Most már semmi kétségük sem lehetett a kalózok szándékait illetőleg. Hajójuk horgonyt vetett, kurta távolságra a szigettől, nyilvánvaló tehát, hogy a legénység másnap csónakon partra akar szállni.

Cyrus Smith és társai tettre készen várták a támadást; de bármilyen elszántak voltak is, nem feledkezhettek meg az óvatosságról. Hiszen lehet, hogy a kalózok éppen csak partra szállnak, de nem hatolnak a sziget belsejébe, s ebben az esetben a telepesek talán még titokban tarthatják ittlétüket. Valóban föltételezhették, a kalózok csak ivóvizet akarnak meríteni a Hála-folyóból, s azért nem látszott képtelenségnek, hogy a torkolattól másfél mérföldnyire vert híd és a Kéményben berendezett műhely elkerüli a figyelmüket.

De vajon miért tűzték ki azt a fekete zászlót a brigg árbocrúdjára? Miért ágyúztak? Alighanem merő kérkedésből vagy pedig a sziget birtokbavételének jeléül! Cyrus Smith annyit már mindenesetre megtudott, hogy félelmetesen fölfegyverzett hajóval állnak szemben. Mármost mivel válaszolhatnak a kalózok ágyútüzére a Lincoln-szigeti telepesek? Legföljebb néhány puskalövéssel.

– Mindazonáltal - jegyezte meg Cyrus Smith -, az bizonyos, hogy mi itt a Gránitpalotában bevehetetlen helyen vagyunk. Az ellenség nem fedezheti föl a víznyelő nyílását, hiszen azt nád és egyéb növényzet borítja, következésképpen semmiképpen sem nyomulhatnak be a kalózok a Gránitpalotába.

– De a szántóföld, a konyhakert, a baromfiudvar, a karám! - hördült föl Pencroff, és dühösen toppantott. - Néhány óra alatt földúlhatnak és letarolhatnak mindent!

– Mindent, Pencroff - bólintott a mérnök -, mi pedig semmilyen módon nem gátolhatjuk meg ebben őket...

– Vajon sokan vannak-e? Ez itt a bökkenő! - mondta ekkor az újságíró. - Ha csak tucatnyian vannak, akkor föl tudjuk tartóztatni őket, de ha negyvenen vagy talán ötvenen is, akkor...

– Smith úr - szólalt meg ekkor Ayrton, és közelebb lépett a mérnökhöz -, engedélyt adna-e, hogy megkíséreljek valamit?

– Éspedig mit, barátom?

– Azt, hogy közel férkőzzek a hajóhoz, és kikémleljem a legénység létszámát.

– De Ayrton... - felelte habozva a mérnök - ön ezzel az életét kockáztatja...

– Miért ne kockáztassam, uram?

– Mert ez több, mint amennyi a kötelessége.

– Nekem többet is kell tennem, mint amennyi a kötelességem - felelte Ayrton.

– A ladikkal akar a hajóhoz evezni? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Nem, uram, úszva akarok odajutni. A pirog csak akadályozna, egyszál magamban könnyebben átsiklom a veszélyes pontokon.

– Tisztában van vele, hogy a brigg ötnegyed mérföldnyire áll a parttól? - kérdezte Harbert.

– Jó úszó vagyok, Harbert úr.

– Ismétlem: az életével játszik - mondta a mérnök.

– Bánom is én - felelte Ayrton. - Én ajándékként kérem öntől az engedélyt, Smith úr. Így talán megint emberré válok a saját szememben!

– Menjen hát, Ayrton - válaszolta a mérnök, mert érezte, hogy a visszautasítás mélyen elszomorítaná a jó útra tért egykori fegyencet.

– Én elkísérem önt - jelentette ki Pencroff.

– Nem bízik bennem?! - kiáltott föl Ayrton.

Majd alázatosan fejet hajtva, ezt suttogta:

– Jaj nekem!

– Dehogynem, dehogynem! - szólt közbe erélyesen Cyrus Smith. - Erről szó sincs, Ayrton! Pencroff egyáltalán nem gyanakszik önre! Félreértette szavait.

– Persze hogy félreértett - bizonygatta a tengerész -, éppen csak a zátonyig akarom elkísérni, Ayrton. Hiszen ha nem is valószínű, mégis megeshetett, hogy valamelyik gazfickó észrevétlenül partra szállt: ha ketten vagyunk, megakadályozhatjuk, hogy vészjellel riassza cimboráit. Én majd a zátonyon várakozom, Ayrton pedig egyedül úszhatik a hajóra, ha már erre vállalkozott...

Ebben hát megegyeztek, Ayrton meg fölkészült az indulásra. Terve vakmerő volt, de sötét éjszaka lévén, sikerrel kecsegtetett. Ha Ayrton észrevétlenül eljut a hajóig, akkor fölkapaszkodhatik akár a horgonyláncon, akár valamilyen tatról lelógó kötélen, megszámlálhatja, hányan vannak a kalózok, és kipuhatolhatja szándékaikat is.

Ayrton és Pencroff társaik kíséretében leereszkedtek a partra. Ayrton meztelenre vetkőzött, és zsírral kente be a testét, hogy kevésbé dermessze meg a víz hidege. Hiszen valószínű, sőt úgyszólván kétségtelen, hogy órák hosszat lesz kénytelen a tengerben tartózkodni.

Pencroff és Nab ezalatt elment a pirogért, amely százlépésnyire, a Hála-folyó torkolatában pihent, és mire visszaértek, Ayrton már útra készen állt.

A telepesek pokrócot vetettek Ayrton vállára, s búcsúzóul sorban megszorították a kezét.

Ayrton és Pencroff ladikba szállt.

Éjjel fél tizenegy lehetett, amikor mindketten eltűntek a vaksötétben. Társaik a Kéménybe vonultak, hogy ott várakozzanak reájuk.

Ayrton és Pencroff könnyen átkelt a csatornán, és a kéregnaszád hamarosan kikötött a zátonynak a szigettel szemközti szegélyén. Óvatosan léptek partra, mert nem tudhatták, nem kóborol-e arra valamelyik kalóz. Alaposabb körültekintés után azonban bizonyosra vehették, hogy a kis sziget teljesen elhagyatott. Ayrton tehát, Pencroff kíséretében, sietős léptekkel átvágott a zátonyon, seregestül rebbentve föl a sziklaüregekben fészkelő, riadozó madarakat; majd habozás nélkül tengerbe vetette magát, és zajtalanul úszott a hajó felé, amelynek a fedélzetén időközben fényt gyújtottak, s ez elárulta pontos helyét.

Ami Pencroffot illeti, ő a part egyik beszögellése mögé húzódott, és ott várt társa visszatértére.

Ayrton pedig erős karcsapásokkal úszott, és olyan vigyázatosan siklott a víztükrön, hogy nyomában a tenger még fodrot sem vetett. Éppen csak a fejét emelte ki a hullámokból, és szemét a brigg sötét tömegére meresztette, amelynek fényei visszacsillantak a habokon. Semmi egyébre sem gondolt, csak a kötelességére, társainak tett ígéretére, nem törődött a veszéllyel, pedig az nemcsak a hajó fedélzetén lesett reá, hanem ott, a vízben is, hiszen azon a tengerszakaszon valósággal nyüzsögtek a cápák. Ayrton az áramlat sodrába került, és gyorsan távolodott a parttól.

A kalózok nem látták, nem hallották Ayrton közeledését, aki félóra múltán elérte a hajót, és fél kézzel megkapaszkodott az ormányárboc lecsüngő kötelében. Mély lélegzetet vett, átlendült a horgonyláncra, fölhúzódzkodott, és sikerült megragadnia az orrtőke nyúlványához erősített vitorlakötél végét. Néhány matróznadrág száradt ott. Egyet magára öltött. Aztán keményen megvetette a sarkát, és hallgatódzott.

A brigg legénysége még nem aludt. Éppen ellenkezőleg. Beszélgettek, énekeltek, nevetgéltek. Káromkodással fűszerezett mondatok ütötték meg Ayrton fülét:

– Jó fogás volt ez a brigg!

– Bizony, jó gyors hajó ez a Speedy!¹ Megérdemli a nevét!

– Hiába lohol utána az egész Norfolk-szigeti hajóhad! Bottal üthetik a nyomát!

– Éljen a kapitány!

– Éljen Bob Harvey!

Képzelhetjük, mi játszódott le Ayrton lelkében ennek a beszédtöredéknek a hallatára! Tudnunk kell ugyanis, hogy az egykori fegyenc Bob Harveyban egyik ausztráliai cimboráját ismerte föl, egy vakmerő tengerészt, aki látnivalóan tovább folytatta bűnös ármánykodásait. A brigg eredetileg a Sandwich-szigetek² felé tartott, Bob Harvey és társai a Norfolk-sziget táján ütöttek rajta: fegyvert, lőszert, szerszámot, hajózási műszereket bőven találtak raktáraiban. A banda megtelepedett a hajón, s a fegyencekből lett bitang kalózok azóta a Csendes-óceánon portyáznak, hajókat rombolnak, matrózokat mészárolnak, könyörtelenebbül maguknál a maláj tengeri rablóknál is!

A fegyencek nyakló nélkül vedeltek, és nagy hangon kérkedtek hőstetteikkel; Ayrton pedig a következőket értette meg beszédükből:

A Speedy mostani legénysége teljes egészében a Norfolk-szigeti fegyenctelepről szökött angol rabokból áll.

Lássuk, milyen is az a Norfolk-sziget.

Ausztráliától keletre kicsiny, alig hat mérföld kerületű sziget fekszik a déli szélesség huszonkilencedik fokának második percén és a keleti hosszúság százhatvanötödik fokának negyvenkettedik percén; közepén a Pitt-hegynek nevezett magaslat emelkedik ezerszáz lábnyira a tenger színe fölé. Ez a Norfolk-sziget; szigorított fegyenctelep, oda száműzik Anglia legmegátalkodottabb gonosztevőit. Ötszáz fegyenc tölti büntetését ebben a táborban, irgalmatlan fenyítéssel szorítják őket vasfegyelemre; felügyeletüket százötven katona és százötven hivatalnok látja el, élükön a sziget kormányzójával. A Norfolk-szigeti gonosztevőknél gyalázatosabb gyülevész csürhe nehezen képzelhető el! Néhanapján - de csak hébe-hóba -, noha megkülönböztetett éberséggel őrzik őket, megesik, hogy néhány jómadárnak sikerül kereket oldania, megkaparintania egy-egy hajót, és elmenekülnie rajta a polinéziai szigetek valamelyikére.

Ezt tették Bob Harvey és cinkosai is. Annak idején maga Ayrton szintén ezt forgatta a fejében. Bob Harveyék elfoglalták a Norfolk-sziget közelében horgonyzó Speedy nevű kétárbocost; legénységét fölkoncolták, s a kalózhajóvá lett brigg azóta, kerek egy esztendeje, a csendes-óceáni vizeken kalandozik, Bob Harvey parancsnoksága alatt, aki - Ayrton jól ismerte valamikor - kapitányként szolgált egy tengerjáró hajón, és most kalózvezér lett belőle!

A szökött fegyencek legtöbbje a hajófaron levő tatház közös helyiségében tartózkodott; de néhányan kisebb csoportokban a fedélzeten álldogáltak, és fennhangon beszélgettek.

A diskurálás - mialatt nagyokat húztak a butykosokból - harsány kurjongatás közepette folyt, és Ayrton megtudta, hogy a *Speedy*t csupán a véletlen vetette a Lincoln-sziget vidékére. Bob Harvey még sohasem járt itt, de amikor megpillantotta a térképeken nem szereplő, ismeretlen földet, úgy döntött: ha megfelel a célnak, ezt a szigetet választja a brigg állandó kikötőjéül - ahogy ezt Cyrus Smith mindjárt kezdetben gyanította.

Ami a Speedy sudárárbocán lobogó fekete zászlót és a fedélzetről leadott ágyúlövést illeti, a kalózok merő hivalkodásból tüntettek ezekkel: a hadihajók példáját utánozták, tudván, hogy azok ágyúlövéssel jelzik a lobogó bevonását. Nem jeladásnak szánták hát az ágyúlövést, hiszen a Norfolk-szigeti szökevényeknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a Lincoln-szigettel.

A telepesek birodalmát tehát roppant veszély fenyegette. Kétségtelen, hogy a sziget - könnyen hozzáférhető édesvizével, kikötőjével, a telepesek által kiaknázott sokféle természeti kincsével, jól fölszerelt Gránitpalotájával - eszményi menedék lenne a fegyencek számára; kezükben pompás búvóhellyé válnék, és mivel senki sem tud a létezéséről, talán hosszú időkre is tökéletesen biztosítaná büntetlenségüket. Az is nyilvánvaló, hogy a kalózok nem kímélnék meg a telepesek életét: Bob Harvey és bűntársai habozás nélkül, irgalmatlanul legyilkolnák őket. Cyrus Smithnek és övéinek még menekülésre vagy elrejtőzésre se lenne módjuk, hiszen ha a kalózoknak az a szándékuk, hogy a szigeten üssék föl főhadiszállásukat, akkor a legénység néhány tagja a berendezkedési munkák elvégzése végett még akkor is a szigeten marad, ha a Speedy időközben portyázásra indul. Nincs tehát más lehetőségük: szembe kell szállniok ezekkel a könyörületre sem érdemes, nyomorult gazemberekkel, és - bármilyen eszközzel is - utolsó szálig elpusztítani őket.

Így gondolkozott Ayrton, és tudta, hogy Cyrus Smith maga is osztaná nézetét.

De hát lehetséges-e az ellenállás és végső fokon a győzelem? Ez a brigg fegyverzetétől és a legénység létszámától függ.

Ayrton eltökélte magában, hogy erről bármi áron tudomást szerez; amint elcsitult lassanként a rikoltozás, és a fegyencek jó része mély, részeg álomba merült, Ayrton tétovázás nélkül fölóvakodott a Speedy fedélzetére, ahol a lámpások sorra kihunytak, és átláthatatlan sötétségben hagyták a hajót.

Fölhúzódzkodott az úgynevezett bugdálókötélre, onnan az ormányárbocra, és máris ott állt a brigg első fedélzetén. Itt is, ott is kalózok aludtak a deszkapadlaton, Ayrton fesztelenül elsurrant köztük; körülkémlelte a hajót, és megállapította, hogy a *Speedy*nek négy ágyúja van; mindegyik nyolc-tíz fontos golyók kilövésére alkalmas. Azt is megfigyelte, hogy az ágyúk hátultöltők. Vagyis könnyen kezelhető, félelmetes hatású, újszerű fegyverek.

Ami a fedélzeten heverő embereket illeti, a számuk mintegy tízre rúghatott, a többség azonban, a legénység zöme föltehetőleg a brigg belsejében tért nyugovóra: Egyébiránt a beszélgetés zajából ítélve Ayrton úgy vélte, hogy körülbelül ötvenen lehetnek. A Lincoln-sziget hat telepeséhez viszonyítva hatalmas túlerő! Ám végül is - hála Ayrton buzgalmának - Cyrus Smith mérnököt nem éri meglepetés, tudomására jut, mekkora ellenséges erő támad rájuk, és megteheti a szükséges intézkedéseket.

Most tehát nem maradt Ayrtonnek egyéb tennivalója, mint hogy visszatérjen bajtársaihoz, és számot adjon nekik, mit tapasztalt vállalkozása során; már készült is, hogy visszalopóddzék a brigg orrába, s onnan a tengerbe ereszkedjék.

Ő azonban - mint mondotta volt - csakugyan többet akart tenni, mint amennyit a kötelesség parancsol, s ekkor hősies ötlet villant föl az agyában. Úgy döntött, hogy élete föláldozásával megmenti a szigetet és telepeseit. Hiszen nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai nem állhatnak ellen sokáig az ötven, állig fölfegyverzett martalóc támadásának, mert azok - akár úgy, hogy erőszakosan, rohammal benyomulnak a Gránitpalotába, akár úgy, hogy ostromzárat vonnak köréje, és védőit kiéheztetik - mindenképpen legyűrik őket. Elképzelte, hogyan hányják koncra ezek a könyörtelen banditák a telepeseket, az ő megmentőit, akik ismét embert faragtak belőle, visszaadták a becsületét, akiknek az életét köszönheti - és már látta is lelki szemével, mint semmisül meg kezük minden alkotása, hogyan válik a sziget kalózok búvóhelyévé! Azt mondta magában, hogy ő, Ayrton a legfőbb oka a bajnak, hiszen egykori bűntársa, Bob Harvey végül is csak azt valósítja most meg, amit ő annak idején kitervelt - s ekkor egész valóját borzadály járta át. Ellenállhatatlan kényszer ösztökélte, hogy az egész brigget, mindenestül, utasaival együtt a levegőbe röpítse! Ő maga is ott pusztul a robbanáskor, de legalább teljesítette kötelességét!

Ayrton nem habozott. Tudta, hogy a lőporkamra mindig a hajók hátsó részén található; nem nehéz rábukkanni. Puskapor pedig nem hiányozhat efféle rabló szándékkal portyázó hajóról; egyetlen szikra kell tehát csupán, hogy a brigg egy szempillantás alatt ízekre szakadjon.

Ayrton óvatosan osont a fedélközbe; a padlón egymás hegyén-hátán feküdtek az alvók: nem egészséges álom nyomta el őket, hanem az ittasság mámora. A főárboc tövében lámpás égett; körülötte fegyverállvány, rajta pisztolyok, puskák.

Ayrton leakasztott a fegyverállványról egy pisztolyt, és megállapította, hogy töltve van, és gyújtócsappantyúja is jól működik. Romboló szándéka megvalósításához nem is volt szüksége egyébre... A hajó fara felé settenkedett, hogy a tatházban levő közös hálóhelyiség alá jusson: ott kell lennie a lőporkamrának.

A fedélközön vágni lehetett volna a sötétséget, Ayrton csak nagy üggyel-bajjal botorkált előre, néha bele is botlott egy-egy éberebb álmú fegyencbe. Ebből aztán parázs káromkodás, rugdosódás származott. Ayrton nemegyszer kénytelen-kelletlen félbe is hagyta lopakodását. Végül azonban mégiscsak eljutott a hátsó hajószakaszt elrekesztő közfalhoz, s ajtót talált rajta: az alighanem egyenest a lőporkamrába nyílt.

Föl kellett feszítenie az ajtót; munkához látott. Nehéz feladat volt zaj nélkül elvégezni ezt a munkát, mert az ajtóról lekellett vernie a lakatot. De Ayrton izmos markában fölpattant a lakat, s az ajtó föltárult...

Ebben a pillanatban súlyos kéz nehezült Ayrton vállára.

– Mit keresel itt? - kérdezte egy kemény hang; magas termetű férfi állt Ayrton mögött, kiegyenesedett a homályban, és lámpását hirtelen Ayrton arcához emelte.

Ayrton hátraugrott. A lámpás fölvillanó fényében fölismerte Bob Harveyt, egykori cinkosát, ő viszont nem ismerhette föl a hosszú évek óta halottnak hitt Ayrtont.

– Mit keresel itt? - ismételte meg a kérdést Bob Harvey, és övénél fogva megragadta Ayrtont.

Ayrton azonban, válasz helyett, hevesen ellökte magától a kalózkapitányt, és be akart ugrani a lőporkamrába. Egyetlen pisztolylövés a puskaporos hordók közé, és mindennek vége!...

– Ide, fiúk! - ordította Bob Harvey.

Két-három kalóz fölriadt a kapitány hangjára, talpra ugrottak, és rávetettek magukat Ayrtonre, hogy leteperjék. Ayrton izmaival azonban nem mérkőzhettek, kitépte magát a kezükből. Két lövés dörrent, két fegyenc összerogyott; valaki azonban feléje döfött a tőrével, Ayrton nem bírta kivédeni a szúrást, amely a válla húsába hatolt.

Ayrton belátta, hogy tervét már nem válthatja valóra. Bob Harvey időközben becsapta a lőporkamra ajtaját, a fedélközön pedig mozgolódás indult, ami arra utalt, hogy a kalózok tömegestül ébredeznek. Ayrton szabadulni akart, hogy Cyrus Smith oldalán harcolhasson. Nem tehetett mást, mint hogy menekülésre fogja a dolgot!

De vajon lehetett-e még megfutamodnia? Kétségesnek látszott; Ayrton azonban elhatározta, ha törik, ha szakad, visszatér társaihoz.

Négy töltény maradt még a pisztolyában. Két lövés dörrent, Ayrton az egyiket Bob Harveynek szánta, a golyó azonban célt tévesztett, vagy legalábbis nem talált súlyosan; az ellenség viszont meghátrált, Ayrton tehát élt ezzel az alkalommal, és a hátsó lépcső felé iramodott, hogy följusson a brigg fedélzetére.

Rohantában pisztolya agyával szétzúzta a lámpás üvegjét, s ettől mély sötétség borult a fedélközre, ami igencsak megkönnyítette menekülését.

A zajra a fedélzeten alvó kalózok közül is többen fölriadtak, ketten-hárman éppen abban a pillanatban dülöngéltek le a lépcsőn. Ekkor sütötte el Ayrton ötödször a revolverét, s az egyik lefelé botorkáló élettelenül hemperedett a lépcső tövébe, a többi pedig sietve félrehúzódott az útból; egyáltalán nem értették, mi történik odalenn. Ayrton két hatalmas szökkenéssel a brigg fedélzetén termett, és három másodperc múlva - miután utolsó töltényét belelőtte az arcába annak a kalóznak, aki nyakon akarta ragadni - átugrotta a hajó párkányát, és a tengerbe vetette magát.

Hatfonalnyit sem úszott, máris úgy záporoztak körülötte a golyók, akár a jégeső.

Képzelhetjük, micsoda izgalom fogta el a brigg fedélzetén fölcsattanó lövések hallatán a zátony sziklái mögött lapuló Pencroffot és a Kéményben rejtőzködő Cyrus Smitht, Gedeon Spilettet, Harbertet és Nabet! A mérnök és társai, lövésre készen tartott puskával, kirohantak a fövénysávra, hogy fegyveresen verjenek vissza minden támadást.

Pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a kalózok rajtakapták és felkoncolták Ayrtont, sőt Cyrus Smithék azt sem tartották lehetetlennek, hogy a nyomorultak az éj leple alatt partraszállást kísérelnek meg a szigeten!

Félóra telt el halálos aggodalomban. A fegyverdurrogás mindazonáltal csakhamar megszűnt, de nem bukkant föl sem Ayrton, sem Pencroff. Talán már el is foglalták a zátonyt a kalózok? Nem kellene-e azonnal Ayrton és Pencroff segítségére sietniök? Igen ám, de hogyan jussanak át a zátonyra? A dagály éppen tetőzik, a csatornán keresztülgázolni sehol sem lehet. A pirog a túlparton van! Gondolhatjuk, milyen szörnyű nyugtalanság lett úrrá Cyrus Smithen és bajtársain!

Végül is éjfél után fél egy óra tájt a fövényparthoz pirog közeledett, s benne két férfi ült. Az egyik Ayrton volt - csak könnyebben sérült meg a vállán -, a másik pedig Pencroff, aki ép és sértetlen maradt; barátaik mindkettőjüket kitárt karral fogadták.

Mindenekelőtt valamennyien behúzódtak a Kéménybe. Odabenn Ayrton elbeszélte a történteket, és nem titkolta azt sem, hogy levegőbe akarta röpíteni a brigget, és meg is kísérelte valóra váltani tervét.

Valamennyiük keze egyszerre nyúlt Ayrton jobbja után; Ayrton egyébiránt nem titkolta, milyen súlyos a helyzet. A kalózok fölneszeltek. Megtudták, hogy a Lincoln-sziget lakott. Nyilvánvaló, hogy ezek után csakis nagy számú és állig fölfegyverzett csapattal szállnak partra. Nem kímélnek majd senkit és semmit. Ha a telepesek a markukba jutnak, nem várhatnak irgalmat tőlük!

– Legyen! Meghalunk, de nem adjuk olcsón az életünket! - mondta az újságíró.

– Gyerünk haza, és legyünk résen! - felelte a mérnök.

– Van-e egyáltalán valamilyen esélyünk, hogy kimászunk ebből a csávából? - kérdezte a tengerész.

– Van, Pencroff.

– Hm... Hatan ötven ellen?!

– Igen, hatan!... Ha csak nem számítjuk...

– Kit? - kérdezte Pencroff.

Cyrus Smith nem válaszolt, de keze az égre mutatott.