne foglalkozz annyit a feleségeddel, Juhel, törődj egy kicsit többet közös dolgunkkal!

Most már „közös dologról” beszélt a folyami hajós! Ó, hogy megváltozott! De hát éppen a fiatal pár érdekében.

Tíz órakor még semmiféle föld sem tűnt fel. Valóban, a Földközi-tenger eme részén, Szicília és a Bône-fok között nincs más sziget, csak Pantelleria. De hát nem szigetről, hanem csak szigetecskéről volt szó, apró kis szigetről, de ilyet se láttak sehol a nyílt tengeren.

És amikor a bankár meg a közjegyző Antifer mesterre tekintett, a javában égő pipa kékesen kavargó füstfelhőin át alig vehették ki villámló szemét, szélesre nyílt száját.

Jacopo Grappa nem értette, miért kellett erre hajózniuk. Utasai talán a tuniszi part felé tartanak? De hát nem nagyon törődött vele. Őt megfizetik, méghozzá jó pénzzel, hogy nyugatnak tartson, és addig megy arra, ameddig nem mondják, hogy forduljon meg.

– Szóval - mondta Juhelnek - még mindig nyugatra megyünk?

– Igen.

– Va bene!¹ - és ment tovább.

Negyed tizenegykor Juhel, szextánssal a kezében, megejtette az első bemérést: megállapította, hogy a felukka az északi szélesség 37° 30’-e és a keleti hosszúság 10° 33’-e mentén haladt.

Miközben ezt a műveletet végezte, Antifer mester féloldalról, hunyorogva nézte:

– Nos, Juhel?

– Bácsikám, pontosan a várt hosszúsági fokon vagyunk, s most már csak néhány mérfölddel délebbre kell mennünk! - Akkor hát menjünk, öcskös, menjünk! Azt hiszem, sohasem leszünk eléggé délen!

Tessék hát megérteni, mit mond a volt, jelen és jövendő malóiak legrendkívülibb példánya!

A felukka kissé kitért bal felé, hogy közelebb kerüljön Pantelleriához.

Az öreg kapitány, összehúzott szemmel, zárt ajakkal, a fejét törte. S minthogy Gildas Trégomain éppen mellette volt, nem tudta megállni, hogy halkan meg ne kérdezze tőle, mit keresnek ezeken a vizeken.

– A zsebkendőnket, merthogy itt felejtettük! - felelte a folyami hajós, s - bármilyen nyájas természete is volt - már őt is kerülgette a bosszúság.

– Va bene, signor!

Háromnegyed tizenkettőkor még mindig nem láttak semmiféle sziklahalmazt. Pedig most már a *Providenzá*nak a négyes számú sziget helyén kellett lennie...

És sehol semmi, ameddig csak ellát a szem!

Juhel a jobb oldalkötélzeten felmászott az árboc csúcsára. Innen vagy tizenkét-tizenöt mérföldes körben látta be a tengert. Semmi... még mindig semmi!

Amikor megint lement a fedélzetre, Zambuco, oldalán a közjegyzővel, hozzálépett, és izgatottan kérdezte:

– A négyes sziget?

– Nem látni!

– Bizonyos vagy benne, hogy jól állapítottad meg a hajó helyzetét? - fűzte hozzá huncut hangon Antifer mester.

– Bizonyos vagyok, bácsikám!

– Hát akkor, öcsém, ez arra vall, hogy már a méréshez sem értesz...

A fiatal kapitánynak elevenébe vágott, el is öntötte a pír, úgyhogy Énogate-nak kellett könyörgő mozdulattal megnyugtatnia.

Gildas Trégomain úgy vélte, helyes, ha közbelép, s így szólt az öreg hajósgazdához:

– Grappa!

– Parrancsárra!

– Egy kis szigetet keresünk...

– Si, signor.

– Van ilyen ezeken a vizeken?

– Kis sziget?

– Igen.

– Kis szigetet tetszik kerresni?

– Egy kis szigetet... igen, egy kis szigetet, nem érted? - ismételte Antifer mester, vállát vonogatva. - Egy aranyos kis szigetet... sziszi... szi-ge-tet... szigetecskét... szigetecskecskét! Hát nem érted?

– Bocsánatot kérrek, excellenciás uram, igazán egy kis szigetet tetszik kerresni?

– Igen... - felelte Gildas Trégomain. - Van itt sziget?

– Nem, signor, nincs.

– Nincsen?

– Nincsen. De valaha volt egy... én még láttam is, sőt még partrra is szálltam rajta!

– Partra? - ismételte a folyami hajós.

– De eltűnt...

– Eltűnt? - kiáltott fel Juhel.

– Si, signor... harrmincegy éve... Santa Luciának hívták...

– És melyik szigetecske volt ez? - kérdezte Gildas Trégomain, összekulcsolt kézzel.

– Ej, ne, te bárgyú bárkamester - kiáltotta Pierre-Servan-Malo -, hát a Júlia-szigetecske, illetve sziget volt!

A Júlia-sziget!... Juhel azonnal ráeszmélt a dologra.

Igen, valóban, a Júlia-sziget vagy Ferdinandea vagy Hotham vagy Graham vagy Nerita - tetszés szerint illethetjük bármelyik névvel - ezen a helyen tűnt fel 1831. június 28-án. Hogyan is lehetett volna kételkedni létezésében? Corrao nápolyi kapitány jelen volt, amikor a tenger alatti kitörés megszülte. Pignatelli herceg megfigyelte az újszülött sziget közepén tűzijátékként fénylő, egyenletesen ragyogó tűzoszlopot. Irton kapitány és John Davy orvos is tanúja volt a csodálatos tüneménynek. Két hónapon át partra is szállhattak a salakkal és forró homokkal borított szigeten. A tengerfenék hordalékát lökte a víz felszínére a robbanás ereje.

Aztán *1831 decemberé*ben a szirtes kőzet lesüllyedt, a sziget eltűnt, s nyoma sem maradt ezeken a vizeken.

Nos, éppen ez alatt a rendkívül rövid idő alatt vezette a balszerencse Kamülk pasát és Zo kapitányt a Földközi-tenger e részére. Ismeretlen szigetecskét kerestek, s bizony az a sziget, amelyik júniusban tűnt fel, hogy decemberben eltűnjék, csakugyan az volt! És most vagy száz méterre a tenger örvénylő mélyében nyugszik az értékes kincs! A milliókat, amelyeket Tyrcomel a pokolba küldött, a természet nyelte el, ő vitte végbe ezt az erkölcsös műveletet, s most már igazán nem kellett félni, hogy valaha is beszennyezik a világot.

Meg kell azonban mondanunk, hogy Antifer mester mindezt jól tudta! Amikor három héttel korábban Juhel megadta neki a Szicília és Pantelleria közt fekvő négyes számú kis sziget helyrajzi adatait, azonnal rájött, hogy a Júlia-szigetről van szó. Amikor még újdonsült tiszt volt a kereskedelmi tengerészetben, sokszor járt ezeken a vizeken, és jól emlékezett az 1831-ben végbement kettős tüneményre, a sziget feltűnésére és eltűnésére, melyet most háromszáz lábnyi víz takar. S miután erről kellőképpen meggyőződött, egész életének legszörnyűbb dühkitörése után belenyugodott a megváltoztathatatlanba, beletörődött, hogy Kamülk pasa kincse sohasem lesz az övé! Ezért nem beszélt tehát még egy utolsó kincskereső útról. És ha Gildas Trégomain nyomására mégis belement, ha megint vállalta az újabb utazás költségeit, csak büszkeségből tette, mert azt akarta, hogy ne ő legyen ebben az ügyben az, akit legjobban becsaptak... És ha Girgentiben találkozót adott Zambuco bankárnak meg Ben Omár közjegyzőnek, azért tette, hogy megleckéztesse őket a vele szemben tanúsított kétszínűségükért.

Ezért fordult most a máltai bankár és az egyiptomi közjegyző felé:

– Igen - kiáltotta -, itt vannak a milliók... a lábunk alatt, s ha meg akarják kapni a részüket, elég, ha fejest ugranak! Gyerünk, vízbe, Zambuco! Vízbe, Ben Omár!

És ha két hősünk valaha is sajnálta, hogy hagyta magát elbolondítani Antifer mester meghívásától, az ebben a pillanatban volt, amikor a kibírhatatlan malói gúnyos kifakadásokkal árasztotta el őket, elfeledve, hogy éppoly mohón kapott a kincs után.

– És most irány keletre! - kiáltotta Pierre-Servan-Malo. - Indulás hazafelé!

– Ahol olyan boldogan fogunk élni! - mondta Juhel.

– Még a pasa milliói nélkül is! - tette hozzá Énogate.

– Teringettét, ha egyszer le kell mondanunk róluk! - bölcselkedett Gildas Trégomain nevetségesen beletörődött hangon.

Előbb azonban a fiatal kapitány le akarta engedni ezen a helyen a mérőónt.

Jacopo Grappa fejét csóválva engedelmeskedett, s amikor a kötél alámerült háromszázötven lábnyira, az ón valamibe beleütközött...

– Ez volt a Júlia-sziget... A négyes számú sziget ide veszett a mélységbe!

Juhel parancsára a felukka megfordult. Minthogy ellenszél fújt, egész éjjel ferdéznie kellett, hogy elérje a kikötőt - ami miatt a szerencsétlen Ben Omár még utoljára tizennyolc órás tengeri betegségen esett át.

Már delelőre állt a nap, amikor a Providenza a sikertelen felfedezőút után horgonyt vetett Girgenti város rakpartjánál.

Amikor azonban az utasok odamentek, hogy elbúcsúzzanak az öreg hajósgazdától, ez odalépett Antifer mesterhez, és így szólt:

– Excellenciás uram...

– Mit akarsz?

– Szeretnék valamit mondani...

– Beszélj, barátom, beszélj!

– Ej, signor, minden remény nem veszett el!

Pierre-Servan-Malo kihúzta magát, és még egyszer utoljára felvillant szemében a sóvárgó aranyéhség.

– Még van remény? - kérdezte.

– Igen, excellenciás urram! A Júlia-sziget eltűnt ezerrnyolcszázharrmincegy végén, de...

– De...

– Ezernyolcszázötven óta megint emelkedőben van...

– Mint a barométerem, amikor szép időt mutat! - kiáltotta Antifer mester, és roppant hahotában fakadt ki. - Sajnos, amikor a Júlia-sziget újra kiemelkedik majd a tengerből a kinccsel... a kincsünkkel!... mi többé már nem leszünk itt, még te sem, folyami hajós, még akkor sem, ha több száz esztendős aggastyánként halnál meg!

– Ami nem is nagyon valószínű! - toldotta meg a tréfát az Aranyos Amália volt gazdája.

És úgy látszik, csakugyan igaz, amit az öreg olasz tengerész mondott. A Júlia-sziget szép lassan megint kibújik a Földközi-tenger alól...

Ezért néhány évszázad múlva Antifer mester csodálatos kalandjainak talán egészen más befejezést lehetne adni!

-&-