ERKÖLCSI BIZONYÍTÉKOK

A Joam Dacosta-, alias Joam Garral-perben kibocsátott letartóztatási parancsot Ribeiro főbíró helyettese adta ki, ő látta el Amazonas tartomány főbírájának munkáját mindaddig, míg az utódot ki nem nevezik.

Vicente Jarriquez volt a helyettes neve. Alacsony, zordon férfiú volt, akiben a büntetőbíróság szolgálatában eltöltött negyven év éppenséggel nem keltett jóindulatot a bűnözők iránt. Annyi ilyenféle vizsgálatot vezetett, annyi gonosztevő fölött mondott ítéletet, hogy a vádlott ártatlanságát, bárki lett légyen is, a priori lehetetlenségnek tartotta. Nem ítélkezett a lelkiismerete ellen, de szigorúságának páncélzatán vajmi nehezen tudtak áthatolni a vizsgálat során fölmerülő enyhítő körülmények és a védelem érvei. Mint sok esküdtszéki elnök, ő is szinte ösztönösen riadt vissza az esküdtek lágyszívűségétől, s mire a nyomozati eredmények, a kihallgatások, a tanúvallomások rostáján átkerült vádlott elibe állt, az ő szemében minden bizonyíték azt mutatta, hogy a szóban forgó vádlott tízszeresen is bűnös.

Pedig Jarriquez korántsem volt rossz ember. Ideges volt, izgága, bőbeszédű, ravasz és éles szemű, nem mindennapi látvány volt ez az apró termetű, nagy fejű emberke a bozontos hajával, mely bátran versenyezhetett volna a hajdan viselt bírói parókával, mélyen ülő, apró és döbbenetesen éles tekintetű szemeivel, kiugró orrával, mellyel, ha lehet, biztosan hadonászott volna, meg a füleivel, melyek talán azért voltak olyan szétállóak, hogy azt is meghallják, ami nem hallható az átlagos emberi füllel, örökösen a bírói pulpituson doboló ujjaival, melyek úgy mozogtak, mint a zongorista keze, mikor némán gyakorol, a kurta lábaihoz képest hosszúra nyúlt felsőtestével meg a lábaival, melyeket szüntelenül újra meg újra keresztbe rakott, mikor a bírói székben ült.

Magánéletében pedig megrögzött agglegény volt a bíró, aki büntetőjoggal foglalkozó könyvei közül legföljebb a jól terített asztal miatt mozdult ki, mert éppenséggel nem vetette meg az evés örömeit, vagy a kártyajátékért, a whistért, esetleg a sakkért, amiben mester híre volt, és legeslegfőként az agyafúrt fejtörő játékok, rejtvények, szó- meg szótag- és képrejtvények, anagrammák, rejtjeles írások és hasonlók kedvéért; neki is ez volt a kedvenc időtöltése, éppúgy, mint olyan sok európai bíróé, akik hajlamuk és foglalkozásuk folytán is a megoldandó titkok emberei.

Jarriquez bíró tehát különc volt, s elgondolhatjuk, hogy Ribeiro halála milyen mérhetetlen veszteség volt Joam Dacosta számára, akinek az ügye ily módon ez elé a meglehetősen nehéz természetű bíró elé kerül.

Jarriquez bíró dolga egyébként meglehetősen egyszerűnek látszott. Nem kellett elrendelnie nyomozást, vizsgálatot, nem kellett tárgyalásokat tartania, ítéletet kérnie, nem kellett a büntető törvénykönyv paragrafusaira hivatkoznia, s végül nem kellett ítéletet fölolvasnia. Az iquitosi gazda balszerencséjére, nem volt már szükség erre a sok formaságra. Joam Dacostát ezelőtt huszonhárom évvel letartóztatták, perbe fogták és elítélték a tijocai bűntettért, bűne még nem évült el, enyhítésért nem fellebbezhetett, kegyelemért nem folyamodhatott. Mindössze arról volt csak szó tehát, hogy megállapítsák személyazonosságát, s ha majd Rio de Janeiróból megjön a végzés, szabad folyást kell adni az igazságszolgáltatásnak.

Joam Dacosta nyilván ártatlanságát fogja hangoztatni, és azt, hogy igazságtalanul ítélték el. A bírónak, akármi legyen is a véleménye az ügyről, végig kell hallgatnia. Minden attól függ, hogy az elítélt mivel tudja alátámasztani állításait. És ha nem tudott bizonyítékokat fölmutatni, mikor először állt bírái előtt, most vajon módjában lesz-e, hogy bizonyítékokkal álljon elő?

Az új vizsgálatnak voltaképpen ezekre a kérdésekre kell szorítkoznia.

Igaz, meglepő és furcsa ez az egész história: egy halálraítélt megszökik, boldogan és biztonságban él külföldön, aztán fogja magát, önként odahagy mindent, hogy újból hazája igazságszolgáltatása elé álljon, holott a múlt megtaníthatta volna arra, hogy rettegjen tőle - bizony ez furcsa história, elgondolkoztatta még a bírói gyakorlat viszontagságaiban ugyancsak megedződött szakembert is.

Vajon életuntság vagy ostoba arcátlanság késztette ilyen vakmerő lépésre a tijocai elítéltet, avagy talán a fölbuzdult öntudat hajtotta, mely nem tűrhet igazságtalanságot? Furcsa ez az egész, annyi bizonyos.

A Joam Dacosta letartóztatását követő napon Jarriquez bíró a Fiúisten utcai börtönbe, a fogolyhoz sietett.

Egy hajdani missziós kolostor épületében volt a börtön, s a város egyik legnagyobb iguarapéjának a partján emelkedett. A hajdani önkéntes rabok helyén most a kényszerűségből raboskodók éltek az épületben, mely bizony nem nagyon felelt meg új hivatásának. Joam Dacosta szobája semmiben sem emlékeztetett azokra a kietlen cellákra, melyekbe a modern börtönrendszer zárja foglyait. Joam Dacosta egy hajdani szerzetes szobáját kapta, nagy telekre néző ablakokkal, melyet azonban nem zsalu, hanem rács védett, az egyik sarokban pad, a másikban kezdetleges használati tárgy a szoba közepén - ebből állt a berendezés.

Augusztus 25-én délelőtt tizenegy óra tájt ebből a szobából vitték Joam Dacostát a kihallgatóterembe, mely a hajdani kolostor ebédlője volt.

Jarriquez bíró már ott ült magas székében az íróasztala mögött, háttal az ablaknak, hogy az arca árnyékban maradjon, az elővezetett fogoly arcát pedig teljes megvilágításban láthassa. Az asztal sarkánál ült tollal a füle mögött az írnoka, ennek az arca is olyan jellegzetesen közömbös volt, mint a többi ilyen törvényszéki emberé, akinek mindössze az a dolga, hogy jegyezze a kérdéseket és a válaszokat.

Joam Dacostát bevitték a kihallgatóterembe, s a bíró intésére őrei eltávoztak.

Jarriquez bíró hosszan nézte a vádlottat, aki meghajolt előtte, s úgy viselkedett, ahogy kell: nem volt sem fölényes, sem alázatos, méltósággal várta a kérdéseket, melyekre válaszolnia kell.

– A neve? - kérdezte Jarriquez bíró.

– Joam Dacosta.

– Kora?

– Ötvenkét éves vagyok.

– Lakása?

– Peruban, Iquitos falvában lakom.

– Milyen néven ismerik?

– Garral néven, így hívták az édesanyámat.

– És ön miért viseli ezt a nevet?

– Mert huszonhárom éven át bujkálni akartam a brazil igazságszolgáltatás elől.

A válaszok olyan határozottak voltak, s olyan világosan mutatták, hogy Joam Dacosta eltökélt szándéka mindent elmondani a múltjáról és jelenéről, hogy az ilyesmihez nem szokott Jarriquez bíró a szokásosnál is magasabbra emelte az orrát.

– És miért kereste volna magát a brazil igazságszolgáltatás?

– Mert 1826-ban halálra ítéltek mint a tijocai gyémántrablás értelmi szerzőjét.

– Ön tehát beismeri, hogy igazi neve Joam Dacosta?...

– Joam Dacosta vagyok.

Nyugodtak voltak ezek a mondatok, egyszerűbben már nem is lehetett volna válaszolni. Jarriquez bíró le-lecsukódó apró szemei mintha csak azt mondták volna: „No, ez az ügy igazán megy magától!”

Csakhogy közben elérkeztek a pillanathoz, mikor fel kellett tennie az örök egyforma kérdést, amire mindenféle fajta vádlott ártatlanságát hangoztatva, örök egyformán válaszol.

Jarriquez bíró ujjai könnyű trillát vertek ki az asztalon.

– Joam Dacosta - kérdezte -, mit csinált maga Iquitosban?

– Gazdálkodó vagyok, egy meglehetősen nagy fazendát irányítok.

– Egy olyan birtokot, ami jól jövedelmez?

– Nagyon jól.

– És mikor hagyta el a birtokát?

– Mintegy kilenc héttel ezelőtt.

– Miért?

– Valami ürügyet hoztam föl a távozásra - válaszolt Joam Dacosta -, holott komoly ok késztetett rá.

– Mi volt ez a bizonyos ürügy?

– Hogy le kell úsztatnom Parába egy nagyobb rakomány fát meg különböző Amazonas-vidéki termékeket.

– Értem! És mi volt útjának valódi célja?

Miközben feltette ezt a kérdést, magában így gondolkozott: „Most aztán kezdődik a tagadás, a hazudozás!”

– Az igazi ok - válaszolta határozott hangon Joam Dacosta -, az igazi ok az az elhatározásom volt, hogy jelentkezem hazám igazságszolgáltatása előtt.

– Magától jelentkezik! - kiáltott föl a bíró fölemelkedve a székében. - Hogy csak úgy... magától jelentkezik?...

– Igen, hogy önként jelentkezzem!

– És miért?

– Mert már elegem volt, mert már túlságosan sokáig tűrtem ezt a hazug életet, a hamis név kényszerét, már nem bírtam tovább, hogy a feleségem és a gyermekeim ne viselhessék a nekik kijáró, az igazi nevemet, és végül, uram, azért, mert...

– Mert?...

– Mert ártatlan vagyok!

„Na, végre itt tartunk!” - gondolta magában Jarriquez bíró.

S míg ujjai hangsúlyosabb ütemű indulót doboltak az asztallapon, fejével intett Joam Dacostának, az intés értelme világos volt: „Rajta, mesélje csak a történetét! Kívülről tudom ugyan, de bánom is én, beszéljen csak kedvére!”

Joam Dacosta világosan látta ugyan, de nem akarta elárulni, hogy észrevette, milyen leverően bizalmatlan vele szemben a bíró. Elmondta hát egész élettörténetét, nagyon komolyan beszélt, egy percre sem zökkent ki a magára kényszerített nyugalomból, nem feledkezett meg a letartóztatását megelőző és az azt követő események egyetlen részletéről sem. De nem hangsúlyozta ki a szökése óta folytatott életének becsületes és becsülendő voltát, sem azt, hogy családfői, férji és atyai kötelezettségeinek milyen odaadóan tett eleget. Csak egyetlen dologról beszélt nagyobb hangsúllyal, arról, hogy önszántából jött Manausba, azért, hogy elérje a per újrafelvételét, és hogy elnyerje a rehabilitációt.

Jarriquez bíró, noha természetszerűleg elfogult volt minden vádlottal szemben, nem szakította félbe őt. Mindössze le-lehunyta a szemét, mint aki már századszor hallja ugyanazt a történetet, és mikor Joam Dacosta az asztalra tette följegyzéseit, még csak nem is nyúlt utána.

– Befejezte? - kérdezte.

– Igen, uram.

– És továbbra is azt állítja, csak azért hagyta el Iquitost, hogy perújrafelvételt kérjen?

– Kizárólag ez a cél vezetett.

– És mivel tudja ezt bizonyítani? Mivel tudja bizonyítani, hogy ha nem jelentették volna fel, önként jelentkezik?

– Először is a feljegyzéseimmel - válaszolt Joam Dacosta.

– A följegyzések a maga kezében voltak, és semmi sem bizonyítja, hogy ezeket átadta volna a bíróságnak, ha közben nem tartóztatják le.

– Mindenesetre, uram, van egy bizonyíték, ami ugyan nincs a birtokomban, melynek hitelessége azonban nem vonható kétségbe.

– És mi az a bizonyíték?

– A levél, melyet az ön elődjének, Ribeiro bírónak írtam, hogy értesítsem az érkezésemről.

– Úgy, szóval írt volna neki?...

– Igen, és ez a levél, mely nyilván megérkezett a címzetthez, valószínűleg hamarosan az ön kezébe kerül.

– No lám! - Jarriquez bíró hangja némi kételkedést árult el. - Hogy írt volna Ribeiro bírónak?...

– Mielőtt a tartomány főbírájává nevezték volna ki, Ribeiro bíró ügyvéd volt Villa Ricában - válaszolt Joam Dacosta. - A tijocai bűnperben ő volt a védőügyvédem. Ártatlanságomban egy percig sem kételkedett. Mindent megtett értem. Húsz évvel később, mikor kinevezték a manausi bíróság élére, megírtam neki, hol vagyok, s azt is, hogy milyen szándékaim vannak. Ügyemről alkotott felfogása azóta sem változott, az ő tanácsára indultam útnak, hogy személyesen kérjem rehabilitációmat. A halál azonban közbeszólt, és könnyen meglehet, hogy ügyem mindörökre elveszett, ha Jarriquez bíróban nem találom meg Ribeiro bíró hitét ártatlanságomban.

A bíró, akihez ilyen módon személyesen fordult a vádlott, minden szokás fölrúgásával, csaknem kirúgta maga alól a széket, végül mégis fékezte indulatait, s csak magában dünnyögött:

„Hát ez aztán furcsa, mondhatom, nagyon furcsa!”

Jarriquez bíró valóban kérges szívű volt, fölvértezve minden meglepetés ellen.

E pillanatban egy őr lépett a kihallgatóterembe, és borítékot tett le a bíró elé.

Jarriquez feltörte a pecsétet, s egy levelet húzott ki belőle. Felnyitotta, szemöldökét ráncolva elolvasta, majd így szólt:

– Joam Dacosta, semmi okom sincs arra, hogy eltitkoljam, most juttatták el hozzám a levelet, melyet maga Ribeiro bírónak írt. Nincs tehát semmi okom arra, hogy kétségbe vonjam, amit ezzel kapcsolatban mondott.

– Sem ezzel kapcsolatban, sem az életem más eseményeivel kapcsolatban mondottakat!

– Nos, Joam Dacosta, maga egyre azt hangoztatja, hogy ártatlan, így csinálja ezt minden vádlott. Elvégre maga legföljebb erkölcsi bizonyítékokat tud a bíróság elé tárni, de vajon van-e a kezében valami tárgyi bizonyíték is?

– Talán van, uram - válaszolt Joam Dacosta.

E szavakra Jarriquez bíró fölugrott a székéről. Ez már túl sok volt neki, kétszer-háromszor körbeszaladt a teremben, mire ismét magához tért.