Legelőször is az újságíró meghagyta a tengerésznek, várjon reá ott, ahol van; megígérte, hogy rövidesen visszatér, majd pillanatnyi késlekedés nélkül nekivágott a partnak, abban az irányban, amerre néhány órával előbb a néger Nab haladt. Hamar eltűnt a part egyik hajlatában: sietett, mert alig várta, hogy megtudja, mi történt a mérnökkel.

Harbert el akarta kísérni.

– Maradj csak itt, fiacskám - mondta neki a tengerész. - Tábort kell ütnünk, aztán meg jó lesz utánanéznünk annak is, vajon találunk-e valami harapnivalót, ami laktatóbb étel, mint ezek a kagylók itten. Barátainknak is szükségük lesz egy kis frissítőre, ha visszatértek. Végezze ki-ki a maga dolgát.

– Szívesen segítek, Pencroff - felelte Harbert.

– Helyes! - mondta a tengerész. - Meg is lesz az eredménye... Fogjunk hozzá módszeresen. Fáradtak vagyunk, fázunk, éhesek vagyunk. Elsősorban tehát szállást, tüzet, táplálékot kell szereznünk. Fa van az erdőben, tojás a fészkekben: nem marad egyéb teendőnk, mint hajlék után nézni.

– Jól van - felelte Harbert -, keresek valamilyen barlangot a sziklafalban, de ha nem találok is, majd csak akad valamiféle odú, amelyben meghúzódhatunk!

– Okos beszéd - válaszolta Pencroff. - Rajta, fiacskám!

És már javában taposták is az apadó víztömeg alól szabadra került parti fövény széles sávját. Nem észak felé tartottak azonban, a roppant sziklafal mentén, hanem déli irányban. Pencroff egyszerre csak észrevette, hogy partra jutásuk helyétől néhány száz lépésnyire megszakad a föld, és keskeny hasadék nyílik rajta; úgy vélte, valamilyen folyó vagy patak torkolatához közelednek. S ez nevezetes körülménynek látszott, mert részint fontos, hogy iható víz közelében telepedjenek meg, részint pedig az sem lehetetlen éppen, hogy a tengerár errefelé sodorta Cyrus Smith mérnököt.

A gránitfal, amely - mint már elmondottuk - nagyjából háromszáz láb magas volt, mindenütt tömör sziklatömbökből állt; tövét nemigen érték a tenger hullámai, ideiglenes szállásnak alkalmas nyiladék azonban sehol sem mutatkozott rajta. A függőleges kőfal különösen kemény gránitját sehol sem kezdte ki a víz romboló ereje. Tetőpereme körül az úszólábúak rendjéhez tartozó, ritka változatos fajtájú vízimadarak tömege csapongott, hosszú, tömpe és hegyes csőrűek vegyest; élesen rikoltoztak, nemigen ijedtek meg Pencroff és Harbert közeledtétől: kétségkívül most esik meg első ízben, hogy emberi lény tolakodik magányukba.

Az úszólábú szárnyasok közt Pencroff több rablósirályt ismert föl (némely vidéken halfarkasnak is nevezik), aztán amolyan kis, falánk sirályféléket, amelyeket apró halászkáknak hívnak, s amelyek a gránitfal hasadékaiban fészkelnek. Egyetlen puskalövés a nyüzsgő madárseregletbe - és mindjárt volna vadászzsákmány bőven; puskalövéshez azonban puska is kell, azzal pedig sem Pencroff, sem Harbert nem rendelkezett. Az ilyen sirályfajta szárnyasok húsa egyébiránt csaknem ehetetlen, sőt még a tojásuk íze is utálatos.

Ekkor Harbert, aki bal felől, a faltól kissé távolabb lépkedett, fölhívta társa figyelmét néhány alga borította sziklára, amelyeket pár óra múlva nyilvánvalóan újra elönt majd a dagály. A sziklákat ellepő iszamós hínárcsomók közt csak úgy hemzsegett a sok kettős héjú kagyló - nem megvetendő eledel két kiéhezett ember számára! Harbert azonnal odahívta Pencroffot, az meg ugyancsak igyekezett, hogy mielőbb odaérjen.

– Tyuhaj! - rikkantott föl a tengerész. - No végre tudom, mivel kárpótoljuk magunkat az ehetetlen tojásokért! Hiszen ezek fekete kagylók!

– Nem, ezek nem fekete kagylók - felelte a fiú, és figyelmesen vizsgálgatta a sziklára tapadt puhatestűeket -, ezek *lithodomus*ok, más néven datolyakagylók.

– És ez ehető? - érdeklődött Pencroff.

– De még mennyire!

– Hát akkor együnk lithodomust!

A tengerész megbízhatott Harbertben. A fiú kitűnően értett a természetrajzhoz, valóságos szenvedéllyel tanulmányozta mindig ezt a tudományágat. Édesapja irányította erre az útra: Boston legkiválóbb professzoraival taníttatta, azok pedig nagyon megkedvelték az értelmes és szorgalmas kamaszt. Harbert a későbbiek során is sokszor hasznosította természetrajzi ismereteit, és most, ez első alkalommal sem tévedett.

Ezek a hosszúkás alakú csigák fürtökben és igencsak szívósan tapadtak a sziklákhoz. A Lithodomus lithophagus a puhányoknak ahhoz a fajtájához tartozik, amely a legkeményebb sziklakőbe is lyukat tud fúrni, kagylóháza pedig a két végén legömbölyödik: éppen ez különbözteti meg a közönséges fekete kagylótól.

Pencroff és Harbert alaposan belakmározott a napfényben sütkérező datolyakagylókból. Úgy eszegették őket, akár az osztrigát, és igencsak kellemesnek találták csípős-borsos zamatukat; nem is bánták, hogy sem borsuk, sem egyéb fűszerük nincs az étel ízesítésére.

Éhségüket tehát egyelőre elverték, szomjúságukat azonban még nem csillapították, pedig az a természetes ásványi sókban gazdag puhányok elfogyasztása után még csak fokozódott. Sürgősen édesvízre kell hát lelniök; valószínűtlennek látszott, hogy efféle szeszélyesen változatos vidéken ne akadjon iható vizű forrása Pencroff és Harbert gondosan jókora datolyakagyló-készletet gyűjtött; nemcsak a zsebüket tömték meg vele, hanem még a zsebkendőjükbe is jutott; aztán ismét fölkapaszkodtak a sziklafal lábához.

Kétszáz lépéssel arrébb elérkeztek ahhoz a beszögelléshez, ahol Pencroff sejtelme szerint valamilyen kis folyó vizének kellett a tengerbe ömlenie. Ezen a helyen, úgy látszik, heves tűzhányókitörés hatására szakadt meg a fal. Tövében, meglehetősen hegyes szögben, apró öböl türemkedett be a szárazföldbe. Szélessége százlábnyi lehetett, partja pedig mindkét oldalt meredek volt, húsz lábnál azonban alig magasabb. A folyó maga nyílegyenesen futott a torkolat táján kissé lankásodó gránitfalak közt; távolabb azonban, mintegy félmérföldnyire, hirtelen elkanyarodott, és beléveszett a sűrűbe.

– Itt a víz! És ott a fa! - kurjantott Pencroff. - No, Harbert, most már igazán csak a lakás hiányzik!

A folyó vize áttetszően tiszta volt. A tengerész azonnal fölmérte a helyzetet: apály van, a tenger szintje alacsonyabb, mint a folyóé, tehát a sós áradat nem hatolhat be a torkolatba, s a víz ezért most édes, iható. Miután ez a fontos kérdés megoldódott, Harbert nekilátott, hogy valamilyen menedéknek való üreget keressen, de hiába kutatott. A fal mindenütt sima volt, törésmentes és függőleges.

Mindazonáltal a folyó torkolatánál, a dagály nem érte területen hatalmas halmazban tornyosult a sziklaomladék: barlangnak éppen ez sem volt nevezhető, inkább csak amolyan „kéménynek”, amilyent gyakran látni gránitban gazdag tájakon.

Pencroff és Harbert meglehetősen mélyen bemerészkedett a sziklák közé, pedig azok némelyike csak az egyensúlyművészet csodájaként állt meg a helyén: fövényes talajú sikátorokban jártak köztük, ahol még a világosság sem hiányzott, mert a gránittömbök hézagai közt pászmákban áradt be a fény. Csakhogy a világossággal együtt betört a szél is - igazi folyosói léghuzam -, a széllel együtt pedig a kinti csípős hideg. A tengerész mégis úgy vélte: ha elrekesztik a folyosók egyik-másik szakaszát, és néhány nyílást kővel, homokkal betapasztanak, azzal lakhatóvá tehetik a „kéményt”. A sziklaalakulat alaprajza a következő jelhez hasonlított: & - vagyis az et, „és” jelentésű latin szó nyomdai rövidítéséhez. Ha mármost eltorlaszolnák a jel felső hurkát, amelyen keresztül a déli és a nyugati szél bezúdul, kétségkívül lakhatóvá válnék az alsó üreg.

– Lám, így van ez! - szólt Pencroff. - Nem tudom, látjuk-e még valaha Smith urat, de annyi bizonyos: ha itt volna, mindjárt tudná, mit kezdjen ezzel az útvesztővel.

– Hogy viszontlátjuk-e még? - kiáltott föl Harbert. - De mennyire viszontlátjuk! Mire előkerül, legalább némileg elviselhető szállást kell itt találnia. És ez meg is lesz, csak tűzhelyet kell építenünk valahogyan, és a bal oldali folyosókon valamilyen nyílást kell hagynunk füstelvezetőnek, ha lehetséges...

– Már hogy is ne lenne lehetséges, fiacskám! - válaszolt a tengerész. - A Kémény pedig - most már csak így nevezte ideiglenes hajlékukat - megteszi majd a magáét. Most azonban mielőbb gyűjtsünk tűzrevalót. Úgy vélem, a fának jó hasznát vesszük majd a hasadékok bedugaszolásakor is, hiszen csak úgy süvöltöz át rajtuk ez az ördögi szél!...

Harbert és Pencroff elhagyta a Kéményt, megkerülte a part kiszögellését, és a folyó bal partján elindult a szárazföld belseje felé. Az igencsak gyors víz sok gallyat sodort magával. A növekvő dagály - szemlátomást beköszöntött már - nemsokára nyilván nagy erővel és jelentékeny távolságra özönlik be majd a folyó medrébe. A tengerésznek az az ötlete támadt, hogy a dagálykor fölfelé, az apálykor pedig visszafelé ömlő víztömeget alkalomadtán nehéz tárgyak szállítására hasznosíthatják.

Vagy negyedórányi gyaloglás után a tengerész és a fiú elérkezett ahhoz a merészen kiugró partnyúlványhoz, amely mélyen szögellt a mederbe, és hirtelen balra terelte a víz folyását. Innen a folyó erdőben hömpölygött tovább, csodálatos fák közt. Noha őszre járt már az idő, ezek a fák javában zöldelltek még, mert az úgynevezett toboztermők családjába tartoztak, azok pedig a földgolyó minden zugában elterjedtek, az északi éghajlat alatt éppúgy, mint a trópusi tájakon. Az ifjú természettudós elsőnek a kellemesen illatozó *deodará*kat ismerte föl; ez a cédrusfajta főként a Himalája vidékén tenyészik, mégpedig igen nagy mennyiségben. Ezek fölé a szép fák fölé sudár *pineá*k, más néven mandulafenyők csoportjai magasodtak, lombjaik szélesen terpesztett, sötét ernyőzetével. A faóriások tövében lépdelő Pencroff és Harbert lába alatt száraz rőzse pattogott, némelyik gally akkorát durrant, akár a tűzijáték röppentyűje.

– Jól van, fiacskám - mondta a tengerész. - Nekem ugyan fogalmam sincsen ezeknek a fáknak a nevéről, csak azt tudom, melyik tartozik a tűzifák családjába, márpedig számunkra pillanatnyilag csak ez az egy hasznos!

– Gyűjtsünk, amennyi kell! - javasolta Harbert, és tüstént neki is fogott.

Könnyű dolguk volt. Még csak ágakat sem kellett tördelniük a fákról, mert a száraz gally hatalmas nyalábokban hevert a lábuk alatt. Ám ha tűzrevaló bőven akadt is, szállítóeszközeik némiképpen kezdetlegesnek bizonyultak. A csontszáraz rőzse rendkívül gyorsan ég. Ezért hát tekintélyes mennyiséget kell a Kéményhez szállítaniok, mert amennyit két ember a vállán elbír az édeskevés. Erre Harbert hívta föl társa figyelmét.

– Úgy bizony, fiacskám! - felelte a tengerész. - Szállítóeszköz nélkül csakugyan nem boldogulunk, annyi szent. Mindennek, megvan a maga módja. Volna csak valamilyen targoncánk vagy csónakunk, mindjárt könnyebben menne a dolog...

– De hiszen itt a folyó! - vágott közbe Harbert.

– Igaz! - kapott észbe Pencroff. - A folyó amolyan magától mozgó út, meg aztán a tutaj sem haszontalan találmány.

– Csakhogy ez az út most éppen ellenkező irányban halad, mint amerre mi magunk tartunk - jegyezte meg Harbert -, minthogy dagály van, s a tenger szintje emelkedik!

– Akkor hát szépen megvárjuk az apályt - felelte a tengerész -, az majd alighanem vállalkozik rá, hogy a Kéményhez szállítsa a tűzifánkat. Addig pedig készítsünk tutajt.

A tengerész nyomban el is indult az erdőszéli partnyúlvány felé, Harbert pedig követte. Mindketten fölkaptak egy-egy nyaláb fát, ki-ki annyit, amennyi erejéből tellett. A part lejtőjén is nagy halom száraz ág hevert a gizgaz közt, amelyen valószínűleg soha még emberi láb nem tapodott. Pencroff azonnal nekilátott a tutaj összeállításának.

Ahol a part kiugró szöglete megtörte a víz futását, és valamilyen forgófélét kavart a folyóban, a tengerész és a fiú száraz liánindákkal jókora fadarabokat kötözött egymáshoz. Az ekként összeeszkábált tutajforma tákolmányt az örvénynél vízre bocsátották, és lassacskán úgy megtetézték fával, hogy akkora teherrel húsz ember sem birkózott volna meg. Egy óra alatt végeztek is munkájukkal, és a part mentén veszteglő tutaj most már csak a tengermozgás fordulását várta.

Maradt még néhány szabad órájuk; ezt az időt valamiképpen hasznosítani akarták, úgy döntöttek, hogy ezalatt fölkapaszkodnak a sziklafennsík tetejére, és egy kiemelkedő pontról szemügyre veszik a vidéket. A szárazföld belseje felé, a folyókanyartól éppen kétszáz lépésnyire a sziklafal lecsuszamlott kőomlásban végződött, amely szelíden lejtett az erdő széléig.

Úgy festett ez az omladék, mint valamilyen természetes lépcső. Harbert és a tengerész nekivágott a kapaszkodónak. Erős lábizmaik segítségével néhány perc alatt elérték a gránitfennsík taréját, és megállapodtak a folyó torkolata fölé meredő ormon.

Első pillantásukat az óceánra vetették, amelyen oly szörnyű körülmények közt keltek át! Megindultan néztek végig az északi partvidéken, katasztrófájuk színhelyén. Ott tűnt el Cyrus Smith. Tekintetükkel léghajójuk valamilyen roncsát keresték, hátha abba kapaszkodott a mérnök. De semmi! A tenger puszta vízsivatagként terült el szemük előtt. Ami a partot illeti, az is üresen szürkéllett. Sem az újságírót, sem Nabet nem látták sehol. Nyilván olyan messzire jártak mindketten, hogy a szirtfokról nem lehetett látni őket.

– Valami mégis azt súgja nekem - kiáltott föl Harbert -, hogy az olyan szívós, erős akaratú ember, mint Smith úr, nem fulladhat csak úgy egyszerűen a tengerbe! Valahol bizonyára partot ért! Igaz-e, Pencroff?

A tengerész szomorúan bólogatott. Nemigen remélte már, hogy viszontlátják Cyrus Smith mérnököt; de azért nem akart kiölni Harbertből minden bizakodást.

– Persze, persze... - dünnyögte. - A mi mérnökünk olyan ember, aki átverekszi magát mindenen, ha más föl is adná a harcot a helyében...

Eközben feszült figyelemmel fürkészte a partot. Szeme előtt hosszú fövénycsík bontakozott ki, peremén, a torkolattól jobbra, hullámtörő sziklák füzérével. Ezeket a szirteket még nem lepte el teljesen a dagály: mintha kétéltű állatok dagonyáztak volna seregestül a tengerzajlásban. A sziklazátonyok sávján túl napsütésben csillogott a tenger. Délen a láthatárt kiugró szirtfok párta le, amelytől nem lehetett látni, vajon rajta túl egyenes vonalban húzódik-e továbbra is a part, vagy pedig elkanyarodik délkeletnek, esetleg délnyugatnak; az utóbbi esetben a partnak ezt a részét amolyan messzire kinyúló félszigetfélének kellene tekinteni. Az öböl északi felén hosszú félkör formájában ívelt a partvonal. Arrafelé sík volt a vidék, a partja is lapályos, nem olyan meredek és sziklás, mint egyebütt; peremén széles homokpadok sorjáztak, amelyeket még nem öntött el a dagály.

Pencroff és Harbert ekkor nyugat felé fordult. Tekintetük először a hat-hét mérföldnyi messzeségben magasra meredő, hófödte bércű hegyen állapodott meg. A hegy alsó lejtőitől rengeteg erdőség terült el a part irányában, tömkelegéből élénk színű tömbökként örökzöld fák csoportjai váltak ki. Majd a parttól mintegy kétmérföldnyire véget ért ez a vadon, és a szélétől egészen a homoksávig széles, zöldellő fennsík terült el, rajta szeszélyesen szétszórt, apró, gyér ligetek. Bal kéz felől, egy-egy tisztásról, imitt-amott fölcsillant a folyócska vize; útja igencsak kanyargósnak látszott, és úgy tetszett, hogy a hegyláb alacsonyabb dombvonulatai felé vezet: nyilván onnan ered. Ott, ahol a tengerész tutaja vesztegelt, a folyócska két magas gránitfal közé szorult; a bal parton meredek, töretlen vonalban szöktek magasba a sziklalapok, a jobb parton azonban, éppen ellenkezőleg, lankásan ereszkedtek alá: az ormótlan sziklatáblák helyét magányos sziklaszálak foglalták el, a sziklaszálakét törmelék kövek, a kövekét pedig apró, görgeteg kavicsok, s onnan egészen a földnyelv csúcsáig ezek borították a talajt.

– Csak nem valamilyen szigetre pottyantunk? - morfondírozott a tengerész.

– Mindenesetre jókora földdarabnak látszik! - felelte a fiú.

– Akármekkora is: ha sziget, akkor csak sziget! - mondta Pencroff lemondóan.

Ezt a fontos kérdést azonban egyelőre semmiképpen sem dönthették el. Megoldását más alkalomra kellett halasztaniok. Ami a földet illeti, akár sziget volt, akár nem: termékenynek látszott, és változatos növényzetével kellemes hatást keltett.

– Szerencsénk a szerencsétlenségben - jegyezte meg Pencroff -, ezért köszönettel tartozunk a Gondviselésnek.

– Dicsértessék érte a jó Isten! - bólintott rá Harbert, akinek a szíve hálával telt meg a világmindenség teremtője iránt.

Bár Pencroff és Harbert jó ideig fürkészte a vidéket, amelyre végzetük vetette őket, a futólagos szemle után mégis nehezen tudták elképzelni, milyen sors vár rájuk.

Aztán elindultak visszafelé a gránitfennsík déli szegélyének bizarr alakzatokkal csipkézett, szeszélyes rajzolatú sziklafüzére mentén. Százszámra röpködtek arrafelé a sziklarésekben fészkelő madarak. Harbert szikláról sziklára szökdelve egész rajokat riasztott föl.

– Hohó! - kiáltott föl a fiú. - Ezek nem rablósirályok ám, még csak nem is halászkák!

– Hát akkor mifélék? - tudakolta Pencroff. - Mert én, szavamra, galamboknak nézném őket!

– Azok is - válaszolta Harbert -, csakhogy vadgalambok, pontosabban: szirti gerlék. Fölismerem őket a szárnyukon levő két fekete sávról, a fehér farkukról meg a hamvaskék tollazatukról. A szirti gerle maga is jó eledel, de a tojása meg éppenséggel ínyencfalat: alighanem akad is egynéhány a fészkükben!...

– No, akkor ugyan nem várjuk meg, amíg kikel belőlük a gerlefióka! - felelte vidáman Pencroff.

– Igen ám, de miben sütöd meg a rántottádat? - kérdezte Harbert. - A kalapodban?

– Igazad van - ismerte el a tengerész. - A rántottasütéshez bűvésznek kéne lennem, ahhoz pedig nem konyítok. Akkor hát beérjük kemény tojással, fiacskám; és fogadom, olyan keményre főzöm őket, hogy keményebbre nem is lehet!

Pencroff és a fiú gondosan átkutatták a gránitfal hézagait, és némelyik üregben csakugyan találtak tojásokat! Összeszedtek néhány tucatnyit, és bekötötték őket a tengerész zsebkendőjébe; aztán, mivel a dagály már csúcspontjához közeledett, elindultak a folyó felé.

Déli egy órakor értek vissza a folyó könyökhajlatához. Addigra épp megkezdődött az apály, és a folyó vize ismét visszaáradt a tenger felé. Élniök kellett hát az alkalommal, mert csak az apadó víz szállíthatta el tutajukat a torkolatig. Pencroff azonban nem akarta szabadjára hagyni és az ár sodrára bízni a tutajt, de arra se gondolt, hogy maga is föllépjen rá, és úgy kísérelje meg a kormányzását. Egy tengerész soha nem juthat zavarba, ha zsinegről vagy kötélről esik szó. Pencroff is tüstént nekiállt, és néhány száraz liánból egykettőre hosszú, több fonatú hajókötelet sodort. Ennek a hosszú indakötélnek az egyik végét a tutaj orrára hurkolta, a másikat pedig jól megmarkolta, mialatt Harbert egy hosszú póznával ellökte a parttól a faalkotmányt, és a víz sodrába terelte.

A művelet úgy sikerült, ahogyan kitervelték. A roppant faalkotmány követte a víz futását, a tengerész pedig, kezében a folyondárkötél végével, ott lépdelt mellette a folyó mentén. Nem kellett attól tartaniuk, hogy azon a szinte függőlegesen meredek partszakaszon netán zátonyra fut a szállítmányuk; nem is történt semmi baj, két óra tájt szerencsésen el is jutottak a torkolatig, és sikerült kikötniök a tutajt néhány lépésnyire a Kéménytől.