Fogságban.

Melrir chottja, - mely északon magában foglalja Farfaria mocsaras vidékét, délen pedig egy csomó hasonló alkatú medencét, többek között Meruan chottját, - háromszögalakú.

Északról keletre átfogója a szinte teljesen egyenesvonalú Tahir-Nass Qutól kezdve egészen a 34-ik pontig és a második kanális végéig. Nyugati irányban a chott háromszögalakú területének egy része Tahir-Nasi irányában van és aztán körülbelül párhuzamos irányban halad a transzszaharai vonallal, melyet a Philippeville-Constantine-Batna-Biskra-vonal folytatásának terveztek.

Ennek a medencének szélessége nem olyan nagy, mint Djeridé és Fedjedé, de azért mégis 55 kilométer hosszú. A távolságot a második csatorna végpontjától a nyugati partvidékig számítják. Itt, ezen a vidéken, egy majd meghatározandó új helyen épül a kikötő, a Szaharai-tenger egyik új kikötővárosa.

De Melrir egész területe nem alkalmas átalakításra. Melrir területéből 6000 négyzetkilométernyi, azaz 600 ezer hektárnyi területet lehet a tenger hullámaival elárasztani. A chott többi része magasabb a Földközi-tenger színénél.

Így tehát az új tenger a két chott területén nyolcezer kilométer terjedelmű lenne. Ezzel szemben Rharsa és Melrir elárasztása után még mindig maradna ötezer kilométernyi terület, melyet a víz nem fog elárasztani.

Ezek az el nem árasztott részek szigetek lesznek az új tengerben. Még pedig két nagy sziget lesz a Szaharai-tenger területén: az egyik Hinguiz nevű, a tenger közepén fekvő háromszögalakú földdarab, mely az új tenger közepe táján lesz, a másik pedig a jobb sarok két oldala mentén, Strarie közelében.

E kettőn kívül lesznek még kisebb-nagyobb szigetek, különösen délkeleti irányban.

Ha a hajók majd ebben az irányban haladnak, a kapitányoknak pontosan szemmel kell tartaniok a térképeket, melyek a víz magasságát jelzik.

A két chotton, melyeket az új tenger hullámai majdan el fognak borítani, volt néhány oázis. Természetesen az oázisok tulajdonosait majd kártalanítani kell a bő datolya és mindenféle gyümölcsöt termő földterületekért.

Mint ahogy Roudaire kapitány annakidején megállapította, a kártalanítás nem fogja meghaladni az öt millió frankot, és ezzel szemben a társaság kárpótolhatja magát azzal a kétmillió ötszázezernyi földdel és erdővel, amelyet a kormány átengedett számára.

Melrir oázisai közül a legjelentősebbek egyike Hinguiz közepe tájától egészen északi széléig terjed. Így tehát a körülbelül 3-4 kilométernyi terjedelmű oázis szélét már az új tenger habjai fogják locsolni.

Az oázis felette dús növényzetű volt. Különösen datolyaligetei voltak híresek az egész vidéken. Gyümölcsszüretelés idejében a karavánok is mindig keresztülvonultak Zenfig oázisának területén.

A zenfigi oázis dúslombú fái alatt élt a Szahara egyik legveszedelmesebb arab fajtája: a tuaregek törzse. A kis községben körülbelül vagy 100 ház állt egymás mellett és a gyümölcsfákkal szegélyezett utak mentén mindenütt dúsan termő mezők, legelők, melyek bőven biztosították az egész lakosság megélhetését.

Egy folyócska, mely majd az új tengerbe fog ömleni, bőven ellátta friss vizével az embereket és az állatokat.

Ám azért Zenfig oázisa nem állott valami élénk összeköttetésben a környék többi oázisaival.

A tuaregek úgyszólván teljesen lefoglalták a maguk számára ezt a földterületet.

A nomád tuaregek, akik a sivatagban cirkáltak, ide jöttek megpihenni, itt frissítették fel élelmiszerkészletüket.

A karavánok pedig tőlük telhetőleg igyekeztek elkerülni ezt a veszedelmes területet.

Csakhogy az óvatosság nem sokat ért, mert a tuaregek csapata gyakran előtört a zenfigi oázisból és megtámadta s kifosztotta a békésen haladó karavánokat.

Hozzá kell tennünk, hogy az oázist nagyon nehéz és veszedelmes dolog volt megközelíteni. Hinguiz mentén a chott talajának úgyszólván semmi ellenállása nincs. A homokos talaj annyira laza, hogy egyszer már több embert és tevét elnyelt. Nyomtalanul eltűntek benne.

A laza, homokos talaj közepette alig akad egy-két biztonságos ösvény és ezeket is csak a bennszülöttek ismerik. Csakis ezeken az ösvényeken keresztül lehet az oázist megközelíteni.

Természetesen minden másképpen lesz majd, ha az új Szaharai-tenger hullámai locsolják a földet. Akkor ezt a veszedelmes oázist nagyon könnyen meg lehet majd közelíteni.

De hiszen éppen ettől tartottak és ez ellen védekeztek a tuaregek.

És éppen a zenfigi oázis volt az ellenállás legveszedelmesebb fészke, és a tuaregek biztatták legerősebben és leghevesebben a bennszülötteket arra, hogy egyesüljenek az európaiak ellen szervezendő szent háborúban.

Djerid bennszülött törzsei közül a zenfigi kezében volt a legnagyobb tekintély. Hiszen a zenfigiek törzse az egyedüli, mely teljes biztonságban élt az oázisán. De ennek a tekintélynek és hatalomnak azonnal vége lesz, mihelyt a Szaharai-tenger hullámait hajók szelik.

A zenfigi oázison lakó tuaregek teljesen megőrizték nemes törzsük tisztaságát. A régi szokások és erkölcsök semmiben sem változtak. A férfiak magasak, délcegek, arcuk nemes szabású, komoly, egész magatartásuk méltósággal teljes, járásuk lassú és mégis erőteljes. A törzs bátor férfiakból áll, akik bármely pillanatban szembenéznek a halállal. Még teljesen hívek maradtak őseik nemzeti viseletéhez. Fehér és kék inget viselnek, bokához simuló nadrágot, bő szandált. Fehér turbánjukon kis fátyol van, mely szájukat védi a sivatag homokjától.

A tuareg asszonyok szinte kivétel nélkül mindnyájan igen szépek. Szemük sötétkék, szemöldökük sűrű, és nemesszabású arcukat csak akkor fedi fátyol, ha idegen áll velük szemben.

A Korán törvényeit szigorúan megtartják ugyan, de egyben mégis eltérnek tőle, mert csak egy feleséget tartanak. A törzs szokásai tiltják a többnejűséget, de megengedik bizonyos esetekben a válást.

Melrirnek ezen a vidékén a tuaregek törzse teljesen elkülönült a többiektől és egészen különálló fajt alkot.

A tuaregek nem keveredtek Djerid többi lakóival. Ha a tuaregek törzse elhagyta a zenfigi oázist, az csak valami kalandos vállalkozás miatt történt. A karavánok éppen úgy féltek tőlük, mint a szomszédos oázisok, mert a tuaregek bosszúállók voltak és jaj annak a törzsnek, amely megbántotta őket.

Zenfig oázisának lakosai az egész sivatag legrettegettebb rablói. A pompás gyorslábú paripákon száguldó arabok néha egészen Gabes határáig elmerészkedtek.

Egyébként a tuaregekben volt sok dícséretreméltó tulajdonság is.

Mindannyian igen mértékletesek az evésben, ivásban egyaránt. Szeszes italt egyáltalán nem isznak, de az evésben is nagyon mértéktartók. Kevés húst, sok gyümölcsöt és mindenfajta tejes terméket fogyasztanak és azonfelül sok tojást. Talán ennek és az állandó szabadban tartózkodásnak köszönhetik, hogy testi erejüket, mozgékonyságukat olyan sokáig meg tudják őrizni.

A tuaregek lenézik a durva munkát és rabszolgákat tartanak, akik helyettük a nehéz testi munkát elvégzik.

Erre a népre rendkívül nagy befolyást gyakorolnak az «ifgunák», a dervisek, a különféle szent, oltalmat adó amulettek elárusítói. Ezek a fanatikus emberek izgatták állandóan az arabokat, hogy lázadjanak fel, tegyék tönkre a Szaharai-tenger csatornáját, és fogjanak össze a spahik ellen, megvédve hazájukat, a sivatagot az idegenek átalakító munkájával szemben.

És ez a lázítás annál könnyebb volt, mert a tuaregek babonásak, hisznek a démonok és a jó és rossz szellemek hatalmában, sőt a kísértetektől is félnek. Ez a félelem olyan nagy náluk, hogy még halottaikat sem merik megsiratni, nehogy kísértetként felébresszék halotti nyugalmából, s a gyászoló családok a halott testével mintha nevét és emlékét is elhantolták volna.

Ilyen volt a tuaregek törzse, az a nemzetség, melynek Hadjar, Djemma fia volt a vezére.

Hadjar nevét Melrirtől Gabesig mindenütt ismerték és féltek tőle. Ám a tuaregek között nemcsak a vezér, de anyja is köztiszteletben állott. Zenfig oázisának asszonyai pedig egyenest imádattal csüngtek Djemmán. Ők is mindannyian ugyanazzal a vad, fanatikus érzéssel gyűlölték a fehéreket, mint Djemma, vezérük anyja. Djemma befolyása óriási volt nemcsak fiára, de törzse asszonyaira, sőt férfijaira is.

Egyébként a tuaregek törzsében a nőknek koránt sincs alárendelt szerepük. Műveltség tekintetében rendszerint felette állanak férjeiknek, testvéreiknek. Az asszonyok tudnak írni, míg a tuareg férfiak még olvasni is csak alig-alig tudnak. Az iskolákban az asszonyok tanítják a gyerekeket írni, olvasni.

És az asszonyok lankadatlan, fanatizált gyűlölettel tiltakoztak Roudaire kapitány terve ellen és egyre izgatták, lázították férjeiket, fiaikat.

Pedig a férfiaknak nem is volt szükségük az uszításra. Hiszen tudták ők jól, hogy mihelyest elkészül a Szaharai-tenger, nem folytathatják tovább kalandos életüket. Vége a rablásnak, karavánok kifosztásának. A tuaregek, ha meg akarnak élni, kénytelenek szakítani a nomád életmóddal és letelepedni, rendes munkába kezdeni. Sőt még Zenfig oázisát is elvesztik, mert a tenger révén könnyen megközelíthetővé válik majd menedékhelyük.

Érthető tehát, hogy a tuaregek mindenre készen voltak, hogy az eljövendő Szaharai-tenger tervének megvalósulását megakadályozzák.

Ilyen volt a közhangulat s ez volt a helyzet, mikor a tuaregek vezére, a törzs büszkesége, Hadjar fogságba esett.

Tudjuk, hogy a hírhedt vezért Hardigan kapitány és spahijai ejtették foglyul és a gabesi erődbe zárták, hogy aztán majd átadják a katonai törvényszéknek, melynek ítélete egy pillanatig sem volt kétséges. Ám a tuareg vezérnek, az utolsó pillanatban, testvére és barátai segítségével sikerült elmenekülnie börtönéből a biztos halálos ítélet elől. A szökés után Hadjarnak sikerült átvágnia a chottok és sebkhák vidékén és szerencsésen hazajutott Zenfig oázisába, ahol aztán nemsokára találkozott anyjával, aki más úton jött vissza.

Mikor annakidején az otthonmaradt tuaregek megtudták a vezér elfogatását, valamennyiüket a legsötétebb kétségbeesés fogta el.

Hadjar, a vezér, törzsük büszkesége, akiért mindannyian örömest adták volna életüket, az ellenség kezébe került! Ó, tudták ők jól, hogy mi vár szeretett vezérükre.... Az ellenség gyűlöli Hadjart és nem ismer könyörületet. Szökésre, menekülésre még csak nem is gondoltak, hogyan is gondolhattak volna? A vezér elfogatása annyit jelent, mintha már meg is hozták volna a halálos ítéletet.

De a sötét kétségbeesésből diadalmas ujjongás, mámoros öröm lett, mikor Hadjar megszökött a fogságból és hazaérkezett.

Hadjart valóságos diadalmenet közepette kísérték hazáig. Az egész lakosság ujjongott, pedig az ujjongás, a kitörő öröm ritka vendég volt e férfias, komolykülsejű embereknél.

De most, mikor a keserves megpróbáltatás után a vezér hazaérkezett, megszólaltak a dobok és felharsantak a trombiták, hogy a tuaregek nemzetsége méltón megünnepelhesse Hadjar hazatértét.

És a főnöknek csak egyetlenegy szavára lett volna szükség, hogy lelkesült emberei akárhová, akármilyen veszélybe is kövessék.

Ám Hadjar bátorsága mellett egyben rendkívül megfontolt ember volt. Miután tisztában volt azzal, hogy bizonyára újra hozzá akarnak kezdeni a csatorna továbbépítéséhez, úgy vélte, hogy a legfontosabb dolog a chott délnyugati irányában fekvő oázisok biztonságba helyezése.

Mindenáron meg kell akadályozni, hogy Melrir sivatagja, helyén tenger legyen, melyen majd hajók cirkálhatnak. Hiszen akkor az idegen Zenfig oázisára is akármikor beteheti a lábát. Elsősorban tehát a csatornát kellett használhatatlanná tenni.

És ugyanakkor hírül hozták Hadjarnak, hogy Hardigan kapitány és Schaller expedíciója negyvennyolc órán belül a csatorna végső pontjára érkezik, ahol majd találkoznia kell egy másik, munkásokból álló expedícióval.

Hadjar tüstént cselekvésre szánta, el magát, hiszen a gyors, áttekintő képesség is jó tulajdonságai közé tartozott.

Ő maga vezette a tuaregeket, akik megtámadták és szétverték a csatornánál levő munkásokat. A tuaregek közül több százan vettek részt ebben a vállalkozásban.

A bennszülöttek, miután szétverték a csapatot, hozzáfogtak a csatorna elpusztításához. Mikor aztán a csatornát eldugaszolták, visszahúzódtak Zenfig felé.

Ám ezzel még korántsem fejeződött be Hadjar furfangos terve. Parancsára egy Mézaki nevű embere elmaradt a csapattól. Mikor Hardigan kapitány és a spahik megérkeztek, Mézaki előállott azzal a mesével, melynek a katonák tőrbecsalása volt a célja. A berberek támadásáról és a gizebi oázison tanyázó munkásokról szóló mesét csak azért tálalta fel Mézaki, hogy a katonákat két részre válassza. Hadjar jól tudta, hogy Hardigan kapitány, mihelyt meghallja, hogy a munkások Gizeb területén tartózkodnak, emberei egy részét értük küldi s a megmaradt kis csapattal már könnyen, biztosan elbánhat a tuaregek vezére.

A terv sikerült. Villette hadnagy az emberek nagy részével útnak is indult, és Sohar, aki vagy harminc harcossal nem tért vissza Zenfigbe, felhasználta a kedvező alkalmat és foglyul ejtette az ott maradt férfiakat.

A tuaregek tehát foglyul ejtették a mérnököt, a katonákat és hatalmukba kerítették a lovakat is. Az arabok lovai körülbelül kétszáz lépésnyire várakoztak. A tuaregek most mindannyiukat kényszerítették, hogy nyeregbe üljenek, csak François, kinek lovát reggel Mézaki alá adták, került fel egy teve hátára.

És egy-két perc mulva már az egész csapat eltűnt a viharos éjszakában, melyet csak a villámok cikázó fénye világított meg.

Nicol őrmester kutyája, Nagyfogú a csapat előtt szaladt, s éppen akkor érkezett meg, mikor a tuaregek foglyaikkal együtt elvágtattak. A kutya utánuk loholt és Sohar, aki természetesen nem tudta, hogy Nagyfogú Villette hadnagy csapataival volt, hagyta, hogy az állat kövesse őket.

A tuaregek jól el voltak látva élelmiszerkészlettel. Ezt a készletet, mely több napra biztosította ellátásukat, két teve szállította a csapat után.

Ám az előttük álló út hosszú volt és nehéz, hiszen körülbelül ötven kilométernyi utat kellett megtenni a csatornától Zenfig oázisáig.

Az első pihenőt ott tartották, ahol Sohar és bandája táborozott, mielőtt Hardigan kapitány kis csapatát megtámadta volna. Itt álltak most meg éjjeli pihenőre.

A tuaregek gondoskodtak arról, hogy foglyaik meg ne szökhessenek, megkötözték őket s azonfelül még őröket is állítottak fel körülöttük.

Szörnyű éjszakát töltöttek el, hiszen az eső és a szél ellen úgyszólván semmi sem védte őket. Szorosan összebújva, egy pálmafa alatt legalább beszélgethettek egymással, miközben az őrül állított tuaregek állandóan figyelték őket.

Azzal már úgyszólván az első pillanattól kezdve tisztában voltak a foglyok, hogy a merényletben Hadjar játszott döntő szerepet.

A tuareg vezér szerepét csak megkönnyítette a nomád törzseknek az a gyűlölete, melyet a Szaharai-tenger keltett fel bennük. Úgy látszik, valamelyik törzsfőnök megtudta, hogy egy csapat spahi a csatorna partján levő műhelytelepen át érkezik és hogy velük van egy mérnök is, aki megvizsgálja a csatornát, mivelhogy a társaság újból hozzá akar látni a félbeszakított munkához.

Hardigan kapitány most már egyre bizonyosabb lett abban, hogy Mézaki tőrbecsalta őket.

– Igaza van, kapitány úr, - mondta a káplár, mikor Hardigan kapitány élőszóval is kifejezést adott gyanújának. - Ez a fickó az első perctől kezdve gyanús volt előttem.

– De akkor - vetette közbe Schaller - mi lett Villette hadnaggyal?... Mert ha Mézaki hazudott, a hadnagy nem találhatta sem Pointart, sem a munkásokat Gizeb oázisában.

– Ha Mézaki áruló, - mondta a kapitány - akkor Villette-nek és embereinek eltávolításával nem igen lehetett más célja, mint hogy minket minél könnyebben elfogathasson.

– Ki tudja, nem találkozunk-e itt a tuaregek között ezzel az átkozott gazfickóval?

– Bizony könnyen meglehet, - dörmögte Pistache - és ha meggondolom... Csak egy negyedóra hiányzott, hogy a hadnagy úr a fiúkkal megérkezzék... Úgy bizony, és mindannyiunkat kihúzhatott volna ebből az átkozott csávából.

– Valóban - jegyezte meg François, - a csapat nem lehetett messzire, hiszen már a kutya ugatását is hallottuk, éppen akkor, mikor ez a gaz banda reánk tört.

– Hej, Nagyfogú, Nagyfogú! hol lehetsz? - sóhajtott a káplár.

– Biztosan visszament a gazdájához, - vetette oda az egyik spahi.

– De hiszen itt van, itt van!... - kiáltott fel a másik egyszerre, mert hirtelen erős csaholást hallottak.

A hűséges állat odarohant a foglyokhoz, körülszaladgálta őket, majd a kapitány kezét kezdte nyaldosni fájdalmas nyöszörgéssel.

Képzelhetjük, milyen nagy volt a szegény foglyok öröme, mikor a hűséges Nagyfogú megint köztük volt.

– Igen, Nagyfogú, derék Nagyfogú, igen, mi vagyunk... Hát a gazdád? Hol van Nicol? - kérdezte a káplár.

Nagyfogú talán megértette a kérdést, mert élénk csaholásba tört ki, de Hardigan kapitány csakhamar elhallgattatta. Hiszen a bennszülöttek mit sem tudnak arról, hogy a kutya Villette hadnagy csapatával ment el. Ők nyilván úgy gondolták, hogy az állat Hardigan kapitányhoz tartozik. Máskülönben bizonyára nem tűrik meg.

Képzelhetjük, hogy éjszaka a foglyok közül egyik sem bírta lehúnyni szemét. Vajjon hova viszik, hova, merre hurcolják őket ellenségeik? Talán Djerid valamelyik távoli része felé? Talán Melrir chottjának valami ismeretlen oázisába?... Vagy ki tudja, a végtelen Szahara félelmetes homoktengerében kell elveszniök?...

De ennek a borzalmas éjszakának is vége lett és egyszerre csak elérkezett a hajnal. A tuaregek enni adtak a foglyoknak. Valami tésztafélét kaptak, melyet a bennszülöttek rendesen magukkal visznek az útra, és hozzá datolyát és fügét.

A tuaregek táborozási helyéről nem lehetett látni az oázist, ahol az elfogatás előtt táboroztak. De azért Schaller és Hardigan kapitány mégis sokáig néztek kelet felé, amerre a dünák eltakarták az oázisra nyíló kilátást. Szívük mélyén még mindig élt a remény, hogy Villette embereivel feléjük jön és üt a szabadulás órája.

– Mert kétségtelen, - mondotta Hardigan kapitány, - hogy Villette még tegnap este megérkezett. És mikor üresen, elhagyatottan találta a tábort és látta, hogy mi mindnyájan eltűntünk, egészen biztosan haladéktalanul keresésünkre indult.

– Ha ugyan őt is meg nem támadták útközben, - vetette közbe a mérnök.

– Úgy bizony, - jegyezte meg Pistache - ettől az átkozott Mézakitől minden kitelik. Hej ha valaha is kezem közé kerül ez a képmutató gazember, becsületemre fogadom, nem köszöni meg...

Ebben a pillanatban Sohar kiadta a parancsot az indulásra. A foglyok kötelékeit feloldozták, Hardigan kapitány néhány lépést tett az arab felé és megkérdezte:

– Mit akartok velünk?

Sohar nem felelt.

– Hova visztek bennünket?

Az arab arca mozdulatlan, merev volt és csak ennyit mondott:

– Lóra!

Nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. A katonák szó nélkül nyeregbe szálltak és François is felkászmálódott nagynehezen tevéje hátára. A derék inas, aki mindig olyan volt, mintha csak skatulyából húzták volna ki, ez egyszer kénytelen-kelletlen, lemondott a reggeli borotválkozásról.

Éppen el akartak indulni, mikor a káplár nem bírván türtőztetni magát, felkiáltott:

– Itt van! Ő az! Itt! - ismételte izgalomtól és felháborodástól fulladozó hangon.

Mindnyájan odanéztek, ahová Pistache ujja mutatott.

Alig néhány lépésnyire Mézaki ült egy ló hátán, Mézaki, aki, miután Villette hadnagy csapatát egészen az oázisig vezette, a nagy vihar közepette elszökött a katonák közül és éjszaka csatlakozott Sohar bandájához.

– Hagyd, Pistache! Ehhez a nyomorulthoz egyetlenegy szavunk sem lehet, - mondta Hardigan kapitány. És mikor Mézaki gúnyos mosollyal merészen a szemébe nézett, a kapitány hátat fordított neki.

Mézaki magatartása még a mindig oly kimért és udvarias Françoist is kihozta a sodrából. De jólnevelt ember létére felháborodásának ilyeténkép adott kifejezést:

– Úgy vélem, hogy ez a tuareg némileg gyanús személyiség...

– No végre csakhogy rájöttél öregem, - dörmögött Pistache, aki először életében beszélt ilyen bizalmas hangon François-val. Más körülmények között finoman ugyan, de azért határozottan vissza is utasította volna az előkelő inas az efajta bizalmaskodást.

Az előző nap szörnyű zivatarát most szép, derűs idő követte.

Egyetlenegy felhő sem látszott az égen és a levegő is nyugodt, teljesen nyugodt. A meleg egyre növekedett és az út bizony igen megerőltetőnek ígérkezett a nagy hőségben.

Ezen az útvonalon egyáltalán nem volt oázis és a csapat majd csak Hinguizban talál árnyékos pihenőt.

Sohar pedig siettette a menetelést. Minél előbb Zenfigbe akart érkezni, ahol testvére, Hadjar várt reá.

Egyébként a foglyok még csak sejtették, hogy Hadjar kezei közé kerültek, illetve, hogy a tuareg vezér parancsnoksága alá tartozó banda ejtette foglyul őket, mert az arabok egyetlenegy szóval sem árulták el, hogy hová viszik őket. Ám Hardigan kapitány és Schaller már úgyszólván az első pillanattól kezdve Hadjarra gyanakodott. Hiszen a telepet nem volt érdemes kifosztani, ezt a bennszülöttek nagyon jól tudták. Itt tehát nem rablási szándékról volt szó, hanem egészen más, messzebbre nyúló tervekről. Nem vagyonuk, hanem szabadságuk, talán életük ellen törnek a tuaregek, akik mindenre készek, csak hogy megakadályozzák a Szaharai-tenger tervének megvalósulását.

Az első nap folyamán 25 kilométernyi utat tettek meg. A hőség, ha nem is volt éppen olyan tűrhetetlen, mint a vihar előtt, de azért igen nagy és a spahikat ugyancsak megviselte. Legtöbbet François szenvedett, aki a teve hátán kuporgott és nemcsak a meleget, de még a teve döcögő járása miatti rázkódást is el kellett viselnie. Végül már annyira összetört szegény feje, hogy oda kellett kötözni a teve hátára, mert különben leesett volna.

Végre leszállt az est és a tuaregek megálltak, hogy éjjeli pihenőt tartsanak. A katonák megkönnyebbülten lélegzettek fel. Bizony mindannyiukat ugyancsak rettenetesen meggyötörte a hőség, a szegény Françoist pedig le kellett szedni a teve hátáról, annyira össze volt törve.

A kimerült emberek elnyujtózkodtak és minden nyugtalanságuk ellenére mély álomba merültek.

Az éjszaka egyébként csendes volt, csak néha hallatszott a távolból a vadállatok üvöltése.

Az első nap rendkívül laza talajon haladt a tuaregek csapatja, és Sohar, hogy az elsüllyedés veszedelmétől megóvja őket, kis mellékösvényen vezette a csapatot. Ezeket az ösvényeket csakis a bennszülöttek ismerik, sőt közülük is csak azok, akik a veszedelmes vidék minden titkával tisztában vannak.

De másnap már Hinguiz területén haladtak, hol a talaj sokkal szilárdabb és éppen azért az út nem olyan fárasztó.

Április 15-én körülbelül ugyanolyan utat tettek meg, mint előtte való nap, de mint mondottuk, az út sokkal könnyebb volt.

Esteledett, mikor Sohar foglyaival együtt megérkezett Zenfig oázisára.

És itt, a foglyok legnagyobb megdöbbenésükre, Hadjarral, a tuaregek vezérével álltak szemben.