– Végre hajótörést szenvedtem! - mondhatta másnap az Aranyos Amália volt gazdája.

Előző este ugyanis, miután a vitorlás bárka vagy harminc-negyven láb mélységbe merült, a Portalegre hajótöröttei arra a mayumbai kis szigetre menekültek, amely felé előző nap igyekeztek. Senki sem veszett oda ebben a fantasztikus szerencsétlenségben. Névsorolvasáskor senki sem hiányzott, sem az utasok, sem pedig a legénység közül. Valamennyien segítették egymást, Antifer mester Zambuco bankárt támogatta, Szauk meg Ben Omárt, s csak néhány karcsapást kellett tenniük, hogy elérjék a kis sziget szikláit. Csak az elefántok tűntek el abban az elemben, amely nem természetes helyük. Ők valóban megfulladtak. Végül is az ő hibájuk volt! Hiszen ki látott még olyat, hogy a bárkát hintává alakítsák át?

Antifer mester alig tette a lábát a szigetecskére, így kiáltott fel:

– Mi van a műszereinkkel? A térképeinkkel?

Szerencsétlenségükre - s ez pótolhatatlan veszteség volt - sem a szögmérőt, sem a kronométert, sem az atlaszt, sem pedig az „Időtáblázat”-ot nem sikerült megmenteni, mert a katasztrófa néhány másodperc alatt zajlott le. Szerencsére a bankár és a közjegyző egyrészt, a folyami hajós másrészt, az övében hordta az útipénzt, s e tekintetben a hajótörötteknek nem lesz kellemetlenségük.

Megjegyezzük, hogy Gildas Trégomainnek nem volt nehéz a víz felszínén tartania magát, mert a térfogata által kiszorított víz súlya nagyobb volt, mint a testéé, s elég volt, ha a hullámok szeszélyére bízza magát, hogy szépen a partra vetődjék, akár a sárga homokpartra vetett cetfélék.

Ami a száradást illeti, ez könnyen ment, mert elég volt kitenniük a ruháikat egy fél órára a napra, máris tökéletesen megszáradtak.

Azért elég kellemetlen volt az első éjszakájuk, amelyet a fák alatt töltöttek, gondjaikba merülve. A tekintetben nem volt semmi kétségük, hogy a második számú sziget környékére érkeztek, mert a második okmány ezt pontosan jelezte. Ám hogyan fogják most meghatározni azt a matematikai pontot, ahol a déli szélesség 3° 19’-e és a 7° 23’-es délkör metszi egymást (az egyiket az Ománi-öbölben talált feljegyzés, a másikat a tuniszi bankár páncélszekrényében őrzött okmány tüntette fel), amikor szögmérő és pontos óra híján Juhel nem tudja felmérni a nap állását?

Éppen ezért hőseink, ki-ki jelleme és vágyai szerint, így bosszankodtak:

Zambuco:

„- Éppen a célnál kellett kudarcot vallanunk!”

Antifer mester:

„- Nem megyek el anélkül, hogy át ne kutatnám a Mayumbai-öböl valamennyi szigetét, még ha tíz évet kell is itt töltenem!”

Szauk:

„- Milyen jól kieszeltem a rablást, s most e miatt az ostoba hajótörés miatt nem sikerül!”

Barroso:

„- Milyen balszerencse - elefántjaim nem voltak biztosítva!”

Ben Omár:

„- Allah óv bennünket, de ezúttal bizony jó sokba kerül nekem ez a jutalék, ha egyáltalán megkapom valaha!”

Juhel:

„- Most aztán már semmi akadálya, hogy visszatérjek Európába, az én drága Énogate-omhoz.”

Gildas Trégomain:

„- Sose szálljunk kelet-afrikai vitorlás bárkára bolondos elefántok társaságában!”

Nemigen aludtak ezen az éjszakán. Ha a hajótöröttek a hidegtől nem is szenvedtek, hogyan fognak felelni másnap a szokásos ebédidőben, korgó gyomruk felhívására? Hacsak ezek a fák nem gyümölcstől roskadozó kókuszpálmák, amivel jobb híján be kellene érniük addig, amíg Mayumbába nem jutnak. Igen ám, de hogyan juthatnának el ebbe az öböl mélyén fekvő kis városba, amely öt-hat mérföld távolságra van tőlük? Jeladással hívják fel a figyelmet magukra? Meglátnák-e ezeket a jeleket? Vagy ússzanak hat mérföldet? Vajon van-e valaki a *Portalegré*n, aki képes ilyen teljesítményre? No, majd meglátják, ha eljön az ideje.

Mi sem vallott különben arra, hogy lakott szigetre vetődtek - persze emberi lényekre gondolunk. Bizonyos lármás, kellemetlen, s számuknál fogva talán nem is veszélytelen élőlények voltak a szigeten. Gildas Trégomain egyenesen arra gondolt, hogy a teremtés valamennyi majma ezen a ponton adott egymásnak találkát. Nem vitás, a sors Makiország vagy Makia fővárosába vetette őket...

Noha a légkör csendes volt, és bár a hullámtörés alig háborgatta a homokpartot, a hajótörötteknek nem volt egyetlen nyugodt órájuk sem ezen a kis szigeten. Állandó volt a zsivaj, nem tudtak aludni.

A fák körül ugyanis furcsa kavarodás támadt. Mintha kongói négerek vernék a dobot. A lombok alatt, az ágak között nagy volt a jövés-menés, és a rekedt strázsák orrhangon kiáltoztak. De a sűrű éjben nem láthattak semmit.

Amikor felkelt a nap, megtudták, mi a helyzet. A kis szigeten egy négykezű törzs, egy olyan gorillacsapat talált menedéket, amelynek hőstetteit a francia Du Chaillu mesélte el, amikor Guineában vadászott rájuk.

Noha bizony megakadályozták Gildas Trégomaint, hogy aludjon, mégis megcsodálta az emberszabású majmok eme pompás mintapéldányait. Valóban azok a Buffon megírta majomkirályok voltak, amelyek képesek bizonyos, általában az emberi értelemnek és kéznek fenntartott munkák elvégzésére; nagyok, erősek, izmosak voltak, állkapcsuk nem nagyon ugrott előre, a szemöldökcsontjuk is majdnem normálisan domborodott csak ki. A dobszerű zajt mellkasuk kidüllesztésével és döngetésével csapták.

De hogyan is vert tábort ez a majomcsapat - voltak vagy ötvenen - ezen a kis szigeten, hogyan vonult át ide a szárazföldről, hogyan lelt itt elegendő élelemre? Ezt másoknak kellene megmagyarázniuk. Különben, amint azt Juhel nemsokára megtudta, a két mérföld hosszú és egy mérföld széles kis szigetet az eme trópusi szélességre jellemző különféle fafajták borították. Bizonyára ehető gyümölcs terem rajtuk, s a majomsereg ezzel táplálkozik. Nos, ha a majmok ezeket a gyümölcsöket, gyökereket, zöldségeket eszik, az ember is megeheti őket. Juhel, a folyami hajós és a Portalegre matrózai elsősorban erről kívántak meggyőződni. A hajótörés és az átéhezett éjszaka után nem szégyen az étvágy, és ha lehet, ki is kell elégíteni.

A szigeten, igaz, hogy csak vadon, de rengeteg ilyen gyümölcs és gyökér termett.

Ha az embernek nem majomgyomra van, nem esik jól nyersen fogyasztani őket. De meg is főzhetik, ha tűzre tudnak szert tenni. Nos, ez pedig, ha az embernek van gyufája a francia dohányjövedéktől, ha nem is könnyű, de legalább elérhető dolog, nem igaz? Szerencsére Nazim felújította készletét Loangóban, s a réztok, amelybe zárta, nem nedvesedett meg belül. Éppen ezért, mihelyt megvirradt, a tábor fái alatt már pattogott a száraz fából rakott tűz.

A hajótöröttek a tűz köré gyűltek. Antifer mester és Zambuco haragja nem csillapult. Valószínű, hogy a düh táplál, mert nem voltak hajlandók részt venni a kezdetleges reggeliben, amelyet a guineaiak által olyan nagyon kedvelt néhány marok mogyoróval egészítettek ki.

Ám a mogyorót a gorillák is nagyon szerették, és nagyon is valószínű, hogy nem jó szemmel nézték kis szigetük elözönlőit, ezeket az idegeneket, akik ugyanazokból a forrásokból merítettek. Nemsokára némelyek ugrabugrálva, mások egy helyben ülve és váltig fintorogva kört alakítottak Antifer mester és társai körül.

– Legyünk óvatosak! - intette Juhel a bácsikáját. - Ezek a majmok erős fickók, s tízszer annyian vannak, mint mi, nem beszélve róla, hogy fegyvertelenek vagyunk.

De a malói fütyült a majmokra!

– Igazad van, fiam - helyeselt a folyami hajós. - Úgy látom, ezek az urak nem ismerik a vendéglátás törvényeit, és magatartásuk fenyegető...

– Jelentenek valamilyen veszélyt reánk? - nyugtalankodott Ben Omár.

– Egész egyszerűen felkoncolhatnak - felelte nagy komolyan Juhel.

Erre a válaszra a közjegyző szívesen meglépett volna, mint mondani szokás, de nem lehetett.

Közben Barroso úgy helyezte el embereit, hogy minden támadást kivédjenek. Majd félrevonult Szaukkal tárgyalni, de Juhel nem tévesztette őket szem elől.

Nem nehéz kitalálni, miről beszélgettek. Szauk nehezen titkolta bosszúságát, hogy ez a váratlan hajótörés felborította a megbeszélt tervet. Most másikat kell kieszelni. Miután megérkeztek a második számú sziget környékére, nem vitás, hogy Kamülk pasa kincse a Mayumbai-öböl egyik szigetecskéjén van - ezen vagy egy másikon. Nos, amit Szauk akkor akart tenni, mikor már megszabadult a franciától és társaitól, most Barroso és emberei segítségével fogja megtenni... Különben most még semmit sem lehet megpróbálni. Noha a fiatal kapitánynak már nem állnak műszerek a rendelkezésére, a második feljegyzésben közölt adatok segítségével mégis végezhet olyan kutatásokat, amelyekre Szauk nem képes.

Mindezt az egy húron pendülő két gazember világosan leszögezte. Magától értetődik, hogy Barrosót cinkosa busásan kártalanítani fogja a most szenvedett veszteségekért, s teljes egészében megfizeti neki a vitorlás bárka, a rakomány, az elefántok értékét.

A legfőbb tehát az, hogy a lehető leggyorsabban Mayumbába jussanak. Nos, néhány halászbárka éppen most hagyta el a kikötőt. Könnyen felismerték őket. A legközelebbi még három mérföldre sem volt a kis szigettől. Csak gyenge szél fújt, három vagy négy óra előtt nem érkezik a tábor elé, honnan majd jelt adnak neki. Nem fejeződik be a nap anélkül, hogy a Portalegre hajótöröttei ne szállásolnák be magukat a városka valamelyik kereskedelmi kirendeltségébe, hol csak jó fogadtatásra, baráti megvendégelésre számíthattak.

– Juhel! Juhel!

Hirtelen ez a hívó szó szakította meg Szauk és a portugál beszélgetését.

Antifer mester szólította, s még mást is hívott harsány hangon:

– Gildas! Gildas!

A fiatal kapitány és a folyami hajós, aki a partról figyelte a halászbárkákat, azonnal odament Antifer mesterhez.

Zambuco bankár is ott volt vele, s intésükre Ben Omár is megjelent.

Szauk hagyta, hogy Barroso visszamenjen matrózaihoz, ő maga pedig odasomfordált a csoporthoz, hogy hallja, miről lesz szó. Minthogy úgy tudják, nem ért franciául, senki sem fog tiltakozni jelenléte ellen.

– Juhel - szólt Antifer mester -, jól figyelj ide, mert itt az ideje, hogy határozzunk.

Szaggatott hangon beszélt, látszott, hogy izgalma a tetőfokára hágott.

– Az újabb okmány szerint a második számú szigetecske a Mayumbai-öbölben van. Nos, itt vagyunk a Mayumbai-öbölben. Ez, ugye, nem kétséges?

– Nem kétséges, bácsikám.

– De most már nincsen se szextánsunk, se kronométerünk, minthogy ez a két balkezes Trégomain, akire könnyelműen rábíztam őket, elvesztette...

– Barátom... - hebegte a folyami hajós.

– Én inkább megfulladtam volna, de nem hagytam volna el őket! - ripakodott rá Pierre-Servan-Malo.

– Én is! - dicsekedett a bankár.

– Ugyan, Zambuco úr! - tiltakozott Gildas Trégomain méltatlankodó kézmozdulattal.

– Egy szó, mint száz: volt-nincs - folytatta Antifer mester -, és e műszerek híján, Juhel, meg tudnád-e határozni a második számú sziget fekvését?

– Lehetetlen, bácsikám, énszerintem az egyetlen bölcs elhatározás az, hogy az egyik halászdereglyén Mayumbába megyünk, és visszatérünk Loangóba szárazföldön, ott pedig felszállunk az első hajóra...

– Soha! - felelte Antifer mester.

És a bankár hűséges visszhangként ismételte meg: - Soha!

Ben Omár hol az egyikre, hol a másikra nézett, mint egy hülye, úgy ingatta fejét, miközben Szauk fülelt, s úgy tett, mintha nem értené.

– Igen, Juhel, elmegyünk Mayumbába, de ott maradunk, ahelyett, hogy Loangóba mennénk... addig maradunk, ameddig szükséges... hallod? És felkeressük a tengeröböl valamennyi kis szigetét... valamennyit!...

– Hogyan, bácsikám?

– Nincs sok sziget... öt vagy hat. De ha még száz, még ha ezer volna is, akkor is felkeresném egyiket a másik után!

– Bácsikám, ez nem okos dolog...

– Nagyon is okos, Juhel! Egyikük rejti a kincset. Az okmány még a földnyúlvány helyzetét is feltünteti, hova Kamülk pasa a kincsét temette.

„Hogy az ördög vigye el!” - dörmögte magában Gildas Trégomain.

– Kitartással, türelemmel - vette át a szót ismét Antifer mester - a végén felfedezzük a kettős K-val jelölt helyet.

– És ha nem találjuk meg ezt a helyet? - kérdezte Juhel.

– Ne beszélj ilyeneket, Juhel! - kiáltotta Antifer mester. - Az élő Istenre kérlek, ne beszélj ilyesmit!

És egy leírhatatlan dührohamban fogával összetörte az állkapcsa közt görgő kavicsot. Még soha ennyire nem fenyegette a gutaütés.

Juhel nem látta jónak, hogy szembeszálljon ekkora konoksággal. A szerinte eredménytelen kutatások úgysem tarthatnak tovább két hétnél. Amikor Antifer mester meggyőződik majd, hogy reménytelen az eset, akarva, nem akarva bele kell nyugodnia, hogy visszatérjen Európába. Juhel ezért így felelt:

– Készüljünk fel, hogy felszálljunk erre a halászdereglyére, mihelyt partot ér.

– Előbb azonban bejárjuk a szigetet - felelte Antifer mester -, mert... ugye... miért ne lenne ez a kincses sziget?

Ez igazán logikus megjegyzés volt. Ki tudja, hogy a kincskeresők nem értek-e célhoz, hogy a véletlen nem oda vitte-e őket, ahova a szextáns meg a kronométer már nem viheti? Nagyon valószínűtlen ez a nagy szerencse, mondhatná valaki. Igaz! De annyi kellemetlenség, fáradalom, veszedelem után a szerencse istene miért ne mosolyogna most végre ezekre a makacs imádóira?

Juhel nem mert megkockáztatni ellenvetést, s - summa summárum - a legjobbnak az látszott, ha nem veszítenek időt. Végre kellett hajtani a sziget felderítését, mielőtt még a dereglye kikötne. Amikor a halászhajó a szirtek közelébe érkezik, attól lehet tartani, hogy az afrikai vitorlás bárka legénysége nagy sietve fel akar majd szállni, hogy valamelyik mayumbai kereskedelmi kirendeltségen alaposan kipihenje magát. Hogyan lehetne késedelemre bírni ezeket a matrózokat, ha nem indokolják meg, miért? Ami pedig azt illeti, hogy közöljék velük a kincs létezését, azt sohasem teszik meg, mert akkor megtudnák Kamülk pasa titkát!

Ennél okosabban nem is lehetett volna eljárni, de amikor Antifer mester meg Zambuco, Juhel, Gildas Trégomain, a közjegyző és Nazim társaságában a tábor elhagyására készülnek, Barroso és a legényei nem fognak-e meglepődni kissé, s vajon nem akarják-e majd követni őket?

Ez komoly nehézség volt. Ha megtalálják a kincset, milyen magatartást tanúsít majd a legénység a milliókat érő arannyal, gyémánttal és drágakővel megrakott három hordó kihantolásánál? Vajon ezek az akasztófáravaló gazemberek nem fognak-e erőszakra vetemedni? Hiszen kétszer annyian vannak, mint a malói és társai, s könnyűszerrel elbánhatnak velük, lemészárolhatják őket! Az egyszer biztos, hogy kapitányuk nem tartaná őket vissza! Inkább még ő biztatná őket, s tudná, hogyan vegye el az oroszlánrészt a zsákmányból.

Nem könnyű dolog rábírni Antifer mestert, hogy csak a legnagyobb óvatossággal járjon el, hogy megértse, jobb, ha elveszítenek néhány napot, ha előbb Mayumbába mennek a Portalegre személyzetével, s ott valahogyan berendezkednek, majd másnap visszatérnek a kis szigetre egy alkalmilag felszerelt bárkával, miután megszabadultak az indokoltan gyanúsnak tartott matrózoktól. Juhel bácsikája nem hallgat a józan észre. Sohasem tudják őt rábírni a távozásra, mielőtt be nem járja a szigetet. Semmilyen érvre nincs tekintettel.

Ebből következik, hogy a folyami hajóst a fenébe küldte, mikor ezeket a nagyon okos megjegyzéseket megtette hajthatatlan barátjának, aki szitokzuhatagát ezzel az egyetlen szóval zárta:

– Indulás!

– Kérlek szépen...

– Maradj, ha akarsz. Nincs rád szükségem!

– Egy kis óvatosság...

– Gyere, Juhel!

Engedelmeskedni kellett.

Antifer mester és Zambuco elhagyta a tábort. Gildas Trégomain és Juhel is utánuk ment. De a vitorlás bárka legénysége nem készült nyomukba lépni. Úgy látszott, hogy magát Barrosót sem izgatja, miért távoztak az utasok.

Mi magyarázza ezt a nyugalmat?

Az, hogy Szauk hallotta az egész beszélgetést, s minthogy nem akarta se késleltetni, se megakadályozni a kutatásokat, csak egy szót kellett szólnia a portugál kapitánynak.

Barroso tehát visszatért embereihez, akiknek meghagyta, hogy itt várják meg a halászbárkák érkezését, s ne távolodjanak el a tábortól.

Amikor ez megvolt, Szauk intésére Ben Omár is indult, hogy csatlakozzék Antifer mesterhez, aki nem lepődhetett meg a közjegyző és Nazim irodavezető feltűnésén.