AZ AMAZONAS

– A világ legnagyobb folyama - mondta másnap Benito a barátjának, Manoel Valdeznak.

Kettesben üldögéltek a fazenda déli végében, a folyamparton, s nézték, amint az Andok roppant hegyláncából elindult víztömeg méltósággal hömpölygött tova, hogy aztán nyolcszáz mérföldnyivel távolabb beleömöljön az Atlanti-óceánba.

– S ez a folyam viszi a legnagyobb víztömeget a tengerbe! - tette hozzá Manoel.

– Akkorát, hogy a torkolatától még meglehetősen nagy távolságban is édesvizű a tenger, s a parttól nyolcvanmérföldnyire is megtáncoltatja a hajókat.

– És széles medre több mint harminc délkört szel át!

– A medence meg huszonöt fokot észak-déli irányban!

– Medence?! - nevetett Benito. - Jókora kis medence ez a roppant terület, melyet az Amazonas keresztülszel! Hiszen szinte a végtelenségbe nyúlik ez a szavanna, és sehol egy domb, mely megtörné az ereszkedőt, sehol egy hegy, mely elzárná a látóhatárt.

– És egész mentében mint óriási polip csápjai kanyarognak az északról meg délről beléömlő kétszáz mellékfolyónak a vizei, melyeket meg ki tudja, hány és hány névtelen, kisebb mellékfolyó táplál, s melyekhez képest Európa nagy folyamai legföljebb jelentéktelen patakok.

– Egyszóval ez a világ legcsodálatosabb, legnagyobb vízrendszere!

A két fiatalember valóban féktelen lelkesedéssel beszélt a páratlan folyamról. Hiszen mindketten annak a tájnak a fiai voltak, ahol a nagy folyam a hozzá méltó mellékfolyókkal együtt olyan utakat alkot, melyek átvezetnek Bolívián, Perun, Ecuadoron, Új-Granadán, Venezuelán és Angol, Francia, Holland és Brazil Guayanán.

Sok nép, sok faj eredete vész el a régmúlt idők homályában. Így van ez a földkerekség nagy folyamaival is. Valódi forrásuk után eddig hiába kutattak a tudós elmék. Az Amazonas sem mentes e törvényszerű sors alól: Peru, Ecuador és Kolumbia között hosszú időn át folyt a versengés, mind a három állam azt állította, hogy az ő területén van az Amazonas eredetvidéke.

Ma már aligha vitatható, hogy az Amazonas Peru Huaraci nevű kerületének tarmai járásában ered, s a 11. és 12. délkör között levő Lauricocha-tóból ömlik ki.

Voltak, akik azt állították, hogy a folyam Brazíliában ered, a titicacai hegyek közül szakad ki, ám ha ez így volna, akkor a Paro és az Apurimac egyesüléséből származó folyó, az Ucayali lenne az Amazonas, s ez mégiscsak képtelenség.

A Lauricocha-tóból való kiszakadása után ötszázhatvan mérföldön át északkeleti irányban folyik, majd a Pante nevű mellékfolyójának torkolata után határozottan keletnek tart. A folyam kezdeti szakaszának neve Marañón, pontosabban Maranhão, mert az előbbi név csak ez utóbbinak portugálból franciásított változata. A brazil határtól Manausig, ahol beleszakad a fenséges Rio Negro, Solimőes a neve: ez az elnevezés a solimao indiánok emlékét örökíti meg, akikből már csak elszórtan akad egy-két ember a partvidéki területeken. És végül annak a szakasznak, mely Manaustól a tengerig hömpölyög, Amazonas a neve, vagyis az Amazonok folyama. Ezt a nevet a spanyolok adták a nagy folyamnak; a kalandos kedvű Orellana utódai, akiknek nem mindig hitelt érdemlő, ám érdekfeszítő beszámolói szerint a folyam egyik mellékfolyója, a Nhamunda partján valaha harcias nők törzse élt.

Az Amazonasnak már a kezdeti szakaszán is látható, hogy amint továbbhömpölyög, fenséges folyammá válik. Sehol egy vízzáró vagy egyéb akadály nem állja útját forrásától egészen odáig, ahol két festői hegylánc között, kissé összeszűkült medrében festőien kanyarog tova. Egyenletes hömpölygését csak ott törik meg vízesések, ahol keletnek térve átszeli az Andok közbülső láncolatát. Ha ezek a vízesések nem volnának, úgy az Amazonas a forrásától egészen a torkolatáig hajózható lenne. Még így is - mint Humboldt megállapította - a folyam öthatodát járhatják a hajók.

A földkerekség gyönyörű vidékeit átszelő páratlan folyamról, melynek medre úgyszólván mindenütt néhány fokkal az Egyenlítő-vonal alatt vezet, még azt is el kell mondanunk, hogy van egy sajátossága, mellyel nem dicsekedhetik sem a Nílus, sem a Mississippi, sem a Livingstone, a hajdani Congó-Zaire-Lualaba. Szemben ugyanis azzal, amit a nyilván rosszul tájékozott utazók hangoztattak, az Amazonas Dél-Amerikának nagyon egészséges vidékeit szeli át. Völgyét állandóan járják a jó nyugati szelek, hiszen nem magas hegyek közé zárt völgykatlan ez, hanem roppant síkság, mely északról délre háromszázötven mérföldön át húzódik úgy, hogy lejtését alig bontják meg halmok és dombok, tehát szabadon járhatják a légáramlatok.

Manapság már jól felszerelt, kényelmes gőzhajók járják az Amazonast torkolatától egészen Manausig, s a rendszeres hajójáratoknak csatlakozásuk van a Liverpoolból induló hajókhoz; más járatok végállomása meg Iquitosban van; ismét mások a Tapajoson, a Madeirán, a Rio Negrón és a Purúson át visznek egészen Peru és Bolívia szívéig.

Könnyen elképzelhetjük, hogy fellendül majd a kereskedelem e hatalmas és gazdag folyammedencében, melyhez hasonló sem akad az egész világon.

Csakhogy az éremnek másik oldala is van. A haladás csak a bennszülött fajok rovására valósulhat meg. A Felső-Amazonas vidékéről már ekkoriban eltűnt több indián faj.

A haladás törvényeinek szomorú velejárója ez. Eltűnnek az indiánok.

Ausztrália és Tasmania őslakói kihaltak az angolszászok behatolása után. A Vadnyugat hódítóinak léptei nyomán kivesztek Észak-Amerika indiánjai. És talán eljön a nap, mikor a francia gyarmatosítás eredményeként kihalnak az arabok.

De térjünk csak vissza 1852-re. Akkor még nem könnyítették meg az utasember dolgát a menetrendszerű hajójáratok, és Joam Garralnak számolnia kellett azzal, hogy útja nem kevesebb mint négy hónapot vesz igénybe, főként ha úgy akarnak utazni, ahogy tervezték.

Erre gondolva mondta Benito, amikor barátjával együtt az alant hömpölygő folyam árját figyelte:

– Manoel barátom, minthogy Belémbe érkezésünk után hamarosan üt a válásunk órája, az időt nyilván nem érzed hosszúnak.

– Igazad van, Benito. De ha arra gondolok, hogy Minhát csak az utunk végén vehetem feleségül, hát mégiscsak hosszúnak tűnik.