A fegyencek tehát még mindig ott ólálkodtak a karám körül, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy lepuffantsák a telepeseket, egyiket a másik után! Cyrus Smith és társai tehát nem tehettek egyebet, mint hogy úgy bánjanak el velük, ahogyan a dúvadakkal szokás. Ehhez azonban a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniok, mert a nyomorult gazok pillanatnyilag előnyösebb helyzetbe kerültek: mindent láttak, de őket nem látta senki, váratlan rajtaütéssel bármikor meglephették a telepeseket, őket azonban nem érhette semmilyen meglepetés.

Cyrus Smith tehát berendezkedett a karámbeli életre; itteni élelmiszerkészletük egyébiránt meglehetősen hosszú ideig elegendőnek látszott. A kunyhót annak idején ellátták csaknem mindennel, amire Ayrtonnek szüksége lehetett, a telepesek érkezésétől megriadt fegyenceknek pedig fosztogatásra már nem maradt idejük. Gedeon Spilett szerint az események valószínűleg ekként játszódhattak le: a sziget partjára vetődött hat fegyenc a déli tengerszegély mentén haladt, majd megkerülte a Kígyó-félszigetet, a Vadnyugat-vadonba azonban nem szottyant kedvük behatolni, tovább portyáztak tehát, eljutottak a Zuhatag-patak torkolatához. Onnan a patak jobb partján bolyongtak tovább, és a Franklin-hegy alsó nyúlványainál lyukadtak ki; a „gyámpillérek” közt érthető okokból menedéket kerestek, és kutatás közben fölfedezték az akkor éppen lakatlan karámot. Itt valószínűleg berendezkedtek, és csak arra a pillanatra vártak, hogy valóra válthassák förtelmes terveiket. Ayrton érkezése meglepte őket, sikerült azonban legyűrniök a szerencsétlent, és... hogy aztán mi történt, azt könnyű elképzelni!

Eszerint a fegyencek - számuk, igaz, ötre csappant ugyan, viszont állig fegyverben grasszálnak! - most is ott sunnyognak a bozótban; ha tehát a telepesek bemerészkednének a sűrűbe, csupán tehetetlen céltábláivá válnának a gazemberek golyóinak, ők maguk azonban sem elhárítani, sem megelőzni nem tudnák a támadást.

– Várnunk kell! Mást nem tehetünk! - ismételte Cyrus Smith. - Mihelyt Harbert meggyógyul, általános hajtóvadászatot rendezünk a szigeten, és leszámolunk a kalózokkal. Kifüstöljük őket, ez lesz kutatóutunk legfontosabb célja, ugyanakkor azonban...

– ...rejtelmes pártfogónkat is megkeressük - fejezte be Gedeon Spilett a mérnök mondatát. - Nos, meg kell vallanunk, kedves Cyrusom, hogy pártfogása ezúttal elmaradt, és éppen abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá...

– Ki tudja! - felelte a mérnök.

– Mit akar mondani ezzel? - kérdezte az újságíró.

– Azt, hogy bajainknak még nem jutottunk a végére, kedves Spilettem, és nagy hatalmú segítőnknek, úgy tetszik, bőven lesz még alkalma a beavatkozásra. Most azonban nem ez a legfontosabb. Harbert élete mindennél előbbre való.

Ez a legfájóbb aggodalommal gyötörte a telepeseket. Teltek-múltak a napok, és a szegény fiú állapota szerencsére nem romlott. Mármost minden ilyen, rosszabbodás nélkül eltelt nap nyereségnek számított. A kellő hőfokú hidegvizes borogatás megóvta a két sebet a lobosodástól. Sőt az újságírónak úgy tetszett, hogy a kissé kénes víz - kéntartalmát a vulkán közelsége indokolta - hathatósan serkenti majd a hegesedést is. A sebekből már nem ömlött a genny olyan bőségesen, mint eleinte, és Harbert, a fáradhatatlan ápolás eredményeképpen ismét erőre kapott, láza is csökkenni kezdett. Kezdettől fogva szigorú koplalókúrán tartották, és ennek következtében nyilvánvalóan igencsak legyöngült; a bőven adagolt, gyógyító erejű herbatea azonban sokat segített rajta, leginkább pedig a tökéletes nyugalom vált hasznára.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff nagy gyakorlatra tett szert a sebesült fiú kötözésében. A kunyhóban található minden fehérneműt erre a célra áldozták föl. Harbert sebeit tépés és borogatás födte, nem túlságosan szorosan, de nem is túlságosan lazán, hogy elősegítsék a sebszélek összeforradását, de ne váltsanak ki gyulladásos visszahatást. Az újságíró végtelen gonddal ügyelt a helyes kötözésre, tudta, milyen nagy ennek a jelentősége; váltig hajtogatta társainak azt, amit egyébiránt az orvosok legtöbbje is gyakran mondogat: ritkábban látni jól sikerült sebkötést, mint jól sikerült műtétet.

Tíz nap múltán, november 22-én, Harbert szemlátomást jobban érezte magát. Lassacskán már némi táplálékot is magához vett. Arcára visszatért a pír, és hálás szemmel, mosolygósan tekintett ápolóira. Egy kicsit el is beszélgetett velük, noha Pencroff mindent elkövetett, hogy ebben megakadályozza, a tengerész ugyanis naphosszat fecsegett, egymás után mondta el a képtelennél képtelenebb történeteket, csakhogy belefojtsa a fiúba a szót. Harbert először is Ayrton felől érdeklődött, mert úgy tudta, Ayrton is a karámban van, és most meglepte, hogy nem látja sehol. A tengerész azonban nem akarta elszomorítani Harbertet, és ezért csak annyit felelt, hogy Ayrton elsietett Nabhez, a Gránitpalota védelmére.

– Hej, azok a galád kalózok! - csóválta Pencroff a fejét. - Ezek az úriemberek aztán csakugyan nem érdemelnek kíméletet semmilyen tekintetben! És Smith úr még a jóérzésükre akart hatni! No hiszen, én is közlöm majd velük az érzéseimet, mégpedig jó kövér ólomgolyók formájában!

– S azóta nem mutatkoztak? - kérdezte Harbert.

– Nem, fiacskám - felelte a tengerész -, de majd mi rájuk találunk, sose félj: mihelyt meggyógyultál, kipróbáljuk, vajon szemtől szemben is mernek-e támadni ezek a gyáva lesipuskások, alattomos orvlövészek!

– Gyenge vagyok én még az effélére, szegény Pencroffom!

– Ugyan már, majd csak megerősödsz megint, szépen lassan. Mi az az egy szem golyó, amelyik csak úgy hipp-hopp átszalad a tüdőn? Gyerekjáték az egész! Az én tüdőmet annyiszor lőtték át, hogy se szeri, se száma, mégis itt vagyok, és kutya bajom!

Végül is minden arra vallott, hogy a helyzet kedvezően alakul, és amennyiben, semmilyen, szövődmény nem lép föl, Harbert gyógyulása bizonyosra vehető. De vajon mit tehettek volna a telepesek, ha a fiú állapota súlyosra fordul, és mihez fogtak volna, ha a golyó valahol benne szorul Harbert testében, vagy amputálni kell karját, lábát?!

– Megvallom - tette szóvá Gedeon Spilett nemegyszer -, megvallom, mindig reszketve gondoltam erre az eshetőségre!

– Mindazonáltal, ha meg kellett volna tennie, akkor nem habozott volna, ugyebár? - kérdezte Cyrus Smith.

– Nem, Cyrus, nem haboztam volna - felelte Gedeon Spilett -, de azért hálát adok a jó Istennek, hogy megkímélt ettől a szörnyűségtől!

A telepesek, mint már annyiszor, most is az egyszerű, józan ész okszerűségét hívták segítségül, s abban ezúttal sem kellett csalatkozniok; hála sokoldalú ismereteiknek, most is sikerült elérniök azt, amit akartak! De vajon nem következik-e be egyszer az a pillanat, amikor csődöt mond minden tudományuk? Egyedül élnek ezen a magános szigeten. Márpedig az ember társas lény: az embereknek kölcsönösen szükségük van egymásra. Cyrus Smith jól tudta ezt, és nemegyszer ötlött föl benne az aggodalmas gondolat, hogy alkalomadtán szemközt találhatja magát olyan nehézséggel is, amellyel nem képes megbirkózni!

A mérnök egyébiránt egyre inkább úgy érezte, hogy boldog soruknak vége szakadt, és társaival együtt életük balszerencsés szakaszába léptek. Bízvást elmondhatták, hogy több mint két és fél év óta, amióta Richmondból elmenekültek, minden kedvezett nekik. A sziget bőségesen ellátta őket állati és növényi élelemmel, ásványi kinccsel és minden más egyébbel, ők pedig tudásuk révén tulajdon hasznukra bírták fordítani a természet ajándékait. A telep úgyszólván tökéletes anyagi jólétben virágzott. És mindezen fölül még valamilyen rejtélyes hatalom is a segítségükre sietett, valahányszor a szükség úgy kívánta!... Mindez azonban csak ideig-óráig tarthatott!

Röviden szólva: Cyrus Smith kezdte úgy hinni, hogy a szerencse elpártolt tőlük.

Csakugyan, kalózhajó bukkant föl a sziget körüli vizeken, s jóllehet a fegyencek csodával határos módon odavesztek, hat bandita mégis elkerülte a végpusztulást. Sikerült partra szállniok a Lincoln-szigeten, ahol hatuk közül öt még mindig él, és úgyszólván föllelhetetlenül lappang a sűrűben. Ayrtont, semmi kétség immár, lemészárolták ezek a nyomorult haramiák, ezek az állig fölfegyverzett gyilkosok, és már az első lövésükkel csaknem halálra sebezték Harbertet. Vajon az első csapását mérte-e csupán ezzel rájuk a balszerencse? - kérdezte magában Cyrus Smith. És gyakran ismételgette az újságíró előtt, hogy az a különös és mégis olyan nagy erejű hatalom, amely mindeddig segítségükre sietett, most, úgy látszik, cserbenhagyta őket. Avagy az történt, hogy az a rejtelmes lény - hiszen ha nem is tudták, ki az illető, létezését nem tagadhatták - időközben eltávozott a szigetről? Vagy talán elpusztult?

Semmiféle válasz nem adódott ezekre a kérdésekre. Azt azonban ne higgyük, hogy Cyrus Smith és bajtársa, ha effélékről beszélgettek is, tüstént kétségbeestek volna! Korántsem. Csak éppen áttekintették a helyzetet, elemezték az esélyeiket, és fölkészültek minden eshetőségre; szilárdan, emelt fővel néztek a bizonytalan jövő elébe, és eltökélték magukban, hogy bárhogy sújtsa is őket a balsors, olyan férfiakkal kerül szembe, akik készek a küzdelemre...