TORRES

Délután öt órakor a kimerült Fragoso még mindig dolgozott, s már azon töprengett, nem kell-e ott töltenie az éjszakát is, hogy kielégítse a rengeteg vendéget.

Ekkor egy idegen érkezett a térre, s a bennszülöttek csoportosulását látva a kocsma felé tartott.

Az idegen néhány percen át figyelmesen és némi bizalmatlansággal leste Fragosót. Amit látott, az nyilván megnyugtatta, mert belépett a lojába.

Harmincöt év körüli férfi volt, meglehetősen jól szabott útiöltönye előnyössé tette megjelenését. Sűrű fekete szakálla s kissé hosszúra nőtt haja azonban már borbély után sírt.

– Jó napot, barátom, jó napot! - mondta, és könnyedén ráveregetett Fragoso vállára.

Fragoso megfordult, kicsit csodálkozott, hogy nem a bennszülöttek keverék nyelvén, hanem portugálul szólnak hozzá.

– Csak nem honfitárs? - kérdezte, miközben buzgón csavargatta egy mayoruna asszony rebellis fürtjeit.

– De bizony honfitárs, aki szeretné igénybe venni a maga szolgálatait!

– Boldogan! Szolgálatára állok, mihelyt „végeztem a hölgy fejével”.

És a sütővas még kétszer csattant, és máris elkészült a frizura.

Noha nem ő következett volna, az idegen nyugodtan leült a borbélyszékre, az indiánok szó nélkül tűrték.

Fragoso a sütővas helyett most ollót vett a kezébe, és föltette a szokásos kérdést:

– Mit parancsol uraságod?

– Kurtítsa meg a szakállamat és a hajamat - válaszolt az idegen.

– Parancsára! - mondta Fragoso, és fésűje máris az idegen sűrű hajzatában dolgozott.

Aztán az olló következett.

– Messziről érkezett uraságod? - kérdezte Fragoso, aki beszélgetés nélkül egyszerűen képtelen volt dolgozni.

– Iquitos környékéről.

– Nicsak! Én is! - örvendezett Fragoso. - Iquitosból hajóztam le Tabatingába. S ha szabad kérdeznem: hogy hívják uraságodat?

– Torres a nevem.

Mikor a vendég haját „az utolsó divat szerint” levágta, Fragoso nekilátott a szakállának, ahogy azonban szemközt jól megnézte vendégét, egy pillanatra megállt kezében az olló, s mikor az újra csattogni kezdett, Fragoso is rákezdte:

– Ej, Torres úr, hát lehetséges ez?... Azt hiszem, ismerem önt... Nem találkoztunk mi már valahol?

– Nem hinném! - hangzott a gyors válasz.

– Akkor hát tévedek - mondta Fragoso, s folytatta munkáját. Egy pillanattal később már Torres kezdte újra a beszélgetést, amit Fragoso kérdése félbeszakított.

– Hogyan jött Iquitosból? - érdeklődött.

– Iquitosból Tabatingába?

– Igen.

– Egy hatalmas tutajon, egy derék ültetvényes jangadáján, aki családostul hajózik végig az Amazonason.

– No lám, barátom! - mondta Torres. - Milyen szerencséje volt magának! Bárcsak engem is meghívna hajójára az az ültetvényes!

– Hát ön is le akar ereszkedni a folyamon?

– Az a szándékom.

– És egészen Paráig?

– Nem, csak Manausig, ott van dolgom.

– Figyeljen ide, uram, az én vendéglátóm nagyon előzékeny ember, és azt hiszem, szívesen szolgálatára állna.

– Úgy gondolja?

– Majdnem biztos vagyok benne.

– És hogy hívják ezt az ültetvényest? - kérdezte mintegy mellékesen Torres.

– Joam Garral a neve - válaszolt Fragoso, és magában így dünnyögött: „Biztosan tudom, hogy valahol már láttam ezt az arcot!”

Torrest nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen abbahagyta volna azt a beszélgetést, ami igazán joggal érdekelte.

– Ezek szerint - folytatta - úgy gondolja, hogy Joam Garral fölvenne engem a jangada utasai közé?

– Ismét csak azt tudom mondani, hogy ebben szinte biztos vagyok - mondta Fragoso. - Amit megtett egy magamfajta szegény ördögért, azt nem fogja megtagadni öntől, aki honfitársa.

– És az ültetvényes egyedül utazik a jangadán?

– Dehogy! Már az előbb említettem, hogy családostul utazik, és milyen nagyszerű családja van! Azonkívül egész sereg indián meg néger van a jangadán, valamennyi a fazenda munkása.

– Hát gazdag ez az ültetvényes?

– Azt meghiszem! - válaszolt Fragoso! - Nagyon gazdag. Már maga a jangada meg a szállítmánya is egész kis vagyont képvisel.

– Így hát Joam Garral családostul lépett át a brazil határon? - kérdezte ismét Torres.

– Igen - válaszolt Fragoso -, a feleségével, a fiával, a lányával és Minha kisasszony vőlegényével.

– Hát lánya is van? - kérdezte Torres.

– Nagyon szép lánya.

– És férjhez megy?

– Igen, egy kiváló fiatalemberhez - válaszolt Fragoso -, a belémi helyőrség katonaorvosához, az esküvőt az út végállomásán tartják meg.

– Úgy! - mondta mosolyogva Torres. - Akkor hát ez afféle eljegyzési út.

– Meg kirándulás és üzleti út - tette hozzá Fragoso. - Yaquita asszony meg a lánya még sohasem járt brazil földön, Joam Garral meg most lépi át először a határt, amióta betette a lábát az öreg Magalhães birtokára.

– A családot nyilván elkísérte néhány szolga is - érdeklődött tovább Torres.

– Természetesen! - mondta Fragoso. - Velük van az öreg Cybele, aki már ötven éve él a fazendán, meg egy szép mulatt lány, Lina kisasszony, aki inkább barátnő, mint szobalány az ifjú úrnő mellett. Ó, micsoda szeretetre méltó teremtés! Micsoda szív, és milyen szemek! És milyen eredeti véleménye van mindenről, elsősorban a liánokról...

Fragoso, ha egyszer belekezdett ebbe a témába, aligha hagyta volna abba, ki tudja, meddig lelkesedett volna Lináért, ha Torres közben föl nem áll a székből, hogy átadja helyét egy másik vendégnek.

– Mivel tartozom? - kérdezte a borbélyt.

– Semmivel, uram - válaszolt Fragoso. - Honfitársak között, akik a határon találkoznak össze, szó sem lehet erről!

– Mégiscsak szeretném...

– Rendben van, majd később a jangadán elintézzük.

– Nem tudom - mondta tétovázva Torres -, merjem-e kérni Joam Garralt arra, hogy...

– Ezen ne töprengjen! - mondta Fragoso. - Majd én beszélek vele, ha önnek ez kellemesebb, s azt hiszem, örülni fog, hogy szívességet tehet önnek.

E pillanatban Manoel és Benito, akik vacsora után besétáltak a városba, a loja ajtajához értek, oda vitte őket a kíváncsiság, látni akarták, hogy s mint buzgólkodik Fragoso.

Torres feléjük fordult és fölkiáltott:

– No lám, két ismerős úr, pontosabban két úr, akit könnyűszerrel megismerek!

– Hogyhogy megismeri őket? - kérdezte Fragoso csodálkozva.

– Igen, igen! Vagy egy hónapja annak, hogy az iquitosi erdőben ugyancsak nagy bajból segítettek ki.

– De hiszen az egyik úr éppen Benito Garral, a másik meg Manoel Valdez!

– Tudom. Akkor megmondták a nevüket, de hát nem gondoltam volna, hogy itt látom őket viszont...

Torres a két fiatalember elé lépett, azok ránéztek, de nem ismerték föl.

– Ugye, uraim, hirtelenében nem is tudják, hova tegyenek? - kérdezte Torres.

– Várjon csak egy pillanatig! - mondta Benito. - Ugye, Torres úr, ha jól emlékszem, ön az, akinek az iquitosi erdőben meggyűlt a baja egy guaribával?

– Én vagyok az, uraim - válaszolta Torres. - Hat hét óta gyalogolok lefelé az Amazonas partján, és önökkel egy időben léptem át a határt.

– Örülök, hogy viszontlátjuk - mondta Benito -, és remélem, nem felejtette el, hogy annak idején meghívtam önt az édesapám birtokára.

– Nem, dehogy felejtettem el! - válaszolt Torres.

– És látja, uram, jól tette volna, ha akkor elfogadja a meghívásunkat. A fazendán, az indulásra várva, szépen kipihenhette volna a fáradalmait, aztán velünk együtt hajózhatott volna le a határig. Hány meg hány napos gyaloglástól kímélte volna meg magát!

Torres bólintott.

– Igaza van, uram!

– Honfitársunk nem áll meg itt a határon - szólt közbe Fragoso. - Manausig megy.

– Akkor meg, ha kedve van hozzá, jöjjön a jangadára, szívesen fogadjuk, és biztos vagyok abban, hogy édesapám kötelességének fogja tartani, hogy önnek helyet adjon az utasok között.

– Boldogan élek a meghívással, és engedje meg, hogy előre is köszönetet mondjak érte - hangzott Torres válasza.

Manoel nem vett részt a beszélgetésben. Hagyta, hogy az előzékeny Benito fölajánlja a szolgálatait, ő közben Torrest figyelte, csöppet sem tetszett neki ez az ember. Szeme az őszinteség teljes hiányáról árulkodott, bujkáló tekintete sohasem szegeződött arra, akivel beszélt; Manoel azonban nem szólt erről a benyomásáról, nem akart ártani egy honfitársának, aki a szívességükre szorult.

– Uraim - mondta Torres -, ha önök is jónak látják, magukkal tartok.

– Jöjjön! - válaszolt Benito.

Negyedórával később Torres a jangadán volt. Benito bemutatta Joam Garralnak, és beszámolt édesapjának arról, milyen körülmények között találkoztak először Torresszal, s kérte, engedje meg, hogy Manausig velük hajózhassék.

– Örülök, uram, ha szolgálatára lehetek - mondta Joam Garral.

– Köszönöm! - Torres meghajolt, mintha nem merne kezet nyújtani Joam Garralnak.

– Holnap kora hajnalban indulunk - folytatta Joam Garral. - Közben berendezkedhetik a jangadán...

– Ó! Ezzel aztán nem lesz sok dolgom! - válaszolt Torres. - Személyemen kívül semmit sem hozok.

– Érezze magát otthon! - mondta Joam Garral.

Torres még aznap este beköltözött az egyik kabinba, a borbély kabinja mellé.

Fragoso csak este nyolckor tért vissza a jangadára, csak akkor mesélte el a fiatal mulatt lánynak, mi minden történt napközben, és némi büszkeséggel mondogatta, hogy a híres-nevezetes Fragoso jó híre a mai nappal is öregbedett a Felső-Amazonas medencéjében.