Egyelőre nem esett több szó a fegyencekről, a Gránitpalotát fenyegető veszedelemről, a fennsíkot borító romhalmazról. Harbert rosszulléte minden más bajt háttérbe szorított. Talán az átszállítást sínylette meg végzetesen, mert belső vérzés érte útközben? Az újságíró maga sem tudta, hányadán áll, őt és társait is szörnyű kétségbeesés fogta el.

A kordét a folyó kanyarulatáig vezették. Ott néhány ágból hordágyat eszkábáltak össze, és ráemelték a derékaljat az ájult Harberttel együtt. Tíz perccel utóbb Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff a sziklafal tövében állt; Nab gondjára bízták, hogy a Kilátó-fennsíkra vezesse a kordét.

A fölvonó megindult, és Harbert rövidesen gránitpalota-beli heverőjén pihent.

Élesztgetni kezdték, és a szerető, gondos ápolás végül is eredménnyel járt, Harbert visszanyerte eszméletét. Amint fölismerte szobáját, elmosolyodott, beszélni azonban nem tudott, gyöngeségében csak néhány szót bírt elsuttogni.

Gedeon Spilett megvizsgálta a fiú sebeit. Attól félt ugyanis, hogy a még elégtelenül behegedt sebek útközben fölszakadtak... de nem, a sebeken semmi rendellenességet nem talált. Mi okozza hát Harbert kimerültségét? Mitől romlott le ennyire az állapota?

A fiú mély lázálomfélébe süppedt, az újságíró és Pencroff ottmaradt az ágya mellett.

Cyrus Smith ezalatt elmondta Nabnek, mi történt a karámban, Nab pedig elbeszélte gazdájának, hogy a fennsík milyen események színhelyévé vált!

A fegyencek csak az előző éjjel mutatkoztak először az erdő szegélyén, a Glicerin-patak közelében. Nab a baromfiudvar mellett őrködött, habozás nélkül rápuskázott arra a kalózra, aki éppen nekikészült, hogy átláboljon a gátakon; abban az igencsak sötét éjszakában nem tudta megállapítani, vajon eltalálta-e a nyomorult bitangot. Annak mindenesetre tudatában volt, hogy egymaga nem tartóztathatja föl a bandát; éppenséggel csak annyi ideje maradt, hogy a Gránitpalotába meneküljön, ahol legalább biztonságban érezhette magát.

Most azonban mitévő legyen? A kalózok földúlással fenyegetik a fennsíkot - hogyan akadályozza meg? Hogyan értesítse gazdáját a fordulatról? S ugyan vajon milyen állapotban leledzenek maguk a karám lakói?

Cyrus Smith és társai november 11-én indultak útnak, és most november 29-e van. Nab tehát tizenkilenc napja semmi más hírt nem kapott tőlük, csak azt a levelet, amelyet Top vitt neki, az is lesújtó újságokat közölt: Ayrton eltűnt, Harbert súlyosan megsebesült, s a mérnök, a hírlaptudósító és a tengerész úgyszólván foglyok a karámban!

„Mit tegyek?!” - töprengett szegény Nab. Neki személy szerint nem kellett félnie semmitől, hiszen a fegyencek nem juthatták be a Gránitpalotába. Az épületekkel, az ültetvényekkel, az egész majorsággal azonban azt teszik, amit akarnak. Nem kellene-e valamiképpen figyelmeztetnie Cyrus Smitht a fenyegető veszedelemre, hogy ő határozhasson a teendők felől?

Akkor jutott Nab eszébe az az ötlet, hogy Jupot bízza meg a feladattal, és vele küld levelet a karámba. Tudta, hogy az orangután milyen rendkívül értelmes, hiszen Jup ennek igen gyakran fényes tanúbizonyságát adta. Jup értette a „karám” szót, mivel a telepesek számtalanszor mondták már előtte, és mint jól emlékszünk, sokszor megfordult ott, és nemegyszer az is megesett, hogy Pencroff útitársaként ő hajtotta oda a kordét. A nap még nem kelt föl. A fürge orangután könnyen átjuthat észrevétlenül az erdőn, ahol egyébiránt a fegyencek, ha meglátják is, bizonyára a vadon valamelyik szabadon élő lakójának tekintik.

Nab nem habozott tovább. Megírta a levelet, fölkötötte Jup nyakára, odavezette a majmot a Gránitpalota ajtajához, onnan hosszú kötelet eresztett le egészen a földig, majd többször megismételte ezeket a szavakat:

– Jup! Jup! Karám! Karám!

Az állat megértette ezt, elkapta a kötelet, gyorsan lesiklott rajta a fövényre, és mielőtt bármivel is magára vonta volna a fegyencek figyelmét, eltűnt a homályban.

– Jól tetted, Nab, hogy értesítettél bennünket - felelte Cyrus Smith -, de talán még jobban tetted volna, ha nem értesítesz!...

Cyrus Smith, miközben ezt mondta, Harbertre gondolt, akit, úgy látszik, súlyosan visszavetett lábadozásában az átszállítás. Nab befejezte elbeszélését. A fegyencek egyáltalán nem mutatkoztak a fövénysávon. Nem ismerik a sziget lakóinak számát, föltételezhetik, hogy a Gránitpalotát jelentős nagyságú csoport védelmezi. Emlékezniök kell, hogy amikor a briggel támadtak, hány lövés fogadta őket a felső sziklák közül is, az alsók közül is, kétségkívül semmi kedvük ismét fejjel rohanni a falnak. A Kilátó-fennsík azonban nyitva állt előttük, és oda nem érhet el a gránitpalota-beli fegyverek tüze. Ott aztán szabadjára engedték préda ösztöneiket, dúltak, fosztogattak, gyújtogattak mindem józan ok nélkül, puszta gonoszságból, és Cyrus Smithék érkezése előtt alig félórával vonultak csak vissza, nyilván úgy hitték, hogy a telepesek még mindig a kunyhóban vesztegelnek.

Nab ekkor kirohant rejtekhelyéről. Fölkapaszkodott a fennsíkra, nem törődve a kockázattal, mi lesz, ha egy golyó eltalálja, s a lángban álló baromfiudvarba futott, hogy megfékezze az épületeket emésztő tűzvészt, és a hasztalan küzdelmet mindaddig folytatta, amíg a telepesek kordéja föl nem bukkant az erdőszegélyen.

Így zajlottak hát le ezek az oly súlyos események. A fegyencek jelenléte állandó veszéllyel fenyegette a telepeseket; eddig boldogan éltek, mostantól fogva azonban még az eddigieknél is nagyobb bajokra számíthattak!

Gedeon Spilett és Pencroff a Gránitpalotában maradt Harberttel, Cyrus Smith pedig Nab kíséretében elindult, hogy maga is fölbecsülje a károk mértékét.

A telepesek szerencséjére a kalózok nem jutottak el a Gránitpalota lábáig. Máskülönben a Kéményben levő műhelyek aligha kerülhették volna el a rombolást. Ez azonban nemigen, vigasztalta őket, hiszen az elpusztított műhelyeket könnyebben helyre lehetett volna hozni, mint a Kilátó-fennsíkon tornyosuló romokat!

Cyrus Smith és Nab a Hála-folyó felé ment, majd fölkapaszkodtak a bal parton, ott azonban a fegyencek átvonulásának semmiféle nyomával sem találkoztak. A folyó túlsó szegélyén, az erdő sűrűjében sem fedeztek föl semmilyen gyanús jelet.

Egyébiránt föltehetőleg, minden valószínűség szerint a következők történhettek: a kalózok vagy tudomást szereztek a telepesek közeledéséről, hiszen megláthatták őket a Karám úton, vagy a fennsík elpusztítása után nyomban bevették magukat a Hála-folyó menti Fénymadár-erdőbe, és mit sem tudnak a kis csoport hazatértéről.

Az első esetben bizonyára az immár védtelen karám felé indultak, tudván, hogy ott értékes készletekre találnak.

A második esetben nyilván táborhelyükre tértek vissza és arra készülnek, hogy adódó alkalommal megismételjék a támadást.

Ennek a kísérletnek mindenképpen elébe kell vágniok; de minden vállalkozásuk, amely a sziget megtisztítását szolgálja, elsősorban Harbert egészségi állapotától függ. Hiszen Cyrus Smithnek akkor sincs valami nagy hadereje, ha minden telepes a rendelkezésére áll, márpedig ez idő szerint senki sem hagyhatja el a Gránitpalotát.

A mérnök és Nab fölért a fennsíkra. Vigasztalan kép tárult elébük. A szántóföldek letiporva. Az aratásra váró kalászok szétgázolva a földön. A többi ültetvény sem szenvedett kisebb károkat. A dúlás a konyhakertet sem kímélte. Szerencsére a Gránitpalota raktáraiban elégséges vetőmagkészletük maradt, ami lehetővé tette, hogy a telepesek jóvátegyék ezeket a károkat. Ami a malmot, a baromfiudvar óljait s az onaggák istállóját illeti, azok porig leégtek. Néhány riadt állat kóborolt keresztül-kasul a fennsíkon. A szárnyasok a tűzvész idején a tó vizében kerestek menedéket, most visszatértek szokott helyükre, és ismét ott totyogtak, pocskoltak a parton. A telepeseknek a fennsíkon mindent elölről kell kezdeniök!

Cyrus Smith arca sokkal sápadtabb lett, mint máskor, és erővel elfojtott belső haragot árult el, de egyetlen szót sem szólt. Még egy utolsó pillantást vetett a letarolt földekre, a még mindig füstölgő, üszkös romokra, majd sarkon fordult és visszatért a Gránitpalotába.

Szomorú napok következtek a telepesekre, szomorúbbakat nem éltek még meg a Lincoln-szigeten. Harbert szemlátomást gyöngült. Úgy látszott, hegy a szervezetét ért mélyreható megrázkódtatás következtében valamilyen súlyos betegség készül kitörni rajta, és Gedeon Spilett attól tartott, képtelen lesz szembeszállni a komolyodó bajjal!

Valóban, Harbert csaknem egész napját zsibbadt álomban töltötte, és már-már az önkívület jelei mutatkoztak rajta. Üdítő herbatea - ezzel az egy írral gyógyíthatták, más nem állt a telepesek rendelkezésére. A fiút egyelőre nem gyötörte túlontúl erős láz, de úgy rémlett, hogy a szabályosan visszatérő rohamok során hőmérséklete egyre magasabbra szökik.

Gedeon Spilett december 6-án ismerte föl a kór természetét. A szegény fiú keze, orra, füle szokatlanul elhalványult, előbb enyhe borzongás fogta el, majd reszketés, hidegrázás kínozta. Ütőere gyöngén, szabálytalanul vert, bőre kiszáradt, heves szomjúság tikkasztotta. Ezt az állapotot rövidesen a forróság szakasza követte; Harbert arca fölélénkült, bőre kipirult, érlökése meggyorsult; majd bőséges izzadás ütött ki rajta, s ennek hatására láza valamelyest csökkent. A roham mintegy öt óra hosszat tartott.

Gedeon Spilett nem mozdult el Harbert betegágya mellől; kétségtelennek látta, hogy a fiút váltóláz fogta el, és tudta, hogy azt mindenáron meg kell fékezniök, mielőtt elhatalmasodik rajta.

– Lázcsillapító gyógyszerre volna szükség! - mondta Gedeon Spilett a mérnöknek.

– Lázcsillapító!... - tűnődött Cyrus Smith. - Sajnos, nem tudunk szerezni sem kínafakérget, sem kénsavas kinint!¹

– Sajnos - bólintott az újságíró -, a tó partján azonban sok fűzfa terem, és a fűzfaháncs némelykor pótolhatja a kinint...

– Próbáljuk ki, ne veszítsünk egyetlen pillanatot sem! - mondta erre Cyrus Smith.

A fűzfaháncsot csakugyan a kínafakéreg pótszerének tekintik általában, akárcsak az indiai gesztenyét, a téli magyalfa levelét, a farkasalmát is és a többit... A telepesek tudták, hogy a fűzfaháncs nem ér föl a kínakéreggel, jobb híján mégis ezzel az anyaggal kellett kísérletet tenniök: természetes állapotában használhatták csak föl, mert a fűzfaháncs alkaloidájának, vagyis a szalicinnak a kivonására hiányoztak a kellő vegyszereik.²

Cyrus Smith maga hántotta le egy feketefűz törzsét; a háncsdarabokat a Gránitpalotába vitte, porrá törte, s ezt a port még aznap este bevétette Harberttel.

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. Harbert némelykor félrebeszélt, de láza sem éjjel, sem másnap nem emelkedett magasra.

Pencroff reménykedni kezdett. Gedeon Spilett azonban nem szólt egyetlen szót sem. Tudta, hogy a láz némelykor nem másodnaponként, hanem harmadnaponként változik, jelentkezésétől tehát csak a következő napon kell tartaniok. A telepesek a harmadik napon szívszorongva figyelték a fiú állapotát.

Látniok kellett egyébiránt, hogy Harbert még a lázmentes időszakban is bágyadtan hever az ágyán; fejét nehéznek érezte a fiú, és gyakran fogta el szédülés. Végül más tünet is aggasztotta az újságírót: Harbert mája megduzzadt, és az eddiginél is mélyebb, lázas önkívülete arról tanúskodott, hogy agyát szintén megtámadta már a kórság.

Gedeon Spilett lesújtottan tapasztalta ezt az újabb szövődményt. Félrevonta a mérnököt.

– Harbertnek súlyos mocsárláza van! - közölte vele.

– Mocsárláz! - kiáltott föl Cyrus Smith. - Téved, Spilett! A mocsárláz nem jelentkezik csak úgy magától. Kell, hogy a csírája...!

– Nem tévedek! - vágott közbe az újságíró. - Harbert nyilván a sziget mocsaras fertályán kapott fertőzést, és ennyi elég. Az első roham már lezajlott. Ha a második roham is jelentkezik, és nem sikerül megakadályoznunk a harmadikat, nincs segítség... Harbertünk elpusztul...

– De hát ez a fűzfakéreg?...

– Elégtelen hatású - felelte az újságíró -, és a mocsárláz harmadik rohama, ha nem sikerül kininnel elejét vennünk a kifejlődésének, általában halálos!

Pencroff, szerencsére, semmit sem hallott ebből a párbeszédből. Beleőrült volna.

Képzelhetjük, milyen nyugtalanul töltötte a mérnök és az újságíró az egész december 7-i napot és a rákövetkező éjszakát. Déltájt következett be a második roham. A válság rettenetes volt. Harbert úgy érezte, vége van! Előbb Cyrus Smith felé tárta karját, aztán Gedeon Spilett, majd Pencroff felé!... Nem akart meghalni!... Szívszaggató jelenet volt. Pencroffot el kellett távolítani Harbert közeléből.

A roham teljes öt óra hosszat tartott. Nyilvánvaló, hogy Harbert semmiképpen sem bír elviselni még egy rohamot. Szörnyű éjszaka következett. Harbert önkívületben olyanokat mondott, hogy társainak majd beleszakadt a szívük. Félrebeszélt, fegyencekkel harcolt, Ayrtont szólongatta! Könyörögve hívta pártfogójukat, azt a rejtelmes lényt, akinek már jó ideje nyoma veszett ugyan, de akinek a képe állandóan előtte kísértett... Aztán teljes kimerültség fogta el, és oly mélyen elalélt, hogy Gedeon Spilett több ízben is halottnak hitte már szegény fiút!

Másnap, december 8-án egymást váltották a gyöngeségi rohamok. Harbert lesoványodott keze görcsösen markolta az ágytakarót. Újra meg újra belé erőszakolták a fűzfakéreg-port, az újságíró azonban ettől már semmi eredményt nem remélt.

– Ha holnap reggelig nem szerzünk valamilyen erélyesebb lázcsillapítót - jelentette ki az újságíró -, akkor Harbert menthetetlenül meghal!

Leszállt az éj - kétségkívül utolsó éjszakája ennek a bátor, derék, értelmes, korához képest annyira fejlett gyermeknek, akit tulajdon fiukként szerettek valamennyien! A szörnyű mocsárláz egyetlen ellenszere, az egyetlen hatóanyag, amely lebírhatja ezt a betegséget, nem volt található a Lincoln-szigeten!

A december 8-ról 9-re virradó éjszakán Harberten az addiginál is erősebb, lázasabb önkívület hatalmasodott el. Mája borzalmasan megdagadt, agyát is megtámadta a kór, úgyhogy senkit sem ismert meg.

Megéri-e a másnapot, vagy menthetetlenül elragadja a harmadik roham? - ez utóbbi látszott valószínűbbnek. Ereje végképp elhagyta, a rohamok szüneteiben szinte élettelenül nyúlt el fekhelyén.

Hajnali három óra tájt Harbert iszonyatos kiáltást hallatott. Úgy rémlett, mintha halálos görcs rándítaná össze a testét. Az ágya mellett virrasztó Nab rettegve rohant a szomszéd szobába társaiért.

Top ebben a pillanatban furcsán fölugatott...

Valamennyien azonnal Harbert szobájába siettek, és megragadták a haldokló fiút, hogy vonaglásában le ne essék az ágyról, Gedeon Spilett pedig megtapogatta Harbert csuklóját, és érezte, hogy a fiú ütőere egyre szaporábban ver...

Reggel öt órára járt az idő. A kelő nap sugarai lassan bekúsztak a Gránitpalota szobáiba. Szegény Harbert élete utolsó napján szép, derűs idő ígérkezett!...

A napsugár elérte az ágy mellett álló asztalkát.

Pencroff hirtelen fölkiáltott, és rámutatott valamire, ami az asztal lapján feküdt...

Kicsiny, hosszúkás papírdoboz volt, fedelén ezzel a fölírással:

Chininum sulfuricum