Egymásnak ellentmondó levelek

J. R. Starr, mérnök úrnak,

Canongate, 30
Edinburgh.

Ha James Starr úr holnap az aberfoyle-i széntelepekhez - Dochart-bánya, Yarow-akna - szíveskednék elutazni, ott olyasvalamiről értesülne, ami rendkívül érdekli őt.

James Starr urat egész napon át várni fogja a callanderi vasútállomáson Harry Ford, az egykori bányamesternek, Simon Fordnak a fia.

Kéretik a meghívás titokban tartása!

Ez volt az a levél, amelyet James Starr 18... december 3-ának kora reggelén kapott; a bélyegen az aberfoyle-i posta pecsétje sötétlett, Stirling megye, Skócia felirattal.

A mérnök kíváncsiságát a legnagyobb mértékben fölizgatta ez a levél; hogy az valami szemfényvesztés volna, arra egyáltalán nem is gondolhatott. Régóta ismerte az aberfoyle-i széntelepek öreg bányamesterét, Simon Fordot, ismerte még azokból az időkből, amikor ő maga is vagy húsz éven át azoknak a telepeknek élén állott mint műszaki igazgató vagy „viewer”, ahogy az angolok mondják.

James Starrt, ezt a jól megtermett ötvenöt esztendős férfit bárki amolyan negyvenesnek nézhette volna. Edinburgh egyik régi, tekintélyes családjából származott, és annak legkiválóbb tagja lett. Munkássága becsületére vált annak a tekintélyes mérnöktestületnek, amely az Egyesült Királyság¹ széntelepeinek fekete gyémántjait termeli ki akár Cardiff partvidékén, akár Newcastle-nál, valamint Skócia lapályos megyéiben is. A legnagyobb tiszteletet azonban mégis az aberfoyle-i titokzatos bányák mélységeiben vívta ki magának, amely bányatelep az alloai bányák szomszédságában, Stirling megye egyik részére is kiterjed, és ahol James Starr életének javát töltötte. Azonkívül elnökként vezette a skóciai Régiségbúvárló Egyletet, egyik legtevékenyebb tagja lett a Királyi Tudományos Társaságnak, a Review of Edinburgh pedig igen gyakran közölte az ő neve alatt a legérdekesebb cikkeket. Szóval: amaz életrevaló tudósok közé tartozott, akiknek Anglia a maga fölvirágzását köszönheti. Előkelő állást foglalt el abban a régi, skót fővárosban, amely anyagi és erkölcsi értékeiért méltán viseli az „Észak Athénje” nevet.

Az angolok tudvalevőleg igen jelentős és költői nevet adtak terjedelmes széntelepeiknek. „Fekete Indiák” néven emlegetik őket, és ezek az Indiák bizonyára a Keleti Indiáknál is többet tettek azért, hogy az Egyesült Királyság szert tegyen meglepő gazdagságára... Valóban, ott a bányászok egész ármádiája éjjel-nappal szállítja felszínre a kőszenet, ezt az értékes tüzelőszert, amely nélkül elképzelhetetlen volna a mai ipari fejlődés.

Az idő tájt még a messze távolban fenyegetett az a korszak, amikorra a szakértők a bányák kimerülését jelezték, és hamarjában bekövetkező szénhiányra még nem gondolt senki sem. Hiszen gazdag széntelepek vártak még kiaknázásra az Óvilágban és az Újvilágban... A legkülönfélébb gyárakat, a gőzmozdony- és autóüzemeket, a gőzhajókat, a gázgyárakat stb. nem fenyegette ásványféle tüzelőszerük csökkenése: habár az utóbbi évek egyre növekedő fogyasztása következtében egyes széntelepek teljesen kimerültek a legvékonyabb erükig is. Most már hasztalan fúrták, ásták alá a talajt: azok elhagyott aknák, elpusztult tárnák.

Ez a helyzet alakult ki az aberfoyle-i bányáknál is.

Tíz esztendővel azelőtt emelte ki az utolsó csille vagy „kutya” az utolsó tonna kőszenet ezekből a telepekből. A „mély”²munkának minden eszköze: a tárnák sínpárjain futó „kutyák” (apró négyszögletes kocsik), vasúti fölszerelések, kasok, puttonyok, szellőztető készülékek, szóval a föld gyomrában folyó bányászat összes szerszáma mind a napvilágra került, és valamennyit a bánya előtt halmozták föl. És a kimerült bánya úgy festett, mint valami szörnyű hatalmas masztodon, amelyet a ragadozók minden létfontosságú szervétől megfosztottak, és csupán csontjait hagyták hátra.

Az eszközökből mindössze csak néhány hosszú falétra maradt helyén a Yarow-aknában, és a munka beszüntetése óta egyedül ezeken át lehetett bejutni a Dochart-bánya mélyebb tárnáiba.

Külsőleg csakis az egykori nappali munkákat védő épületek tanúskodtak az említett bánya aknáiról, amelyek most éppoly puszták, elhagyottak voltak, mint a többi bányáké, amelyek összességéből az aberfoyle-i bányatelep egésze állt.

Szomorú nap virradt a bányászokra, amikor utoljára jöttek ki azokból a tárnákból, amelyekben oly sok éven át dolgoztak.

James Starr mérnök maga köré gyűjtötte a munkások ezreit, azt a szorgalmas és bátor bányásznépet. A fejtők, kocsitolók, a bányajárók, töltők, az ácsok és útcsinálók, a raktárosok, válogatók, kovácsok, az asszonyok, gyermekek, öregek, a nappali- és mély-munkások: mind ott gyülekeztek a Dochart-bánya roppant tágas udvarán, ahol máskor a bánya termését halmozták föl roppant tömegekben.

Az a derék népség, amely nemzedékről nemzedékre élt együtt az öreg Aberfoyle-ban, már most szétszóratás előtt állt a kenyérkereset gondja miatt. Ott lézengtek hallgatagon, mérnökük búcsúszavára várakozva, hogy azután örökre távozzanak onnét. A Társulat jutalomdíj címén nekik juttatta az utolsó folyóév tiszta hasznát. Igazában valami sokra bizony nem rúgott az sem, mert az előállított javakat szinte fölemésztette a termelési költség, mindamellett mégis elbajlódhattak vele addig, amíg új megélhetésre nem találnak a szomszédos bányákban, gazdaságokban vagy a megye gyáraiban és műhelyeiben.

James Starr ott állott ama tágas pajta ajtajában, amelynek tetőzete alatt oly sok időn át dolgoztak a hatalmas emelőgépek.

Simon Ford, a Dochart-bánya mesterei ötvenes éveinek a derekán járt, és más munkavezetők vették körül.

James Starr levette a kalapját. A bányászok szintén hajadonfőtt, mélységes csöndben figyeltek rá.

A búcsúzási jelenet igazán megható ünnepélyességgel és egyúttal nagyszerű méltósággal zajlott le.

– Barátaim - szólt a mérnök -, elválásunk pillanata bekövetkezett. Teljesen kimerültek az aberfoyle-i bányák, amelyek a közös munkában annyi időn át összetartottak bennünket. A legkörültekintőbb kutatásunk sem bírt új eret fölfedezni, az utolsó darab kőszén is fölérkezett a Dochart-bányából!

És szavainak mintegy magyarázatául, James Starr fölmutatott egy darab kőszenet a kasról, amely azt fölhozta a bányából.

– Ez a darab szén, barátaim - folytatta James Starr - mintegy utolsó cseppje annak a vérnek, amely egykor a bánya ereiben keringett! Mi ezt megőrizzük, mint ahogy őrizzük azt a darabot is, amelyet úgy másfélszáz esztendővel ezelőtt először emeltek ki ez aberfoyle-i telepekből. Hány munkásnemzedék váltakozott bányáinkban e két darab között! Most mindennek vége! Mérnökötök utolsó szavai most búcsút mondanak tinéktek... Ti a bányából éltetek, az viszont dolgos kezetek alatt kizsigerelődött. A munka kemény volt, de hasznot is hajtott nektek. A mi nagy családunk szétszóródóban van, és alig hihető, hogy valaha még egyesülhessen egy lobogó alatt. Mindamellett ne feledjétek, milyen sokáig éltünk együtt, és az aberfoyle-i bányászoknak kötelessége marad, hogy segítsék egymást. Egykori főnökeitek soha nem felejtik sem ezt, sem titeket... Hiszen akiket közös munka fűzött össze, azok nem tarthatják soha többé idegennek egymást. Mi őrködünk fölöttetek ezután is, és bárhova forduljatok becsületes munkáért, ajánlataink kísérni fognak mindannyiótokat... Az Isten áldjon meg benneteket!

Ezeket mondta James Starr, és magához ölelte a bánya legöregebb munkását, akinek könnybe lábadt a szeme. Azután a bányamesterek fogtak kezet sorban a mérnökkel, míg a munkások kalapjukat lengetve kiabálták:

– Isten vele, James Starr, főnökünk, barátunk!

Kitörölhetetlen nyomokat hagyott ez a búcsúzás a derék emberek szívében...

Azután lassan-lassan oszladozva elhagyták a tágas udvart. Mind tágasabb lett a tér James Starr körül. A Dochart-bánya fekete útja utoljára ropogott a bányászok talpa alatt, és mély csöndesség szállt az aberfoyle-i telepekre az eddigi zajos élet helyett.

Ketten maradtak csak vissza James Starr mellett.

Simon Ford bányamester és Harry nevű, tizenötéves fia, aki néhány év óta szintén már a „mélymunka” körülményei közt dolgozott.

James Starr és Simon Ford ismerték, és ennek következtében becsülték is egymást.

– Isten vele, Simon - szólt a mérnök.

– Isten vele, James úr - felelte a bányamester -; vagyis inkább hagyja azt mondanom: a viszontlátásra!

– Helyes, Simon, a viszontlátásra! - válaszolta James Starr. - Örvendetes dolog lesz, ha majd hébe-hóba találkozunk, és elbeszélgetünk a régi jó aberfoyle-i időkről!...

– Tudom, James úr.

– Mindig szívesen látom önt a házamban, Edinburgh-ben.

– Edinburgh-ben? Messze van az! - mondta fejcsóválva a bányamester. - Hej, messze van az a Dochart-bányától nagyon!...

– Messze, Simon!... Hol is szándékozik lakni ezután?

– Itt, helyben, James úr! Mi nem hagyjuk el a bányát, a mi jó öreg dajkánkat azért, mivel a teje elfogyott. A feleségemmel és fiammal majd csak szerét ejtjük valahogy, hogy hívek maradhassunk hozzája...

– Hát Isten áldja, Simon - válaszolt a mérnök, aki fölindulásában alig bírta kiejteni ezeket a szavakat.

– Nem, ismétlem: a viszontlátásra, James úr! - felelt a bányamester. - És semmi búcsúzás! Simon Ford szavára, mi még Aberfoyle-ban viszontlátjuk egymást!

A mérnök nem akarta megfosztani a bányamestert utolsó álmodozásától. Magához ölelte a fiatal Harryt, aki tágra nyílt szemével meghatottan hallgatta a beszélgetést. Azután még egyszer megrázta Simon Ford kezét, és véglegesen távozott a bánya udvarából.

Ezek az elmondottak úgy tíz esztendővel ezelőtt történtek, és Simon Ford minden fogadkozása dacára, hogy így meg úgy lesz a viszontlátás: James Starr többé mit sem hallott felőle.

Most, tíz évi elszakadás után, íme, kapja Simon Fordtól ezt a levelet, amelyben haladék nélkül kéri őt, hogy látogassa meg a régi aberfoyle-i bányatelepeket.

Rendkívül érdekelte a dolog!... Ugyan mi lehet az? Dochart-bánya, Yarow-akna! Milyen emlékeket ébresztettek föl e nevek agyában! Haj! Szép idők voltak azok, a munkának és a küzdelemnek az ideje!... Mérnöki pályafutásának legszebb évei!

James Starr újra meg újra elolvasta a levelet. Igazán sajnálta, hogy Simon Ford legalább egy sorral nem toldotta meg írását. Szinte haragudott rá ezért a szűkszavúságáért.

Lehetséges volna, hogy az öreg bányamester mégis valami új széneret fedezett föl? Nem, nem, az lehetetlen...

James Starr visszaemlékezett, hogy milyen aprólékosságig menő gonddal kutatták föl a bányatelep minden zegét-zugát, mielőtt annak a kitermelését végleg beszüntették. Ő maga vezette az utolsó próbafúrásokat, de a belterjes művelés által kimerített talajban semmiféle új széntelepre nem akadt. Még azokat a kőzetrétegeket is megbolygatták, amelyeken a kőszén beágyazva szokott nyugodni, így a devoni vörös homokkőzetet: mindhiába!... James Starr tehát abban a föltétlen meggyőződésben hagyta el a bányát, hogy abban többé egy darabka égetni való anyag sincsen.

Nem, mondta újra és újra, nem! Hogy is volna az lehetséges, hogy ami énelőttem a legszorgosabb kutatás dacára rejtve maradt, azt Simon Ford megtalálta volna?... Másrészt viszont az öreg bányamester azt is tudja, hogy engem e világon csak egyetlen dolog érdekelhet, és most mégis itt ez a titokban tartandó meghívó, hogy menjek a Dochart-bányába!...

James Starr ide lyukadt ki mindig.

A mérnök Simon Fordot igen ügyes bányásznak ismerte, olyannak, aki mesterségének igazi ösztönével van megáldva.

Amióta az aberfoyle-i telepek kitermelése megszakadt, nem látta az öreget, egyáltalán nem is hallott felőle. Azt se tudta volna megmondani, hogy miből él, és nejével, fiával egyetemben hol is lakik. Minden tudománya abban állt, hogy Simon Ford őt a Yarow-aknához találkára hívja, és hogy a bányász Harry nevű fia az egész holnapi napon át várni fogja a callanderi állomáson. Nyilvánvalóan a Dochart-bánya megvizsgálása forog itt szóban.

– El én, elmegyek! - mondotta James Starr, és érezte, hogy izgatottsága óráról órára növekedik.

A derék mérnök ugyanis a szenvedélyes emberek ama válfajához tartozott, akiknek az agya örökösen forrong, mint valami tűzön álló katlan. Az ilyen fejek egyikében viharosan hullámzanak az eszmék, másikában lassan duruzsolnak. No, a mai napon James Starr eszméi lobogó tűz mellett ugyancsak forrtak.

Egyszerre csak egész váratlan dolog érte, amely fagyos jégáramlatként csapta le agyának fellengző gőzeit.

Úgy hat óra tájt este, szolgája egy második levelet adott át James Starrnak.

A levél meglehetősen durva borítékban érkezett, az írása pedig messziről elárulta a nem tollforgató kezet.

James Starr föltépte a borítékot. Időtől elsárgult papírdarab volt benne, amely valami rég, használatlan jegyzőkönyv kitépett lapjának látszott.

E papírdarabra a következő néhány szót írták:

James Starrnak fölösleges útra kelnie - Simon Ford levele időközben tárgytalanná vált.

Aláírása nem volt.