Ezek a legutóbbi szavak a telepesek sejtelmeit igazolták. A szerencsétlen ember életén valamilyen nagy szégyenfolt sötétül; talán már megbűnhődött érte, lelkiismerete azonban még nem adta meg neki a föloldozást. Mindenesetre, ha bűnös volt is, önvád marcangolta, megbánta tettét, nem tartotta méltónak magát, hogy becsületes emberek felé nyújtsa a kezét, pedig új barátai oly szívélyesen megszorították volna! Mindazonáltal a jaguárkaland után nem tért vissza a vadonba, és ettől a naptól fogva nem hagyta el többé a Gránitpalota környékét.

Mi lehet vajon élete titka? Elmondja-e, fölfedi-e az ismeretlen egy napon? Ezt majd eldönti a jövő. A telepesek megegyeztek abban, hogy nem firtatják a dolgot, és úgy élnek mellette, mintha semmivel sem gyanúsítanák.

A kis csoport élete néhány nap alatt visszazökkent a régi kerékvágásba. Cyrus Smith és Gedeon Spilett többnyire együtt dolgoztak, hol mint vegyészek, hol mint fizikusok. Az újságíró csak akkor távozott a mérnök mellől, amikor Harbertet kísérte vadászatra, mert nem lett volna ésszerű hagyni, hogy a fiú egyedül csatangoljon a rengetegben; a jaguárkaland óta gondosabban vigyáztak reá. Ami Nabet és Pencroffot illeti, hol a baromfiudvarban, hol meg a karámban akadt dolguk, nem is említve a gránitpalota-beli tennivalókat; egyszóval nekik is bőven kijutott a munkából.

Az ismeretlen mindig a többiektől távol, félrevonultan dolgozott, és folytatta megszokott életrendjét, nem vett részt a közös étkezésekben, a fennsíkon hált a fák tövében, és sohasem keveredett társai közé. Úgy látszott, hogy megmentőinek közelsége valósággal elviselhetetlen számára!

– De hát akkor miért fordult segítségért embertársaihoz? - tanakodott Pencroff. - Miért dobta a tengerbe azt az üzenetet?

– Majd megmondja ő maga - felelte változatlanul Cyrus Smith.

– Mikor?

– Talán előbb, mint gondolná, Pencroff.

És valóban, a vallomás napja nemsokára elérkezett. December 10-én, egy héttel az ismeretlen visszatérése után, Cyrus Smith észrevette, hogy a férfi odalép hozzá, és halk, alázatos hangon megszólítja:

– Uram, egy kérésem volna önhöz.

– Mondja csak - biztatta a mérnök -, ám előbb engedje meg, hogy én intézzek önhöz egy kérdést.

Az ismeretlen ennek hallatán elpirult, és már-már meghátrált. Cyrus Smith jól értette, mi zajlik a bűnös lelkében: kétségkívül attól tart, hogy a mérnök a múltjában akar vájkálni.

Cyrus Smith megragadta az ismeretlen kezét.

– Mi nemcsak bajtársai vagyunk, hanem a barátai is - mondta. - Szükségesnek tartottam, hogy ezt közöljem önnel, most pedig hallgatom.

Az ismeretlen eltakarta tenyerével a szemét. Reszketés fogta el, és néhány pillanatig egyetlen tagolt szót sem bírt kiejteni a száján.

– Uram - szólalt meg végre -, nagy szívességet kérek öntől.

– Éspedig?

– Önöknek négy vagy öt mérföldnyire innen, a hegy lábánál, karámjuk van az állataik számára. Ezeknek az állatoknak gondozásra van szükségük. Engedje meg, hogy oda költözzem, és ott éljek velük.

Cyrus Smith néhány pillanatig mély szánalommal nézett a szerencsétlenre. Aztán így válaszolt:

– Barátom, a karámban csak fészerek állnak, istállónak is alig alkalmasak...

– Nagyon jó lakás lesz az nekem, uram.

– Barátom - felelte Cyrus Smith -, mi nem akarjuk gátolni soha semmiben. Ön a karámban akar élni. Legyen. Azt azonban tudnia kell, hogy mindig szívesen látjuk a Gránitpalotában. De ha mindenáron a karámban akar élni, mi gondoskodunk minden szükségesről, hogy alkalmas szállásra találjon ott.

– Mindegy az, hogy milyen, bárhogyan jó lesz ott nekem.

– Barátom - felelte Cyrus Smith, aki szándékosan használta ezt a szívélyes megszólítást -, engedje meg, hogy mi magunk ítéljük meg, mi a teendőnk.

– Köszönöm, uram - válaszolta az ismeretlen, s azzal távozott.

A mérnök közölte társaival az ismeretlen kívánságát, és a telepesek elhatározták, hogy faházat építenek a karámban, és a lehető legkényelmesebben berendezik.

Még aznap szerszámostul kivonultak a karámba, és nem telt bele egy hét, a ház készen várta lakóját. Körülbelül húszlépésnyire állt az istállóktól, az ismeretlen onnan könnyűszerrel szemmel tarthatta az immár nyolcvan főnyire gyarapodott muflonnyájat. A ház bútorzata heverőből, asztalból, padból, szekrényből, ládából állt; a telepesek fegyvert, lőszert, szerszámokat is szállítottak a karámba.

Az ismeretlen egyébiránt építkezés közben egyszer sem nézte meg leendő otthonát, és hagyta, hogy a telepesek nélküle munkálkodjanak, miközben ő maga a fennsíkon dolgozott; kétségkívül be akarta fejezni azt, amibe belefogott. Valóban, az ő szorgalmának köszönhették, hogy a fölszántott föld készen várta a vetést, aminek eljött már az ideje.

December 20-ra elkészült a karámbeli házikó. A mérnök tudatta az ismeretlennel, hogy elfoglalhatja szállását, s a férfi azt felelte, hogy már aznap ott tölti az éjszakát.

Aznap este a telepesek a Gránitpalota nagytermében gyűltek össze. Nyolc óra lehetett - az ismeretlennek most kell eltávoznia tőlük. Nem akarták feszélyezni, kínos búcsúzásra sem akarták kényszeríteni jelenlétükkel, ezért hagyták magára, s ezért mentek haza otthonukba.

Ám alig csevegtek néhány percig a nagyteremben, amikor halk kopogtatást hallottak az ajtón. Az ismeretlen nyomban be is lépett a szobába, és minden teketóriázás nélkül így szólt:

– Uraim, mielőtt elhagyom önöket, jó volna, ha megismernék a történetemet. Most azonnal.

Ezek az egyszerű szavak mély hatást tettek Cyrus Smithre és társaira.

A mérnök fölállt.

– Mi nem faggatjuk önt, barátom - mondotta. - Szíve joga, hogy megőrizze a titkát.

– Kötelességem, hogy beszéljek.

– Akkor hát foglaljon helyet.

– Inkább állva maradok.

– Tessék, szívesen hallgatjuk - felelte Cyrus Smith.

Az ismeretlen a terem egyik szögletébe húzódott, ahol a félárnyék elfödte valamelyest. Hajadonfőtt állt, mellén keresztbe font karral, görnyedt testtartással, s olyan tompa, fénytelen hangon beszélt, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül a vallomás; hallgatói egyszer sem szakították félbe.

– 1854. december 20-án - kezdte az ismeretlen - egy Duncan nevű gőzhajó vetett horgonyt Ausztrália nyugati partján, a Bernouilli-foknál, a harminchetedik szélességi fok közelében. Ez a luxusjacht Glenarvan skót lord tulajdona volt; fedélzetén hatan utaztak: maga a lord, a felesége, az angol hadsereg egyik őrnagya, egy francia földrajztudós, valamint egy leány és egy fiú. Ez utóbbiak annak a Grant kapitánynak a gyermekei voltak, akinek Britannia nevű vitorlása előző esztendőben hajótörés áldozata lett. A Duncan parancsnokát John Manglesnek hívták, legénysége pedig tizenöt főből állott.

Vajon mit keresett a jacht abban az időben az ausztráliai partvidéken?

Hat hónappal korábban a Duncan palackba zárt, angol, német és francia nyelvű üzenetet talált az írországi vizeken. Ez a levél lényegileg azt adta hírül, hogy a Britannia hajótöröttei közül három túlélte a veszedelmet, s az életben maradottak - Grant kapitány és két embere - menedéket találtak valamilyen szárazföldön; az irat pontosan föltüntette tartózkodási helyük adatait, a papirost azonban eláztatta a tengervíz, és a hosszúsági fokot olvashatatlanná tette.

Grant kapitány eszerint valahol a déli szélesség harminchetedik fokának tizenegyedik percén tartózkodhatott. A hely hosszúsági foka ismeretlen maradt ugyan, ám ha valaki a harminchetedik szélességi fok mentén, szárazföldeken és tengereken át körülutazza a földet, bizonyára megleli Grant kapitányt és két tengerészét.

Az angol tengernagyi hivatal habozott a keresésre vállalkozni, ezért Glenarvan lord úgy döntött, hogy maga kísérli meg a kapitány fölkutatását. Mary és Robert, Grant kapitány gyermekei, tudomást szereztek erről a tervről, és kapcsolatot teremtettek a lorddal. A jachtot hosszú útra szerelték föl, majd a Duncan, fedélzetén a lorddal és családjával, továbbá a kapitány gyermekeivel, kifutott Glasgow-ból, átszelte az Atlanti-óceánt, keresztülhaladt a Magellán-szoroson, és a Csendes-óceánon elhajózott Patagóniáig; az üzenet első olvasata szerint ugyanis föltételezhették, hogy Grant kapitány patagóniai bennszülöttek fogságába esett.

A Duncan utasai partra szálltak Patagónia nyugati partvidékén, a jacht pedig áthajózott a földrész keleti tengerszegélyén levő Corrientes-fokra.

Glenarvan lord a harminchetedik szélességi fok mentén végigbarangolta egész Patagóniát, de sehol sem sikerült nyomára bukkannia a kapitánynak, ezért november 13-án ismét hajóra szállt, hogy az óceánon folytassa kutatóútját.

Aztán sorra végiglátogatta a Tristan da Cunha-szigeteket és az Amsterdam-szigetet, de vállalkozását ott sem koronázta siker; a Duncan tehát továbbhaladt, és mint már említettem, 1854. december 20-án megérkezett Ausztrália partjára, a Bernouilli-fokra.

Glenarvan lord úgy tervezte, hogy átszeli egész Ausztráliát, amint nemrégiben keresztülvágott Dél-Amerikán is, ezért partra lépett. A tengertől néhány mérföldnyire, a szárazföld belsejében nagyobb gazdaság terült el, és tulajdonosa, egy ír származású telepes, szíves vendégszeretettel fogadta az utazókat. Glenarvan lord ismertette ezzel az írrel, mi járatban van, és megkérdezte tőled vajon nincs-e tudomása róla, hogy az utóbbi két évben hajótörést szenvedett-e egy Britannia nevű angol háromárbocos Ausztrália nyugati partvidékén.

Az ír telepes azt felelte, hogy nem hallott erről a szerencsétlenségről; egyik szolgája azonban, a jelenlevők nagy meglepetésére közbeszólt:

„Milord, adjon Istennek hálát, és mondjon neki köszönetet. Ha Grant kapitány életben van, akkor itt él, Ausztrália földjén.”

„Kicsoda ön?” - kérdezte Glenarvan lord.

„Skót ember, akárcsak ön, milord - felelte a férfi -, és egyike vagyok Grant kapitány társainak, a Britannia hajótörötteinek.” Ezt az embert Ayrtonnek hívták. Valóban, igazat mondott, amikor azt állította, hogy valaha a Britannia személyzetéhez tartozott; a hajó másodtisztje volt, és ezt okmányai is tanúsították. Azt vallotta, hogy amikor a háromárbocos szétzúzódott a sziklazátonyokon, őt a hullámok elsodorták Grant kapitány közeléből, akiről ő mindeddig azt hitte, hogy a hajó egész legénységével együtt a tengerbe veszett; úgy vélte, egyedül ő, Ayrton élte túl a Britannia pusztulását.

„Csakhogy - fűzte hozzá Ayrton - a Britannia nem a nyugati, hanem a keleti parton süllyedt el; ha tehát a kapitány él még, amint erre ez az üzenet következtetni enged, akkor bennszülöttek foglya, akkor nem itt, hanem Ausztrália túlsó partvidékén kell keresniök.”

A férfi hangja őszinkén csengett, bizalomgerjesztőnek tetszett tekintete is. Senki sem kételkedett szavai igazságában. Az ír telepes, akit Ayrton már több mint egy esztendeje becsülettel szolgált, jótállt érette. Glenarvan lord is megbízhatónak ítélte a férfit, és tanácsára úgy döntött, hogy a harminchetedik szélességi fok vonalán végiggyalogolja egész Ausztráliát. Megalakult a kutatócsoport: Ayrton vezetésével Glenarván lord, a felesége, Grant kapitány két gyermeke, az angol őrnagy, egy francia földrajztudós, Mangles kapitány és néhány matróz vállalkozott a fárasztó útra; a lord pedig úgy rendelkezett, hogy a Duncan, Tom Austin másodkapitány parancsnoksága alatt, hajózzék Melbourne-be, és ott várják be fölöttesük további utasításait.

Lord Glenarvan és társai 1854. december 23-án indultak útra.

Ideje, hogy bevalljam: ez az Ayrton áruló volt. Nem hazudott ugyan, annak idején valóban másodtisztként szolgált a *Britanniá*n, a történet többi részét azonban ő maga koholta; az igazság viszont az, hogy valamilyen okból összekülönbözött a kapitánnyal, és megkísérelte föllázítani ellene a legénységet, mert hatalmába akarta keríteni a hajót, Grant kapitány pedig emiatt 1852. április 8-án, jogos büntetésül, Ausztrália nyugati szegélyén kitette őt a partra, sorsára hagyta és elvitorlázott.

A nyomorult gazember tehát semmit sem tudhatott a Britannia későbbi hajótöréséről. Csak ekkor, Glenarvan lord elbeszéléséből szerzett róla tudomást! Amikor annak idején magára maradt Ausztráliában, szökött fegyencek bandájához csatlakozott, és Ben Joyce néven hamarosan a vezérük lett; most pedig csak azért állította szemérmetlenül, hogy a keleti parton történt a hajótörés, és csak azért bírta rá Glenarvant, hogy elinduljon abban az irányban, mert abban bízott, hogy ha a lordot eltávolítja a hajójáról, akkor kézre kerítheti a *Duncan*t, és kalózkodásra használja föl a Csendes-óceánon.

Ekkor az ismeretlen megakadt egy pillanatra. Hangja remegett, de folytatta:

– A kutatócsoport fölkerekedett, és nekivágott az ausztráliai szárazföldnek. Az expedíció magától értetődőleg nem járhatott eredménnyel, hiszen Ayrton vagy Ben Joyce (bárhogy is nevezzük) tévútra vezette, és gonosztevő cimborái hol követték, hol pedig megelőzték a fölfedezőket, hogy majd alkalomadtán lecsapjanak rájuk.

Ezalatt a Duncan Melbourne-be hajózott, hogy ott a szükséges javítási munkák elvégzésére használja föl a pihenőidőt. Ayrtonnek tehát most rá kellett bírnia Glenarvan lordot, hogy változtassa meg utasítását, és küldje jachtját Melbourne-ből Ausztrália keleti partjára, ott ugyanis, úgy vélte, fegyencbandája segítségével könnyen megkaparinthatja a gőzöst. Ayrton tehát, célját elérendő, a kutatócsoportot sűrű, part menti vadonba vezette, ahol társai nagy szükséget láttak, és hallgattak az ő hamis tanácsára, s átadták neki a kívánt levelet, ő meg vállalkozott rá, hogy személyesen kézbesíti a Duncan másodkapitányának; ez a levél - így tudta az áruló - azt a rendelkezést tartalmazta, hogy, a jacht haladéktalanul induljon a keleti partvidékre, a kis csoport tartózkodási helyétől néhány napi járóföldre nyíló Twofold-öbölbe. Ayrton is ott adott találkozót cinkosainak.

Ám alig vette át a levelet, árulása lelepleződött - hogy milyen módon, arra most nem vesztegetem a szót -, tehát nem tehetett egyebet, menekülésre fogta a dolgot. Glenarvan lord mindent elkövetett, hogy a levelet bármi áron visszaszerezze tőle, hiszen az mindenestül kiszolgáltatta a *Duncan*t a gonosztevőnek. Ayrton azonban, kezében a levéllel, akkor már árkon-bokron túl járt, és két nap múlva meg is érkezett Melbourne-be.

Mindeddig tehát sikerrel jártak a gazember aljas tervei. A *Duncan*t most már könnyűszerrel a Twofold-öbölbe irányíthatta, ahol bűntársai megrohanhatják, elfoglalhatják a jachtot, és lemészárolhatják a legénységét, s attól fogva Ben Joyce lesz a tengerek ura!... Isten azonban megakadályozta a galád terv megvalósulását.

Ayrton, Melbourne-be érkezvén, átadta a levelet a másodkapitánynak, Tom Austinnek, aki tudomásul vette az utasítást, és tüstént fölszedte a horgonyt; ám képzelhető az alávaló cselszövő dühe és döbbenete, amikor másnap észrevette, hogy a másodkapitány nem a Twofold-öböl felé igyekszik, hanem Új-Zéland keleti partjára szándékozik vezetni a hajóját. Tiltakozni próbált, Austin azonban fölmutatta Glenarvan lord levelét... És valóban, a levelet fogalmazó francia földrajztudós szerencsés tévedése folytán a levél Új-Zéland keleti partját jelölte meg a jacht rendeltetési helyéül.

Ayrton minden fondorlata kudarcba fulladt! Arra vetemedett, hogy ellene szegüljön a parancsnak. Börtönbe vetették. Magukkal vitték Új-Zélandba, ő pedig azt sem tudta, mi történik cinkosaival, sem azt, hogy mi lesz Glenarvanék sorsa.

A Duncan egészen március 3-ig az új-zélandi part közelében cirkált. Ezen a napon Ayrton dörrenéseket hallott. A Duncan ágyúja dörgött, és nemsokára Glenarvan lord és övéi valamennyien a fedélzetre léptek.

Lássuk, mi történt!

Glenarvan lord, ezernyi fáradalom, ezernyi veszély árán, befejezte útját, és megérkezett Ausztrália keleti partjára, a Twofold-öbölbe. A *Duncan*nek azonban se híre, se hamva! A lord Melbourne-be sürgönyzött. Onnan ezt a választ kapta:

A Duncan folyó hó 18-án kifutott a kikötőből, és ismeretlen irányban eltávozott.

Glenarvan lord ezek után nem gondolhatott egyebet, csak azt, hogy a jacht Ben Joyce kezébe került, és időközben kalózhajó lett belőle!

Csakhogy Glenarvan még ezek után sem adta föl a játszmát. Rettenthetetlen és nagylelkű férfi volt. Kereskedelmi hajóra szállt, társaival együtt Új-Zéland nyugati partjára vitette magát, és a harminchetedik szélességi fok mentén végigjárta az egész hatalmas szigetet, Grant kapitánynak azonban sehol sem bukkant a nyomára; amikor viszont a keleti partra ért, nagy meglepetésére, s az ég akaratából ott találta a *Duncan*t, amely - a másodkapitány parancsnoksága alatt - akkor már ötödik hete várakozott a partvidéken!

Ez az esemény 1855. március 3-án történt. Glenarvan lord tehát ott állt a Duncan fedélzetén; a hajón azonban ott tartózkodott Ayrton is. Az árulót a lord elé vezették, hogy kifaggassa mindarról, amit csak tud Grant kapitány felől. A bandita azonban megtagadta a vallomást. Glenarvan lord megfenyegette, hogy az első kikötőben átadja az angol hatóságoknak. Ayrton azonban erre sem tört meg, néma maradt.

A Duncan folytatta útját a harminchetedik szélességi fokon. Ezalatt azonban lady Glenarvannek sikerült legyőznie a bandita ellenállását. Rábeszélésére végül is magába szállt, kijelentette, kész vallomást tenni, és azt ajánlotta Glenarvan lordnak, hogy annak fejében, amit elmondani szándékozik, ne szolgáltassa ki őt az angol hatóságoknak, hanem hagyja magára a Csendes-óceán valamelyik lakatlan szigetén. Glenarvan lord, aki Grant kapitányt illetőleg mindent föl akart deríteni, ami csak megtudható, elfogadta az alkut.

Ayrton elbeszélte egész életét, és szavaiból kiviláglott, hogy amióta Grant kapitány Ausztrália partján leparancsolta őt a hajójáról, semmit sem tudhat az eltűnt sorsa felől.

Glenarvan lord mindazonáltal állta a szavát. A Duncan folytatta útját, és rövidesen megérkezett a Tabor-szigetre. A lord itt akarta partra tenni Ayrtont, és ugyanitt találta meg, csodával határos módon, Grant kapitányt és két emberét, pontosan a harminchetedik szélességi fokon. A fegyencnek el kellett foglalnia a három hajótörött helyét a puszta szigeten, ám, íme, abban a pillanatban, amikor Ayrton elhagyta a hajót, Glenarvan lord ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára:

„Itt, Ayrton, távol lesz minden lakott földtől, és embertársaival nem képes érintkezésbe kerülni. Nem menekülhet erről a szigetről, amelyen most magára hagyja a Duncan. Egyedül marad, pőrén az Isten színe előtt, aki a szívek legmélyére lát, sorsa azonban mégsem lesz olyan kétségbeejtő, mint Grant kapitányé volt. Akármilyen méltatlanná vált is az emberek emlékezetére, az emberek mégis emlékezni fognak önre. Én tudom, Ayrton, hogy él, és azt is tudom, hol találhatom. Én nem felejtem el önt soha!”

És a Duncan fölszedte a horgonyt, és hamarosan eltűnt.

Ez 1855. március 18-án történt.

Ayrton tehát magára maradt, de sem fegyverben, sem lőszerben, sem szerszámokban, sem vetőmagvakban nem szenvedett hiányt. Számára, a száműzött számára még az a kunyhó is rendelkezésre állt, amelyet a becsületes Grant kapitányék építettek! Egyetlen kötelessége: éljen, hogy magányában levezekelhesse elkövetett bűneit!

Uraim, higgyék el, Ayrton megbánta múltját, szégyellte bűneit, és boldogtalanság mardosta miattuk. Azt mondogatta magában, hogy amire Glenarvan lordék eljönnek érte egy napon erre a szigetre, méltónak kell lennie a társaságukra, ha visszatér közéjük! Jaj, hogy szenvedett a nyomorult! Mennyit dolgozott, hogy a munka ismét emberré tegye! Mennyit imádkozott, hogy az imádságban magára találjon!

Két évig, három évig így telt-múlt az élete; akkorra azonban már végleg letörte az egyedüllét, hiszen egyre csak azt leste, fölbukkan-e hajó valahol szigete láthatárán, és egyre csak azt kérdezgette, vajon nem telt-e le még bűnhődése ideje, s eközben úgy kínlódott, ahogyan még soha senkit szenvedés nem gyötört! Ó, hiszen a magány mindenkit keservesen elcsigáz, ám annak a legiszonyúbb, akit az önvád marcangol!

Az ég azonban, úgy látszik, nem elégelte meg még a bűnhődését: a szerencsétlen ugyanis érezte, hogy lassanként egyre inkább vademberré vedlik! Napról napra borzalmasabban kellett rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul hatalmába keríti az elállatiasodás! Meg nem tudnám most mondani önöknek, hogy mi történt azután, arról képtelen vagyok számot adni; végül is számkivetése harmadik vagy negyedik esztendejében azzá a nyomorúságos lénnyé változott, amilyennek önök találták a Tabor-szigeten!

Mert azt hiszem, nem szükséges hozzátennem, uraim, hogy Ayrton vagy Ben Joyce és én - ugyanaz a személy!¹

Cyrus Smith és társai az elbeszélés vége felé önkéntelenül is fölálltak. Nehéz elmondani, milyen mélységesen meghatódtak. Olyan nyomorúságosan, olyan fájdalmasan és olyan kétségbeesetten görnyedt előttük a szerencsétlen!

– Ayrton - szólalt meg végül Cyrus Smith -, ön nagy bűnt követett el, de az ég bizonnyal úgy találta, hogy eléggé meglakolt már érte! S ennek bizonyságául vezette vissza az emberek közé. Ayrton, ön bocsánatot nyert! És most feleljen: akar-e a társunk lenni?

Ayrton döbbenten hátrált.

– Itt a kezem! - mondta a mérnök.

Ayrton ráborult Cyrus Smith jobbjára, és kövér könnycseppek csordultak alá a szeméből.

– Akar-e velünk élni? - kérdezte Cyrus Smith.

– Smith úr, hagyjon még egy kis időt - kérte Ayrton -, hadd éljek egyedül a karámbeli házban!

– Ahogy jónak látja, Ayrton - felelte Cyrus Smith.

Ayrton már indulni készült, amikor a mérnök egy utolsó kérdést intézett hozzá:

– Még egy szóra, barátom. Ha valóban beletörődött, hogy szálegyedül éljen a Tabor-szigeten, vajon miért bízta a tengerre azt az üzenetet, amely bennünket végül is a nyomára vezetett?

– Üzenetet? - csodálkozott Ayrton; szemlátomást nem értette, mit jelent ez a kérdés.

– Igen, azt a palackba zárt levelet, amely a Tabor-sziget pontos földrajzi fekvését közölte, és amelyet mi a vízből halásztunk ki!

Ayrton végighúzta homlokán a kezét. Majd, némi töprengés után, így felelt:

– Soha semmilyen üzenetet nem dobtam a tengerbe!

– Soha?

– Soha!

S Ayrton meghajolt, kiment a szobából, és betette maga mögött az ajtót.