IQUITOSTÓL PEBASIG

Másnap, június 6-án Joam Garral és az övéi elbúcsúztak a fazenda intézőjétől és az ott maradó indián meg néger munkásoktól. Reggel hat órakor már a jangadán volt minden utas, helyesebben talán lakó, mindenki elfoglalta a maga kabinját, vagyis inkább szobáját.

Elérkezett az indulás pillanata. Araujo kormányos fölment az őrhelyére, a legénység tagjai meg a hosszú csáklyákkal kezükben fölsorakoztak a jangada két szélén.

Joam Garral Benito és Manoel segítségével felügyelt az indulásra.

A kormányos vezényszavára bevonták a horgonyköteleket, s a csáklyákat a partfalnak támasztva, a víz sodrába nyomták a jangadát, mely a folyam bal partjának közelében úszott tova, a jobb parton maga mögött hagyva Iquitos- és Parianta-szigetet.

Az utazás tehát megkezdődött. Hogy hol fog végződni? Parában, Belémben, a kis perui falucskától nyolcszáz mérföldnyivel távolabb - ha semmi sem változtatja meg az útitervet. És hogy hogyan fog végződni az utazás? Az bizony a jövő titka.

Az idő nagyszerű volt, kellemes pampero enyhítette a nap hevét. Pamperónak nevezik a júniusi és júliusi szelet, mely végiglebeg Sacramento roppant síkjain, és enyheséget visz a néhány száz mérföldnyivel odébb fekvő területekre is. Ha a jangadának lettek volna vitorlái, most hasznosíthatta volna a kellemes szelet, gyorsabban siklott volna a vízen, ám bajos lett volna vitorlás hajóval járni az Amazonast, melynek medre olyan éles kanyarokat ír le, hogy a vitorlák kezelése szinte lehetetlen; így hát okosabb volt lemondani a szél hajtóerejéről.

Az annyira sík folyamvölgyben, mint az Amazonasé is, mely voltaképpen nem más, mint hatalmas síkság, alig-alig lejt a folyamágy. Ki is számították, hogy a brazil határon levő Tabatingától a hatalmas folyam forrásáig a meder szintkülönbsége nem haladja meg mérföldenként az egy decimétert. Nincs is még egy ilyen csekély lejtésű vízi út a világon!

Ebből következik, hogy az Amazonas lassú folyású, sebessége középvízállásnál nem lehet több mint két mérföld huszonnégy óránként, szárazság idején pedig még ennyire sem becsülhető. Az áradás idején azonban már előfordult, hogy harminc-negyven kilométeres sebességet mértek.

A jangada szerencsére éppen az áradás tetőzésekor indult el, minthogy azonban nehézkesen mozgó alkotmány volt, nem haladhatott olyan gyorsan, mint a folyam árja. Figyelembe véve a folyammeder kanyargóit meg a kerülőket, melyeket a szigetek és a zátonyok miatt kell megtennie, meg az időnkénti megállással elvesztegetett időt, mikor például az éjszaka túlságosan sötét lesz, semhogy biztonságosan haladhatnának, a jangada átlagsebessége napi huszonöt kilométerre becsülhető.

Egyébként a folyam felszíne sem volt teljesen szabad. A partról leszakadó, zöld fűvel borított úszó szigetecskék, a fák és bokrok egész seregét sodorta az ár, s mindez akadályozta a gyors hajózást.

A Nanay torkolatát hamarosan maguk mögött hagyták, s az el is tűnt a szemük elől a bal part egyik kiszögellése mögött, mely napégette, rőtvörös növényzetével meleg színű sávként húzódott a horizont hűvösen zöldellő erdői előtt.

A jangada máris a sok festői kis sziget között áramló vízen siklott tova. Vagy tizenkét ilyen kis szigetet számoltak meg.

Araujo, aki természetesen nem feledkezett meg arról, hogy a demizson tartalmával megélesítse a látását és emlékezetét, a szigetek között is rendkívül ügyesen vezette a jangadát. Vezényszavára a jangada két oldalán egyszerre emelkedett ötven-ötven csáklya, és egyszerre csapott bele a vízbe. Látványnak is nagyon érdekes volt a csáklyák ütemes mozgása.

Közben Yaquita Lina és Cybele segítségével rendet teremtett a jangada szobáiban, az indián szakácsnő meg az ebéd előkészületeivel foglalkozott.

A két fiatalember és Minha pedig Passanha atya társaságában sétálgatott, közben Minha meg-megállt, hogy meglocsolja a ház tövében elültetett növényeket.

– Vallja be, atyám - mondta Benito -, hogy ennél kellemesebben már nem is utazhatnánk!

– Úgy van, kedves fiam! Valóban úgy utazunk, hogy közben otthon érezhetjük magunkat - válaszolt Passanha atya.

– És el sem fáradunk - jegyezte meg Manoel. - Így akármekkora útra is vállalkozhatnánk.

– Ugye, nem bánta meg, atyám, hogy velünk indult el? - mondta Minha. - Szinte az az érzésem, mintha szigetre szálltunk volna, s ez a sziget a folyamágyból kiszakadva elindult velünk a rétjeivel, fáival együtt, és szép csöndesen sodródik az árral... Csakhogy...

– Csakhogy? - kérdezte Passanha atya.

– Ezt a szigetet, atyám, mi teremtettük a saját kezünkkel, a mi tulajdonunk, és én az Amazonas minden szigeténél jobban szeretem. Joggal vagyok rá büszke.

– Igazad van, kedves lányom - mosolygott Passanha atya -, és máris feloldozlak a büszkeség vétke alól. Egyébként sem mernélek megdorgálni Manoel füle hallatára.

– Sőt nyugodtan! - válaszolt vidáman Minha. - Meg kell tanítani Manoelt arra, hogy megdorgáljon engem, ha rászolgáltam a dorgálásra. Úgyis túlságosan elnéző velem szemben, pedig jócskán van ám hibám!

– Nos, kedves Minhám - szólalt meg Manoel -, máris élek engedelmével, és figyelmeztetem...

– Ugyan mire?

– Arra, hogy a fazenda könyvtárában, mikor olyan buzgón olvasgatott, azt ígérte, hogy majd engem is bevezet abba a sok ismeretbe, melyet a Felső-Amazonas vidékéről olyan szorgalmasan szedegetett össze. Mi Parában alig tudunk róla valamit, és tessék, a jangada több sziget mellett elhaladt már, s magának még csak eszébe sem jutott, hogy megmondja e szigetek nevét!

– No de ki tudja a nevüket?! - kiáltott föl Minha.

– Én is szeretnék látni valakit, aki meg tudta magának jegyezni a tupi nyelvjárásból vett vagy száz nevet, amit ezekre a szigetekre akasztottak! - mondta Benito. - Nincs ember, aki kiismerné magát a sok cifra név között. Mennyivel praktikusabbak az amerikaiak, mikor a Mississippi szigeteit név helyett egyszerűen számmal látták el...

– Számmal jelölik a sugárutakat meg az utcákat is - tette hozzá Manoel. - Őszintén megvallva én ugyan nem szeretem az efféle számozást! A képzelőerőnek nem ad semmi tápot, ha azt halljuk, hogy hatvannegyedik sziget, hatvanötödik sziget, vagy azt, hogy a harmadik sugárút hatodik utcája. Maga is ezen a véleményen van, kedves Minha?

– Igen, Manoel, akármit is gondoljon a bátyám, osztom a maga véleményét - válaszolt Minha. - De ha nem is tudjuk a nevüket, valóban gyönyörűek a mi nagy folyamunk szigetei. Nézze csak, milyen szépek azoknak az óriási pálmáknak a lehajtó lombjai alatt! És nézze, milyen szépen veszi körül őket az a nádöv, amelyen egy pirog is csak nagy üggyel-bajjal tudna átjutni! És azok a mangrovefák, melyeknek a fantasztikus gyökerei, mint megannyi óriás rák csápja, fogják be a sziget partjait. Igen, szépek ezek a szigetek, de akármilyen szépek is, nem tudnak a vízen siklani, ahogyan a mi szép úszó szigetünk siklik.

– Milyen lelkes ma az én kis Minhám! - jegyezte meg Passanha atya.

– Ó, atyám - kiáltott föl a fiatal lány -, hiszen olyan boldog vagyok, hogy mindenkit boldognak látok magam körül!

Most Yaquita hangját hallották, aki a lányát szólította a lakóházból.

A fiatal lány mosolyogva szaladt el.

– Milyen kedves hitvestársa lesz magának, Manoel fiam! - jegyezte meg Passanha atya. - Az egész család szeme fényét, örömét viszi el magával, kedves barátom!

– Kedves kis húgom - mondta Benito meghatottan. - Bizony sajnáljuk, hogy elmegy közülünk, igaza van az atyának. Ide hallgass, Manoel! Mi lenne, ha mégsem vennéd feleségül? Még meggondolhatod magad! Legalább megmarad nekünk!

– A tietek is lesz, Benito - válaszolt Manoel. - Higgy nekem, biztosan érzem, hogy a jövő mindannyiunkat összehoz!

Az utazás első napja jól telt el. Ebéd, vacsora, pihenés, séta - Joam Garral és az övéi mintha most is az iquitosi kényelmes fazendán lennének.

Másnap, június 7-én az Új-Orannak is nevezett Pucallpa falu partjai előtt siklott el a jangada. Alig képzelhető el festőibb látvány, mint a kis falu a vörös folyamparttal, befejezetlen templomával, a magas pálmák árnyékában megbúvó kunyhóival meg a parton félig-meddig megfeneklett, rozoga ubákkal.

Június 7-én a jangada változatlanul a folyam bal partján haladt, s maga mögött hagyta az Amazonas néhány jelentéktelen, névtelen mellékvizének torkolatát. Egy pillanatig az a veszély fenyegette, hogy beleütközik a Sinicuro-sziget felső végébe, ám a kormányos a kitűnően dolgozó legénység segítségével elhárította a veszélyt, és a jangada a folyam sodrában maradt.

Este egy nagyobb sziget, a Napo mellé értek. A szigetet arról a folyóról nevezték el, mely itt fordul észak-északnyugati irányba, vize pedig mintegy nyolcszázméternyi széles torkolaton át ömlik az Amazonasba.

Június 7-én reggel ért a jangada a kis Mango-szigethez, mely miatt a Napo két ágra szakadva ömlik az Amazonasba.

A torkolat körül néhány indián őgyelgett. Erős testalkatú, magas férfiak voltak, a hajuk hosszú, fülcimpájuk a vállukig megnyúlt a benne viselt, értékes fából faragott, nehéz perecektől. Néhány asszony is volt a társaságukban - és semmi jelét sem mutatták annak, hogy a jangadára akarnának lépni.

Az a hír járja, hogy ezek a bennszülöttek emberevők, csakhogy ezt olyan sok part menti törzsről beszélik, hogy ha igaz volna a híresztelés, hát ennek a kannibalizmusnak mégiscsak akadnának szemtanúi, de mindeddig még egy sem jelentkezett.

Néhány órával később föltűntek a némileg alacsonyabb parton épült Bella Vista szép fái, melyek néhány szalmatetős kunyhóra vetik árnyékukat, a közepes magasságú banánfák hatalmas levelei meg védően borulnak a tetőkre.

A kormányos később, hogy a bal parttól jobban eltávolodjanak, a folyam egy másik sodrába irányította a jangadát, így közelebb kerültek a jobb parthoz, melytől mindeddig távol maradtak. A manőver némi nehézséggel járt, ám a derék kormányos, miután kedves demizsonja tartalmával megerősítette magát, végül is legyőzött minden nehézséget.

Míg a jobb part felé sodródtak, láttak néhány sötét vizű lagúnát - egyébként rengeteg akadt belőlük az Amazonas mentén, és nagyon gyakori az olyan lagúna, mely magával a folyammal nincs is összeköttetésben.

A jangada két napon át, ahogy éppen a folyam sodra kívánta, hol a jobb, hol a bal part közelében haladt, anélkül, hogy épségét bármi is veszélyeztette volna.

Az utasok már hozzászoktak új életkörülményeikhez. Joam Garral a fiára bízta az út minden kereskedelmi vonatkozását, ő maga leginkább a szobájában tartózkodott, töprengéssel és írással töltötte az idejét. Hogy mit írt, arról nem beszélt senkinek, még Yaquitának sem, pedig a teleírt lapok már egész kötetnyire szaporodtak.

Benito mindig mindenen rajta tartotta a szemét, gyakran beszélt a kormányossal, figyelte a jangada irányítását. Yaquita, a lánya és Manoel, szinte külön kis csoportot alkotva, rendszerint a jövőről, terveikről beszélgettek, sétálgattak, mintha csak a fazenda kertjében lennének. Valóban alig volt valami változás az életmódjukban, még Benito sem panaszkodhatott, hogy le kell mondania a vadászat örömeiről. Mert lehet ugyan, hogy hiányoztak neki Iquitos erdei és az erdőkben élő vadak, itt viszont a parton seregestül szálltak a madarak, és gyakran előfordult, hogy nyugodtan leereszkedtek a jangadára. Ha olyan madarakat látott, melyeket a konyhán hasznosíthattak, Benito nyomban a puskájához kapott, s ilyenkor a húga sem tiltakozott a vadászat ellen, hiszen mindnyájuk érdeke volt, hogy a konyha változatos és jó legyen. Ám Minha iránti szeretetből Benito nem lőtt a szürke és a sárga gémekre meg a parton bogarászó rózsaszín és fehér ibiszekre. Noha a húsa nem volt jó, az ifjú vadász nem kegyelmezett a *cairará*nak, ennek a vöcsökféle madárnak, mely egyformán ügyesen úszik és röpül, és a tollát jó pénzzel fizetik az Amazonas-völgy minden piacán.

Végül, miután maga mögött hagyta Omaguast és az Ambiacu torkolatát, június 11-én délután Pebas elé ért a jangada, és lehorgonyzott a parton.

Minthogy a sötétség beálltáig még volt néhány órájuk, Benito a fáradhatatlan Fragoso társaságában partra szállt, s a két vadász végigcserkészte a városka körüli bozótost. A szerencsés vadászkirándulásról egy aranynyulat és tucatnyi foglyot hoztak a konyhára.

Pebasnak kétszázhatvan lakosa volt ekkoriban, és Benito úgy gondolta, esetleg köthet valami csereüzletet a missziós telep laikus frátereivel, akik egyúttal nagykereskedők is voltak, csakhogy, mint kiderült, a fráterek nemrégiben indítottak el az Alsó-Amazonas vidékére egy nagyobb szállítmány szárcsagyökeret és nyersgumit, így a raktáraik üresek voltak.

A jangada napkeltével ismét útnak indult, s hamarosan az Iatio- és a Cochiquinas-szigetcsoport partjai között áramló vízen sodródott, miután maga mögött hagyta a Cochiquinas nevű falut. Jobb felől, a szigetek közötti partszakaszoknál az Amazonas sok névtelen mellékvize szakad a folyamba.

A partokon föl-föltűntek a borotvált fejű, tetovált képű indiánok, akik errefelé fémkarikákat viselnek az orrcimpájukban és az alsó ajkukban. Íjjal és fúvócsővel voltak fölfegyverkezve, de nem nyúltak fegyverükhöz, és még csak meg sem próbáltak kapcsolatba kerülni a jangadával.