A DRÁMA ELSŐ PERCEI UTÁN

Alighogy eltűnt a pirog, mely elvitte Joam Garralt, azaz Joam Dacostát, hiszen talán jobb, ha igazi nevén nevezzük, Benito Manoel elé lépett.

– Mit tudsz erről az ügyről? - kérdezte.

– Azt, hogy apád ártatlan! Igen, ártatlan - ismételte Manoel. - Ártatlan a bűnben, melyért huszonhárom évvel ezelőtt halálra ítélték!

– Mindent elmondott neked, Manoel?

– Mindent, Benito. Ez a becsületes ember nem akarta, hogy bármi is titokban maradjon előttem; előttem, aki második fia leszek, mikor feleségül veszem a lányát.

– És vajon fel tudja mutatni ártatlansága bizonyítékát?

– Bizonyíték a becsületben eltelt huszonhárom esztendő és az az elhatározása, hogy önként bírái elé áll: „Íme, itt vagyok, nem bírom tovább a bujkálást! Nem akarok hamis név mögé rejtőzni! Ártatlan embert ítéltek el! Adják vissza a becsületemet!”

– És mikor az apám... ezt mondta... te habozás nélkül hittél neki?! - kiáltotta Benito.

– Természetesen!

A két fiatalember keze forró kézszorításra kulcsolódott össze.

Benito ezután Passanha atya elé lépett.

– Atyám, kísérje be édesanyámat és nővéremet a szobájukba! Ne mozduljon mellőlük! Itt mindnyájan meggyőződéssel valljuk apám ártatlanságát, mindnyájan... Hiszen tudja! Holnap édesanyámmal együtt fölkeressük a rendőrfőnököt. Meg fogják engedni, hogy bemenjünk a börtönbe. Nem tagadhatják meg, ez kegyetlenség volna! Találkozni fogunk apámmal, majd döntünk, mit kell tennünk a rehabilitálása érdekében.

Yaquita, ez a hős lelkű asszony, aki az első pillanatokban, úgyszólván megbénult a csapás súlya alatt, máris kezdett magához térni. Yaquita Dacosta ugyanaz lesz, aki Yaquita Garral volt. Nem kételkedett férje ártatlanságában. Még csak eszébe sem jutott volna, hogy Joam Dacosta helytelenül cselekedett, mikor álnéven vette őt feleségül. Csak arra gondolt, milyen boldogan élt azzal a becsületes emberrel, akit most rettenetes igazságtalanság sújt. Igen, már holnap ott lesz börtöne előtt, s nem mozdul onnan, míg a kapu meg nem nyílik előtte!

Passanha atya a házba kísérte Yaquitát és Minhát, aki nem tudta visszafojtani könnyeit.

A két fiatalember magára maradt.

– És most, Manoel - kezdte Benito -, meg kell tudnom tőled mindent, amit apámtól hallottál.

– Nem akarok semmit eltitkolni előled, Benito.

– Mit keresett Torres a jangadán?

– El akarta adni apádnak a múltja titkát.

– Szóval, mikor az iquitosi erdőben találkoztunk Torresszal, az a gazember akkor már kitervelte, hogy kapcsolatba lép az apámmal?

– Minden bizonnyal - bólintott Manoel. - A fazenda felé igyekezett az a nyomorult, hogy belekezdjen a régóta kitervelt zsarolásba.

– És mikor megtudta tőlünk, hogy apám az egész családdal át akarja lépni a határt, akkor hirtelen megváltoztatta a tervét?

– Úgy van, Benito. Hiszen brazil földön Joam Dacosta sokkal jobban ki volt szolgáltatva neki, mint ha Peruban maradt volna. Ezért találkoztunk össze Toresszal Tabatingában, ott várakozott, leste, hogy mikor érkezünk meg.

– És még én kínáltam föl neki, hogy utazzék a jangadán! - tört ki kétségbeesetten Benito.

– Ne okold magad semmiért! - csitította Manoel. - Torres előbb-utóbb mindenképpen a sarkunkba szegődött volna! Nem olyan ember ő, aki hajlandó elszalasztani egy pompásnak ígérkező fogást. Ha Tabatingában nem is, Manausban belebotlottunk volna!

– Igen, Manoel, igazad van! Hagyjuk is a múltat, a jelennel kell foglalkoznunk!... Kár is azon törni a fejemet, hogy hol hibáztam. Gondolkozzunk!

S Benito végigsimított a homlokán, igyekezett összeilleszteni a szomorú ügy minden részletét.

– Hogyan tudhatta meg Torres, hogy apámat huszonhárom évvel ezelőtt halálra ítélték a tijocai szörnyű bűntettért?

– Sejtelmem sincs róla, azt hiszem, apád sem tudja.

– Torres azt nyilván tudta, hogy a Garral név mögött Joam Dacosta rejtőzik.

– Úgy van!

– És azt is tudta, hogy huszonhárom évvel ezelőtt apám Peruba, Iquitosba menekült.

– Tudta - bólintott Manoel -, de nem értem, hogyan jutott a tudomására.

– És még egy utolsó kérdés - folytatta Benito. - Annak a kurta beszélgetésnek a során, ami apám és közte folyt le, mielőtt a jangadáról elkergettük volna, Torres vajon miféle ajánlattal állt elő?

– Megfenyegette, hogy följelenti, ha nem hajlandó megvásárolni a hallgatását.

– És mi lett volna a hallgatására?

– Minha keze! - mondta Manoel a haragtól sápadtan.

– Ezt merészelte a nyomorult?! - döbbent meg Benito.

– Láttad, hogy apád milyen választ adott a galád követelődzésre.

– Igen, Manoel, a becsületes ember fölháborodott válaszát! Elkergette Torrest. De ez nem elég! Nem! Nem érem be ennyivel! Torres följelentésére tartóztatták le az apámat, ugye?

– Igen, az ő följelentésére.

– Meg kell találnom Torrest! - kiáltotta Benito, s fenyegetően nézett a bal part felé. - Meg kell tudnom, hogyan értesült a történtekről!... S ha ismeri az igazi bűnös nevét, meg kell tőle tudnom! Beszélni fog... vagy ha nem... tudom, mi a teendőm!

– Hogy mi a teendőd... és az én teendőm! - tette hozzá hűvösebben, de éppen olyan eltökélten Manoel.

– Nem, Manoel, nem!... Majd én, egyedül én!

– Testvérek vagyunk, Benito, a bosszúállás kettőnkre tartozik!

Benito nem válaszolt. Döntése nyilván visszavonhatatlan, megmásíthatatlan volt.

Araujo kormányos, aki közben a folyam sodrát figyelte, most a két fiatalemberhez lépett.

– Hogyan döntöttek? Itt maradjon a jangada a sziget partján lehorgonyozva, vagy elmenjünk a manausi kikötőbe?

A kérdést alaposan meg kellett fontolniuk, s így vagy úgy, de még az éjszaka beállta előtt dönteniük kell.

Joam Dacosta letartóztatásának híre ugyanis kezdett elterjedni a városban. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a manausiakban erős kíváncsiságot ébreszt ez az ügy, mely annak idején olyan nagy port vert föl. De vajon a kíváncsiságon túl nem támad-e bennük valami más egyéb indulat is az elítélt, a tijocai bűntett szerzője ellen? Vajon nem kell-e attól tartaniuk, hogy Manaus lakói összefognak a bűnös ellen, aki még nem vezekelt vétkéért? Ha viszont ez a veszély fönnáll, vajon nem okosabb-e, ha Manaustól néhány kilométernyi távolságra, továbbra is a folyam bal partján, a Muras-szigetnél horgonyoznak?

Minden lehetőséget, minden föltevést gondosan megvizsgáltak.

– Nem! - tört ki végül Benito. - Itt maradni azt a látszatot keltené, hogy cserbenhagyjuk apámat, hogy kételkedünk ártatlanságában, hogy nem merünk fenntartás nélkül melléje állni! Manausba megyünk, induljunk nyomban!

– Igazad van, Benito - mondta Manoel. - Induljunk!

Araujo helyeslően bólintott, s nyomban intézkedett, hogy mielőbb indulhassanak. A manőver némi figyelmet és erőfeszítést igényelt. Rézsút irányban kellett átvágniuk az Amazonas sodrán, melynek erejét a Rio Negro is fokozta, hogy eljuthassanak a Rio Negrónak a bal parton tizenkét mérföldnyivel följebb levő torkolatához.

Fölszedték a horgonyokat. A folyam hullámaira taszított jangada ferde vonalban indult a túlsó partra. Araujo ügyesen használta ki a folyamnak a part kiszögellésein megtörő és elkanyarodó sodrát, így a hosszú csáklyákkal dolgozó legénység segítségével mindig a kívánt irányban tudta tartani a roppant alkotmányt.

A jangada két órával később már az Amazonas túlsó partján volt, valamivel a Rio Negro torkolata fölött, innen majd a folyam sodra viszi le a nagy mellékfolyó bal partján nyíló hatalmas öböl lejjebb fekvő partszakaszára.

Délután öt óra tájt a jangada végre lehorgonyzott egy kis mérfölddel a manausi kikötő alatt, melyet csak úgy tudott volna elérni, ha átkel egy meglehetősen sebes sodrásvonalon.

A jangada tehát a Rio Negro sötét vizén ringatódzott. A parton egy-két városi őgyelgett. Nyilván a kíváncsiság vitte őket a jangada közelébe.

Joam Dacosta letartóztatásának a híre gyorsan terjedt, de a manausiak kíváncsisága egyelőre nem fajult tolakodássá, nem zavarták a jangada utasait.

Benito még este partra akart szállni, Manoel azonban lebeszélte erről.

– Várj holnapig! - kérte. - Hamarosan besötétedik, ne hagyjuk itt a jangadát.

– Jó, akkor holnap - adta meg magát Benito.

Yaquita a lányával és Passanha atyával együtt éppen ekkor lépett ki a házból. Minha még mindig csupa könny volt, de az édesanyja szeme száraz maradt, erősnek és eltökéltnek látszott. Aki ránézett, érezte, hogy ez az asszony mindenre felkészült, arra is, hogy teljesítse kötelességét, arra is, hogy éljen jogaival.

Yaquita lassan közeledett Manoelhoz.

– Manoel - szólt hozzá -, figyeljen rám, szeretnék valamit mondani, lelkiismeretem parancsolja, hogy ne hallgassak.

– Tessék, hallgatom! - mondta Manoel.

Yaquita mélyen a szemébe nézett.

– Tegnap - kezdte -, miután beszélt a férjemmel, Joam Dacostával, elibém lépett, s anyjának szólított. Megfogta Minha kezét azzal, hogy ő a maga leendő felesége.

Ekkor maga már mindent tudott, már ismerte Joam Dacosta múltját.

– Úgy van - mondta Manoel -, s Isten a tudója, hogy egy pillanatnyi kétség sem támadt bennem!

– Rendben van, Manoel - folytatta Yaquita -, csakhogy Joam Dacosta ekkor még nem volt letartóztatásban. A helyzet azóta megváltozott. Ha ezerszer is ártatlan, a férjem az igazságszolgáltatás kezébe került, múltja kitudódott az egész világ előtt, Minha egy halálra ítélt ember leánya...

– Minha Dacosta vagy Minha Garral, mindegy az nekem! - tört ki Manoel, aki már nem tudott uralkodni magán.

– Manoel! - suttogta a lány.

S ha Lina nem tartja erősen, alighanem összeroskadt volna.

– Anyám, ha nem akarja Minhát megölni, szólítson ismét fiának! - kérlelte Manoel.

– Fiam! Édes fiam!

Yaquita csak ennyit tudott mondani, s az oly sokáig visszafojtott könnyek most kicsordultak a szeméből.